2011. február 25., péntek

Gyakorlati feladatok, avagy jéh, megint van mit csinálni!


Kedves Olvasóink!

Téma: Képleírás a fantáziára hagyatkozva
Feladat: A bejegyzésbe beillesztett három kép közül válasszatok ki egyet, és írjatok róla egy kis szösszenetet. Az írásotok előtt tüntessétek fel, hogy melyik képet is választottátok!
- nem kell az egész képhez kötődnie. Elég, ha csak egy kis mozzanathoz, vagy csak egy érzéshez, ami megfogalmazódik bennetek a kép láttán. A lényeg, hogy ezt a kis összekötő szálat a történet és a kép között mi, az olvasók is érzékeljük.
- az írásnak továbbra sem kell többnek lennie 15-20 mondatnál, fő a lényegretörő kifejezésmód!

1. 

2.

3.

Vendégírók voltak

27 megjegyzés:

Anne Wolf írta...

Végre! -gondoltam, mikor hazaérve, az ágyamra hajítottam a táskámat. Nagyon fáradt voltam, így gyorsan átöltöztem kedvenc itthoni ruhámba, egy fekete testnadrágba, és egy fehér felsőbe.
Igaz, hogy kint rettentő hideg volt, de a házban ez nem érződött, sőt, nagyon kellemes idő volt.
Hogy szusszanjak egyet, leültem kedvenc helyemre, az ablakpárkányra. Egyik lábamat magam alá hajtottam, a két kezem magam előtt pihent. Fekete cicuskám azonnal az ölembe ugrott. Játszani kezdett a hajammal, ami az arcom elé hullott. Megsimogattam, majd pozíciót váltottam, mert elzsibbadt a lábam. Nekidőltem a falnak, és mindkétt lábam felhúztam. Clara az ölembe bújt.
Onnan néztük az utcán elhaladó embertömeget. Mindenki vagy hazafelé sietett, vagy a dolgára ment. Egyszer csak esni kezdett a hó. Clara játékosan figyelte őket, néha odakapott, hogy megkaparintson egyet. Persze nem járt sikerrel. Én, csak kuncogtam rajta.
Ott ültünk, mígnem az álom mindkettőnket utolért...

Ez lenne az én kreálmányom, remélem megfelel.
By Anne Wolf

TrixieBelle írta...

Üveges tekintettel bámultam a kocsikat, melyek gyorsan hajtottak el a vizes úton. Csak néztem őket, nem volt más dolgom. Az emberek sietősen, futólépésben szelték az utcákat. Száz féle esernyő tűnt ki a tömegből. Sárga, lila, kék, piros... Néhány embernek nem volt esernyője, ők a fejük föle tartottak egy újságot, vagy jól behúzták a nyakukat és mégjobban szaporázták lépteiket. A kocsik kisebb pocsojákba hajtottak az út szélén, ezzel lefröcsköltek jó sok embert, mire azok höbörögni kezdtek.
Vizes hajam tincsekben lógott az esőtől. Nem bántam; szerettem az esőt. A kis vízcseppek lassan folytak végig az ablakon, én a szemmel követtem az útjukat.
Hosszú, sárga villám szelte át az eget, hirtelen fényességet hozva a borult égre. Csodálatos látvány volt. Egy röpke pillanatnál is kevesebb ideig volt látható. Kedvem lett volna megfogni, ezzel arra kényszerítve, hogy maradjon még.
Az ég hangosan dörgött, pár másodpercecel a villám után. Olyan erős hangja volt, hogy elhittem, a földet is képes lenne kettéhasítani.
Felhúztam a lábamat és csak néztem a londoni utcákat, a szitáló esőt, az egyre közeledő sötétebb felhőket.

Nálunk éppen esik az eső, szóval innen jött az ihlet. Remélem, hogy tetszett! :)
TrixieBelle

Tia írta...

Sziasztok újra :) Én a 3. képet választottam, bár eredetileg az elsőt akartam, de a kis gonosz hegedűslány valahogy befurakodott a tudatomba, és nem hagyta, hogy a másikat írjam meg. A kérdésem amúgy annyi lenne, ha kedvet kapnék valamilyen oknál fogva az elsőre is, akkor azt is megírhatom? Na, de sok a szóból! :)

"Apró szárnyak súrlódtak össze lelkem dallamára. Lágy melódiájuk a fülemen beosonva egészen a gyomromig hatolt, ahová mélyen befészkelte magát. Féltem, hogy megbukom, ha magamat adom az előadáson. Rettegtem már a gondolatától is, hogy ujjammal megpendítem a hegedű vékony húrját, s a nyekergésen kívül semmit nem csiholok ki a hangszerből. A szívemben éreztem a dallamot, már szinte fájt, amint ki akart törni belőlem. Mégsem tette meg, hét lakat alatt tartogatta magát. Abban reménykedtem, talán valaki ismeri a kulcsát és felnyitja, mielőtt a kiterebélyesedett szárnyaim – amik jólesően nyújtóztatták ki magukat - újból összébb húzódnak a kudarctól. Nem akartam a bukott angyalok sorára jutni, de kitörni se tudtam ebből az állapotból. Mintha egy mókuskerékbe zártak volna, vagy egy várba, ahonnan csak a szőke herceg menthet ki. Akármi is volt az igazság itt ragadtam magamra utalva.
- A királylány olyan sokat kívánt, hogy a varázslat részese lett, most mégsem képes élni a lehetősséggel – húztam szorosan magamhoz a hegedű fejét és lehunyt szemmel élveztem a gondolataimban játszó dallamot. Még ha a nyilvánosság előtt nem is, de a lelkem mélyén oly édesen szólt az egymást követő hangok összessége..."

Suzy írta...

Hali, itt Suzy. Én az első képhez írtam, s lehet hogy egy kicsit már megint túl hosszú. De azért remélem tetszik.


Egy üveggömbbe nézek, s egy más világot látok. Egy teljesen más világot. Melyben hasonlóan élnek mint most, de mégis máshogy.
Hol tíz ember a világ megmentésén fáradozik, úgy hogy a többi több milliárd nem is tud róla.
Öt út, de egy végzet. Sorsuk összefonódott, már-már elválaszthatatlan. De mégis van aki megpróbálja. S ki ezt próbálgatja, ő az aki a világot pusztítani akarja.
Csak ez a célja, ez élteti. A nő jelenti e világban a gonoszságot s a sötétséget, mely ha eljön ő maga is megszűnik létezni. Nem lesz hol létezzen.
S ellene csak tízen, tízen küzdenek. Ők a kiválasztottak. Egy olyan világ megmentésén fáradoznak melyet, az istenek egyszer már megmentettek, s most rajtuk a világ lakóin a sor hogy megtegyék azt, amit meg kell tenniük.
De ez sosem könnyű. Sok fájdalommal, veszteséggel, búval s bánattal jár. Viszont nem csak árnyoldala van hanem fénylő, jó oldala is. Fájdalommal, s sok bánattal jár viszont megtanulnak szeretni s ez az érzés már önmagában is elég ha megakarod menteni a világot. De mégis csak ők tízen, s mégis öten teszik ezt meg. S hogy miért? Az ok egyszerű: noha sorsuk elvileg már meg lészen írva, ők még változtathatnak rajta. De csak ők. Mások nem. Ők döntenek, s ez a választási lehetőség teszi őket azzá akik. De van egy másik ok is: ők felismerik a rosszat, s megvan bennük az erő, a hatalom hogy az ellen tegyenek, akár ha kell feláldozzák magukat érte. Érte, értük, a többiekért, a Világért.
Ködös aggyal, s hatalmas tudással érek vissza, az üveggömb belsejéből. De alighogy visszatérek a földön találom magam. Túl sok,.... túl sokat láttam. Annak a világnak a végzetét láttam. S végzetét s nem többet.

Puszy Suzy

Szatti írta...

Drága írótársak!

Nagyon köszönjük, hogy ebben a feladatban is részt vesztek!:) Van, aki most írt először és van, akit ismerősként köszöntök az előző feladatra visszagondolva, de az biztos, hogy mind a négyen nagyon egyedit és különlegeset alkottatok. Annak pedig kimondottan örülök, hogy a Csili által választott képek közül mind a háromra érkezett leírás:) ezekről most el is mondanám a véleményem.

Anne Wolf: nagyon tetszett az indításod, és a leírás, amelyet a kép segítségével elképzeltél. Nagyon aranyos volt a cica megjelenése, hiszen ez a képen nem volt feltüntetve, de tetszett, hogy te beleképzelted. Talán annyi problémám volt csak, hogy vártam volna még valamire. Leírtad, ahogy a lány az ablakban ül és néz ki az ablakon, a figyelmével követve az elhaladó embereket és vége volt... vártam volna valami gondolatmenetet valamivel kapcsolatban. Ezt éreztem benne hiányosnak, de amúgy nagyon szépet alkottál ás csak köszönni tudom, hogy írtál:)

TrixieBelle: nagyon tetszett az írásod és a színek, amelyeket leírtál benne. Jó ötlet volt az üvegen túlra is tekinteni. Szerintem ezt vártuk el a feladattól, hogy a képzeletetek által leírjatok valamit a kép segítségével. Hogy ez ihlessen meg benneteket, de ne csak szó szerint a képen látott dolgokat írjátok le. remélem, érted:) úgyhogy örülök, hogy neked sikerült ezt megjeleníteni. Az pedig szerintem csak tovább inspirált, hogy otthon nálatok is éppen esett az eső. Az ilyen személyes élmények sokat segítenek az elképzelésben:) Az egyetlen kivetnivalóm annyi lenne, hogy volt egy rész, amit nem értettem. Szerintem úgy gondoltad a történetet, hogy a lány belülről szemléli a külső világot, mégis volt egy mondat, aminek nem értettem a szerepét:"Vizes hajam tincsekben lógott az esőtől. Nem bántam; szerettem az esőt." Ha mondjuk írtad volna, hogy nemrég ért haza és bőrig ázott, akkor helyeslem a mondatot, de így szerintem nem illik bele, hogy mégis miért vizes, ha az ablakából szemléli az esőt. Ettől eltekintve nagyon szép munka és gratulálok:)

Tia: amikor megláttam, nagyon örültem, hogy a 3. képet választottad. Talán azért is, mert én a valóságban is a zenének élek és közelebb áll hozzám ez a téma, és kíváncsian kezdtem olvasni a sorokat, hogy neked mit is jelentett ez a kép. TrixieBellhez hasonlóan te is a színfalak mögé pillantottál és egy előadás előtti belső vívódást jelenítettél meg. Nagyon tetszettek a hasonlatok(szárnyak), az érzelmek, és a bukott angyal hasonlat is:)Tömör volt és lényegre törő az írásod, szerintem minden rendben volt vele, nem tudok rosszat mondani:)Nagyon köszönöm az élményt és gratulálok:)

Suzy: örülök, hogy ismét itt vagy és megörvendeztettél bennünket az írásoddal:) Az előző feladathoz képest szerintem ez az írásod sokkal kidolgozottabb volt. Talán közelebb is állt hozzád a kép és könnyebb volt róla írnod, de az biztos, hogy nagyon összeszedett és szép munka:) Elgondolkodtatott, hogy tényleg, hány olyan ember van, aki nem tesz semmit másokért, a környezetéért és még csak tudatában sincs, hogy valaki, a világ másik végén, vele ellentétben, mennyit küzd és tesz a világért. Talán apró hasonlat a nagy problémák mellett, de jó, hogy itt ez a blog és ti, hogy ezen keresztül adhatunk valamit másoknak, egymásnak az írásokon keresztül, amelyek mi vagyunk. Önmagunk:) Nagyon tetszett az írásod és nem is kötnék bele. Nagyon köszönöm és gratulálok neked is:)

Eagon'Li Arsan írta...

Sziasztok! Először vagyok itt, és az 1. képhez írtam néhány mondatot. Lehet, hogy kicsit rövid, de remélem így is megfelel.

"Az ujjak ráfonódnak az üveggömbre. A nő fölé hajol, ajka szinte érinti a hűvös felületet. Vékony tincsei függönyt vonnak a tenyerében őrzött kincs köré. Állának lágy színe feldereng az üvegben, de csak mint illúzió, egy csalfa látomás. A gömb másik oldalán apró vonalakat sejt, egy arcét, ami nem az övé. Sikoltani szeretne, de ajkaira bilincs nehezedik, a hangja elhagyja. A két pár szem, a sajátja és az idegené egymásba olvad, új színt szülnek önnön összeforrásukból. Az íriszek vakon tekintenek előre, akár egy szobor kőpillái.
Az ujjak megremegnek, ezáltal a kép is elmosódik. Az üveggömb kicsúszik az izzadt tenyérből, jóslata elveszti színét. Ahogy a fűbe huppan már nem több, mint egy tömör üveggolyó, mindenfajta mágia nélkül."

Eagon

Petrííí írta...

Sziasztok! Én a második képet választottam, és előre is bocsánat, ha egy kicsit hosszúra sikeredik. Remélem, tetszeni fog.

Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ne ugorjak fel a párkányról, amikor megláttam az ablakom alatt elsuhanni. Az izmaim rohanásra készen megfeszültek, és csak arra vártak, hogy kiadjam a parancsot, és rohanhassanak le hozzá. A szívem őrült tempóban zakatolt, amikor tétován megállt, és felpillantott. Nem lehettem benne biztos, hogy Ő is lát engem, annak ellenére, hogy nekem tökéletes rálátásom nyílt angyalarcára. Csak bámult fel azokkal a gyönyörű, élénkzöld szemeivel, én pedig nem tudtam elkapni rólam a szemeimet. Elbűvölt, magához láncolt és nem eresztett. Egész testemben remegtem, és már épp elindultam volna lefelé, amikor melléperdült egy alacsony, szöszke lány, és ajkait az Angyal ajkaira tapasztotta. Lehunytam a szememet - nem bírtam őket tovább nézni, inkább felálltam,az ágyra vetettem magamat, és a párnámba fojtottam kitörni készülő könnyeimet.
Hiába hittem azt, hogy talán rám vár, és miattam áll az ablak alatt. Hiába volt egy szikrányi reményem, minden elszállt. Csak egy találkozás hely volt... csak a lányt várta. Mintha én sosem léteztem volna...

Petrííí

Szatti írta...

Kedves Eagon!

Nagyon tetszett, amit írtál. Ahogy pár apró kifejezéssel teljesen élethűvé varázsoltad a mondataidat. Lényegre törő volt és egyszerű, hiszen nem volt nagyon terjedelmes, de mégis benne volt minden, nem éreztem hiányosnak. Az eleje nekem kicsit úgy indult, mintha leírnád, amit a képen látsz és nem mernél beleképzelni olyan dolgokat, amelyek nem láthatóak. Féltem, hogy az egész ilyen marad, mint egy képleírás, csak a tények, de a végére hoztál valami újat és ennek örülök:)úgyhogy így összességében nagyon jó hatással volt rám:) köszönöm.

Szia Petrííí!

Huh, na a tiéd aztán nem semmi volt. Mondom, na, valami szereli történet és volt bennem egy kis Alkonyatos érzés a hirtelen elsuhanó, angyalarc valaki miatt:) de kíváncsian vártam a folytatást és nagyon szépen leírtad az elejét, ahogy a lány vágyik rá és találkozni akar vele. Majd hirtelen jött a pofon, szó szerint, ahogy az Angyal nem is rá várt, nem is ő miatta volt ott. Nagyon szívszorító volt és tetszett, hogy nem kellettek hozzá regények, hogy mindezt leírd. Elég volt ez a pár sor, hogy kifejezd ezt az érzést, amikor valaki csalódik. Nagyon köszönöm az élményt, nincs is belekötni valóm!:) Gratulálok:)

Reny írta...

Sziasztok!Én is most írok először,ide és amúgy is.Én a második képet választottam.Bocsi,hogy rövid lett.


Csak ültem ott némán.Néztem az ablakon lecsorgó esőt.Oda kint borongós volt az ég,az én hangulatom is ilyen volt.Lelkemben egy nagy köd gyülemlett,amely egyre csak nőtt és nőtt.Emlékszem még arra,mikor ugyan így ültem itt,ugyan ezen a helyen és ő állt velem szemben és arra várt mikor szökünk el együtt megint az előttünk álló éjszakába,ami csak ránk várt.Ez most nem így történt.Ültem ott némán és csak arra tudtam gondolni milyen szépek is ezek az emlékek.Mikor megfogtad a kezem és egy ugrással kint teremtem,majd futottunk nehogy észrevegyenek.Mikor már elég messze jártunk lefeküdtünk a földre és nevettünk míg az összes szusz ki nem fogyott belőlünk.Aztán közelebb jöttél átöleltél,azt mondtad szeretsz és heves csókolózásba törtünk ki.Mára már nem áll ott ő nem szökünk el,nem nevetünk,nem csókolózunk,nem suttogunk egymás fülébe édes dolgokat,nem fogjuk egymás kezét,nem ölelkezünk.Elmegyünk egymás mellett mint két idegen.Fáj,hogy már a nevemre se emlékszel pedig mindig azt mondtad soha nem felejtesz el...

Szatti írta...

Szia Reny!

Örülök, hogy itt vagy és hogy csatlakoztál a blogunkhoz:)annak pedig kimondottan örülök, hogy írtál is a "pályázatra":)nagyon szép érzelmeket írtál el, szerintem ezt mindenki átérezhette. Sajnos, mindenki megtapasztalja ezt az érzést, legalább egyszer az életében. Tanácsként csak annyit tudnék mondani, hogy próbálj összefüggőbb mondatokat írni. Ha a mondatok közé több kötőszót használsz, szebb mondatszerkezeteket alkothatsz. De amúgy nagyon szépet írtál, nagyon tetszett, szívhez szóló volt:) köszönöm neked:)

OneGirl írta...

Mikor hazaérkeztem, az első dolgom az volt, hogy kiüljek az ablakomba, és mint minden nap, vártam, hogy megérkezzen. Reménykedtem, hogy megérkezik Szerelmem, visszavonja, amit mondott és újra együtt leszünk. De ez nem történt meg... Estig ültem és vártam, de semmi, mint ahogy eddig minden egyes nap, mióta elment...
Már kezdtem feladni. A napjaim csak értelmetlenül teltek, miközben olyas valakire vártam, aki talán soha se jön vissza, soha se szeretett igazán úgy, ahogyan én Őt. Igen, szerettem! Pedig vámpír volt... Ráadásul emberek vérével táplálkozott, de engem nem zavart. Csak azt akartam -önző módon-, hogy velem legyen.
Lefeküdtem, ahogy a Nap is és elhatároztam magam: feladom!
Álmomban ott jártam, ahol először találkoztunk: az erdőben, ahol az életemért küzdöttem. De Ő megmentett és akkor nem is tudtam, hogy kicsoda vagy micsoda. Egyből beleszerettem és mikor megtudtam, hogy vámpír, olyan akartam lenni, mint Ő. Csupán csak azért, mert vele akartam lenni... Semmi másért!
Reggel, mikor felébredtem, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. De valami más volt a szobámban, mint eddig. Az ablakom nyitva volt és egy levél díszelgett az asztalomon. Ő írta! Ezer közül is felismerem a csodálatos gyöngybetűit!
A Remény visszaszállt belém, mert küzd azért, hogy velem lehessen és ne kívánja a vérem...


Nos, így utólag Sziasztok!

Belemerültem :$
Ezt a kis vackot a 2. kép ihlette számomra. Remélem azért élvezhető... És talán átadja, amit szeretnék:$ Ennyi lenne:D

OneGirl

Dana írta...

Sziasztok!
Szerencsémre még időben vagyok :D
Ezt a kis szösszenetet a 2. kép ihlette, de bevallom nehezen választottam :D

Az otthon melegében összegömbölyödve az ablakpárkányon gubbasztok. Búsan figyelem, ahogy az ablakon ezernyi gyémántból szövődnek a jégvirág apró, karcos indái. Szemem sarkában könnyek toporognak, várva hogy kitörhessenek. Hiába próbáltam tartóztatni, most mégis törtető lovasként bukott ki belőlem a patakzó bús érzelem. Tengernyi érzés kavarog és üvölt bennem, de nem értem egyiket sem. Nem akarok mást, csak hagyni hogy a fájdalom és veszteség átjárja minden porcikám. Az ablakot fürkészve egy lányt láttam, ahogy összegörnyed magányában. Arca fájdalomtól elgyötört, szeméből könnycsepp csordogál végig arcán, és egy kérdést lehel az ablakra némán: Miért?

Szatti írta...

Kedves OneGirl!

Nagyon köszönöm az írásodat:) nagyon tetszett, hogy nem csak azt a pillanatot ragadtad meg, ami a képen van, hanem egy kisebb történetet írtál le. Talán ennek csak az lehet a hátránya, ha a kép elsődleges mondanivalójának leírása helyett elveszel a részletekben, ami a kép mögött rejtőzik. Itt szerintem most ez történhetett, mert túl nagy hangsúlyt éreztem azon, hogy hogyan is történtek a múltban az események és a jelen pillanatról nem igazán tudtunk meg sokat. De amúgy nagyon jó és élvezetes volt, a végén pedig jól jött a Remény:)szép befejezés!

Szatti írta...

Kedves Dana!

Nagyon szép érzelmeket írtál le az írásodban. Átérezhető volt a fájdalom érzése, amit a lány érez. Tetszettek a hasonlatok, a megszemélyesítések is. A végén pedig én is kérdezem, miért? Miért itt ért véget:) olvastam volna még:) szép munka, gratulálok:)

Mézes csili írta...

Anne Wolf, TrixiBell!

Kip-Kop! Kicsit előbb is elkezdhettem volna, tudom...ne haragudjatok! De most már itt vagyok és szoksomhoz híven*kettesével* elkezdem kritizálni a műveiteket :D :P :)

Kedves Anne Wolf! Először is köszönöm, hogy kezdémnyeztél! Mosolyogtam, amikor olvastam, mert egy olyan témát ragadtál meg, ami szerintem mindannyiunk életében előfordul...:D Ilyenkor viszont nagyon oda kell figyelni arra, hogy nehogy túl unalmassá, "hétköznapivá" váljon z írásod! Amúgy rendben találom, tetszett, köszönöm, hogy beküldted!

Kedves Trixie Bell! Ahogy olvastalak, egy kékes, szürkény, fehéres színkavalkád kavargotta szemeim előtt. Eszméletlenjó érzés volt, és ha rágondolok, a hangulat még mindig magával tud ragadni. Dicséretem, mert az író, aki hangulatot tud bújtatni a szavak mögé, hiszem, hogy képes valamire. Ugyanakkor találtam egy logikai bukfencet. Azt írtad, "Vizes hajam tincsekben lógott az esőtől. Nem bántam; szerettem az esőt. " Ne haragudj, de "mi" nembent ülünk és az ablak mögül figyeljük a történéseket? Vagy lukas a ház teteje? :D Minden setere nagyon tetszet az írásod, köszönöm, hogy beküldted!

Mézes csili írta...

Tia, Suzy!

Kedves Tia! Ez nagyon szép volt! Imádtam a szituációt és óóó...az a lezárás! Ügyesen megoldottad, a lényeget láttad és nem vesztél el lényegtelen részletekben. :D Azt hiszem egy megjegyzésem mégis lenne: A hegedűt ritkán pengetik. A vonós hangszerek közé ttatozik, azaza a vonóval kell megszólaltatni. Persze oké, ha pizzikátót játszol, rendben :D xD De mindegy is. Tetszett, pont. Köszönöm, hogy beküldted és olvashattam!

Kedves Suzy! Fugh. Kicsit összezavarodtam. Olyan fura volt és összekutyult. Nem nagyon értettem a témát. Úgy értem, oké, a világváge elmélet újabb formája...de mi van ezzel a tíz emberrel? Tényleg el vagyok tájolva. Azt tanácsolnám, kicsit szedd össze magad...:) Érdemes átgondolnod ha leraksz egy írást az asztalra, hogy csak te érted, vagy mi, akik teljesen üres lappal vágunk neki, sval, hogy miis megértjük-e... Minden esetre tetszett a maga fura módján, szeretem az érdekességeket, köszönöm! :D

Anne Wolf írta...

Am szerintem, Trixie Bell úgy értette, hogy még vizes volt a haja, mert nem rég ért haza, legalábbis én így értettem, de ez csak amolyan kis személyes megjegyzéske volt, és ha mégsem így van, akkor bocsi.

Suzy írta...

Na, szóval szösszenet lehet hogy egy kicsit zavaros noha én ezt nem vettem észre=) s ezért nem érthető.
Ez egy (bizalmas infó) könyv sorozatnak az alaptörténete. Eddig.... Még az is lehet hogy nem írom meg, nemtudom. Ezt a kis megjegyzést csak azért mellékelem ki eddig nem értette az valamennyire kapizsgálja a lényegét.
S egyébként a kritikát megköszönöm, hiszern az ember így fejlődik. Várom az újabb feladatot! Puszy Suzy

Mézes csili írta...

Eagon' Li Arsan, Petriii!

Anne, Wolf, én ezt értem, csak tudod, ő ezt nem írta bele... Ezt odaképzelhetjük, de attól még nem lesz benne.

Nah, megint visszatértem, folytatom a véleményezést :D

Kedves Eagon' Li Arsan! Köszönöm! Lenyűgöző volt, igazából semmi kivetni valóm nincs. Tetszett, ahogy játszottál a szavakkal, és esküszöm, már figyeltem, mikor lesz végre egy szóismétlés, hogy beléd-köthessek, de nem! csak azért sem találtam semmit :D szóval köszönöm szépen a magával ragadó élményt, mindenkinek el kéne olvasni egy hasonlót, most úgy érzem, talán még az ihletem is megjött( tegnap megint elhagytak a múzsáim) :D köszönöm!

Kedves Petriii! Kicsit elficsorodtam ettől a befejezéstől. Olyan jól kezdted, annyira szép volt! Komolyan! Mintha az én rozsdásodó szívem is megdobbant volna, faltam a szavakat éééés....puff! mi lett az eredmény? Egy szőke rémálom.xD Minden esetre köszönöm szépen, hogy beküldted, tetszett!! :)

Mézes csili írta...

Reny, One Girl, Dana!

Kedves Reny! Azt hiszem, valami félreértettem. Az elején még valaki harmadikról beszélsz, a vége fele pedig már úgy nevez meg, "Te". Most akkor ez hogyan is van? A másik meg, hogy úgy éreztem, össze van kavarva. Egyszer a jelenről, egyszer a jövőről beszélsz... Értem én, hogy a kettő kontrasztját akartad megmutatni, de azért kicsit jobban összefoghattad volna... Ettől eltekintve nagyon ügyes voltál! Megérintett amit írtál, szerintem ezt egyszer mindenki átéli... Szívből kívánom, hogy kimaradj belőle! Köszönöm, hogy beküldted az írásod, tetszett!

Kedves One Girl! Fugh.*sóhajt* Van okom azt gondolni, hogy ez egy csöppet "Twiligthos" nyomású? Azt hiszem most nem fogok prédikálni az elveimről, inkább rátérek a mondanivalómra. Tetszett, hogy nem zártad le a végét. Nyitva maradt, mi dönthettük el, hogy pozitív vagy negatív, attól függően, hogy mit képzelünk a levél tartalmának! Ezt megjegyezném érdemes gyakran használni, főleg ilyesmi "pályázatoknál", mert mindenki a saját ínyére ízesíthet. Köszönöm, hogy beküldted, nem bántam meg, hogy elolvastam, az biztos!

Kedves Dana! Óóóóó... ez szép volt! Nagyon tetszik, ahogy a szavakkal bánsz, és júúúúj azok a megfogalmazások...! Megragadott a történeted, semmi kivetnivalóm nincs, komolyan :) Nagyon tetszett, hogy abba az egy pillanatba, hogy az ablaknál ül olyan sok érzelmet bele tudtál tömködni, mér bocsánat a kifejezésért! Köszönöm a munkád, imádtam!

Mézes csili írta...

KEDVES SUZY!

Azt hiszem, most már kezd összeállni a kép! És most, hogy tudom, ez egy történet alapja, azt taácsolom, habozás nélkül vágj bele a töribe! Szerintem te is és az olvasók is élvezni fogják! Ha bármiféle támogatásra, segítségre lenne szükséged, mi itt vagyunk! :)

üdv, csili

LauraL írta...

Ariellának hívták.
Ott állt a függöny mögött, és a belépését jelző intésre várt. Ezért élt. Ezért a pillanatért, ezekért a percekért. Vörös haja olvadt rézfolyamként áradt a vállára, fekete ruhájának selyemfénye rejtéllyel és titokzatossággal telve emelte ki alakjának íveit. Áradt belőle a lágyság és az odaadás.
Egy kéz lendült a magasba a túloldalon. Eljött hát az idő, megadták a jelet. Előrelépett, és a tűzszín bársony engedelmesen nyílt szét előtte. Néma csend fogadta, de nem törődött vele. Itt nem ismerte senki, nem hallották énekét, nem andalította őket még sosem hegedűjének sziréndala. Felemelte a hangszert, és átadta magát a varázslatnak.
A dallam szárnyai kibomlottak és elvitte, elragadta hallgatóit a azúrszín hegyek közé, a smaragdzöld mezők, a zafír patakok és a malachit levelű erdők világába. Ariella otthonába, amit aranyfénnyel fürösztött a nap, ahol a repce izzó, tüzes sárgája, fodros szirmú búzavirág szalagokkal díszítve hömpölygött a földeken. A falujába, ahol a főtéren, az Őskőnél lányok vártak a táncra, és a legények megmámorosodott méhekként döngték őket körül. Ahol az asszonyok cserfes kara terelgette a gyermekeket, akiknek a hangja az élet lüktetését hirdette, míg a férfiak néma poharazása a nyugodt erőt hordozta.
Látta, ahogy a hallgatóság szemében kigyúl az ámulat fénye, érezte, ahogy kiteljesedett a varázslat. Már az övé voltak, akkor mozdultak, amikor ő szerette volna, akkor sóhajtottak, ha megengedte nekik. És mivel úgy akarta, a karzaton a herceg szemei előtt füst vitorlát bontott az emlékek hajója.
Tűz áradt végig a fedélzeten, elemésztve minden szépséget, mindent, ami teljes volt. Haldoklók sikolya szállt az égbe, hörgő zokogás tépte fel a holtak fölé hajoló asszonyok mellét, ahogy a fegyverek hasította sebekből buzgott a vér. Varjak keringtek a még parázsló földek felett, és gyermekek apró teste hevert összetörve az úton, ahol a vágtató lovak patája a földre döntötte őket. Az Őskövön vérrel festett rúnák sora. A kéz, ami felrótta őket a sziklára, nem simogatott és nem simogat már soha férfit, nem ölel magához gyermeket, nem ringat bölcsőt. Világát összezúzta a kényúr vágya által sarkallt sereg, akik a falu papnőjének ékéért jöttek.
Ariella a hegedűjén játszott varázslatos dallamokkal elkábította a tömeget, míg a herceget az iszonyat karjaiba taszította. A pusztulás képei démoni ölelésükbe zárták a főurat, aki a holtak arcában szeretteire ismert. Légzése szaggatottá, szíve dobogása elszabadult ménes vágtatásává vált. Már akkor tudta, hogy eljön érte a vég, amikor a hadnagya átadta neki a vérmaszatos ékszert, de azt hitte több ideje lesz kiélvezni a javakat, amiket annak mágikus hatalmával szerzett.
A lány felemelte a vonót, egy apró mozdulatával kicsúsztatta a titkos rekeszből az éles, rovátkolt acélhegyet, finom ujjaival megfeszítette a húrokat, és útjára küldte a halál hírnökét, ami feltartóztathatatlanul csapódott a herceg mellkasába.
Az elhaló hördülést nem hallotta senki. A testőrök is kábult álomban várták az ébredést. A főúr véres ujjakkal próbálta az apró nyílvesszőt kitépni a sebből, és ha annak lett volna tolla, talán sikerrel is jár, de a vesszőt nem a húrok ereje juttatta célba, s nem tollak segítették a röptét. A halál homályfüggönyén megtört az élet fénye a herceg szemében, keze lehanyatlott, teste előrebukott a páholyban, s az inge hasítékán keresztül kiszabadult a papnő arany amulettje.
Köd gomolygott a lány teste körül, fénypászmák tépték szét a káprázatot, és a hallgatóság szeme előtt felvillant az elpusztított falu főtere.
Ariellának hívták. A papnőnél tanult. Tehetségesnek tartották, hatalommal áldottnak. Szolgálta a falut, hogy a mezők és az asszonyok termékenyek legyenek, és hogy a boldogság uralkodjon az azúr hegyek közt meghúzódó, apró völgyben.
Utolsó mozdulatai azonban nem az Életet szólították – az lassan elfolyt, elszivárgott belőle a nyílvessző ütötte seben keresztül –, hanem az Elégtételt hívták magukhoz, s a Bosszú engedelmeskedett az akaratának.
Ott állt a függöny mögött, és a belépését jelző intésre várt. Ezért élt. Ezért a pillanatért...

Szatti írta...

Drága LauraL!

Ehhez a történetedhez nem tudok mit hozzáfűzni. Ne értsd félre. Nem azért, mert rossz volt. Éppen ellenkezőleg. Annyira elvarázsolt az, ahogyan leírtad, ahogyan a szavakkal, kifejezésekkel bántál, ahogyan a színekkel megfestetted az egészet, hogy elállt a lélegzetem. Ahogyan Ariella zenejátéka bámulatba ejtette a tömeget, a te írásod, úgy ejtett rabul engem:) Gratulálok hozzá és minden elismerésem! Fantasztikus és köszönöm az élményt!

Réka :) írta...

Már megint esik. Igen, én meg már megint az ablakomban gubbasztok,homlokomat a hideg ablaknak támasztva. Az eső cseppek sűrűjében csak messzi fényeket látni.
A szembelevő kapualjban már megint ott ült az a csöves a kutyájával, behúzódtak,de hiába, mert az eső oda is bevert.
Tekintetem gondolataimmal együtt elvész valahol a távolban. Mikor egy egy utcai fény épp a szemembe világit, csak olyankor zökkenek vissza gondolataim forgatagából. Olyankor megint tudatosul bennem, hogy esik az eső odakint, a szél fúj, valószínűleg hideg is van,szegény ember még mindig ott vacog a kapu aljban.. én meg innen bentről a melegből figyelhetem az egészet. Elönt a biztonság érzet..
De nem valami tiszta, ártatlan biztonság érzet,.. inkább valami végtelenül emberhez illő romlott, önző biztonság érzet.
Figyeltem őt, nem látszott rajta, hogy kicsit is haragudna amiért most ilyen csúnyán megázik. Se a világra se magára nem haragudott ez az ember. Áradt belőle a nyugalom, az élet iránti szeretet,és az a fajta boldogság mit oly kevesen ismernek ma már.
Egyre sűrűbben esett az eső, már alig láttam őket.
Villámlott valahol a házakon túl, majd egy hatalmasat dörgött, félelmetes volt,s egyben gyönyörű is, ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy sokkal szabadabb lennék ha a biztonságomat, melyhez annyira görcsösen ragaszkodom, most kidobnám az ablakon.

Szatti írta...

Szia Réka!

Igazán jól fogalmazol, tetszik a stílusod, az elképzeléseid, amelyet itt megvalósítottál. Habár nem írtad, gondolom a 2. képre alkottál :)
Arra hívnám csak fel a figyelmed, hogy ügyelj a jelen-múlt idő használatára. Bármelyik jó választás, csak tudj dönteni és ne keverd az írásodban.

"Már megint esik. Igen, én meg már megint az ablakomban gubbasztok,homlokomat a hideg ablaknak támasztva." ez jelen idejű. Most van.

"Figyeltem őt, nem látszott rajta, hogy kicsit is haragudna amiért most ilyen csúnyán megázik. Se a világra se magára nem haragudott ez az ember." ez pedig múlt.

Erre ügyelj, mert zavaró tud lenni olvasás közben, de ettől függetlenül tetszett az alkotásod, köszönöm! :)

Mona írta...

Sziasztok^^ nemrég találtam rá a blogra, és néha csak ámulok, milyen érdekes feladatok vannak rajta... Nekem ez első kép tetszett meg leginkább.

Kicsiny kezeiben szorítva, íriszei elé emelte az üveggömböt, belenézett, mintha csak egy távcső volna. Meglepődött, hiszen úgy érezte, ennek az apró tárgynak hála, a világot szebbnek, tisztábbnak látja. Noha az asztal amúgy katonásan egyenes lába kígyó módjára tekeredett előtte, a járólapok görbén táncolták körbe, az embereknek furcsa, nyúlánk, elmosódott alakot kölcsönzött, de szomorú, magányos szíveket is összekötött, emlékeket kovácsolt, a béke hangulatát hozta a házhoz. Apró buborékok, melyek a megmunkálás során a belsejébe záródtak, örökre pajkos összehatást nyújtottak az egyébként színtelen, semleges tárgynak. Egyszerűen imádta ezeket a napokat. Amikor a mézeskalács illata tölti meg a szobát, és a rádióból csengettyűk hangja száll. Létezett egy legenda, melyet a nagyi mesélt neki, akinek egyébként az otthon minden évben a varázslatos kinézetét köszönheti. Ha a három, egyszerű üvegdíszt egymás mellé akasztod, teljesülni fog a kívánságod. Boldogan ugrándozott tehát a fához, hiszen tudta, az ő vágya már most valóság, együtt, jó hangulatban ünnepel a család.
Később, mikor nagyanyja örök álomra hajtotta fejét, rá hagyta a bűvös golyóbisait.

Szatti írta...

Kedves Mona!

Elnézésed kérem, hogy csak most kerül véleményezésre a szösszeneted. A feladat témája szerint nagyon szépen megoldottad a feladatot. Tetszett a stílusod, ahogyan fogalmaztál. Választékosan és szépen fogalmazott írás. Rövid volt, de tömör, frappáns és egy-egy szóval jól körülírtad a cselekményt. Köszönöm, hogy elküldted és remélem, hasznos lesz számodra az idő, amit eltöltesz az oldalon :)

Jó olvasást és írást!