2011. február 18., péntek

Drága olvasóink!


Hihetetlen, hogy kevesebb, mint egy hete működik a blog és máris szert tettünk 12 rendszeres olvasóra és néhány kommentre is. Nem beszélve a chatről, ahol folyamatosan hagytok nekünk üzeneteket!:) Elmondhatatlanul örülünk, hogy ilyen sikernek örvend a blog, már az elején és reméljük, hogy ez a lelkesedés csak nőni fog továbbra is:) Mindent megteszünk, hogy érdekes témákat hozzunk nektek nap mint nap, és ehhez kapcsolódna a mostani bejegyzésünk is. Igaz, hogy a szavazás még nem zárult le, de az eddig leadott voksokat - amelyek afelé húznak, hogy kíváncsiak lennétek ezekre a feladatokra -  feltennénk az első játékunkat, amelyet most egyszerűre vennénk, tekintve, hogy ez az első, de mindig próbálunk majd benneteket kihívás elé állítani. 

Téma: Hangulatátvitel
Feladat: Mutassatok be egy tájat egy nő szemével, aki a közelmúltban elveszített valakit. 
- A táj bemutatásának segítségével érzékeltessétek a gyászát és a fájdalmát. Konkrét helyekre, nevekre nincs szükség. A hangsúly a tájfestésen, az ötletes leíráson és az ezzel bemutatott érzéseken van. Bátran használjátok a képzeleteteket és a fantáziátokat, a költői eszközökként szolgáló metaforákat és megszemélyesítéseket. 
- Az írásnak nem kell többnek lennie 15-20 mondatnál, a lényegre törekedjetek. 
- Az alkotásotok megírását ebben a bejegyzésben tehetitek meg, komment formájában. 
Értékelés: az írásokat folyamatosan értékelni fogjuk. Írunk mindegyikhez véleményt, mi tetszett és min javíthattok még a továbbiakban. A nekünk legjobban tetszett írást pedig pénteken ki fogjuk emelni és megadjuk az írójának azt a lehetőséget, hogy vendégíróként véleményt alkothasson egy, a blogunkhoz kapcsolódó témáról, amiről esetleg még nem volt szó. Mesélhet a személyes tapasztalatairól, és megoszthatja a tanácsait mindenkivel:)

Reméljük, hogy sokan próbálkoztok majd ennek a megírásával, és bátran megmutatjátok, hogy mit is tudtok!:) Sok sikert kívánunk nektek és azt türelmetlenül várjuk az első bátor jelentkezőt!:) Még egyszer hangsúlyozom, ebben a bejegyzésben várjuk az írásokat!:)

33 megjegyzés:

Suzy írta...

Helló, itt Suzy. Elolvastam s feladatot s már billentyűzetet is ragadtam s hozzá kezdtem. Oké, oké 10-15 mondatnak kéne lennie nem számoltam így egy kicsit lehet hogy több. Bocsikka =) De ezért remélem tetszik. Amúgy idekellett írni?
Tavasz van, s mégis tél. A fák levelei már kihajtottak, s a virágai, a termései pedig készülődnek. De a táj mégis halott. Itt állok, s nézem. S amit látok attól megijedek.
A máskor élettel teli erdőről, rétről most süt a bánat a fájdalom. A gyász.
Levelek melyek máskor az ágakon játszanának a széllel most a lekonyulnak, a fákhoz tapadnak. Még a pajtársuk, a szél hívó szavának se engedelmeskednek.
De nem csak az ágakon vannak levelek. A földön is több hever egy, kettőnél sokkal több. S ezek már most a tavasz elején elkezdtek sárgállni illetve barnullni. Már élni sincs kedvük. Túl nagy a fájdalmuk. A fű? A fű pedig sárga, kiszáradt még az élet is elszállt belőle, s várja végzetét melyet kasza jelent a gazda kezében.
Egy hang se hallatszik, maximum a szél suhogása. Egy madárszó, egy zümmögés sem sok mi szól s még annyisem. Kihalt az egész táj. A madarak már most elköltöznek, megse várják az őszt! Már most szedik cókmókjukat, s szállnak fel a levegőbe! Egy másik helyre, egy másik helyre hol a levelek még élnek, dalolnak s nem csak a szél hallatszik. Hol a csönd nincs, hol dalol a világ. Hol él s élvezi a tavasz frisseségét, s hol a tavasz még él. s nem halott. A fák lassan ahelyett hogy virágba borulnának,.. inkább a levelek zöldesssége fakul meg s lesz barna. S a virágok melyek eddig kinyíltak most elhullajtják szirmaikat, s lassan a száruk is lehanyatlik. A bogakarak, a rovarok kik a természet szerves életét képezik most sorban állnak s nem mozdulnak, csak a szél dobálja őket az egyik helyről a másikra. De még ez sem érdekli őket! Ők már nincsenek itt.
A fákról hullanak lefele a levelek még tartani sincs kedvük magukat, már erejük sincs rá. Már csak vannak. Vannak. Vannak míg szél felnem emeli őket életet próbálva lehelni belük. De nem jár sikerrel, a levelek ugyanúgy leesnek, csak már töröttek, sérültek.
Nézem, s majd pislogok eggyet. S valóban a táj halott.
Puszy Suzy

Szatti írta...

Kedves Suzy!

Örülök, hogy te vagy az első jelentkezőnk és remélem, hogy nem az utolsó:)Nagyon tetszett az a táj, amit leírtál annak ellenére, hogy nem éppen vidám a téma. De nagyon jól érzékeltetted, tetszettek a hasonlatok és a leírások is. Egy dolog zavart csak igazán. Úgy tűnt, mintha az érzelmeket nem elmondanád vagy érzékeltetnéd, hanem sorolnád és sorakoztatnád egymás után, és ettől nem igazán éreztem azt a fájdalmat, amit valaki akkor érez, amikor elveszít valakit. Az látható és olvasható volt, ahogy a táj baljós és szomorú, de a gyász érzését szerintem kicsit jobban kidolgozhattad volna. A továbbiakban tanácsolni tudnám, hogy olvass minél többet. Ezáltal bővülni fog a szókincsed és a kifejezéseid eszköztára is.
Amúgy nagyon tetszett és köszönöm, hogy elsőként megpróbálkoztál vele, s remélem, hogy a kritikámat csak is építő jellegűként fogod majd fel!:)

Petrííí írta...

Sziasztok! Nagyon tetszett a feladat, és rögtön ihletet kaptam, úgyhogy gyorsan be is pötyögtem. Remélem nem baj, hogy egy kicsit hosszabb lett :$ Remélem tetszeni fog :)
Néztem a lehulló leveleket, amiket a szél sodort le a fák gallyairól. Éreztem a szelet, ahogy megsimogatja az arcomat,és azt kívántam, bárcsak az Ő kezei tennék ugyanezt. Az emlékeimben ott élt minden apró mozdulata és minden sóhaja. Ha a haldokló erdőre néztem, úgy éreztem ő is itt van. Mintha az erdő megőrizte volna a közös emlékeinket.
Az ősöreg fa durva kérge a hátamnak feszült, ahogy levegő után kaptam. A tüdőmből minden életető oxigén kiszorult, mintha a fa elszívná előlem. Hallottam, ahogy az ágai között valami motoszkál - talán egy mókus, aki a párjának gyűjti a makkot. Eme gondolatra a kezem megremegett, és kisimítottam egy tincset az arcomból. Valami hideg és nedves az arcomra csapódott - az első esőcsepp, amit több száz, több ezer követett. Ugyanebben a pillanatban végigszánkázott egy kövér könnycsepp halotti maszkomon, és megállt a szám szegletében.
Tudtam, hogy a természet velem sirat valamit, ami egyszer neki is a része volt. Őt, aki annyi időt töltött itt, hogy már a részévé vált. Őt, aki annyit áradozott a csodaszép, rejtélyes erdőről, mintha beszélgetni tudna vele. Ugyanez az erdő most halott volt, és csendes, velem együtt siratta az Ő elvesztését.
Lerogytam a fa tövébe, és belemarkoltam a nedves avarba. Érezni véltem a léptei nyomát, az orromban pedig testének finom aromáját. Az erdőt, ami éppoly halott volt, mint én legbelül.

puszi Petrííí

Killa23 írta...

Sziasztok! Hát betévedtem ide, és ahogy megláttam a kihívást úgy éreztem válaszolnom kell rá. A zene, ami szólt közbe pedig egy képet idézett fel bennem, így hát leírtam azt, ami először eszembe jutott. Nem tudom hány sor, vagy mondat lett, előre is bocsánat, ha túlzásokba estem, elragadott a hév. 5perc alatt írtam az egészet, de remélem ez nem von le a minőségéből. Hozzá teszem, hogy összesen nincs két hónapja, hogy írni kezdtem, ezért nagyon várom a véleményeteket. Ha van időtök nézzetek be a blogomra is:
www.fox-hunting-by-killa.blogspot.com

Íme az írásom, címet nem adnék neki, csak elrontaná.

Hideg van és fázom. A kedvenc helyemen, egy erdei tisztáson ülök, a már sárguló magas fűben, amely a lábamat simogatja, mégis oly idegen most. Az ismerős fák változni kezdtek, ahogy megérezték az ősz első fuvallatait. Én is velük változom. Egyik másik már hullajtja alig sárguló leveleit, de van olyan is, ami fittyet hányva a változó évszakra, továbbra is kinyújtja zöld ágait az ég felé. Bennem nincs elég erő ahhoz, hogy szembe szálljak és ellent mondjak az eseményeknek, inkább elhagyok én is mindent, ami feleslegessé vált. Nincs is szükségem semmire, mert ami kéne már örökre elveszett.
Elgondolkodva nézem a lemenő napot, mely vörösre festi az egész eget, és már lassan eléri a fák lombját. Ha összeérnek vajon lángra lobban az erdő? Azt kívánnám, bárcsak ez történne, és én itt hamvadnék el ezen a helyen, melyhez annyi emlék fűz. Emlékek… Máskor vidáman hunynám le a szemem és gondolnék vissza rájuk, de ez a nap más. Ma végleg kiszakadtam a világ forgatagából, mint ez a kis tisztás az erdőből. A hátamra feküdtem, és az egyre sötétedő eget figyeltem, a szelet hallgattam és a víz illatát éreztem. Úgy feküdtem a kemény földön, és annyira kívántam, hogy elsüllyedjek benne, hogy már szinte érezni is véltem, ahogy magába szippant. Egy pacsirta hangja viszont visszarántott a valóságba újra és újra. Mintha csak azt mondaná, hogy nem menekülhetek el ilyen egyszerűen a világ fájdalma elől, hogy még küzdenem kell, akkor is, ha már nincs miért.

Ennyi lett. Pussz Killa

Szatti írta...

Kedves Petri!

Először is nagyon köszönjük a művedet!:) Nagyon szépen írtad le az érzelmeket, és ezt sikerült jól érzékeltetned a tájjal is. Talán még nekem belefért volna egy kicsit több fájdalom és ennek fokozása, de amúgy nagyon jól megoldottad!:) Arra vigyázz csak, hogy kerüld a felesleges mondatokat, amelyeknek ugyanaz a tartalma. Voltak olyan részek, amelyek szinte ugyanazok voltak, csak más megfogalmazásban, valamint vigyázz az ismétléssel is. Ha lehet, helyettesítsd más szinonimával. Amúgy gratulálunk és köszönjük még egyszer, nagyon szép volt!:)

Szatti írta...

Szia Killa!

Nagyon örülünk, hogy megpróbálkoztál a feladattal, ami ahhoz képest, hogy csak két hónapja írsz, nagyon szépen sikerült. Tetszettek a tájleírások és az érzelmi átvitelek. Személy szerint nekem ez a rész tetszett leginkább:
"Elgondolkodva nézem a lemenő napot, mely vörösre festi az egész eget, és már lassan eléri a fák lombját. Ha összeérnek vajon lángra lobban az erdő? Azt kívánnám, bárcsak ez történne, és én itt hamvadnék el ezen a helyen, melyhez annyi emlék fűz."

Érezhető volt persze, hogy még kezdő vagy és néha nem találod a megfelelő szavakat, így a továbbiakban azt tudnám tanácsolni, hogy olvass minél többet, hogy bővüljön a szókincsed. Petrivel ellentétben - akinél jobban átjöttek az érzelmek és a fájdalom - a tiéd inkább a tájleírásra összpontosult. Ezt egy kicsit jobban érzékeltethetted volna.
Összességében nagyon köszönjük a műved és örülünk, hogy itt vagy!:) További jó írást és sok sikert benne!

Effy ♥ írta...

Sziasztok :)
Ma találtam rá a blogra, megláttam ezt a kiírást, úgy gondoltam, nekem is meg kéne próbálnom :) Öt perc alatt, hirtelen felindulásból megírva... Hát, ez lett belőle :)

„Láttam lecsorogni az ablakon a lassú eső cseppjeit – mintha csak tükörbe néztem volna. Az üvegen túl a táj kopárnak tűnt. Szürkének és unalmasnak, akár a lelkem.
A járdán a szél egy papírt sodort végig lassan, unalmasan. Nem játszott vele, mint általában, ez teljesen más volt. Csak vitte…
Sötétedni kezdett. Még az ég is hozzám öltözik… Keserű, csekély öröm.
Távolabb, az utca túloldalán két fiatal lány futott, próbálták kikerülni a rögtönzött zuhanyt – mégis nevettek. Nem tudtam megérteni, hogy egy ilyen sivár világban mi lehet vicces.
Kitártam az ablakot, mire rögtön megcsapott a hideg szél és eső. Pont olyan jeges volt, mint amilyen a bensőmet szorongató vasmarok.
Amit én nem tudok kimutatni és elmondani, megteszi helyettem az ég.”

Szatti írta...

Szia Effy!

Örülünk, hogy csatlakoztál az olvasóink közé, annak pedig külön örülünk, hogy már is megpróbálkoztál a feladattal. Érdekesen indítottad a művedet, tetszett ma a táj, amit leírtál, de szerintem még több is van benned, amit le tudtál volna írni. Én kicsit összecsapottnak és elhamarkodottnak éreztem, miután a végére értem. Elfért volna még benne több érzelem- és fájdalomkimutatás. Nem rossz, mert jól fogtad meg a témát és tetszett, hogy te ezt egy városba képzelted el, de szerintem ha kicsit többet gondolkozol rajta, még jobbat tudtál volna írni. De elsőre ez sem volt rossz, csak kicsit hiányos:) remélem, hogy a leírtak alapján egyetértesz velem. Puszi és további sok sikert az írásban.:)

Kesha írta...

Sziasztok!
Én is befutottam. Nem biztos, hogy ilyesmire gondoltatok de azért megpróbáltam.

Hideg van. Nagyon hideg. Minden kopár és jeges odakint pont úgy ahogy idebent. Nincsenek színek, nincsenek fények, nincsen élet, nincs minek örülni, nincs semmi ami mosolygásra késztetné a kint sétáló embereket. Még a madarak se csiripelnek. A földet vastag hóréteg fedi, az ég szürke és szomorú, hófehér fagyos könnycseppeket hullajtanak a sötét felhők. Gyászba borult az egész táj, az elmúlt tavasz szépséges halottjait siratja minden. Akármilyen fájdalmasan is néz ki ez a kihalt sivárság mégis lenyűgöz és varázslattal tölt el. A jéggé dermedt föld már vigyáz rá és fagyos áthatolhatatlan páncélként öleli körbe, hogy több kár ne érhesse már a gyenge törékeny testet. Mindennek megvan a maga értelme. A fényben csillogó, vastag, puha, talpunk alatt ropogó takaró védi az elültetett magvakat a széltől és fogvacogtató mínuszoktól, hogy mikor újra előbukkan a Nap, hetek, hónapok vagy akár évek múlva, életre keljenek, valami újat hozzanak létre és megmutassák, hogy egy hosszú fájdalmas tél nem elég arra, hogy eltüntesse őket végleg a föld színéről. Pompázniuk kell újra és újra, évről évre, így tisztelegve elhunyt elődjeik előtt. Csak várni kell míg ismét felragyog a fény.

Hát ennyi. A kritikát előre is köszönöm.
Sziasztok:
Kesha

Vivri írta...

Szió!
Hát vettem a bárorságot és írtam a pályázatotokra. Bár nem lehet rövidnek nevezni de remélem elnyeri teszéseteket. Én nem írok régóta de igyekeztem minden tőlem telhetőt kiadni magamból. A véleményetekre lennék kiványcsi és nagyon örülnék ha benéznétek hozzám. (csak katt a nevemre)előre is köszi!

Az esőcseppek finoman kopogtatták meg vállamat, ez volt az, ami visszahúzott a jelenembe, egy kínkeserves életbe minek soha nem lesz vége, egy olyan helyre, hol viselnem kell tetteim következményeit. Pólóm testemhez tapadt, ép úgy, mint hajam is. A táj ugyanaz volt, mint akkor… semmi se változott. A fák sokasága ugyanúgy ölelte át a kedves kis rétet minek fövenyén álltam. De a hiányérzet itt sem hagyhatott békén. Sikító üresség ölelte át egész lényemet… túl nagy volt a csend, szinte fájdalmas… csak a szívverésem és a síró természet hangjai cirógatták fülemet, engem és sajgó szívemet is egyben. Még nagyobb hiányát éreztem. Csak a fájdalmas hiányát. A virágok nem nyíltak, a füvet egyedül hagyták, melynek szálain megcsillanó könnycseppek egy apró csodavilágot tártak a szemlélő elé. A fák félelmetesen magasodtak felém… nem volt levelük, nem volt bennük semmi élet, csak álltak, tartották magukat a végsőkig. Egy varjú, a halál hírnöke szállt le az egyik óriás korhadt, kacskaringós ágára. A szél megcsapta arcomat érdekesebbnél érdekesebb táncot járt kósza vizes fürtjeimmel. Akkor a varjú elszállt, - a sokadik végigszenvedett pillanat után - a jelenlétemet is semmibe véve, csupán egy fekete csíkot húzva maga után, elnyelve a tájat, mint a hófehér papírt a tétlenség, a várakozás percében a finom madártoll végéről lecsöppenő fekete tinta maga után hagyott foltja... Csak egy madártollat hagyva maga után, mi lomhán, erőtlenül szállingózott a föld felé… Ez volt az a pillanat mikor megértettem mi hiányzik a tájról. A színek. Az élet. Az a szivárvány mi megmelengeti szívemet. A tájon átvágtatott a lemenő nap utolsó sugara, érdekes fényjátékot hagyva maga után, a fekete tollat arany színbe burkolva. Megcsapta arcomat és engem egy érdekes érzés ölelt körül. Az utolsó reménysugár mi magával ragad... jelezte „ne add fel!”. Kétségbeesetten nyúltam utána, az egyetlen egy dolog után, mi segíthetett volna, de sajnos a kezem csak a levegőt markolta. Térdre rogytam és vártam, ahogy eltűnik a nagy korong a helyek mögött… hátra hagyva egy újabb napot és bennem keltve egy kellemes meleg gondolatot… holnap egy újabb nap… holnap talán én leszek az, kit utolér a remény!

Kritikát előre is köszi!
Szió: Vivri

Szatti írta...

Szia Kesha!

Nagyon tetszett, amit írtál.:) Először nehézkesen indult, legalább is, nekem így tűnt. Mintha kerested volna a szavakat és nehezen lendültél volna bele, de a végére nagyon szépen leírtál mindent és belejöttél:) Annyit tudnék csak tanácsolni, hogy próbálj vigyázni az ismétlésekkel, mert egy idő után kicsit megszokottá válhat. Persze meg van az a jelentősége, hogy nyomatékosít valamit, de nem szabad túlzásba sem esni. Ezt az elejére értem, amikor nagyon sokat használtad a "nincs" szót.
Amúgy nagyon szép lett, gratulálok!:)

Szatti írta...

Kedves Vivri!

Nagyon örülök, hogy vetted a bátorságot a írásra, mert nagyon szép dolgokat írtál, amit kár lett volna veszni hagyni:)úgyhogy köszönöm!Nagyon szép színeket használtál, kifejezéseket, és a hosszúsága ellenére, nem volt unalmas. Végig élvezhető volt. Az egyetlen, ami talán zavart, az az elején volt, egy kifejezés, amit feleslegesnek és nem oda illőnek éreztem. "Pólóm testemhez tapadt, ép úgy, mint hajam is." Ez nekem nem illett annyira bele, tekintve a folytatást. De ha ezt kiveszem, amúgy minden nagyon szép volt:)főleg a madártollas rész tetszett kifejezetten. Gratulálok neked is és köszönöm még egyszer, hogy írtál. A blogodra pedig be fogok nézni:)

Mézes csili írta...

[color=red]Suzy, Petriii! [/color]
Nah, megérkeztem, sziasztok, most jön a tömör és fanyar véleményem :D buuu! *ekkor kéne megijedni*
Először is szeretném megköszönni, hogy már az elején egnnyien vagytok és ennyien játszotok velünk! :)
és hát... azt hiszem...
Azt hisezm, inkább kezdem az elején! :)

Kedves Suzy! Felnézek rád, amiért ilyen fesztelenül és gátlások nélkül kezdted a sort, nem foglalkoztál azzal, hogy te vagy az első és még csak minta sincs, hogy miképp kéne csinálnod, és írtál! Szerintem ez egy igazán jó tulajdonság! Mivel valójában az irományodról kellene beszélnem, hehe, a további rizsát hagynám :) Azt kell mondjam, rátapintottál a lényegre, erre gondoltunk... Tetszett, hogy a "környezet" címszó alól te az erdőt halásztad ki. Nagyon szépen használod a szavakat és a mondatok közti kötődés is egész jó, bár úgy éreztem, amikor írtad nem nagyon engedted el magad. Olyan volt, mintha ebbe a pár mondatba akartál volna mindent belesűríteni. Mindent számba vettél, felsoroltál, minden le akartál írni, pedig néha az a a jó, ha az olvasó maga jön rá és nem a szájába rágod. Kicsit robotias lett. Azt ajánlom, a továbbiakban ere figyelj oda. Minden esetre örülök, hogy beküldted a munkád, szívesen olvastam, köszönöm!

Kedves Petriii! Az első, ami megfogott az utolsó. Ez elég viccesen hangozhat, de így van. Elég fura, de nekem az utolsó mondatod tetszik a legjobban! :D Bennem maradt... Nagyon szépen fogalmazol, finoman bánsz a szavakkal, bár egy kicsit vigyázhatnál a változatosságra (értsd: szóismétlés), ez tetszik! Azok alapján, amit olvastam azt gondolom, te már túl vagy egy könyvön vagy legalábbis már egy ideje írsz, esetleg sokat olvasol? Vagy tévedek? :) Minden esetre örülök, hogy olvashattalak, köszönöm a lehetőséget! :)

Mézes csili írta...

[color=red] Killa23, Effy! [/color]

Kedves Killa! Elismerésem, igazán tetszett! Kiemelném, kivételesnek tartom, hogy a vége nem egy depis, magába húzódó, lehangoló befejezés lett, hanem igazi hitet és erőt sugároz! Tetszik, ahogy írsz, a szóhasználatod változatos és megfontolt.. Viszont valami szemet szúrt. A feladat lényege a természet volt, ellenben a te munkádban, úgy érzem, nem ez kapott vezető szerepet. Az efféle feladatokban azt ajánlanám, kicsit jobban figyelj oda erre! Minden esetre igazán örülök, hogy beküldted a munkád, köszönöm, hogy olvashattuk!

Kedves Effy! Nagyon szimpatizál, hogy a többiekhez képest röviden írtál, mégis sikerült átadnod az érzéseket, benyomásokat! Bravó! Nem is tudom, tetszett, bár egy kicsit üresnek éreztem. Ne haragudj, hogy ezt kell mondanom, magam sem örülök neki, sajnálom. Nem azt mondom, hogy rossz, ezt tisztázzuk. Csak épp nem éreztem azt, hogy "na ez igen, jó hasonlat, igazán érzem az összhangot", vagy hasonló. Igen, volt összefüggés, jó volt az összefüggést, de úgy gondolom, ha még egy pár percet rászánsz, tudsz te jobbat kreálni. Remélem nem sértettelek meg, de úgy gondolom, ez a blog azért nyílt, hogy az efféle hibákra rávilágítsunk, hogy TE tanulj.

Tia írta...

Sziasztok :) Bővültetek egy plusz taggal! Megpróbáltam valamit alkotni. Sajnos ez a téma közel áll hozzám valamiért :S Az életben életvidám vagyok, folyton nevetek, de az írásban? Az ellentéte vagyok önmagamnak. Ezért is lett ez is olyan mélabús :( (bár most ez volt a feladat). Remélem, azért nem olyan tragikus, bár ki tudja..

"Az elnehezült köd vállaimra borult búskomor kétségek között. Némán megpihent rajtam, hogy beboríthassa elmémet fájó gondolatokkal. Akár egy füstölgő kémény, úgy gomolygott csupasz lábaimat elérve. Könnyezett, fájt neki az egyedüllét. Éreztem, amint libabőrös leszek a nedves érintéstől. Mintha belém akarna olvadni, tűnődtem el lehajtott tekintetemmel. Kinyitottam kiszáradt ajkamat, hogy ezzel egy időben behunyjam elnehezült szemhéjamat. Át akartam lehelni a lelkem egy összetört darabját neki, de ő nem óhajtott ekkora áldozatot tőlem. Járomcsontomon kedveskedve végigsimított és utamra bocsátott. A következő pillanatban érzékeltem, amint szétálló loboncomba a szél kuszán beletúrt, mintha azt közvetítené „nyugodj meg, azért én még itt maradok”. Csendesen belesimultam hatalmas ölelésébe és élveztem a vigasztalást. A gondokat bár nem bírta elfújni, de egy időre csillapította susogó énekével, ahogy az avarban fekvő faleveleket megzörgette. Aztán ennek is vége szakadt. Csend lett, végtelen, mindent betöltő némaság. Kíváncsian nyitottam ki szememet, hogy kérdőre vonjam a szeszélyes természetet, de magamra maradtam. Magával sodorta a szívemben rejlő illékony fénysugarat... "

Jandra írta...

Még a környezet is megérezte… A kis tó, mely ilyenkor már két marékkal szórta szét a lemenő nap különleges színeit, széttört darabkáit egy kaleidoszkópnak: toroklob,- és tűzpirost, türkiz kéket, fenyő zöldet, korall és narancsszíneket; most a szürke nyomottabbnál is pocsékabb színárnyalataival keseríti a lelkeket. A halak sem fickándoznak, akárha ott se lennének. Olykor egy-egy buborék árulkodik csak a jelenlétükről. A szél, a mindig játékos kedvű, aki mindent a játékszerének tekint, most hol dühödten tépi az egykedvű fákat, hol csak vánszorog, blazírtan, érintésén mit sem változtatva: mintha jeges ujjakat növesztett volna. Sóhaj köd lep mindent. Távolabb különböző fák alkotnak egyedi erdőt, lakóik nem mutatkoznak, némán rejtőznek. Atlasz-cédrusok váltakoznak örökzöld és lombja vedlő társaikkal, pazar színvilágukat megfakítják a folytonosan hízó felhők, egyre sötétülő színük esőt ígér. Az idő megfagyott, s magával dermesztette a tájat is… A szél most hirtelen felélénkül, akárha ismerőst látna, szétkergeti a ködfátylat, megborzongtatja a víztükröt. A távolban halk moraj. Besötétül az ég. S végre: a fellegek, mintha valaki felhasítaná hasukat, megszabadulnak terhüktől, elsiratják a halált. Mélyről jövő mennydörgés rázza meg a világot: egy bősz oroszlán üvöltése. A halott természet fellázad, nem bírja az érthetetlenséget, a fájdalmat. Az esőcseppek borzolják a lombokat, forr tőlük a tó vize, a halak kergén versenyt ugranak a vízből, az orkán szél velük tombol; keresztülrohan mindenen, meg nem állíthatja semmi. Az égzengés állandósul, majd egy hatalmasat csattanó villámlás véget vet az őrületnek. Az őrjöngő vihar, amilyen gyorsan jött, annál hirtelenebbül ér véget. A felhők szertefoszlanak, a szél szellővé szelídül; csüggedt komorságából látványosan fellélegzik a táj. Az erdő, a növények egy testként sóhajtanak fel. Lágyan hullámzik a nemrég esőtáncot járó víztömeg, tükrében ezernyi csillag fürdik. Pára szállong az ég felé: a haláltól végleg elköszön a természet, elengedi, bár meg nem értheti. Madarak fuvoláznak, cserregnek és csettegnek, mindegyikük a maga hangján búcsúzik; ezerféle csiviteléstől zajosak a lombkoronák; több szólamban zengő kórus kíséri a vissza nem várt, hívatlan vendéget.

Vihartáncos

Jandra írta...

Nahát. Nem írtam előtörténetet =) Így utólag is, de annál nagyobb boldogsággal köszöntök mindenkit =)

Jandra írta...

Mesmeg nahát: nem hogy a köszöntést hagytam le, de ráadásul nem az újra mentett verziót töltöttem be, az elejéről ugyanis lemaradt pár mondat... Ha még így elfogadható a történet, akkor sűrű bocsánatkérések közepette írnám le mindazt, amit lehagytam...

Még a környezet is megérezte… Érzik a fák, a füvek, érzi minden. Megváltozott a hangulatuk is: ahogy Ő elment, végleg, s megváltoztathatatlanul, úgy halt vele a táj is. Csontvelőig hasító hiányérzet, fájdalom űr, epekeserű gödör, tehetetlenség korbácsolta érthetetlen düh, elkeseredett, hosszan elnyújtott, néma üvöltés lengi köröskörül mindazt, ami valaha létörömtől ragyogott. A nem várt esemény fekete köpenyként, fenyegetőn, borul az apró környék fölé. A csend is másképp szól: máskor lüktetve mesél; most reményvesztetten, tömör falként megáll. Ijesztő a változás.



Több ezernyi bocsánat a többszörös figyelmetlenségemért =/

Szatti írta...

Szia Tia!

Először is köszi az egy tag bővülést!:) Örülünk, hogy minden nap van valaki, aki csatlakozik és aki nyomot is hagy maga után:) Az írásodnak pedig külön örültem:)Ahogy írtad, talán a búskomor írásmód fekszik neked igazán, és ebben van is valami. Érezni lehetett, hogy neked ez testhezállóbb téma. Nagyon tetszett minden, amit leírtál. Semmi nem volt felesleges, vagy sok, és se nem túl kevés. Minden így volt jó. Viszont volt egy szó, ami nálam kicsit rontotta az összhatást" következő pillanatban érzékeltem, amint szétálló loboncomba a szél kuszán beletúrt."Ez a loboncomba szó, nem tudom... én nem éreztem oda illőnek, kicsit kívülállóként tűnt fel és idegen volt az eddigi kifejezésektől. Vigyázz, hogy amikor fogalmazol, ne legyen túl mesterkélt és kitalált. Olyan szavakat használj csak, amelyek a szókincsed részei, mert ha magad számára megbonyolítod, azt az olvasó is megérzi. De amúgy nagyon köszönöm, szép munka volt!:)

Szatti írta...

Szia Jandra!

Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, habár még mindig a hatása alatt vagyok és rengeteg dolog kavarog a fejemben:) Először is köszönjük, hogy pályáztál, mert szerintem sokat vesztettünk volna mind mi és az olvasók is, ha nem olvassuk el. Bámulatos volt az egész, ahogy végig vezetted egy vihar közeledtét, és annak tombolását, a végső lecsendesülésig. Jól választottad meg a témát és érezni lehetett a feszültséget, amit előre viszel. Gyönyörűek voltak a színek, amiket használtál, a hasonlatok és a megszemélyesítések is. Szerintem egyetérthet velem mindenki, ha azt mondom, hogy méltó példa volt ez a feladat teljesítésére és mindenki tanulhat belőle, aki elolvassa:)
Semmilyen kritikát nem tudok hozzáfűzni, minden úgy tökéletes, ahogy leírtad. Talán csak a hosszúságába lehetne belekötni:D de még ez sem volt érezhető olvasás közben, mert minden mondat lekötött és vitte előre a "történetet".
Egyszóval köszönöm az élményt, és hogy jelentkeztél!:) Fantasztikus volt! Gratulálok!

Mézes csili írta...

(kiírnám, hogy piros legyen,de a HTML-t nem kapja be, utolag látom, bocsi)
Kesha, Vivri!

Kedves Kesha! Úgy vélem, a soraidból sugárzik az érettség. Ha ezek alapján kéne leírnom a személyiséged, biztosan említeném a komolyságot, és, hogy úgy érzem, mindenhez van hozzáfűzni valód, véleményed és nem beszélsz a levegőbe. Vajon igazam van? Ahogy olvastalak, elhittem, amit olvasok és ez azt hiszem, ritka. Hittem, hogy valóban tudod, mit beszélsz és van alapja az irományodnak. Ezért dicséretem, mert úgy gondolom, ha már egy könyvben igazán nehéz úgy írni, hogy az olvasók higgyenek benne, rövid szöveggel ezt még nehezebb elérni. A szóhasználatod óvatos, finom, mégis élvezetes olvasni. Különleges. Köszönöm, hogy megírtad és beküldted a munkád, szívesen olvastam! :)

Kedves Vivri! Megbabonáztál. Nagyon tetszett, ahogy a színeket használtad, kicsit szokatlan volt, de tetszett! :) Olyan fura összhang és ellentét volt az egészben egyszerre, ami azt eredményezte, hogy én még jobban odafigyeltem rá. Nem nagyon tudom mit írjak. Kicsit talán elhúztad, vontatott volt... Lehetett volna pár szót/szavakat/mondatokat kihagyni, hátha segített volna, de sebaj, a végeredmény a lényeg, és a végeredmény nekem igenis tetszett! :) Köszönöm, hogy beküldted, szívesen olvastam!

Mézes csili írta...

Tia, Jandra!

Kedves Tia! Kicsit megrendültem miután elolvastam. Jól értettem, hogy te azt a pillanatot ragadtad ki, amelyikben meghal, vagy én értettem megint félre valamit? Ez érdekesnek hat miután az előzőekben a halál UTÁNI gyötrelemről volt szó...:) De mivel szeretem az érdekességeket, tetszett! Ez olyan különleges volt így. De volt valami, ami szemen bökött: "...tűnődtem el lehajtott tekintetemmel.". Ez a lehajtott tekintet pontosan mit is takar? Megint lehet ám, hogy én vagyok alulképzett, de nekem ez fura és nem is tudom... fura és pont. De amúgy tetszett az egész, szép munka, köszönöm!

Kedves Jandra! Semmi probléma nincs, mi így és megértettük! :D És fugh. Megbabonáztál! Ez csodálatos lett! :) Lehet, hogy túlságosan belemerültem és eltekintettem a hibák felett, de szerintem nincsenek hibák xD Szép alkotás, körültekintett megfogalmazás, választékos beszédstílus, megfontolt szóhasználat....de ezek csak üres "szakmai" kifejezések. Nekem tetszett és köszönném, hogy beküldted, igazán jól esett olvasnom! :) Elismerésem!

LauraL írta...

Sziasztok!

Tudom, hogy ez egy régebbi feladat, de gondoltam, versenyen kívül ideírom, ami eszembe jutott róla.

Komor, esőtől súlyos fellegek hömpölyögnek a lábam előtt, és beborítják, eltakarják a mélyben meghúzódó völgyet. Leplük alól időről-időre előbukkan a tölgyes sötétzöld lombkoronája, akár a gyermek keze, aki nagyanyja ölébe kívánkozik. Olyan időtlennek tűnik minden. Öröknek, miközben a fák az ősz közeledtével ledobják majd ezerszín leveleiket, és a mezőkön is fonnyadásnak indul majd a sokszínű virágtakaró.
Vérszín pászmák festik meg a szemközti hegyhát elnyúló íveit, amik gondos szülői karokként ölelik magukhoz alant húzódó völgygyermeküket, hogy megóvják. De ha a föld megremeg leomlanak majd azok is, és az időjárás prédájául hagyják addig féltve őrzött kincsüket. Ez lenne a világ rendje?
Esőcsepp koppan a földön, felverve a port, amit a szél még nem ragadott magával. Talpam alatt szikla feszül, ráncos, hasadozott felszíne felidézi az ő kezét. Szilárdan tart, de látszik rajta, hogy viszontagságos időket vészelt át. A kusza rajzolatok, amik az idő vésőjének munkája után maradtak a kő addig sima felszínében, hűen vallanak erről, akárcsak az ő bőrének ráncai. A kő maradandóbb, mint az emberi test, mégis porrá válik egyszer az is.
Az ég szürkéskékjét elhomályosítják, eltakarják a felhők, akár az ő szemét a búcsúzás fájdalma. Nem az élettől ódzkodott megválni, engem nem akart magamra hagyni.
Újabb csepp, majd még egy. Gyorsuló pergésük a fájdalom börtönébe rekesztett szívem dobbanásaival egy ütemet ver. Érzem, ahogy könnyeim összekeverednek az ég könnyeivel. Vajon súlyos cseppjeik magukban hordozzák bánatom, ahogy a mélybe szivárognak a föld csontjai között? Megérti-e belőlük a föld a könyörgésem, és óvni, védeni fogja őt örökre?
Madár hangja hasít a csendbe, fájdalmas, néma panaszom visszhangozva. Felkapom a fejem, és látom, ahogy a fehér szárnyak a magasba ragadják a törékeny testet. Magánya teljes, akárcsak az enyém.
Az eső hirtelen eláll, cseppjei már nem vetnek gyűrűt a pocsolyák tükrében. Újra felhangzik a madár kiáltása, s feltekintek az ég vándorára. A felhők szétválnak, mintha egy hatalmas kéz nyitna utat a felfelé szállónak, és a madár körvonalai elmosódnak, feloldódnak a hasadékon leáramló aranyos fényben.

Üdv,

LauraL

Szatti írta...

Szia LauraL!

Bámulatos, ahogyan fogalmazol:) Itt ült mellettem barátnőm is,miközben olvastam és neki is felolvastam pár mondatodat:) Gyönyörű, ahogyan leírod a gondolataidat, ahogyan hasonlatokkal megfested a környezetet és az érzelmeket. Gyönyörű volt és köszönöm, hogy elolvashattam:) Nem baj, ha dolgozgattok így, a feladatokhoz, mert ha le is járt már az idő, és nincs is versenyben a művetek, szívesen véleményezzük:) Puszillak és köszönöm, hogy írtál!

Edward P. írta...

Sziasztok!

Már régóta fejembe van az írás gondolata, de igazából még sose volt időm, kedvem vagy bátorságom hozzá. De ezt a blogot olvasva kedvet kaptam hozzá, és most el is kezdeném :)
(Meglátjuk mi sül ki belőle :D )

Valami egyértelműen megváltozott a tájon… a tájon mely régen oly pompás volt számomra, mint a nyári nap első sugarai. S most mégis az egész, mintha komor szürkeségbe borult volna. A napsugár többé nem melegíti az arcom, csupán közönyt tud adni számomra mely hűvösséggel vegyül a kora őszi szélben. A madarak éneke is megváltozott. Többé már nem játsszák boldog dalaikat. Olyan ez mintha felvették volna szívem bánatát, s most még több szomorúsággal tölt el. Még a patak is, mely mellett oly sokat játszottam gyermekkoromban, most egyszerre hordja el a vízzel együtt minden boldogságom s álmom. Hiába, nélküle a természet se a régi. Mint ahogyan az ősz megkapja a fák lombkoronáit sárga „fertőzésével”, úgy az én lelkemet is elönti lassan a mélységes sötétség. Talán mire eljön a tél, én is oly halott leszek belül, mint a fák? Tudom, hogy tenni kellene ez ellen, de most még annyira fáj a seb, hogy félek, ha megpróbálom begyógyítani csak még jobban fog hiányozni. Ami már megtörtént azon nem tudok változtatni, csak hagynom kell, hagyj jöjjön a következő tavasz az életembe. Az idő úgyis meggyógyítja a sebeket, pont ahogy a tavasz megújítja a világot… de előtte még jöjjön a puszta, rideg tél!

Szatti írta...

Szia Edward P.!

Nagyon örülök, hogy végül bátorságot kapva, elküldted az írásod:) Először is, jó látni, hogy igaz, ezek a feladatok már lezárultak, de szívesen alkottok rájuk. Gyakorlásnak pedig nagyon is megfelelő. Másodszor... jééé, egy miskolci:) Bekukkantottam az adatlapodra, ott láttam. Az írásod pedig nagyon szép volt, jól alkalmaztad a hasonlatokat. Tetszett a fogalmazásod, ahogyan a szavakkal bántál és remélem, hogy a további feladatokra is szívesen írsz majd, én pedig nagyon szívesen véleményezem:)
Szatti

Réka :) írta...

Hello :)! két napja találtam rá az oldalra, azóta is éjjel nappal ezt bújom:D! Tudom, hogy ez a feladat már rég lejárt de írni szerettem volna, s gondoltam írok. Ha valaki elolvassa nagyon szeretném, ha megkritizálná!


Oly búsan ring a csónak alattam. Hanyatt fekve, kezeim közt egy régi, szakadt füzetet szorongatók. Rideg, fanyar szellő simogatja könnyektől nedves arcomat. Hallom a tengert s ő is hall engem. Gondolataim felzaklatják, feldúlt hullámoktól remeg az egész csónak. Görcsbe rándító fájdalmak közepette egyre erősebben szorongatom azt a vacak füzetet. Torkom szakadtából ordítok a fájdalomtól, fel..fel az ég felé hadd hallja ő is. Mennydörög és villámlik, s a mindenható ég csak annyit tud súgni a széllel, hogy: ... sajnálom.
Üvöltenék, sikítanék, de se erő se hang nem maradt már bennem, csak suttogom halkan : én is,.. én is sajnálom.
Sírok s sír az égbolt is, őrjöngök s őrjöng velem a tenger is. Csónakomat vad hullámok tépik szét.
A füzetbe kapaszkodva, te hozzád a végsőkig ragaszkodva, hagyom testem süllyedni a mindent elnyerő, sötét mélységbe.

Szatti írta...

Kedves Réka!

Örülök, hogy szívesen olvasgatsz nálunk, akár éjt nappallá téve :D Jó ezt hallani, és semmi gond nincs, ha írsz a lejárt feladatokra. Sokan, szívesen alkotnak rá utólag is, én pedig örömmel véleményezem. Tétje már úgy sincs, de gyakorolni bármikor lehet. Nagyon tetszett az írásod. Lényegretörő és összefüggő volt, amelyet a szösszenet szomorúsága ellenére mégis gyönyörűen megszíneztél a jelzőkkel. Tömör, a rövidsége miatt, amelyet mi szabtunk, de annál mélyebb és részletesebb a rejtett érzelmekben, gondolatokban. Köszönöm, hogy elküldted és nyugodtan alkoss a többire is, amelyik megtetszik, s persze időd engedi. Puszi, további szép napot! :)

Ivette írta...

Sziasztok!
Már nagyon régen találtam rá az oldalra, de sosem voltam rendszeres olvasó, csupán néha be-be néztem és szemezgettem egy-egy gyakorlati feladattal. De sosem volt hozzá sem türelmem, sem időm vagy kedvem. Sosem találtam a megfelelő időpontot, ő azonban most megtalált engem. Tudom, hogy nem csak, hogy nagyon régi a feladat, de még az utolsó történet is nagyon régen érkezett, azonban én mégis szerettem volna megosztani rövid írásomat, és nagyon örülnék valamilyen véleménynek. Hosszú hónapok lassan már évekbe mentek át, mióta nem írtam, és most felemelő érzés volt alkotni valamit. Köszönöm a lehetőséget!

Csend van. Vihar utáni, keserédes, tompa csend. Szinte érezhető az üresség, szinte fogható a magány. Megállt az idő.
Volt egyszer egy rét, ahol megannyi tarkaszín virág alkotott növénylepelt, amit itt-ott tört meg egy-egy burjánzó bokor vagy életerős cserje. A nap hevesen sütött a tájra, a színkavalkád keringőzött a csodapatak csobogásával, ahogy vidám kacajok keringtek a tölgyfák felől.
Ma felhőfüggönyök zárják el a nap sugarait szürkeséget öntve a mezőre. A virágok elhaltak, színük kikopott, magával vitte őket a múlt. A patak hangtalan folydogál, a levegő megfagyott. Ott, ahol egykor büszkén állt a két tölgy, ágaikat merészen egybefonva, most csak egy töredezett, kopár fa áll. Ágai üresek és megtépázottak, néhol megtört kezek nyúlnak a semmibe. Mellette még látszik egy csonk, egy meggyötört maradvány, de törzse többé nem kúszik a kék égbolt felé, levelein nem játszik többet a szél. Nem karol vidáman többé társa lombjába, ki mostmár egyedül reszket a kósza szél sebző súlya alatt. Csupán két tölgy, mely egykor vidáman nézett szembe a világ dacával és az elemek erejével. Most egyikük halott, másikuk nem él.

Szatti írta...

Kedves Ivette!

Nagyon köszönöm a jelenléted és hogy írtál a feladatra. Bár már nem aktuális, mindig szoktam biztatni az olvasókat/írókat, hogyha van kedvük és ötletük egy-egy régebbi feladathoz, nyugodtan osszák meg az írásaikat. Tétje nincs és vendégírói lehetőség sem társul már mellé, de az élmény, hogy alkothattok és kipróbálhatjátok magatokat, ugyanúgy érvényes és lehetséges.
Köszönöm az aktivitásod és a kreativitásod! Az alkotásod nagyon tetszett, nagyon szépen fogalmazol, egyszerű és mégis különleges kifejezéseket kapcsolsz össze, amellyel remek hangulatot és hatást teremtesz. Átjött a sorokon a gondolat és az érzés, amelyet megfogalmazni szerettél volna, mindenképp élmény volt elolvasnom és köszönöm!

A továbbiakban remélem, lesz majd lehetőséged, időd és ötleted is alkotni a jelenlegi feladatokra és köszönve az ittléted remélem, hogy hasznos információkat, bejegyzéseket olvashatsz majd, amelyek segítenek és inspirálnak az írásban :)

Szatti

Névtelen írta...

Sziasztok!
A héten találtam meg az oldalatok, és most fedeztem fel, ezt a gyakori feladatos dolgot. Nagyon tetszik. Tudom, hogy ez a kihívást már nagyon rég nem érvényes, de amikor elolvastam, hogy mi a feladat, egyből tudtam, hogy nekem akkor is írnom kell ide. Bár én inkább verseket szoktam, ezért ha nem baj, azt is mutatok.

Az erdőben
Bemegyek az erdőbe, mert távolról szép,
De amint belépek, minden sötét.
Nem énekelnek, boldogan a madarak,
Csak engem néznek, és siratják az uramat.

A mókusok sem gyűjtik az ételt,
Minek, hiszen eltűnt minden.
Fák nem tartják az ágaikat büszkén,
Inkább ledobják a leveleiket elém.

Szasza voltam :D

Gábor Pusztai írta...

Üdv mindenkinek! 2 napja találtam az oldalra! Amikor megláttam a feladatott, azonnal megihletett! Tudom, már nem aktuális, de gyakorolni szeretnék és legalább külső véleményeket is kaphatok! Már többször próbálkoztam próza írással, de mindig a saját hiányosságaimba ütköztem!

Az utolsó nap

A szántóföldek és a mezők végtelennek tűntek. Mindössze a távoli hegyek halvány sziluettjei hirdették uradalmuk határait. A világ a kocsi ablakán kívül, mit oly sokat látott, most is ugyanolyan volt, mégis, örökre megváltozott. A búzamezők, mint táblaképek, zokogó ikonokként üvöltötték a sztoikus fájdalmat és az apatikus belenyugvást. Valami kegyetlen béke volt a miliőben. A késődélutáni nap sugarai, mintha sírtak volna. Siratták a mai napot. Mintha tudták volna, hogy többé nincs miért újra önmagukká lenni, hogy innentől létük és minden, ami abszolútumukat jelenti pusztán az univerzum céltalanná vált mechanikájának lesz a következménye. A világ kerekének meg kéne állnia, de nem fog, mert nem tud. És ez a leg kegyetlenebb dolog, ami történhet. Az elvétve felbukkanó bokrok, a kilométerkövek, szalagkorlátok, árokjelzők, kresz táblák, cserjék, de még a városok és falvak is őrült tempóban robogtak a helyre, ahonnan a nő jött. Mintha most kapták volna meg a hírt, hogy a fia halott és ijedten rohannának megbizonyosodni róla, vagy végső búcsút venni. Minden atom a saját bánatába fordult. Minden önző és idegen lett. Érezte, sehol sincs többé helye a világban, csak a végtelen, sötét és nehéz űr a lelkében, ami örökre el fogja nyelni. És ő elmerült benne.

Szatti írta...

Kedves Gábor!

Először is örülök, hogy az oldalra találtál, másrészt pedig, hogy alkottál erre a feladatra. Bár már nem aktuális, szívesen fogadok minden írást és örülök, amikor utólag is vannak írók, akik alkotnak egy-egy gyakorlatra!

Elolvasva a szösszeneted, nagyon szép kifejezéseket használtál, jól adtad át az érzéseket és a gondolatokat. A "megfestett" képek szépen adták vissza a látványt és minden szó egymásba ölelkezve alkotott egy nagy egészt a sorok végére. Gratulálok ehhez a kis írásodhoz és köszönöm, hogy elküldted! :)