2011. február 11., péntek

Az első lépés után... avagy tévhit, hogy a második lépés könnyebb lesz


Gyakran volt velem úgy, hogy elkezdtem egy történetet, imádtam, már a részletekig aláástam, hogy mit miért is csinálnak a bábuim, aztán megírtam az első fejezetet és azóta sem nyúltam hozzá. Nem voltam biztos magamban, ahogy sose. Jól kezdtem? Lehetne jobb? Most hogyan tovább?

Mindenkitől azt hallom, hogy miután elkezded, könnyebb lesz, ahogy annyi dologgal. Én ezt nem így gondolom. Szerintem minden fejezetért, minden mondatért, az összes betűért meg kell dolgoznunk. Egy történet, regény vagy egy egyszerű novella akkor lesz elfogadható, és akkor fogod igazán élvezni, hogy igen, itt a vége, ha tényleg mindenbe a szívedet adtad. Ha kétszer meggondoltad melyik szó illik oda, és nem csak a levegőbe írtad, hogy "jól van na, csak haladjunk!".

Ne ijedj meg, ha meg kell torpannod. Velem gyakran van, hogy több hetes szüneteket hagyok egy-egy fejezetet félbeszakítva. Nem feltétlenül az a baj, hogy nem tudom, mi fog most történni, nincs meg a cselekmény, hanem egyszerűen csak szünetre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat. Ez nem rossz dolog, sőt! Miután a kihagyott napok után leülsz és bejezed a munkádat, igazán jóleső érzés fog elfogni! Kifejezetten boldog leszel, és ez így van jól.
Amerikát sem egy nap alatt fedezték fel és ismerték el.

Aztán persze, ha izgalmasabb, mozgalmasabb rész következik, te is jobban akcióba lendülsz, ellenben amikor feszültséget vagy egyszerű tétlenséget kell leírnod magad is unni fogod egy kissé. Ha nem így van, valamit elrontottál, mert nagyon nem tudod beleélni magad a saját szereplőidbe.

Akkor lesz igazán csodálatos az írásod, ha tényleg együtt élsz a karaktereiddel!

1 megjegyzés:

Krisz írta...

Sziasztok!

Jól passzol ez a rész az előzőhöz, ugyanis a "Ne kapkodd el!" elv itt is megállja a helyét. Sőt!
Ahhoz, hogy a történet szép kerek legyen idő kell. Jól át kell gondolni minden kis apró részletet, nem csak a nagyobb pontokat kell kidolgozni, hiszen a kicsik is ugyan úgy számítanak! Legalábbis én így gondolom.
A kapkodás hibákat szül, a hibák pedig az élményt rontják. :S
A szívből való és a görcs mentes, nem elkapkodó írás - amikor tényleg kétszer is meggondolja az ember, hogy melyik szót írja le, pedig tudja, hogy ugyan azt jelentik, csak épp érzi, hogy az egyik "szebben" mutatna abban a környezetben, és jól akar dönteni - mindig meghozza a gyümölcsét. :)
És igen, nem könnyebb a folytatás, SŐT, meg merném kockáztatni azt is, hogy nehezebb. Lehet valaki nem így érzi, én így érzem, és akik hasonló elveket vallanak mint én - és ami ebben a bejegyzésben is elhangzott, azaz, hogy meg kell dolgozni minden egyes betűért -, azok is azt mondják, hogy így van. Talán balgaság ezt gondolni, de szerintem aki úgy érzi, hogy könnyebb a későbbiekben, az valahol útközben már elvesztette az írás és a története varázsát, épp a "jól van na, csak haladjunk!" dolog miatt. :S
Na, mindegy...
Ami pedig a szereplőkkel való együtt élést illeti, megérdemelne egy misét. :P Vigyázni kell velük, mert hajlamosak egy idő után átvenni az írásnyitást. Amikor már ők mondják meg, hogy mit is írjak, néha elgondolkodom, hogy akkor most ki is az író?! :P
(Na, már megint sokat beszéltem. *pirul*)

További nagyon szép tavaszi hetet! :)

Pusz, Krisz