2011. február 8., kedd

Oké, van ihlet...de hogyan tovább? Avagy fontoljuk meg, miként kezdünk!


Vannak, akik már egy kész történetet fejlesztettek ki.... csakhogy gondolatban. Csupán az icipici buksijukban létezik.
Ez jó dolog. Van egy saját kis helyed, egy saját országod a te törvényeiddel és a te polgáraiddal. Van egy hely, ahova este, amikor lehajtod a fejed és behunyod a szemed, még elalvás előtt elmenekülhetsz. Egy hely, ahol Te vagy, de egyszerre mégsem Te vagy Te.
Szeretnéd, hogy ez a világ csak a tiéd legyen? Hogy itt csak te éljél, egészen amíg meg nem unod és szépen lassan feledésbe merül?
Nem lenne jobb, ha megosztanád velünk, hogy ne légy egyedül ott, hogy ne csak Te, hanem mások is ezzel feküdjenek este, keljenek reggel?
Miért nem írod le?

Sokaknak nehéz elkezdeni egy történetet. Sőt, szerintem senki sem tud csak úgy a kalap alól előhúzni mindent és rögtön nekifutni. Van aki egy képet vesz elő és bámulja órákig, mire beugrik neki, mi legyen az első mondat. De ez még nem a világ, hisz még órák kellenek a többi mondathoz.
De ismerek olyat is, aki zenét hallgat, vagy kártyázik, fotózik, esetleg egyszerűen csak bámul az üres képernyőre. Valaki énekel, valaki táncol, vannak akik csak bambulnak előre és folyamatosan futtatják le a fejükben a lehetőségeket.
Van, aki a címmel kezdi. Van akinek a cím csak a történet közepe tájékán vagy a legvégén ugrik be.
De valójában csak egy igazán lényeges dolog van. Ne kapkodd el! Az elkapkodott történetek két harmada vagy be sem fejezőik, vagy soha nem is lát napvilágot. Minden lehetőség közepette gondold meg mit és hogyan akarsz írni, mert ha egyszer már leírtad, nincs visszaút. Radírozhatsz, vagdoshatsz, nyomkodhatod a delete-t, de az attól már ott volt, és egyszer igenis létrejött!

Bárhogy is legyen, nem kell félned. Olyan nincs, hogy valaki ne találjon füleket magának! Előbb vagy utóbb mindenképpen fog jelentkezni valaki, hogy "héj, ez tetszik!". Csak türelmesnek kell lenned, hogy a te stílusodat szeretők megtalálhassanak.
Légy nyílt, egyszerű és lényegre törő. Ne húzd el a történetet a részletekig, nem kell külön leírni, hogy  a virágot melyik két ujjaddal szakítottad le...:)

És mindenek felett, bátran kérj segítséget!

3 megjegyzés:

OneGirl írta...

Hali!

Istenkém! El se hiszed, hiszitek, hogy ezt most mennyit segített nekem(L) Ezer köszönet érte:) Most kezdtek bele egy új történetbe, de eddig fogalmam se volt, hogy miként is kéne elkezdni, mert hát a közepe és vége tökéletes, de az eleje...-pedig már van pár novella szerűségem, most mégis megakadtam... MILLIÓ KÖSZÖNET ÉRTE(L)

OneGirl

Mézes csili írta...

Szervusz One Girl! :)
Örülök, hogy tudtam segíteni, sok szerencsét a történetedhez!

csili

Krisz írta...

Sziasztok!

Úgy gondoltam/döntöttem, hogy ahol csak tudok, írok legalább egy pár szót, végtére is, van mit mondanom, nektek meg szerintem - legalábbis úgy vélem -, ugyan úgy jól esik a visszajelzés, mint másoknak. :) (És csak így, zárójelben jegyezném meg, hogy szerintem ez is az íráshoz tartozik, mármint a véleménynyilvánítás. :))

Ami pedig ezt a részt illeti, igazán elgondolkodtató volt. Nem a buksiban lévő kis világ, vagy annak megszületésének körülménye, mert arra személy szerint már nem is emlékszem. Az enyém olyan számomra, mintha mindig is létezett volna. :D Hanem az utána levő rész. El is töprengtem rajta, hogy én mit szoktam írás közben csinálni. Én a bambulós kategóriába tartozom, viszont ez nem mindig célravezető. Egy zene vagy kép néha tényleg hatásosabb. Amikor az ember nem görcsöl rá a dolgokra, akkor jönnek a jó ötletek. Akkor csókol általában homlokon a Múzsa! :D
Ezért is tetszett annyira az a rész, hogy; "De valójában csak egy igazán lényeges dolog van. Ne kapkodd el!".
Ez nagyon igaz, csak sokszor elfelejti az ember, mikor látja, hogy az olvasói mennyire várják már a frisset, ami mellett persze saját maga számára is jobb érzés az a tudat, hogy kész, már közzé is tette, és ezzel örömet szerzett másoknak. Azonban az elkapkodott munka nem csak, hogy az írónak nem biztos, hogy ugyan olyan élvezetes, de az olvasónak sem. :S
Én azt vallom - bármilyen önzőségnek is hangzik -, hogy elsősorban magunknak írunk, a saját örömünkre! Az, hogy az elkészült műveket másokkal is megosztjuk, és ezáltal nekik is szerzünk pár boldog percet, csak hab a tortán. :D Végtére is, ha az író élvezi amit csinál, akkor annak az írásait akárhányan is legyenek, de valószínűleg hasonló élvezettel fogják olvasni, hiszen szívből szól! Nem? :)

További nagyon szép tavaszi hetet! :)

Pusz, Krisz