2011. február 25., péntek

Íme a nyertes, avagy megérkezett a következő gyakorlati feladat!

Kedves olvasóink!


Boldogan jelenteném be, hogy első gyakorlati feladatunk sikeresen véget ért. Szeretném mindenkinek megköszönni, hogy részt vett, igazán szép munkákat kaptunk! Büszkék vagyunk, hogy blogunk e csekély idő alatt is ilyen szépen fejlődött, köszönjük az olvasókat, hozzászólókat, titeket!

És most áttérnék az oly várt győztes kihirdetésére... Miután minden beérkezett munkát elolvastuk, véleményeztük, azt hiszem, bátran jelenthetem ki: büszkék lehetünk rátok. Ugyan még mindig van min javítani, dehát na! Ezért vagyunk mi, nem?
Azt hiszem, nem is rizsázok tovább, gondolom már pattanásig vagytok feszülve...

*dobpergés, ujjongás*
A győztes pedig nem más mint....(húzzam még az agyatok? :D)


Jandra

A műve:

Még a környezet is megérezte… Érzik a fák, a füvek, érzi minden. Megváltozott a hangulatuk is: ahogy Ő elment, végleg, s megváltoztathatatlanul, úgy halt vele a táj is. Csontvelőig hasító hiányérzet, fájdalom űr, epe-keserű gödör, tehetetlenség korbácsolta érthetetlen düh, elkeseredett, hosszan elnyújtott, néma üvöltés lengi köröskörül mindazt, ami valaha létörömtől ragyogott. A nem várt esemény fekete köpenyként, fenyegetőn, borul az apró környék fölé. A csend is másképp szól: máskor lüktetve mesél; most reményvesztetten, tömör falként megáll. Ijesztő a változás. Még a környezet is megérezte… A kis tó, mely ilyenkor már két marékkal szórta szét a lemenő nap különleges színeit, széttört darabkáit egy kaleidoszkópnak: toroklob,- és tűzpirost, türkiz kéket, fenyő zöldet, korall és narancsszíneket; most a szürke nyomottabbnál is pocsékabb színárnyalataival keseríti a lelkeket. A halak sem fickándoznak, akárha ott se lennének. Olykor egy-egy buborék árulkodik csak a jelenlétükről. A szél, a mindig játékos kedvű, aki mindent a játékszerének tekint, most hol dühödten tépi az egykedvű fákat, hol csak vánszorog, blazírtan, érintésén mit sem változtatva: mintha jeges ujjakat növesztett volna. Sóhaj köd lep mindent. Távolabb különböző fák alkotnak egyedi erdőt, lakóik nem mutatkoznak, némán rejtőznek. Atlasz-cédrusok váltakoznak örökzöld és lombja vedlő társaikkal, pazar színvilágukat megfakítják a folytonosan hízó felhők, egyre sötétülő színük esőt ígér. Az idő megfagyott, s magával dermesztette a tájat is… A szél most hirtelen felélénkül, akárha ismerőst látna, szétkergeti a ködfátylat, megborzongatja a víztükröt. A távolban halk moraj. Besötétül az ég. S végre: a fellegek, mintha valaki felhasítaná hasukat, megszabadulnak terhüktől, elsiratják a halált. Mélyről jövő mennydörgés rázza meg a világot: egy bősz oroszlán üvöltése. A halott természet fellázad, nem bírja az érthetetlenséget, a fájdalmat. Az esőcseppek borzolják a lombokat, forr tőlük a tó vize, a halak kergén versenyt ugranak a vízből, az orkán szél velük tombol; keresztülrohan mindenen, meg nem állíthatja semmi. Az égzengés állandósul, majd egy hatalmasat csattanó villámlás véget vet az őrületnek. Az őrjöngő vihar, amilyen gyorsan jött, annál hirtelenebbül ér véget. A felhők szertefoszlanak, a szél szellővé szelídül; csüggedt komorságából látványosan fellélegzik a táj. Az erdő, a növények egy testként sóhajtanak fel. Lágyan hullámzik a nemrég esőtáncot járó víztömeg, tükrében ezernyi csillag fürdik. Pára szállong az ég felé: a haláltól végleg elköszön a természet, elengedi, bár meg nem értheti. Madarak fuvoláznak, cserregnek és csettegnek, mindegyikük a maga hangján búcsúzik; ezerféle csiviteléstől zajosak a lombkoronák; több szólamban zengő kórus kíséri a vissza nem várt, hívatlan vendéget. 



Elismerésem Jandrának, szerintem gyönyörű lett! De ezúttal nem papolok, hisz a véleményemet már olvashattátok. Apropó olvasni. Jandra, neked üzenném, keress fel valamelyikünket légyszíves és beszéljük meg a vendégbejegyzéssel kapcsolatosakat..jó? :) Mert már szívesen olvasnánk a bejegyzésedet.:) 



Még egyszer gratulálok mindenkinek, szép munka volt!
csili

Nincsenek megjegyzések: