Pennát a kézbe! [ igenis írok, ha írni akarok]

2018. április 18., szerda

A karakterek különbözősége
19:06:000 Hozzászólás

Egy történet kialakításához nem csak a jó és izgalmas cselekmény az elengedhetetlen. Ez önmagában nem elég. Az, hogy a történetbe teljesen bele tudja magát élni az olvasó, az a szereplőkön múlik. Azok hitelességén és megformálásán, hogy mennyire képesek visszaadni a történet hangulatát, hogy képesek-e eljátszani az adott szerepüket a történethez méltóan. Mert ugye, az író látja, mi történik előtte, mintha csak egy film pörögne le a fejében, de az már egy teljesen más megközelítése a dolognak, hogy ugyanígy képes-e az olvasó is maga elé képzelni az adott jelenetet.


Főszereplő

Ő az, aki a történet középpontjában áll, s akivel az adott cselekmények (főleg) megtörténnek. Az ő párbeszédei, cselekedetei, gondolatai mozgatják a történet szálait, tőle (is) függ a sztori végkimenetele, éppen ezért fontos, hogy olyan főszereplővel élhesse át az olvasó az eseményeket, akit kedvel és akiben szívesen "él" az egész regény alatt. Olyan főszereplőt senki nem fog kedvelni és senki nem fogja a helyébe érezni magát, aki túlságosan tökéletes. Teszem azt... adott egy főszereplő, aki szép, csinos, okos, önkéntes minden sulis programban, minden pasi odáig van érte, a szülei sikeresek, stb. Sorolhatnám. Egy ilyen szereplőt senki sem kedvelne igazán és nem is tudna eggyé válni vele a történet során. 
Viszont, ha megmutatod, hogy egy látszólag tökéletesnek hitt főszereplő sebezhető, valamint gyenge is tud lenni, már más színben tünteti fel. Fontosak a kontrasztok.
Egy látszólag tökéletes életet élő személy mindennapjaiba pillantva kiderülhet, hogy mondjuk otthon családi problémái vannak vagy a tökéletesség álcája mögött valamilyen veszteség lapul, amelyet ezzel próbál kivédeni vagy leplezni. Máris szimpatikusabbá válik az olvasó számára, ha tud valamit róla, amit esetleg a körülötte lévő karakterek (még) nem.

Olvasás közben mindenki önmagát keresi. S mint mindenkinek, minden embernek vannak hibái. Egy olyan szereplőről van szó, akivel együtt tud érezni, akinek a testébe bújva összetalálkozik a saját gondolataival és érzéseivel. Mindenkinek szüksége van egy ilyen barátra a történetben, akiben önmagára ismerhet. Legyen ez a főszereplő vagy, akár egy fontosabb mellékszereplő. A lényeg, hogyha az olvasó nem találja a helyét a történetben és nem érzi úgy, hogy ő is a részévé válik valamelyik karakter által, akkor elveszítheti azt a fajta kíváncsiságot, amit az elején még érzett, valamint birtokolt. Persze ezzel nem azt mondom, hogy a szereplő legyen teljesen szürke és esetlen. Minden szereplőnek szüksége van olyan tulajdonságra vagy "képességre", amellyel kiemelkedik a mellékszereplők közül és éppen ezért szükségesek, hogy gyenge pontjai is legyenek. Kellenek ezek a tulajdonságok, amitől egyedivé válhat és amelyek sebezhetővé tehetik. Emberivé.

 

Mellékszereplő

Ahogy azt már korábban említettem, a szereplők kapcsolatánál fontos, hogy a főszereplők és az azokhoz tartozó mellékszereplők - akik fontos szerepet játszanak mind a történet előremenetelében és mind a főszereplő felépítésében - kiegészítsék egymást. Viszont , mellékszereplő és mellékszereplő között is van különbség. Már a történet elején jó eldönteni, hogy hány szereplőt tervezel a történetbe. Persze lehet, hogy ezt az elején még nem tudod biztosan, de nagyjából jó tisztában lenni vele, hogy mégis hány karakterrel kell majd dolgoznod és miképpen kell őket bevonnod a történetbe. Mi lesz a szerepe és vajon lesz-e annyira lényeges szereplő, hogy a történet végéig aktív résztvevő legyen? Vagy esetleg, ki kell majd idővel írnod?
A mellékszereplők fontosak a történetben. Színesebbé teszik és ők vannak hatással a főszereplőre. Annak gondolataira és döntéseire, éppen ezért nagyon precízen kell őket kidolgozni. Na de, itt a kérdés: mennyire kell egy mellékszereplőt részletezni? Mire kell kitérni vele kapcsolatban és mennyit kell tudnia róla az olvasónak?
Ebben a kérdésben a legjobban segít, ha már az elején fel tudod vázolni, hogy hány szereplőre van szükséged és nagyjából kinek mi lesz a szerepe. Ha nem szerepel huzamosabb ideig a történetben, csak pár fejezet erejéig, akkor nem szükséges részletesen kitérned az illető magánéletére. Elég csak annyit tudni róla, amennyi ahhoz a fejezethez és szituációhoz szükséges. Persze, hogy élő és hihető legyen a karaktere, őt is szükséges bizonyos jellemvonásokkal felruháznod, amelyek csak rá jellemzőek, még ha nem is lesz végig aktív szereplője a történetnek.

Ezekkel a kisebb karakterekkel szemben viszont, ott vannak azok a mellékszereplők, akik már a történet elejétől kezdve aktívan részt vesznek a cselekményben. Ők nagyobb kidolgozást igényelnek és ebből következik, hogy az olvasó szeretne minél több mindent tudni róluk. Milyen kapcsolat fűzi össze a főszereplővel, mióta ismerik egymást? Ehhez néha szükséges pár múltbéli visszapillantás is, hogy érzékeltethesd ennek a mélységét és hitelességét. Nem muszáj térben és időben is visszatekintened, elég egy párbeszéd is, ami egy régebbi pillanathoz köthető. Mesélhetnek magukról, bepillantást engedhetsz az olvasóknak a  mindennapjaikba, de ezt is csak mértékkel, mert ha túl részletesen dolgozod ki, főszereplőkké nőnek és elvesztik mivoltukat, amit a történet elején képviseltek.


Mellékszereplőből lett főszereplő

Harmadik típusként azokat a szereplőket említeném még meg, akik a történet elején igaz, még nem szerepelnek, viszont lehet, hogy a történet közepétől megkívánja a cselekmény, hogy beleírd és végig színpadon tartsd őket. Ők azok a karakterek, akiket meg kell szerettetned az olvasókkal hiszen, akik már a történet elejétől adottak, azokkal tisztában van az olvasó, hogy fontosak az események szempontjából és rögtön szimpatizál velük. Ellenben, egy beugró szereplő mindig változást jelent a történetben és nem lehet tudni, hogy ez éppen pozitív, avagy negatív változást jelent majd. Ezért nagyon fontos az első benyomás, amit az olvasókra gyakorolnak. Ha pozitív irányú szerepet szánsz a karakternek a történetben és nem azért teremtetted meg, hogy a főszereplőd dolgát nehezítse, akkor ajánlatos már az első színre lépésnél olyan szituációban feltüntetni, amellyel rögtön belopja magát az olvasó szívébe és szívesen olvas majd róla a történet során. Ilyen például egy szerelmi szál kapcsolása, amikor feltűnik a Nagy Ő a színen és nem csak a főszereplő szívét kell megdobogtatni, hanem az olvasóét is.

Ezzel ellentétben állnak a negatív szereplők, akik nem éppen baráti viszonyban lesznek a főszereplővel, de az ő jelenlétük is fontos. Ők keltik a konfliktusokat és a kisebb szócsatákat, amelyek izgalmat csempésznek a történetbe. Ezen karakterek szerepét így jó már az elején tisztáznod, hogy az olvasó tudja, mire számíthat tőlük... de persze hirtelen meglepetést is okozhatsz velük, ha mondjuk pont a végén derül ki, hogy az illető nem éppen a jók táborába tartozik. Ez már rajtad áll, hogy miképpen játszol a színészeiddel.



Remélem, hogy ez a bejegyzés is hasznos volt és segíthet az írói tevékenységedben! 
Köszönöm, hogy elolvastad! Ha kérdésed vagy hozzáfűznivalód lenne, írj kommentet!

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok

2018. április 7., szombat

Hogyan legyünk hitelesek az olvasók számára?
12:03:000 Hozzászólás

Mikor nevezhető egy írás hitelesnek? Milyen eszközök szükségesek hozzá? A hitelesség mindenkinek más, vagy egy olyan íratlan szabályok alkotta egész, amelynek mindig érvényesülnie kell az írás során? Sok mindent ki lehet emelni egy könyv megalkotásának folyamatából. Legyen szó akár a karakteralkotásról, a cselekményvezetésről, vagy a szemszögváltások használatáról. Ezek mind-mind fontos kellékei a történetnek, viszont van még egy lényeges szempont, amely ha nem teljesül, érvényét veszti az egész könyv. Ez pedig a hitelesség. 

Ha egy történet nem hihető, nem átérezhető, teljesen mindegy, miképpen szerepelnek a karakterek vagy milyen eseményekre kerül sor. A történet érthetőségének szempontjából elsődleges, hogy az olvasó képes legyen magáénak érezni az olvasottakat, mintha csak neki íródott volna a könyv. Több pontra is ki fogok térni a bejegyzés során, viszont előzetesen egyetlen szót szeretnék kiemelni, amely meghatározza mind a bejegyzés témáját, mind pedig a feltett kérdésre adható választ. Ez pedig az egyensúly. Minden azon áll vagy bukik, hogy milyen balanszt építünk fel a történet írása során. Ha az eseményeknek sikerül úgy mozogniuk, hogy mindig kiegyenlítsék egymást, akkor a történet hitelessége is eredményesebb lehet.
Amikor karakteralkotásról van szó,  gyakran elhangzik az a gondolat, hogy a szereplőink ne papíralakok legyenek, hanem hús-vér emberek. Fontosak a tulajdonságok, az érzések, a jellemvonások, amelyek végül kerek egészt alkotva, összegyúrják a szereplőt egy komplex karakterré. Ezt az érzetet a történet egészénél is meg kell teremtenünk. Míg a szereplők esetében jellemvonásokkal dolgozunk a hitelesség eléréséért, addig a történetnél emlékekkel és eseményekkel. Ez alatt azt értem, hogy mi olvasók hiába egy adott pillanatban csöppenünk a dolgok közepébe, tőlünk függetlenül a történetnek van múltja. A legegyszerűbb példával élve, a főszereplő nem előttünk ismeri meg a szüleit vagy a barátait. Ő ennek, érthető módon, már tudatában van. Olvasóként, mi az első oldalakon találkozunk velük először, viszont az, hogy a főszereplőnek már van egy kialakult képe az őt körülvevő világról, továbbá megvannak a kapcsolatai, amelyek meghatározzák a helyét és szerepét a saját környezetében, olyan kapaszkodót jelent, amely minket, olvasókat is segít a könyv megismerésének folyamatában.

Mint ahogyan tudjuk, hogy a mindennapjainkban kivel vagyunk kapcsolatban (jó és rossz viszonyban egyaránt), mi az aznapi teendőnk és feladatunk, vagy miért ébreszt minket a telefonunk fél nyolckor, úgy ezt a realitás érzetet a történetben is meg kell teremtenünk. Hozzánk, s az életünkhöz hasonlóvá kell tennünk a történet ritmusát. Apró momentumok ezek, de annál lényegesebbek a hitelesség szempontjából. 
Gondolkodtál már azon, hogy az olvasó mennyire tud megbízni benned, mint íróban? Fordított helybetne, Te mennyire bízol meg benne, amikor olvasol egy könyvet? Minden, amit leírunk és amit ismertetünk, azt az olvasó biztosra veszi. Itt van, látom és olvasom, tehát valódi. Viszont, olykor a szavak mögött bújnak meg a valódi igazságok. Értem ezt például arra, hogy a történet háromnegyedében hiába olvasható az, hogy a főszereplő és a barátnője jó barátok, az író csavarhat a dolgon úgy, hogy a látszat ellenére a barátnője igenis az ellensége volt mindvégig, és a történet során ellene dolgozott a háttérben. Ez is egy lehetséges történés, viszont íróként rögtön meg kell tudnunk magunkat védeni és újra biztosítanunk kell az olvasót arról, hogy ennek ellenére is, mi végig őszinték voltunk. De hát félrevezette és mindvégig hazudott neki! -  mondhatná az olvasó, de ha alapos indokkal tudunk szolgálni és meg tudjuk neki mutatni, hogy melyek voltak azok az események, amelyeket valójában így és így kellett volna értelmezni, továbbá ennek tekintetében az olvasó is belátja, hogy "tényleg, hogyhogy nem vettem ezt észre?!", akkor máris sikerült meggyőznünk a hitelességünkről. Gyakran láthatunk erre filmekben is példát, vagy könyvek esetében is, amikor egy jó karakterről hirtelen kiderül, hogy mindvégig a rossz oldalon állt. Íróként abban kell döntenünk, hogy már a történet írása alatt bevonjuk-e az olvasót ebbe a folyamatba - tehát, hogy félrevezetjük a főszereplőt, de velünk együtt, az olvasó is tud róla -, avagy sem. Ha ez utóbbit alkalmazzuk, akkor elengedhetetlen, hogy utólagosan végig vezessük azokon a magyarázatokon, amelyekkel érthetővé válik számára, miért is került erre sor. 



Mondok egy példát: reggel van, s a főszereplő (nevezzük Annának) sietve készülődik. A kapkodásban hallja és tapasztalja, ahogyan valami apró koppanások kíséretében a padlóra esik, de a rohanásban nem bizonyosodik meg róla, hogy mi is volt az. Majd egy későbbi jelenetben Anna csalódottan tapasztalja, hogy nincs meg a karkötője. Hirtelen, ő még nincs tudatában, hogy hol veszíthette el, mi olvasók viszont kapcsolunk, hogy reggel talán az eshetett a padlóra. Egy másik variáció: Anna telefonon megbeszél egy találkozót, majd néhány oldallal és órával később, egy párbeszéd lezárásaként megerősíti ezt a gondolatot és felhívja a saját, valamint a beszélgetőpartnere figyelmét arra, hogy most indulnia kell, mert valakivel találkozik. Ezek kis dolgoknak tűnnek, de mindennek a lényege az ok és a miért kettőssége. Ha csak annyit ismertettem volna, hogy Anna elhagyta a karkötőjét, vagy a másik példára hivatkozva, Anna hirtelen félbeszakítja a beszélgetést, mert indulnia kell, akkor olvasóként jogosan tehetnénk fel a kérdést, hogy mindezekre mikor került sor, és mi célból? Ez főleg akkor probléma, ha már egy ideje tart a történet és figyelmetlen módon, nem tért ki erre az író. Nem adott rá magyarázatot, és nem vezette elő az eseményeket. Ha így van, akkor jó indokkal kell szolgálnia, hogy miért tette.

Az is kétségbe vonhatja egy történet hitelességét, ha a főszereplő mindig szerencsés vagy mindig mindent meg tud valósítani, amit célként kitűz maga elé. Nem azt mondom ezzel, hogy esetlen vagy mondhatni, szerencsétlen legyen, viszont egyensúlyban kell lennie a jó és rossz eseményeknek. Nem sikerülhet mindig minden jól, ahogyan az sem megoldás, ha sorra tragédiák sorozata éri a szereplőt. Ali Benjamin Suzy és a medúzák története kapcsán nagyon jól hozta az író ezt a megoldást. Minden spoiler és titok felfedése nélkül csak annyit szeretnék példaként kiemelni a könyvből, hogy Suzy megrögzötten szeretni találni egy olyan tudóst vagy szakértőt, aki ért a medúzákhoz. Ha ezt a célt az író már az első néhány fejezetben teljesítette volna, lehet hogy éppenséggel elhittem volna, viszont azzal, hogy körülbelül a könyv háromnegyedénél sikerült ezt megoldani megannyi kudarcba fulladt kísérlet és keresgélés után, sokkal hihetőbbé tette számomra a megvalósítást. 
Sarkított példa, de tegyük fel, hogy a szereplőnek egyetlen golyója maradt arra, hogy végezhessen az ellenségével. Messze van a célponttól, nem is mondható el róla, hogy gyakorlott lenne ebben a dologban, de mégis sikerül azzal ez egyetlen golyóval leterítenie a rosszakaróját. Lehet, hogy éppenséggel hihető, viszont ha így alakítjuk a cselekményt, hogy a kilőtt golyó nem talált, és más módszerhez kell folyamodnia, egyrészt hihetőbbé tesszük magát a történést, másrészt azzal, hogy a szereplő más alternatívához folyamodik, a leleményességéről is tanúbizonyságot tesz. Értékelni fogjuk benne azt, hogy a hirtelen jött kudarc ellenére is találékony, okos és képes megoldani a helyzetet.

Összegezve, íróként tudnunk kell, hogy milyen szabályokat alkalmazunk, hol vannak a történetünk határai, továbbá azt is, hogy mire képesek a szereplőink. Nem attól lesz jó egy történet, ha mindig pozitív vagy szerencsés dolgok történnek. Sokszor többet megmutat a karakterről az, hogy miképpen dolgoz fel egy kudarcot vagy egy félresikerült elképzelést, mintha elsőre elérte volna a célját. Fontos, hogy mindig a sorok mögött legyünk és biztos kézzel irányítsuk az eseményeket. Ne tegyünk hirtelen, meggondolatlan lépéseket, ám ha mégis, arra tudjuk felelni és magyarázatot adni!  


Gondolkodtál már rajta, hogy Te mennyire vagy hiteles a történeteid írása során? Amikor olvasol, mit vársz el egy-egy könyvtől, és annak írójától? Ha van olyan meglátásod amellyel szívesen kiegészítenéd a leírtakat, vagy reagálnál egy-egy gondolatra, szólj hozzá bátran a bejegyzéshez!
Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok

2018. április 3., kedd

A zene hatása az írásra
12:31:00 4 Hozzászólás


Zene mellett, vagy zene nélkül alkotni? Megoszlanak a vélemények. Az biztos, hogy sokak számára az egyik legeredményesebb motivációs eszköznek számít, amelynek használatával inspirálhatjuk önmagunkat, munkára bírhatjuk a képzeletünket, és gördülékenyebbé tehetjük az írói folyamatunkat. A zene ellazít. Kikapcsol. Ösztönöz. Általa érzelmek és gondolatok ébrednek bennünk, amelyek kiegészíthetik, segíthetik az írást - például egy jelenet megalkotásában, annak még hitelesebb átadásában. Viszont, ahogyan ez sokaknak mozgatórugót jelent az írói tevékenységében, úgy sokakat hátráltathat. Én a szívesen alkotok zene mellett tábort erősítem. Egyáltalán nem zavaró írás közben zenét hallgatnom, sőt... szeretem hozzá párosítani és olyan zenéket hallgatni az írás során, amely hangulatában, mondanivalójában is kiegészíti az adott novellát vagy történetet. Sokszor ez ad egy plusz löketet, amelytől könnyebbé válik elképzelni az adott szituációt, történést, vagy érzelmet.

Amikor elkezdtem írni, nem tudatosan találtam meg ezt az inspirációs eszközt. Akkoriban, egyszerűen jól esett és éreztem, hogy sok ihlethiányos pillanaton átsegít. Az agy fantasztikus módon képes elképzelni azt, amit elméletben levezetünk önmagunknak. Az életünk során rengeteg behatás ér minket, tapasztalunk és informálódunk, s ennek köszönhetően képesek vagyunk kész jeleneteket magunk elé képzelni, végig vinni és láttatni magunk előtt minden egyes pillanatát. Ezután következik az írás, amikor is papírra vetjük a gondolatainkat. A zene mindezt, valahogy még kézzelfoghatóbbá teszi. A hangulata, a mondanivalója, egyszerűen a harmóniák vagy a szavak összecsengése a szövegben még érzékletesebbé teszi a képek szavakká való formálását. S akaratlanul is összekapcsoljuk a zenét az írással. 

Vannak olyan zenék, amelyek hozzátapadnak egy-egy írásomhoz. Tudom tőle függetlenül is hallagtni őket, viszont tudatában vagyok annak is, hogy ezt és ezt a zenét mikor, melyik jelenetnél hallgattam, illetve használtam. Minél többször alkalmazza az ember, annál inkább az írása részévé válik. Mostanság kevés időm jut a történetírásra. Viszont emlékszem, hogy amikor aktívan dolgoztam két történeten is, tracklistát állítottam össze, azaz olyan zenegyűjteményt, amelyeket kimondottan külön-külön azokhoz a történeteimhez szántam. Amikor folytattam a történet írását, egyszerűen elindítottam, amelyet ahhoz a történethez készítettem, s a hallgatása gördülékenyebbé és eredményesebbé tette az írás folyamatát.


Persze, ahogyan arra az elején is kitértem, ez nem mindenkinek alkalmazható megoldás. Van olyan, akit hátráltat az írásban, mert elvonja a figyelmét és sokkal inkább a zenére figyel, mint a feladatára, azaz az alkotásra. Ha esetleg ilyen problémával küzdesz, de szeretnéd a zenét az írói folyamatod részévé tenni, ne párhuzamosan végezd a két dolgot: hallgass zenét az írást megelőzően! Hangolódj rá esetleg utazás közben, elmélkedj akkor a történeteden, vagy csak egyszerűen írás előtt hunyd be a szemed, és képzeld magad elé a történeted, vagy annak egy adott jelenetét, amin épp dolgozni készülsz! Képzeld el az adott zenéhez, keltsd életre és hagyd, hogy a történet eggyé váljon az adott dallammal, és hangulattal! 
Lehetséges, hogy épp az aktuális kedvenceid segítenek majd a motivációban, az inspiráció megtalálásában, viszont az is lehet, hogy Neked is egy olyan zenelistára van szükséged, mint Nekem! Ha zavar a szöveg és eltereli a gondolataidat, akkor keress olyan instrumentális zenéket, amelyek szöveg nélküliek. Nagyon sok film esetében elmondható, hogy különleges, egyedi hangulatú zenelistákkal rendelkeznek. Az is lehet, hogy egészében megfelelő lesz számodra, de saját magadnak is összeválogathatod. Jelenleg romantikus történeten dolgozol? Vagy épp a fantasy témájú talajon mozogsz? Ilyen esetben érdemes ilyen jellegű filmek zenelistáját végig hallgatnod, hogy általa inspirálódhass! Ha megtalálod/elkészíted a számodra leginspirálóbb zeneösszeállítást, sokkal színesebbé és érzékletesebbé tudod tenni az írói tevékenységed, továbbá gyorsabban tudod előcsalogatni a gondolataidat! Mint ahogyan a filmek nézésénél is meghatározó egy-egy háttérzene, úgy az alkotás során is. Tedd önmagad számára is még élménygazdagabbá az írást, mint élményt! 

Utolsó bekezdésként, még egy dolgot megemlítenék: nemcsak zene mellett lehet írni, hanem kimondottan zenére is! Itt, a Pennát a kézbe oldalán is volt már példa olyan gyakorlatra, amikor kimondottan, megadott zenékre kellett történetet alkotni. Ebben az esetben nem az a fontos, hogy a zene illeszkedjen a történet témájához, hanem épp ellenkezőleg: a történet jelenítse és illusztrálja a zene lehetséges mondanivalóját, gondolatvilágát. Ragadj meg egy zenét, ami számodra sokat mondó, megragad, felkelti az érdeklődésed és miután párszor végig hallgattad, próbálj cselekmény képzelni hozzá! Milyen jelenetet juttat eszedbe? Milyen szereplőt/szereplőket tudsz magad elé képzelni? Mi lenne a szituáció? Milyen helyszínen játszódna? Jó gyakorlat lehet ezzel is kísérletezni! 

Az íráshoz illeszkedő zenei ízlésedet Neked kell ismerned, továbbá megtalálnod! Youtube-on több olyan zenelista is elérhető, amelyeket kimondottan íráshoz, olvasáshoz ajánlott hallgatni. Jó párosítás zene mellett írni, s külön érdekes megtapasztalás kimondottan az adott zenéhez történetet írni. Mindkettőt jó kipróbálni, és az alkotói tevékenységünk részévé tenni. Néhány zenét megosztok ennél a bejegyzésnél is, hogy tudj nézelődni, de a linkekre kattinva további összeállításokat is találsz!





Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok

2018. március 31., szombat

Képekbe rejtett gondolatok - Gyakorlati feladat
14:41:000 Hozzászólás

Kedves Pennások!

Ezennel egy kedvelt és szeretett feladattípust hoztam számotokra, amikor is képekhez kell történetet alkotnotok! Igyekeztem olyan képeket választani, amelyek változatos témát ragadnak meg, különbözőek és mind-mind részletgazdag, tehát van mibe kapaszkodni ötletek terén.
A kihívás összesen hét képet tartalmaz. Ezek közül válasszátok ki azt, amelyik számotokra a legszimpatikusabb. Érdemes mindegyik képet végig venni és azt választani a feladat tárgyául, amelyikhez a legtöbb gondolatotok vagy ötletetek van. Ne hamarkodjátok el a döntést, hiszen egy hónap áll rendelkezésetekre a feladat teljesítéséhez!
Ha megvan a kiválasztott kép, nincs más dolgotok, mint történetet alkotni hozzá. A kép megalkotójáról nem tudhatjuk, mire gondolt, amikor a képet létrehozta. Milyen gondolatok és érzések inspirálták. Ellenben, hogy Ti mit éreztek és gondoltok a kép láttán, továbbá milyen hatást és elképzelést vált ki belőletek, ez lenne a feladat kihívása és célja!

Lássatok a képek mögé és írjatok hozzá egy lehetséges történetet, amely a kép alapján elképzelhető lenne!

Választható képek
(rákattintva még nagyobb méretben láthatjátok őket)

1. kép                                                                      2. kép
    

    3. kép                                                             4. kép
    

 5. kép   

6 kép                                                             7. kép
     


Fontos tudnivalók!

Az elküldött írásokra egy vissza-emailben mindig reagálok, hogy megkaptam és megérkezett hozzám. Innentől kezdve, miután elolvastam, néhány nap múlva válaszolok, hogy mik az észrevételeim, milyennek találtam, mennyire tetszett, értékelem mind tartalmilag, mind helyesírásilag, illetve, hogy megfelelt-e a feladat kritériumainak. Ha tökéletesnek és késznek érzem a művet, akkor összegzem a meglátásaimat, és elfogadottnak tekintem. Viszont, ha hibákat vélek felfedezni, avagy hiányosnak találom, esetleg félkésznek érzem akár tartalmilag, akár kivitelezés terén, akkor elmondom a vele kapcsolatos meglátásaimat, tanácsaimat és így lehetőség van a javításra, átírásra a határidő lejártáig.

Az újra visszaküldött írást ismét átolvasom és csak abban az esetben fogadom el résztvevő alkotásként, ha azt megfelelőnek és a feladat szempontjából is késznek érzem. Ezzel azt szeretném erősíteni minden íróban, hogy a maximumot hozza ki magából és ne csak "letudja" a feladatot. Célom, hogy a vendégírói lehetőség elnyerése mellett, rendszeressé tegye az írói tevékenységet, továbbá egy-egy gyakorlat alkalmával igényes és tartalmas alkotások születhessenek, melyek gazdagabbá tehetik minden író repertoárját!

Ha nem reagálnék egy napon belül az üzenetedre, kérlek emailezz újra vagy írj ehhez a bejegyzéshez kommentet, hogy megoldhassuk a problémát!

Elküldési lehetőség: pennatakezbe@gmail.com
Alkotás formája: novella
Terjedelem: max. 4-5 oldal (A4)
Formátum: csatolt word dokumentum, esetleg emailként mellékelt szöveg

Kérlek, pontosan szerepeljen az emailben:
- írói név (amellyel feltüntethetem a műved az oldalon)
- választott kép száma

Beküldési határidő:  április 26. (csütörtök)
Beérkezett alkotások közzététele: április 27. (péntek)
Eredményhirdetés: április 28. (szombat)

Ha valamire nem kaptál választ, írj kommentet vagy keress meg emailben!

Sok sikert kívánok és előre is köszönöm a részvételt!

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok
Ébredő tavasz - Eredményhirdetés
14:41:00 2 Hozzászólás


Kedves Pennások!

Nagyon szépen köszönöm az Ébredő tavasz gyakorlati feladatra beküldött alkotásokat! Kivételes, különleges alkotások születtek, gratulálok mindenkinek! Nagyon örülök, hogy olvashattalak Titeket, s köszönöm, hogy részt vettetek a gyakorlaton! A vendégíróknak külön gratulálok az elküldött írásokhoz! Az ezzel kapcsolatos teendőket emailben fogom továbbítani, a hétvége folyamán!

Aniie - Tavaszi szél

A tavaszi szél, melyben még enyhén érezni lehetett a tél csípősségét, felkavarta a maradék havat, melytől azok a kelta mitológia tündéreit idézve táncoltak körül. A kertben már rügyezni kezdtek a gyümölcsfák, talán túl korán is a hűvös időhöz képest, de ez engem nem foglalkoztatott, az eszem máshol járt.

Egy másik, távoli tavaszt idéz elém udvarunk képe, ritka könnyeket csalva szemem sarkába. Akkor is későn jött a hó, és korán kezdtek nyílni a virágok, de a szél játékosabb volt. Emlékszem még, ahogy belekapott a hajamba, amikor kint játszottam, úgy borzolta, mint a fák ágait körülöttem. Elsüvített az utca végéig, majd vissza, mint egy unatkozó gyerek, s kergette, kavarta, táncoltatta azt, amit ért. [...]



A. Andi - Egy jégcsap története
A reggeli piszkosszürke égbolt idegenül hatott. Csak egy árnyalattal volt világosabb, lágyabb a megszokottnál, de ez olyannyira elrontotta a kedvem, hogy sajogni kezdett a fejem. Vadul cikáztak a gondolataim, minden porcikám fájt, és árvábbnak éreztem magam, mint azok az öreg nénik, akik mogorván, fejüket lehajtva slattyogtak ki a piacra. Esernyőjüket felém lóbálták, hogy mégis mit képzelek, mit keresek itt március közepén. Pedig egész jól berendezkedtem a csatornámon, és a környék is otthonos volt.
Társaság híján bámészkodással ütöttem el az időt. Valahányszor lopva a mögöttem magasodó templomtorony órájára pillantottam. Ahogy haladtak a mutatók, úgy nehezedett el a szívem. Mintha valami gonosz szellem terpeszkedett volna felettem az égen. Végigfutott a hátamon a meleg. A karácsonyi mesékben mézeskalács, jégcsapok meg nagy hóbuckák vannak, nem ilyen elfuserált tűzokádó  sárkányok valami nevetséges meséből. Hová tűnt a fehér szőnyeg az útról, a kövér fenyőfák téli hóbundája? Hová lettek a kacagó kisgyerekek, akik még örömüket lelték a télben? [...]

A teljes művek megtekinthetők a Gyakorlati feladat menüpont, Érzékek, hangulatok alcím alatt!

A jelenlegi feladathoz sok sikert kívánok!

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok

2018. március 30., péntek

Ébredő tavasz - Résztvevők voltak
20:09:000 Hozzászólás


Aniie - Tavaszi szél

A tavaszi szél, melyben még enyhén érezni lehetett a tél csípősségét, felkavarta a maradék havat, melytől azok a kelta mitológia tündéreit idézve táncoltak körül. A kertben már rügyezni kezdtek a gyümölcsfák, talán túl korán is a hűvös időhöz képest, de ez engem nem foglalkoztatott, az eszem máshol járt.

Egy másik, távoli tavaszt idéz elém udvarunk képe, ritka könnyeket csalva szemem sarkába. Akkor is későn jött a hó, és korán kezdtek nyílni a virágok, de a szél játékosabb volt. Emlékszem még, ahogy belekapott a hajamba, amikor kint játszottam, úgy borzolta, mint a fák ágait körülöttem. Elsüvített az utca végéig, majd vissza, mint egy unatkozó gyerek, s kergette, kavarta, táncoltatta azt, amit ért.
Akkoriban imádtam a szelet, és imádtam a tavaszt, és mindennél jobban imádtam a bátyámat. Tavasszal mindig nagy sétákra mentünk, habár én még alig tudtam járni. Tisztán emlékszem, ahogy akkor megjelent mellettem, felkapott, a nyakába ültetett, majd a játékos tavaszi széllel, a korán rügyező fák ágai alatt lefutott a gyümölcsös végébe. Talpa alatt a föld még szinte fagyos volt, de itt-ott fű, néhol hóvirág bújt elő belőle, s a világ egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy Chagall festmény.
A tavasz mindig valaminek a kezdete volt, és örökké az is marad. Egy nyitány, egy irány, egy kezdet. S habár fiatalok voltunk, miközben körbeölelt minket a kezdetek nagy tavasza, s a jövő, a szép jövő ígérete, mi ott maradtunk.
Én ma napig abban a pillanatban ragadtam, ahogy elszáguld körülöttünk a táj, és a korai tavasz labdajátékok, fogócska és más izgalmas dolgok ígéretével kecsegtetve száguld át az ereimen. És a bátyám is ott ragadt, a szerelem, a kezdetek, a fiatalság évszakának kezdeti napjainak egyikén, a bátyám, akinek az volt élete utolsó tavasza.
Sóhajtottam, majd hagytam, hogy ajkaim mosolyra húzódjanak. Lábaim először lassan váltották egymást, de később már lélekszakadva futottam a fák között, le, oda ahol egykoron annyit mókáztunk a bátyámmal, majd végül kifulladva lerogytam a hideg, néhol füves földre. A levegőt kapkodva lefeküdtem, kitártam a karjaimat, s néztem, ahogy nem messze tőlem egy hóvirágot billent meg a szél.
Nekem a tavasz örökké egy emlékeztető marad. A múltam egy fontos darabja, egy drága emlék, ami felidézi egy számomra oly fontos ember alakját. S most is, ahogy feküdtem, a csintalan tavaszi szél, s a táncoló levelek, mintha az ő sziluettjét adták volna ki.



M. Csilla - Hóvirág

Az év nagy részét öntudatlan, álom nélküli létben töltöm egy budai kert odvas nyárfája alatt. A kinti világról  pár röpke hét alatt igyekszem mindent megtudni, amíg kint lehetek  a  szabad levegőn. Ilyenkor körülvesz  az  a bizonyos nagy fehérség, amiről más virágok csak tőlem hallanak nagy ritkán, mikor a nyári hőségben félájultan pihenek a földben és állítólag  beszélek álmomban. Apró gyökerek vesznek körül, finoman böködnek, hogy meséljek a csontig hatoló  hidegről, a hópelyhek táncáról, a metszően jeges szélről, ami a téli hajnalokon végigsüvít a kerten.  Az orgona, a rózsa, az írisz alig akarják nekem elhinni, hogy ilyenkor a szószátyár, hajnaltól estig trillázó rigó bizony csöndben van, naphosszat gubbaszt a boróka oltalmazó ágai között és kétségbeesett pittyegéssel keresgéli a sovány napi betevőt. Mit tudnak ők azokról a dermesztő, vaksötét éjszakákról, amikor vastag  jégpáncél zárja börtönbe a testemet és lélekzetvisszafojtva várjuk a reggeli nap sugarait egy mozdulatlanná fagyott, óvatlan katicával.  Még így, félálomban is olyan borzongatóan  tudok mesélni nekik erről a világról, hogy cserébe ők is elmondják, hogyan változik meg tavasszal a kert, a hó elolvad és friss, illatos fű sarjad  a fák és bokrok között, elköltöznek  a varjak és helyettük csodálatos hangú, fekete sapkás poszáták érkeznek. Minden csupa illat, csupa szín és dal lesz. Ilyenkor elmondják azt is, mennyire sajnálnak engem. Nem tudják, hogy semmiért nem adnám oda nekik azt a csodálatos pillanatot, amikor ideérnek a márciusi szellővel a közeli hegyek  és erdők illatai, amikor a nyárfa kérge alól kótyagosan előbújik a cincér, csápjával dörzsölgetve dülledt kis szemeit és  felhangzik a cinegék messzehangzó, mindent betöltő éneke, a remény dala.

Az idei hosszú, kemény tél után is ezt várom. Már nem alszom, éberen fülelek minden neszre, ugrásra készen, reszketve minden porcikámban várom a jeleket.
Tegnap délután az éltető nap sugarai  olvasztani kezdték fölöttem a vastag hóréteget. Hirtelen melegem lett. Gyöngyvirág is érezhetett valamit, mert halkan sóhajtott mellettem, csak úgy álmában. Oda se figyeltem rá, az ő ideje még nagyon messze van. Ibolya azonban ásított egyet és apró gyökérszőreivel megsimította a hagymámat.
- Te is érzed? –kérdezte és dúdolni kezdett.
Ibolya mindig korábban felébred, mint  kellene és nem bír magával. Tavaly alaposan rám is ijesztett. Még hó volt a nagy nyárfa körül, én csak a karjaimat fúrtam ki a földből, ő azonban a fejét dugta előre és a kis vékony, lila szirmai barna foltosak lettek a fagyos levegőn.
- Ugyan már, nem tesz semmit!  – mondta másnap nevetve, amikor  kidugtam a bimbómat a föld alól és alaposan összeszidtam. Pedig neki lett igaza. Délben kisütött a nap és mi kitártuk a fényes sugarak felé szirmainkat. Ibolya még illatozott is egy kicsit. Néha irigylem ezért.
Ma éjszaka olyan mozgolódás támadt körülöttem, hogy még ha akartam, se tudtam volna aludni.
 A hagymám alatt neszezni kezdett az a nagy kövér lárva, akitől már ősszel is majdnem halálra rémültem.  Próbáltam kicsit feljebb húzódni, nehogy elérjen a fogaival. Szerencsére újra elaludt. Hajnalban két vakond úgy száguldott el mellettünk, mint a szél és a nyárfa tövénél feltúrták magukat.
- Még hó van, még hó van, de már puha a föld, fúrhatunk, fúrhatunk!
Vinnyogva ástak tovább félelmetes karmaikkal, felijesztve  a félálomban szunyókáló pondrót, aki nagy örömömre jóval lejjebb nyomta magát a gyökerek között.
Reggel csodálatos tavaszi földszag csapta meg az érzékeimet. Minden porcikámban zsibbadni kezdtem, éreztem, hogy a tagjaimban áramlani kezd a vér.  Ez az, hát megérkezett!  Itt az idő, mennem kell.
Drága Ibolyám, odakinn találkozunk!


Emília Molla - Jégcsap-meló

– Úgyse mondasz fel! – csivitelte a barátnőm, Ila olyan hangon, hogy legszívesebben megkérdeztem volna, kinek az oldalán áll?
– Dehogynem! Most már betelt a pohár, elegem van! – puffogtam, bár tudtam, hogy ma még úgyse merem megtenni.
Ila szerencséjére egy kis időre elállt a szél, így nem kellett válaszolnia.
A másik oldalamon – köztünk kis helyet kihagyva – lógó Kut már egy ideje hallgathatott minket, mert mikor újabb fuvallat érkezett, korholó, mély kondulással szólalt meg:
– Inkább a munkával foglalkoznának, hölgyeim, a szájuk jártatása helyett.
– Már megint kezdi… – sóhajtott fel lemondón barátném.
– Maga jobb, ha nem is mond semmit, Ila! A héten is átlagon aluli volt a teljesítménye. Már a Főnök is megjegyezte, hogy fogjam magát szigorúbban. Példát kéne vennie rólam. Múlt héten – hangja csengőbb, büszkébb lett – harmincnégy bámulást és húsz csöppenést csináltam! Abból hármat nyakba! – S mintha demonstrálni akarná, hogy igenis képes ekkora teljesítményre, lepillantott a kisboltunk előtti járdára, és egy apró, jeges vízcseppet préselt ki magából, egyenesen az üzlet előtt megálló, táskájában kotorászó nő kezére.
Ila érezhetően zavarba jött. Múlt éjjel a hajnali szélben suttogva bevallotta, hogy neki csak tíz bámulást és hat csöppenést sikerült gyűjtenie.
– Na, ide figyeljen, Kut! – pendültem fel élesen. – Lehet, hogy ön a brigádvezető, de akkor is igazságtalan, hogy ugyanolyan teljesítményt vár attól, aki más körülmények között dolgozik, mint maga! Láthatja, hogy amiatt a fa miatt Ila szinte állandóan árnyékban van. Mégis hogy volna képes ugyanolyan csöppenés-értékeket felmutatni, mint maga? Megmondaná?
– Az nem mentség! Itt kérem, teljesíteni kell! A munka az alapja mindennek. Nézzék meg Ebikét, a kisasszony olyan bámulási mutatókat produkál, hogy vasárnap megkapja A Hónap Legszebb Dolgozója címet.
– Ebi már majdnem a bejárat felett van. Persze, hogy őt bámulják meg a legtöbben – vitatkoztam még, ám elhallgatott a szél, így már csak magamban dohoghattam.
Csöndben végeztük a dolgunkat. Tündököltünk és próbáltunk minél több csöppenést produkálni. Most, hogy közeledik a tavasz, ez lett az egyik legfőbb munkánk. Télen persze nem így volt, nőnünk kellett, beleadva apait-anyait, de mind tudtuk, hogy az csupán a felkészülés ideje. Aki akkor minél hatalmasabbra nőtt, annak végig több esélye volt bámulásokat gyűjteni, most pedig nyilvánvalóan tovább fogja bírni a robotot, mint véznább társai. Mindig csak a meló!
Lassan besötétedett, mi is leállhattunk végre. Már alig-alig jártak emberek az utcán, ők se néztek már felfele, csak sapkájukat szorosan a fülükre húzva siettek haza. Az éjszaka édes, az éjszaka a mi barátunk. Az a néhány óra, ami alatt nem kell dolgoznunk, amikor nem kell minden percünket feláldoznunk a munka nemes oltárán, hogy beteljesítsük létünk célját. És hogy a Főnök, az Évszakok Váltakozása megdicsérjen minket.

Reggel a hajnal első, minden egyes nap egyre korábban érkező sugaraival ébredtünk mi is. Várt a kötelesség.
Nem sokkal később megérkezett a boltos néni. Szotyolát tett a bolt előtti fára akasztott madáretetőbe, majd megfordította a táblát a bejárati ajtón: NYITVA. Mi pedig munkához láttunk.
Persze a délutánig eltelő időben a kis zöldséges sarkán, az eresz kanyarulatában munkacsoportot alkotó társaink megint túlteljesítettek minket. Kut szokás szerint velük példálózott, hogy ők páran jóval több bámulást gyűjtöttek, mint mi, a csatornán egyesével függők.
– Mert maguk csak lógnak a munka alól – s hosszú, vaskos méretéhez illő bongással felkacagott.
Ila egészen összehúzta magát mellettem. Aztán mikor egy kislány megállt a kirakat előtt, hogy orrát az üveghez nyomva vágyakozón pillantson a benti gyümölcskosár felé, nem tétlenkedett. Bizonyítani akart. Összeszedte minden erejét, ami a folytonos árnyékban maradt neki, s útjára engedett egy hideg kis cseppet. De elhibázta, az csak a lányka kapucniján landolt. Kut, csak hogy megmutassa, hogyan is kell ezt, tökéletes időzítéssel, még mielőtt a gyerek továbbindult volna, a sálja fölé, nyaka pelyhes bőrére, ahol a két varkocsba elválasztott haj kettéválik, juttatott egy jeges vízcsöppöt. Riadt odakapás lett az eredmény.
– Ha a csepegés nem megy, legalább gyűjtsék a bámulásokat – vetette oda.
– Mindent megteszünk, maga is tudja – vágtam vissza.
– Akkor igyekezzenek jobban. Nem elég jók a mutatóik.
– Mégis mit vár? Mióta fagypont fölé ment a hőmérséklet, az emberek azt hiszik, máris tavasz van. Mindenki a „madarak énekét” hallgatja és a „táncukat lesi” – affektáltam, jelezve, mennyire elegem van ezekből a komisz versenytársakból.
Mindannyian lenéztünk. Láttuk, hogy több ember is megtorpan egy pillanatra, hogy a madáretető körül repkedő vagy a kiszóródott magokat a földről csipegető jószágokat nézze. Egyáltalán, kinek van annyi esze, hogy egy bolt elé, az utcára madáretetőt tegyen? Vagy legalább ezek a szárnyas dögök félhetnének az emberektől. De nem, ezeknek csak az jár a fejükben, hogy megtömjék a begyüket és szaporodjanak. Az emberek meg élvezettel nézik kergetőzésüket.
– Magának mindig csak kifogásai vannak. Dolgozna inkább.
– Nagyon jól tudja, mekkora a teljesítményem! – vágtam vissza élesen csendülve. – Mikor megjelentek az első rügyek, akkor is hoztam az előző heti bámulási szintet.
Magabiztos voltam. Volt mire, ezért is mertem szájalni. A második legjobb voltam a brigádban, pedig hiába voltam átlagos hosszúságú, meglehetősen karcsúra sikeredtem. És gyakran vetült rám az előttünk álló villanoszlop árnyéka is.
– Ha ennyire ügyes, tanítsa meg a barátnőjét is, kedveském! – Azzal Kut megállított egy szerelmespárt, s élvezte, ahogy a barátjába karoló, nagy sálba burkolózott leány csillogó szemekkel mutogatja a fiúnak, merre nézzen.
Lányok és gyerekek... Olyan szentimentálisak. Velük a legkönnyebb. Bezzeg tél közepén, akkor egy üzletembert állítottam meg! Még az épület mögötti brigádsorba is eljutott a hírem! Egy kicsit talán még Kut is örült, hogy az övébe tartozom.
– De… - kezdtem volna, ám a szél elhallgatott.
Percek múlva hallottam csak meg Ila vékonyka csilingelését:
– Köszönöm, hogy megvédtél. De nem kellett volna. Még a végén rád száll.
– Szálljon! – pendültem dacosan. – Akkor felmondok! Most már tényleg felmondok! Én nem fogok ebbe beledögleni! Veszett ügy, ennyi.
– Azt nem lehet, te is tudod. Nekem se tetszik, de nem lehet másként. Nyugodj bele, ahogy mindenki. Légy jó, Ava!
Nem válaszoltam, csak a többiek csengését vitte tovább a szél. Ilának igaza van… Folyton csak jár a szám. De nem teszek semmit. Talán tényleg jobb lenne belenyugodnom, ahogy mindenki másnak. Elnéztem a járda széli bokrok alatt gubbasztó hókupacokat. Jön a tavasz, ők is félnek tőle. Egészen behúzódtak az árnyékba. Alig jutott már nekik figyelem. Tegnap még egy komisz kölyök nyúlt a piszkos, latyakos hóért, hogy a társa kabátjához vágja, de ma már ez sem történt meg. Mi meg itt robotolunk egész nap, de érezni, haldoklik az egész. El kellene fogadnom, és igazat adni Kutnak, a mi dolgunk, hogy erőnk utolsó cseppjéig felhívjuk magunkra a figyelmet, életben tartsuk a Telet. Ennyi és nem több.
Aznap már nem vitáztam többet. Csöndben végeztem a munkám. Már nem hangoztattam, hogy felmondok. Úgyse lehet. Persze, néhány napja még hogy ábrándoztam, titkon végiggondoltam a remek mutatóimat, s elképzeltem, mekkora visszaesés lesz majd a brigádnak a hiányom. Ma pedig… Ilának igaza van. Lehetetlen.
Ránk sötétedett, nyugtalan álomba merültem. Hűvös szél simított végig köztünk, én pedig barátném halkan csilingelő suttogására ébredtem fel.
– Ava, ébren vagy?
– Hm? – kérdeztem vékony, álmos hangon.
– Te tényleg fel mernél mondani? – hangjában remény csendült.
– Jaj, Ila, aludj már, holnap vár a munka.
– Nem tudok, Ava. Te azt mondtad tegnap, hogy igenis nem fogod az életedet adni a munkáért, hogy felmondasz.
– Igen, igen, ezt mondtam – dünnyögtem álmosan, és azt kívántam, bár elállna a szél, és Ila csöndben maradna.
Szerencsém lett, de nem tudtam visszaaludni.

Nyúzottan ébredtem, nem ment aznap a munka. Egész délelőtt csak egy gyerek nézett meg, és egy lassú öregasszonynak cseppentem a kezére. Szánalmas teljesítmény. Pedig a Nap is erősebben tűzött, mint eddig bármikor.
Kora délután aztán egy csapásra eltűnt az álmosság a levegőből. Vészjósló nyekergő, recsegő hangot hozott a szél az ajtó fölötti szakaszból. Még a csepegést is abbahagytuk, ahogy feszülten figyelni kezdtünk. Nem, az nem lehet! Mind tudtuk, hogy bekövetkezik egyszer, de mind abban bíztunk, hogy majd csak hosszú napok, sőt, talán hetek múlva. A nyekergés erősödött...
A hangos roppanásba belerezgett az ereszünk. Oda se mertünk nézni, csak akkor nyitottuk ki a szemünket, amikor meghallottuk a becsapódás jellegzetes, millió darabba törő hangját. Csak bámultuk halott brigádtársunk tetemének számtalan apró szilánkját. A munka első áldozata. A Tél nyugosztaljon, Ebi.
Némán hullajtottunk egy-egy cseppet érte. Senki nem beszélt, mindenkit hatalmába kerített az elkerülhetetlen látványa. Még Kut is hallgatott.
Kábultan, elgondolkodva tettem a dolgom. Még arra sem emlékeztem, mikor zárt be a boltos néni. Végignéztem az eresz teljes során. Hatalmas lyuk tátongott ott, ahol délelőtt még Ebi lógott. Mindenkit megült a keserű, lemondó hangulat. Eszembe jutottak Ila szavai, melyeket éjszaka suttogott el, és Kutra tekintve láttam, hogy még ő is fél.
Hirtelen jött az ötlet. Elég volt egy pillantást vetnem az utcán közeledő kisfiúra és édesanyjára. A gyerek mind az öt évével lelkesedett a bokor alatti hókupacokért, a gyér gazban kapirgáló verebekért, s míg egyik kezével az anyukájáét fogta, a másikról levette a kesztyűt és kitartotta oldalra, a szomszédos épület ereszéről lógó társaink alá, arra várva, hátha kap egy hideg cseppet tőlük.
Figyeltem és vártam. Már kész volt a tervem. Koncentráltam, hogy jó legyen az időzítés. A kissrác anyukájának csacsogott, ahogy közeledtek, de a keze végig nyújtva maradt. Most!
Telibe találtam a tenyerét!
– Juj! – Torpant meg, meglepődve, majd vidám mosollyal nyújtotta anyukája felé csupasz kezét. – Nézd, anya! – Az asszony mosolygott.
Utána a fiú felemelte a fejét, hogy megkeressen. Most, hogy már döntöttem, mintha a természet is mellém állt volna. A délutáni utolsó óra napsugara rózsaszínes fényt kölcsönzött nekem. Egyenesen rám sütött. Tündököltem, ahogy talán még soha. Sikerülnie kell! Minden porcikám reszketett az izgalomtól. Éreztem, hogy a többiek is engem néznek. Ila hangja a köztünk végigcikázó széltől ugyanolyan reménykedőn csilingelt fel, ahogy éjszaka. A várakozás utolsó pillanatai a legszebbek. Mindjárt!
A kisfiú keze felemelkedett, tömpe ujja egyenesen rám mutatott, hangja kérlelő volt:
– Anya! Vedd le nekem azt a jégcsapot!
A nő is felém emelte a fejét. Győzködni sem kellett. Körülnézett, majd kihúzta a földből az egyik járda mellé ültetett, fiatal fácska támaszául tavaly odaszúrt karót.
– Ne állj alá! – figyelmeztette a gyereket, aztán a fal és közém illesztette a botot.
Néhány elrontott mozdulat, némi nyújtózkodás, és reccs! Akkorát csapott rajtam, hogy elrepültem a bokorig. Egy kicsit megsérültem, de a csúcsomra nagyon vigyáztam, az ép maradt és szép.
A fiúcska hozzám szaladt, felkapott, kesztyűs kezével letörölt, majd vidáman mutatott az édesanyjának, aki visszaszúrta a botot.
– Köszi, anyu! – Neki most nem számítottak a madarak, a friss rügyek, a rég felolvadt pocsolyák. Csak a Tél számított.
Hamarosan már csak meleg tenyerét és éles kis fogait éreztem. Tudtam, hogy nem sokára vége.
A fiú kézen fogta édesanyját, hogy tovább induljanak. Ahogy távolodva felpillantottam Ilára és Kutra, már biztos voltam benne, hogy megérte. 


A. Andi - Egy jégcsap története
A reggeli piszkosszürke égbolt idegenül hatott. Csak egy árnyalattal volt világosabb, lágyabb a megszokottnál, de ez olyannyira elrontotta a kedvem, hogy sajogni kezdett a fejem. Vadul cikáztak a gondolataim, minden porcikám fájt, és árvábbnak éreztem magam, mint azok az öreg nénik, akik mogorván, fejüket lehajtva slattyogtak ki a piacra. Esernyőjüket felém lóbálták, hogy mégis mit képzelek, mit keresek itt március közepén. Pedig egész jól berendezkedtem a csatornámon, és a környék is otthonos volt.
Társaság híján bámészkodással ütöttem el az időt. Valahányszor lopva a mögöttem magasodó templomtorony órájára pillantottam. Ahogy haladtak a mutatók, úgy nehezedett el a szívem. Mintha valami gonosz szellem terpeszkedett volna felettem az égen. Végigfutott a hátamon a meleg. A karácsonyi mesékben mézeskalács, jégcsapok meg nagy hóbuckák vannak, nem ilyen elfuserált tűzokádó  sárkányok valami nevetséges meséből. Hová tűnt a fehér szőnyeg az útról, a kövér fenyőfák téli hóbundája? Hová lettek a kacagó kisgyerekek, akik még örömüket lelték a télben? Méretes hógolyókat gyúrtak, és egymás nyakába gyömöszölték őket. A nevetés csodás ereje fűtötte őket, kipirult csöppnyi arcocskájuk, és gyakran ámélkodva bámultak rám azt suttogva:
          Oda nézz, mekkora jégcsap!
Büszkén húztam ki magam. Gyönyörű jégvirágok nyíltak a szívemben, könnyed hidegség járta át a testem, hisz rájöttem, van értelme itt lennem. Most? Már senkinek sem kellek. A gyerekek elmentek. A nagyanyuk kiküldte őket a kertbe vagy a mezőre, hogy inkább az ébredező természet szépségei közt játszanak. Az persze senkinek sem jutott eszébe, hogy én is ebbe a kategóriába tartozom. 
Jókora vízcsepp hullott alá ernyedt testemről, és az egyik társam tetemére esett. Kezdetben hárman voltunk, de nem is olyan régen kettőt közülünk letört egy undok fickó, aki épp alattunk cigizett. A még életben maradt testvéreim is megcsonkulva lógtak a szomszédos épületek ereszéről. Könnybe lábadt a szemem. Hát ez vár ránk?  Valamit tennem kellett. Bármit. Belülről égetett az érzés, hogy ha nem cselekszem, akkor egyedül maradok az esernyős nénik közt.
Épp egy ilyen kendős öregasszony sétált felém. Összeszorult a torkom, a légcsövem elvékonyodott. Nem volt nála esernyő.  Megfordult velem a világ, minden összefolyt előttem. Az esernyős öreg néni önmagában is elég rossz, ráadásul nem egyszer fordította felém hegyes fegyverét, hogy leüssön, de ha nélküle jön, az azt jelenti, hogy nem fél attól, hogy kiadós hóviharba keveredik. Ezeknek van valami csodakészülékük, ami megmondja, mikor milyen időjárás várható, és mindig ennek alapján indulnak útnak. A múltkor is azt beszélték, hogy jönnek hópihe testvéreim, és lám, hármat sem fordult a templom órájának kismutatója, meg is érkeztek. A kendős asszonyság most csak rám nézett bozontos szemöldökeit összehúzva legyintett, arcát a fény felé fordította. Nyújtózott egyet, és valósággal fürdött az aranysárga sugarakban. Izzadságcsepp csiklandozta a homlokom, lassan végigcsurgott a testemen, majd elveszett a mélyben. Alig bírtam szembenézni a tüzes bestiával. Pedig igazán próbáltam ijesztő képet vágni, de olyan erőszakos volt... Közelebbről és közelebbről ordított az arcomba. Lecsaptam a fejem, és sírtam. Úgy sírtam, mint még soha.
Alattam jöttek-mentek az emberek, de senki sem hallotta meg a nyöszörgésemet. Aztán a délelőtt délutánba fordult, a délután estévé változott. A hőmérséklet lehűlt, esélyt adott, hogy utoljára megszemléljem a világot. Ó, hogy mennyi boldog hóeséses órát töltöttem itt! Mennyi fagyos reggel köszöntött rám! A hideg csillagfény körbefonta a testem, én pedig elvesztem az ölelésében. A halvány sugarak most is felém nyújtóztak, de már nem tudtak megkapaszkodni bennem. Kezdtem elfogyni.
A nagy drámai monológomat az elmúlásról cipők kopogása szakította félbe. Hát persze…! Az ég felé néztem. Most hogy bekukkantott Tavaszanyó az ablakon, már egy nyugodt percem sem lehet. És nem elég, hogy a lenge öltözetű lányka úgy hasított az éjszakában azokkal az ízléstelenül kopácsoló magassarkúkkal, mint egy gyorsvonat, vajon ki baktatott uána a túloldalról? Természetesen egy kendős-esernyős néni. Ezúttal kendő és esernyő nélkül. De attól még közéjük tartozott, hisz ugyanolyan vadul fenyegetőzött. Kész csoda, hogy nem taszított a földre az általa keltett szélvész. Amikor utolérte a lányt, a keze után kapott, aztán a homlokát törölgetve lihegett. A lány meg csak sírt és sírt, mintha hamarosan ő is elolvadna.
Csak pár méter volt köztünk, így mindent tökéletesen hallottam és láttam. És ha netán nem lettem volna alapból elég zaklatott, ők még rátettek egy lapáttal. Miért nem lepődöm meg? Az előbb még esett a hó, de azért húzzunk rövidujjú pólót, hátha akkor hamarabb beköszönt a tavasz. És a sapka? Az ernyő?
          Drága kincsem – sóhajtott az asszony. – Gyere, menjünk vissza a házba.
          Hagyj már békén, nagyi – sziszegte.
          De megfázol.
          Nincs is hideg.
          Nem érdemes gyötörni magad, ezt tudod te is. Nézz csak körül, vegyél egy nagy levegőt. Érzed, hogy megváltozott minden? Egy kis változás neked is jót fog tenni.
          A téllel együtt meghalt minden, ami köztünk volt – torzult fájdalmas vicsorba a lány arca.
Felhorkantam. Hát nem látják, hogy még itt vagyok?
          Jobb neked a fiú nélkül, hidd el. Új tavasz jön új lehetőségekkel.
          A legszebb tél volt – szipogta.
Legalább valamiben egyetértettünk…
          De elmúlt.
Tévedtem. Ezekkel aligha lehet bármiben is egyetérteni.
          Mihez kezdhetnék én a te tavaszoddal, nagyi? Szedjek ibolyát vagy hallgassam a madarak csicsergését?
          Például – bólintott. – A te korosztályod elfelejti az ilyen dolgok jelentőségét, épp itt az ideje, hogy…
          Ne kezdd a hegyi beszédet – rázta a fejét a lány. – Sosem lesz már, mint volt. A hógolyózások, az esti séták a hóesésben. Ráadásul mindent együtt csináltunk. Számomra nincs új tavasz nélküle.
          Nem kell elfelejtened a múltat. Nem vész el semmi, meglásd. Minden ott él a szívedben. Csak most egy új korszakhoz érkeztél. Átalakul benned valami, talán nem is érted miért, de idővel rájössz majd. Mert vannak dolgok, amik véget érnek azért, hogy mások elkezdődjenek.
A lány összeszorította az ajkait, és hideg szemeivel a távolba bámult. Aztán a tekintete elidőzött rajtam, félig lemondó, félig reménykedő pillantásai az oldalamba égtek. Már csak csontváz voltam, mely hamarosan szertefoszlik.
De mi van akkor, ha ez az esernyős fura népség mégiscsak tud valamit? Ha nem csak úgy fejvesztve rohangálnak alattam? Eszembe jutott egy végtelen havas táj zöld fenyőkkel a háttérben. A szabadság illatát éreztem a hegyi levegőben, mely az emlékeimből most úja eljött hozzám. Kemény bakancs taposott a fejemre valamikor régén. És ebben a keserédes érzésben is volt valami ismerős. Valaha hópehelyként éltem. Szédítő magasságokat jártam be, millió társammal együtt pihentünk el egy hegyoldalon. De aztán Tavaszanyó és a jó öreg horgászó Nyár elfeledtette ezt velem. Pedig az olvadás nem ölt meg, hisz itt vagyok, hallgatom ezeknek a különös embereknek a még különösebb beszédét. Lehetséges volna hát, hogy ha eljön az ideje, újjászületek? Addig meg víz vagy pára formájában járulok hozzá a természet rendjéhez. Mert ahogy az öreg nagyi bizonygatja, mindig tovább kell menni, a küszöbönálló helyzetből a legjobbat kihozni. És talán nem olyan rossz vízcseppnek lenni… Csak meg kell őriznem az emlékeimet, hogy tudjam honnan indultam és hová akarok eljutni. Mert mégiscsak jégcsapnak lenni a legjobb. De addig is átadom a helyem az ibolyáknak, madaraknak meg a tavasz mindennemű hírnökeinek, akiket téli szerzet lévén nem ismerhetek. És hátha időközben az esernyős nénik is megbékülnek az irányomba.


Olivér - Visszafelé Szerelem

Egyszerűen csodálatos júliusi idő volt, szikrázó napsütéssel és meleggel. Az emberek nevetve, csillogó szemekkel beszélgettek és nyüzsögtek a városban. Sokan közülük nyaralásukat töltő turisták voltak, mások éppen nyaralni készültek. Amerre sétált, akaratlanul is szemet szúrtak neki, a  boldogságtól ölelkező párok, kéz a kézben sétáló, csillogó tekintetű, utópisztikus álmok. Szívét ilyenkor átjárta valami fojtogató érzés, felkúszva torkába a keserűség és bánat gombóca, amit nehezen nyelt vissza. Szájára ekkor mosolyt erőltetett és senki sem látott át a boldogság maszkján, hogy észrevegye a bánattal és szomorúsággal teli zöld szemeket. Reggelente, ébredés után párnáját az ablakba tette, hogy az est és reggel könnyei megszáradjanak a meleg nyári napsugaraktól, mire munkából hazaér. Nem akarta számolni, hányadik hete már, hogy szívéből kitéptek egy darabot, mely nyílt sebként vérzett, szűnni nem akarva. Üresnek és céltalannak érezte életét, tekintete fénytelenül, érdeklődés nélkül szemlélte a világot, amelyet kirántottak a lába alól egy egyszerű mondattal. "Vége!”

Vége az utolsó együtt töltött éjszakának is. Még egyszer az életben ott aludt és álmában most is hozzábújt, szorosan, és nem értette, hogy lehet? Ébredéskor megcsókolta, hosszan nézte a kék szempárt, aztán a nő kiült az ágy szélére, kirázta hosszú hajából az álom csomókat, és mint egy macska, nyújtózkodott. A férfi oldalról fekve figyelte a mozdulatait, testének  tökéletes sziluettjét, hogy beleéghessen retinájába mindörökre. Hagyta a nőt készülni, lement a konyhába, feltett egy kávét és felvitte neki a forró reggeli frissítőt. Átvette, megköszönte, hangja elcsuklott a szó végén és kék szemeire nedves fátyol ereszkedett, ahogy a férfire tekintett. Beszélgettek, mint mindig, talán valamivel halkabban és visszafogottabban, nem tudván, milyen végszóval lehetne lezárni az utolsó reggelt, vagy talán a májust. De végszó helyett egy utolsó csók lett belőle. Szenvedélyes és forró volt, mint a reggeli kávé.

“Forró a kávé” szólt a nő, ahogy átnyújtotta neki az italt. Az ágyából figyelte, ahogy öltözködik és sminkkel, a forró italt kortyolgatta és azon gondolkodott, miért ilyen szótlan és feszült ma reggel a nő? Hiszen olyan édesen aludt, hozzábújva és álmában simogatva, puszilgatva őt. A férfinek mégsem volt nyugodt éjszakája. Aznap este álmatlanul a sötét szoba plafonját bámulta, nyugtalan gondolatokkal teli fejjel hallgatva a nő békés szuszogását maga mellett. Az elmúlt napok üzeneteire gondolt, amelyek hosszú késéssel érkeztek, elvesztve a bennük lévő tüzet, amely korábban átjárta őket. A függöny meglibbent a hirtelen feltámadt széltől, hűvös tavaszi levegő áramlott be a nyitott ablakon keresztül, kiseperve a szobára nehezedő álmatlan éjszakát. Elhesegette fejéből a nyomasztó gondolatokat, közelebb bújt a nőhöz, átölelte és arcát a dús hajzuhatagba fúrva álomba szenderült.

A sötétbarna hajzuhatag az arcát cirógatta, ahogy a nő fölé hajolt és lágyan megcsókolta. Két kezével beletúrt a nő selymes hajába, megfogva a fejét és visszahúzta egy újabb csókért, amikor az arca el akart távolodni. Nem ellenkezett, amikor a férfi újabb csókot követelt tőle, fölé kerekedett és egész testével a férfiéhoz simult. Selymes bőre kezdett felforrósodni a benne égő vágytól, melleit a férfi mellkasának dörzsölte, mellbimbói megkeményedtek, ahogy a férfi keze kalandozott a testén. A férfi átkarolta a nőt, majd átfordult vele az ágyon, hogy fölé kerülhessen. A férfit magába fogadva csillapította izzó ágyékát és lassan halk nyögések hagyták el a nő száját. Testét görcsös remegés járta át, miközben a férfi is izgalma csúcsára ért. A férfi gyengéd ujjainak simogatása és szája puha érintése hozta vissza az eufórikus állapotból. A szemhéjak lassan felnyitódtak és a kék szempár egybeforrt a fölé hajoló zöld szemekkel, s szavak nélkül beszélgetve értették egymást. 

A hűvös tavaszi éjszakában a nő szorosan a férfihoz bújva sétált. Lassan haladtak a macskaköves szűk utcákon keresztül, megcsodálva mégegyszer az óváros épületeit. Lenyűgözte őket első látásra is a város hangulata és szerették volna a pillanatokat egy örökkévalóságként megélni. A férfi fejében emlékképek keveredtek az este pillanataival. A meghitt és romantikus vacsora, a nő rajongástól sugárzó arca és a saját vívódása, hogy meg kellett volna neki mondania. A nő sokkal nyitottabb volt érzelmileg, pedig mindketten szenvedtek eleget a korábbi kapcsolatokban. Egy korábbi emlékkép is feltört benne, amikor a nő először mondta neki, hogy szereti és ezt még ő nem tudta viszonozni. De a nő nem volt csalódott, így is szerette és elfogadta. Türelmes volt, érzéki, okos és gyönyörű. A férfi remélni sem merte, hogy találkozhat az életben vele hasonlóval, akitől mindent megkap elvárások nélkül. Megállította séta közben, odafordította magához, lehajolt hozzá és hosszan megcsókolta. „Köszönöm a csodálatos estét - mondta a nőnek. És nem csak az estét, minden pillanatot, amit veled tölthetek! NAGYON SZERETLEK!” - hangzottak a férfi szájából a szavak. A nő szeme felragyogott a szavaktól, egy pillanatra elakadt a lélegzete is, majd csillogó tekintettel azt felelte „Én is nagyon szeretlek SZERELMEM, csodálatos este volt” - majd ajkait a férfi ajkaihoz tapasztotta. A friss áprilisi levegő forrósággal telt meg körülöttük.

Puhán szájon csókolta a nőt, miután besegítette alá a széket, majd helyet foglalt ő is, vele szemben. A gyertyafényben különösen szépnek látta kedvesét. Lassan kortyolgatták boraikat, miközben a nő az eltelt napokról áradozott. Észre sem vette, hogy lélegzetét visszafojtva, merül el a kék szemek tengerében. Mint egy mágnes, vonzotta a nő tekintete. Hipnotizálta a belőlük áradó energia és szerelem. Érzések öntötték el, próbálta megadni magát nekik, hadd járja át pórusait az, amit a nő kiváltott belőle.  Kedvese beszélt, de hang nem érkezett el a férfi elvarázsolt tudatához. A pincér zökkentette vissza a valóságba, amikor bort töltött nekik. Sugárzott a boldogságtól, lerakta villáját és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezét. A férfi kézbe vette a finom női kezet, tekintete elidőzött a halványsárga lakkon, szájához emelte, és megcsókolta, majd arcát a nő kezére fektette, úgy nézte őt. “Valami baj van, szerelmem?” - kérdezte a férfit. Hetek óta szerelmemnek szólította és nem sértődött meg egyszer sem, hogy a férfi válaszként csak kedvesemnek becézte. "Nincs semmi baj, csak egyszerűen gyönyörű vagy. Nem tudok veled betelni." - szeretett volna mondani még valamit, de a pincér megjelent a számlával és a pillanat, amelybe kapaszkodott, hogy mondjon még valamit, elszállt. Felsegítette rá a kabátot és ahogy kiléptek, a nő belekarolt és hozzábújt, védelmet keresve a tavaszi hideg ellen. A macskaköves úton haladva azon gondolkodott, hogyan fogalmazza meg a napok óta benne bujkáló érzelmeket. 

Pennát a kézbe - Igenis írok, ha írni akarok