2011. március 4., péntek

Újabb gyakorlati feladat! Elő azzal a fantáziával!:)


A mostani gyakorlati feladattal szeretnénk megdolgoztatni a fantáziátokat és a képzeleteteket, de legfőképp az emlékeiteket szeretnénk cselekvésre bírni! 

Téma: érzékek szabadjára engedése
Feladat: írjatok le egy illatot, amely emlékeket idéz fel bennetek. Legyen az egy kedves és vidám emlék, vagy éppen egy szomorú, ami talán keserű pillanatokat idéz fel bennetek. Visszamehettek egészen a gyerekkorotokig, vagy akár csak a tegnapi napra, s keressetek egy illatot, amely megfog benneteket és képeket vetít elétek. Lehet ez egy gyerekként imádott sütemény illata, vagy egy virágé, amit olyasvalakitől kaptatok, aki kedves vagy kedves volt számotokra. Az illat bemutatásának segítségével idézzétek fel azt a pillanatot, mutassátok be az akkor bennetek lévő érzéseket, s fontos, hogy ne féljetek használni a színeket, a hasonlatokat, az átvitt jelentéseket. 
A feladat egyetlen kritériuma az lenne, hogy ne kitalált történet legyen, hanem valódi élmény, saját tapasztalat alapján alkotott mű! Az írások beküldését ebbe a bejegyzésbe várjuk!

18 megjegyzés:

Suzy írta...

Popcornt pattogtatok. Vajasat mely mégis sós. Pont így szeretem, nyami. S ahogy sül a mikróban egy illat terjeng a levegőben. Egy finom illat, mely egy lépet idéz elém.
Hogy mikor van azt nem tudom , csak annyit hogy este van. Este van s levegő tele van mókával, kacagással, cigifüsttel, s popcorn illattal.
Egy konyha benne egy asztal, néhány szék s még ami kell. És ott van még három ember. Anya, a bátyám és én. Az asztalon pedig.... sok minden van.
Monopoli, játékpénz, innivaló, az én esetemben liternyi tea, cigi, kukorica, s hamutartó. Egyszóval minden.
Nevetünk, s én ennek hatására majd meg fulladok. Az ok lényegtelen, de attól még nevetünk. S lépünk. Épp anyu van. 5-öt dob, s lép. 1,2,3,4,5. Börtöni látogató.
Köszönünk egymásnak, hisz ez úgy szokás. Engem a kutyát gyorshajtásért bebörtönöztek s még egy sapkát is kaptam a fejemre(a bábum). Ennek hatására a kutyus eldőlt, vagyis halott kutya.
Megy a kör tovább. Én jövök, dobok, de csak nem akarok kijönni onnan. És egyáltalán nincs kedvem 1000-et fizetni hogy szabvadlábon legyek. Jó így nekem, legalább gyűlik a many s talán végre megnyerem a meccset. Peti lép, s ismét anyu jön. Dob, s a meglepetés kártyát kell húznia. Gyorshajtás. Indulás a börtönbe. Kacagok. Egy ágyú hogy tud gyorshajtani? Na de kérem! De ez nem számít őt is bebörtönzik. S már ketten osztozunk e szűk cellán. S közben Peti, szabad vigyorogva lép. Adddig míg rá nem lép a Dunakorzóra.
Na bátyus ezt megszívtad....

Hohó, ez jutott eszembe. Nem vagyok benne biztos hogy van ilyen lap a Monopolyban, de nekem úgyrémlik. Remélem tetszik!
Puszy Suzy

Tia írta...

Sziasztok. Lécci ne szúrjatok le, mert hosszú is lett és szomorú is :( Sajnos szükséges volt ekkora terjedelem, hogy mindent beleírjak. A bús hangulatáról pedig nem tehetek, mivel mindig ilyeneket írok :S Puszi: Tia

Mint oly sokszor, most is a lepattogzott, piros színű lépcsőn ültem magamba zuhanva. A nedves termőtalaj szagát erőteljesen éreztem az orrüregembe betódulni, ami nagy szó volt, tekintve, hogy allergiámnak köszönhetően eltompult ez az érzékszervem. A letisztult levegőben viszont most számtalan illat terjengését észleltem. Ilyen volt a mellettem felkúszó rózsabokor is, ami ontotta magából az üde eszenciát, de volt ott még más is, valami, amit csak ilyen alkalmakkor éreztem. Egy ázott kutya szagát. Eddig észre sem vettem, hogy Ő most is itt ült mellettem. Segíteni akart, de nem tudott, nem engedtem neki. Már így is szenvedett – kapcsoltam össze tekintetünket, amiben felfedezni véltem egy korábbi szempárt. Sűrűn pislogtam, hogy kitöröljem az emlékezetemből a véletlen összehasonlítást, de nem ment. Arcomon az újabb könnycsepp úgy suhant végig, akár az égen megfáradt hullócsillag. Csakhogy hiába kívántam, ez mégsem ugyan az volt, nem teljesült be. Odabújtam hozzá, szükségem volt rá, ezt jól tudta. Önző voltam, ő mégis szeretett. Egy zokszó nélkül tűrte, ahogy belefúrtam megfáradt fejemet összecsomósodott szőrzetébe. Mély levegővételek közt lehunytam a szemem. Az a barna szempár még mindig előttem izzott, ahogy szőrének sajátos illatát is vissza tudtam idézni, vagy a puha tappancsokat, amikkel pacsit adott. Azt, hogy milyen jókat játszottam vele a homokozóban, a lépcsőkön ugrándozva vagy a kertben. Hiányzott. Évek teltek el, mégsem tudtam kiverni a fejemből a vádló íriszeket. Düh, kétségbeesés és fájdalom örvénylett bennük.
- Miért nem mentesz meg? Hát nem erre esküdtél fel? – kommunikált velem a sintér autójában vonyítva, de én nem tettem semmit. A köztünk húzódó kerítésnek dőltem és sírtam. Hatalmas sós cseppek buggyantak ki a szememből, amik megtaláltak most is, az újonnan kapott kutyámhoz bújva. Ő volt az ajándék egy lélek elvételéért. Fájt, hogy nem becsültem meg eléggé, természetesnek vettem, hogy a mindennapjaim részét képezi. Pedig nekem tudnom kellett volna, egy olyan embernek, aki néhanapján érezhette az illatok kavargó áradatát…

mihucznora írta...

Sziasztok. Először vagyok itt, de nagyon tetszik az oldal. Minden elismerésem. :D Mikor megláttam a legújabb feladatott, teljesen felpörgetett és úgy éreztem nekem is írnom kell. Hát ez lett belőle. Remélem tetszeni fog és nagyon várom az észrevételeket.
Norcsa… :D

Egy kórházi várószobában ülök. A klór és a gyógyszerek szaga erőteljesen töltik be orromat, de nem érdekel. Most nem. Bárcsak ne lennék itt! Ülök ezen a széken, nézek ki a fejemből, csupán szüleim és keresztanyám beszélgetését hallom. Sírnom kell, de nem teszem. Az egyik szobából kilép unokatestvérem, Robi, elkeseredett ábrázattal, könnyes szemekkel. Gyermeke szobájából lép hozzánk. Elkeseredett hangját hallom, semmi mást. Kisfia beteg ő pedig nem tehet semmit a gyógyulásáért. Negyedik napja talán, hogy fia betegágya mellett ül, s semmi javulást nem lát. Rohamok, lázgörcsök váltogatják egymást, s ő csak nézi egyetlen gyermekét, öleli síró kedvesét, és nem lát kiutat. Tehetetlen. Odalépek hozzá és magamhoz ölelem. Ő is átkarol, s sírós hangon mesél tovább. Én nem figyelek, nem akarom hallani. Pár perc múltán elenged, majd Bence szobájába kísér minket. Belépünk. Az egész szobát áthatja a semmivel sem összetéveszthető kórházi szag és még valami. Egy gyermek illata, Bence illata. Ő csak fekszik ágyában, vizes lepedővel ölelt testtel és bágyadt mosollyal köszön. Mellette édesanyja ül, próbálja elterelni figyelmét a hideg környezettől. Visszafogott könnyek millióival mosolyog ránk és sorban megölel bennünket. Látom, Bence nyújtaná felém vizes lepedőbe bújtatott kezét, mire odalépek mellé s megsimítom láztól kipirult arcocskáját. Rám mosolyog, én visszamosolygok és játszani hív. Leülök mellé és kiskocsikkal játszunk. Gyenge hangon mesél nekem mindenfélét, de hallom édesanyja elfojtott, vigasztalhatatlan zokogását. Retteg, hogy elvesztheti gyermekét. Nem sokkal később egy nővérke jön be hozzánk és kéri, hogy távozzunk a kis beteg pihenése érdekében. Elköszönünk Bencétől, majd szüleitől is, és távozunk a kórház idegen közegéből. Kint friss levegő fogad, felüdülés a kórház állott, szinte kézzel fogható levegőjéhez képest. Pár lépés után visszafordulok, egy gyenge, szomorú mosoly kúszik arcomra, és egy fájdalmas könnycsepp indul útnak arcomon. Bágyadt léptekkel azonban ismét elindulok, egyre csak távolodok a kórház ijesztő, nyomasztó légkörétől, ahol egy hideg kiságyban fekszik legkisebb, örök szerelmem.

A vége lehet, hogy egy kicsit furcsa, hisz mégis csak a második unokatestvérem, de annyira imádni való és néha tényleg úgy érzem, hogy ha csak egy kicsit is, de beleszerettem örök vidám természetébe. :D

mihucznora írta...

Sziasztok. Először vagyok itt, de nagyon tetszik az oldal. Minden elismerésem. :) Mikor megláttam a legújabb feladatott, teljesen felpörgetett és úgy éreztem nekem is írnom kell. Hát ez lett belőle. Remélem tetszeni fog és nagyon várom az észrevételeket.
Norcsa… :D

Egy kórházi várószobában ülök. A klór és a gyógyszerek szaga erőteljesen töltik be orromat, de nem érdekel. Most nem. Bárcsak ne lennék itt! Ülök ezen a széken, nézek ki a fejemből, csupán szüleim és keresztanyám beszélgetését hallom. Sírnom kell, de nem teszem. Az egyik szobából kilép unokatestvérem, Robi, meggyötört ábrázattal, könnyes szemekkel. Gyermeke szobájából lép hozzánk. Elkeseredett hangját hallom, semmi mást. Kisfia beteg ő pedig nem tehet semmit a gyógyulásáért. Negyedik napja talán, hogy fia betegágya mellett ül, s semmi javulást nem lát. Rohamok, lázgörcsök váltogatják egymást, s ő csak nézi egyetlen gyermekét, öleli síró kedvesét, és nem lát kiutat. Tehetetlen. Odalépek hozzá és magamhoz ölelem. Ő is átkarol, s sírós hangon mesél tovább. Én nem figyelek, nem akarom hallani. Pár perc múltán elenged, majd Bence szobájába kísér minket. Belépünk. Az egész szobát áthatja a semmivel sem összetéveszthető kórházi szag és még valami. Egy gyermek illata, Bence illata. Ő csak fekszik ágyában, vizes lepedővel ölelt testtel és bágyadt mosollyal köszön. Mellette édesanyja ül, próbálja elterelni figyelmét a hideg környezettől. Visszafogott könnyek millióival mosolyog ránk és sorban megölel bennünket. Látom, Bence nyújtaná felém vizes lepedőbe bújtatott kezét, mire odalépek mellé s megsimítom láztól kipirult arcocskáját. Rám mosolyog, én visszamosolygok és játszani hív. Leülök mellé és kiskocsikkal játszunk. Gyenge hangon mesél nekem mindenfélét, de hallom édesanyja elfojtott, vigasztalhatatlan zokogását. Retteg, hogy elvesztheti gyermekét. Nem sokkal később egy nővérke jön be hozzánk és kéri, hogy távozzunk a kis beteg pihenése érdekében. Elköszönünk Bencétől, majd szüleitől is, és távozunk a kórház idegen közegéből. Kint friss levegő fogad, felüdülés a kórház állott, szinte kézzel fogható levegőjéhez képest. Pár lépés után visszafordulok, egy gyenge, szomorú mosoly kúszik arcomra, és egy fájdalmas könnycsepp indul útnak arcomon. Bágyadt léptekkel azonban ismét elindulok, egyre csak távolodok a kórház ijesztő, nyomasztó légkörétől, ahol egy hideg kiságyban fekszik legkisebb, örök szerelmem.

A vége lehet, hogy egy kicsit furcsa, hisz mégis csak a második unokatestvérem, de annyira imádni való és néha tényleg úgy érzem, hogy ha csak egy kicsit is, de beleszerettem örök vidám természetébe. :D

mihucznora írta...

Sziasztok. Először vagyok itt, de nagyon tetszik az oldal. Minden elismerésem. :) Mikor megláttam a legújabb feladatott, teljesen felpörgetett és úgy éreztem nekem is írnom kell. Hát ez lett belőle. Remélem tetszeni fog és nagyon várom az észrevételeket.

Norcsa… :D

Egy kórházi várószobában ülök. A klór és a gyógyszerek szaga erőteljesen töltik be orromat, de nem érdekel. Most nem. Bárcsak ne lennék itt! Ülök ezen a széken, nézek ki a fejemből, csupán szüleim és keresztanyám beszélgetését hallom. Sírnom kell, de nem teszem. Az egyik szobából kilép unokatestvérem, Robi, meggyötört ábrázattal, könnyes szemekkel. Gyermeke szobájából lép hozzánk. Elkeseredett hangját hallom, semmi mást. Kisfia beteg ő pedig nem tehet semmit a gyógyulásáért. Negyedik napja talán, hogy fia betegágya mellett ül, s semmi javulást nem lát. Rohamok, lázgörcsök váltogatják egymást, s ő csak nézi egyetlen gyermekét, öleli síró kedvesét, és nem lát kiutat. Tehetetlen. Odalépek hozzá és magamhoz ölelem. Ő is átkarol, s sírós hangon mesél tovább. Én nem figyelek, nem akarom hallani. Pár perc múltán elenged, majd Bence szobájába kísér minket. Belépünk. Az egész szobát áthatja a semmivel sem összetéveszthető kórházi szag és még valami. Egy gyermek illata, Bence illata. Ő csak fekszik ágyában, vizes lepedővel ölelt testtel és bágyadt mosollyal köszön. Mellette édesanyja ül, próbálja elterelni figyelmét a hideg környezettől. Visszafogott könnyek millióival mosolyog ránk és sorban megölel bennünket. Látom, Bence nyújtaná felém vizes lepedőbe bújtatott kezét, mire odalépek mellé s megsimítom láztól kipirult arcocskáját. Rám mosolyog, én visszamosolygok és játszani hív. Leülök mellé és kiskocsikkal játszunk. Gyenge hangon mesél nekem mindenfélét, de hallom édesanyja elfojtott, vigasztalhatatlan zokogását. Retteg, hogy elvesztheti gyermekét. Nem sokkal később egy nővérke jön be hozzánk és kéri, hogy távozzunk a kis beteg pihenése érdekében. Elköszönünk Bencétől, majd szüleitől is, és távozunk a kórház idegen közegéből. Kint friss levegő fogad, felüdülés a kórház állott, szinte kézzel fogható levegőjéhez képest. Pár lépés után visszafordulok, egy gyenge, szomorú mosoly kúszik arcomra, és egy fájdalmas könnycsepp indul útnak arcomon. Bágyadt léptekkel azonban ismét elindulok, egyre csak távolodok a kórház ijesztő, nyomasztó légkörétől, ahol egy hideg kiságyban fekszik legkisebb, örök szerelmem.

A vége lehet, hogy egy kicsit furcsa, hisz mégis csak a második unokatestvérem, de annyira imádni való és néha tényleg úgy érzem, hogy ha csak egy kicsit is, de beleszerettem örök vidám természetébe. :D

mihucznora írta...

Sziasztok. Először vagyok itt, de nagyon tetszik az oldal. Minden elismerésem. :) Mikor megláttam a legújabb feladatott, teljesen felpörgetett és úgy éreztem nekem is írnom kell. Hát ez lett belőle. Remélem tetszeni fog és nagyon várom az észrevételeket.
Norcsa… :D

Egy kórházi várószobában ülök. A klór és a gyógyszerek szaga erőteljesen töltik be orromat, de nem érdekel. Most nem. Bárcsak ne lennék itt! Ülök ezen a széken, nézek ki a fejemből, csupán szüleim és keresztanyám beszélgetését hallom. Sírnom kell, de nem teszem. Az egyik szobából kilép unokatestvérem, Robi, meggyötört ábrázattal, könnyes szemekkel. Gyermeke szobájából lép hozzánk. Elkeseredett hangját hallom, semmi mást. Kisfia beteg ő pedig nem tehet semmit a gyógyulásáért. Negyedik napja talán, hogy fia betegágya mellett ül, s semmi javulást nem lát. Rohamok, lázgörcsök váltogatják egymást, s ő csak nézi egyetlen gyermekét, öleli síró kedvesét, és nem lát kiutat. Tehetetlen. Odalépek hozzá és magamhoz ölelem. Ő is átkarol, s sírós hangon mesél tovább. Én nem figyelek, nem akarom hallani. Pár perc múltán elenged, majd Bence szobájába kísér minket. Belépünk. Az egész szobát áthatja a semmivel sem összetéveszthető kórházi szag és még valami. Egy gyermek illata, Bence illata. Ő csak fekszik ágyában, vizes lepedővel ölelt testtel és bágyadt mosollyal köszön. Mellette édesanyja ül, próbálja elterelni figyelmét a hideg környezettől. Visszafogott könnyek millióival mosolyog ránk és sorban megölel bennünket. Látom, Bence nyújtaná felém vizes lepedőbe bújtatott kezét, mire odalépek mellé s megsimítom láztól kipirult arcocskáját. Rám mosolyog, én visszamosolygok és játszani hív. Leülök mellé és kiskocsikkal játszunk. Gyenge hangon mesél nekem mindenfélét, de hallom édesanyja elfojtott, vigasztalhatatlan zokogását. Retteg, hogy elvesztheti gyermekét. Nem sokkal később egy nővérke jön be hozzánk és kéri, hogy távozzunk a kis beteg pihenése érdekében. Elköszönünk Bencétől, majd szüleitől is, és távozunk a kórház idegen közegéből. Kint friss levegő fogad, felüdülés a kórház állott, szinte kézzel fogható levegőjéhez képest. Pár lépés után visszafordulok, egy gyenge, szomorú mosoly kúszik arcomra, és egy fájdalmas könnycsepp indul útnak arcomon. Bágyadt léptekkel azonban ismét elindulok, egyre csak távolodok a kórház ijesztő, nyomasztó légkörétől, ahol egy hideg kiságyban fekszik legkisebb, örök szerelmem.

A vége lehet, hogy egy kicsit furcsa, hisz mégis csak a második unokatestvérem, de annyira imádni való és néha tényleg úgy érzem, hogy ha csak egy kicsit is, de beleszerettem örök vidám természetébe. :D

Petrííí írta...

Sziasztok! Nem tudom, ilyesmire gondoltatok-e, de nekem ez jutott az eszembe. Remélem, tetszeni fog.
Puszi, Petrííí

Tudtam, hogyha belépek a szobába, olyat fogok érezni, amit nem akarok, amire még nem vagyok felkészülve. Féltem az emlékektől, rettegtem, hogy milyen hatással lesz rám a hely, de bementem. De nem halogathattam örökké a dolgot, így beléptem. Azonnal megéreztem a kókusz ismerős illatát, és az emlékek ledöntöttek a lábamról.
Az ágyon ültünk, én a karjaiban, fejem a vállán, és megállás nélkül szívtam magamba a kókusz illatú leheletét. Minden olyan békés és nyugodt volt - mintha abban a pillanatban, ahogy átölelt, a világ a helyére került volna. Nem számított semmi korábbi kételyem vagy aggodalmam, csak Ő volt, és én. A zárkózott, kiismerhetetlen fiú, és az összetört szívű, álmodozó kislány. A karjaiban minden szépnek és jónak látszott - mintha a világ kifordult volna magából -, minden értelmet nyert. Az addigi fájdalmak eltűntek, és csak a csöpögős szerelem maradt. De én egyáltalán nem bántam.
Arra eszméltem, hogy húgom karjai a derekam köré fonódnak, és édes, lágy hangon nyugtatgatni próbál. Kitöröltem a szememből pár elszabadult könnycseppet, és hullámos hajába fúrtam az arcomat. Annyi emlék, annyi csalódás, annyi fájdalom szárnyalt most a gondolataimban.
Most, hogy már tudtam, soha többé nem fogom a szobámban a kókusz egyedi, édes és buja illatát, soha többé nem akartam kinyitni ezt az ajtót. Csak be akartam zárkózni, és kiélvezni, amíg még lehet. Mert ha elvész az illat, azzal bennem is meghal valami.

Szatti írta...

Kedves Suzy!

Nagyon köszönöm, hogy elsőként beküldted az írásodat. Tetszett a téma, amit elindítottál és vártam, hogy mi is fog kisülni az egészből, de mire a végére értem, volt egy olyan érzetem, hogy ezt szerintem kicsit összecsaptad. Az eddigi beküldött munkáidhoz képest ezt gyengébbnek éreztem. Sokat ismételtél, sok volt az olyan mondat, aminek nem is volt igazán szerepe, csak térkitöltésként szerepelt a mondatok között. Szerintem ezen kellett volna még dolgoznod és jobban átlátni a dolgokat, vagy egy teljesen más emléket kellett volna megírnod. De azért köszönöm a munkádat és bocsi a kritika miatt. Remélem, hogy egyetértesz velem és csak is segítő szándékként fogod fel az elmondottakat.:)

Szatti írta...

Kedves Tia!

Semmi gond, hogy hosszabbra sikeredett. A 15-20 mondatot mindig csak egy keretnek adjuk meg, de persze ha túllépi valaki, mert szüksége van a helyre, nem fogjuk nem elfogadni a munkáját vagy megenni:D Na és a műved... nagyon szépre és egyben szomorúra sikeredett. Nagyon sok mindent éreztem, miközben ezt olvastam, mert nekem is volt egy hasonló helyzetem, amikor a cicáimat elvették tőlem. Tesóm allergiás lett a macskaszőrre és anyáék jobbnak látták, ha nem tartjuk meg őket. Még most is hiányoznak néha és sajnálom, hogy így kellett történnie akkor, mert kicsit koromtól kezdve velem voltak. De ilyenkor elő szoktam venni a fotókat, és nézegetem őket kicsit. Nem jobb, mert így is úgy is nincsenek már, de akkor legalább nem a rosszra gondolok, hanem a szép emlékekre. Úgyhogy a műved igazán szívhez szóló volt. Nagyon tetszett és jól használtad az illat, illatok megjelenítését, a környezet lefestését. Gratulálok és köszönöm!:)

Szatti írta...

Kedves Petri!

Nagyon köszönöm, hogy ismét írtál nekünk. Nagyon szép érzelmeket és gondolatokat írtál le, teljesen átérezhető volt az a fájdalom vagy honvágy, amit a lány érez. Hogy szeretné visszahozni azt a pillanatot, amikor még minden jó volt és nem volt magányos. Nagyon jó keretet adtál neki azzal, hogy az eleje és a vége a jelen és a középrész pedig a visszaemlékezés. Az utolsó mondatot pedig nagyon tetszett, meg persze az egész!:) Gratulálok hozzá!

Norcsa írta...

Sziasztok. Először vagyok itt, de nagyon tetszik az oldal. Minden elismerésem. :) Mikor megláttam a legújabb feladatott, teljesen felpörgetett és úgy éreztem nekem is írnom kell. Hát ez lett belőle. Remélem tetszeni fog és nagyon várom az észrevételeket.
Norcsa… :D

Egy kórházi várószobában ülök. A klór és a gyógyszerek szaga erőteljesen töltik be orromat, de nem érdekel. Most nem. Bárcsak ne lennék itt! Ülök ezen a széken, nézek ki a fejemből, csupán szüleim és keresztanyám beszélgetését hallom. Sírnom kell, de nem teszem. Az egyik szobából kilép unokatestvérem, Robi, meggyötört ábrázattal, könnyes szemekkel. Gyermeke szobájából lép hozzánk. Elkeseredett hangját hallom, semmi mást. Kisfia beteg ő pedig nem tehet semmit a gyógyulásáért. Negyedik napja talán, hogy fia betegágya mellett ül, s semmi javulást nem lát. Rohamok, lázgörcsök váltogatják egymást, s ő csak nézi egyetlen gyermekét, öleli síró kedvesét, és nem lát kiutat. Tehetetlen. Odalépek hozzá és magamhoz ölelem. Ő is átkarol, s sírós hangon mesél tovább. Én nem figyelek, nem akarom hallani. Pár perc múltán elenged, majd Bence szobájába kísér minket. Belépünk. Az egész szobát áthatja a semmivel sem összetéveszthető kórházi szag és még valami. Egy gyermek illata, Bence illata. Ő csak fekszik ágyában, vizes lepedővel ölelt testtel és bágyadt mosollyal köszön. Mellette édesanyja ül, próbálja elterelni figyelmét a hideg környezettől. Visszafogott könnyek millióival mosolyog ránk és sorban megölel bennünket. Látom, Bence nyújtaná felém vizes lepedőbe bújtatott kezét, mire odalépek mellé s megsimítom láztól kipirult arcocskáját. Rám mosolyog, én visszamosolygok és játszani hív. Leülök mellé és kiskocsikkal játszunk. Gyenge hangon mesél nekem mindenfélét, de hallom édesanyja elfojtott, vigasztalhatatlan zokogását. Retteg, hogy elvesztheti gyermekét. Nem sokkal később egy nővérke jön be hozzánk és kéri, hogy távozzunk a kis beteg pihenése érdekében. Elköszönünk Bencétől, majd szüleitől is, és távozunk a kórház idegen közegéből. Kint friss levegő fogad, felüdülés a kórház állott, szinte kézzel fogható levegőjéhez képest. Pár lépés után visszafordulok, egy gyenge, szomorú mosoly kúszik arcomra, és egy fájdalmas könnycsepp indul útnak szememből. Bágyadt léptekkel azonban ismét elindulok, egyre csak távolodok a kórház ijesztő, nyomasztó légkörétől, ahol egy hideg kiságyban fekszik legkisebb, örök szerelmem.

A vége lehet, hogy egy kicsit furcsa, hisz mégis csak a második unokatestvérem, de annyira imádni való és néha tényleg úgy érzem, hogy ha csak egy kicsit is, de beleszerettem örök vidám természetébe. :D

Norcsa írta...

Sziasztok. Először vagyok itt, de nagyon tetszik az oldal. Minden elismerésem. :) Mikor megláttam a legújabb feladatott, teljesen felpörgetett és úgy éreztem nekem is írnom kell. Hát ez lett belőle. Remélem tetszeni fog és nagyon várom az észrevételeket.
Norcsa… :D

Egy kórházi várószobában ülök. A klór és a gyógyszerek szaga erőteljesen töltik be orromat, de nem érdekel. Most nem. Bárcsak ne lennék itt! Ülök ezen a széken, nézek ki a fejemből, csupán szüleim és keresztanyám beszélgetését hallom. Sírnom kell, de nem teszem. Az egyik szobából kilép unokatestvérem, Robi, meggyötört ábrázattal, könnyes szemekkel. Gyermeke szobájából lép hozzánk. Elkeseredett hangját hallom, semmi mást. Kisfia beteg ő pedig nem tehet semmit a gyógyulásáért. Negyedik napja talán, hogy fia betegágya mellett ül, s semmi javulást nem lát. Rohamok, lázgörcsök váltogatják egymást, s ő csak nézi egyetlen gyermekét, öleli síró kedvesét, és nem lát kiutat. Tehetetlen. Odalépek hozzá és magamhoz ölelem. Ő is átkarol, s sírós hangon mesél tovább. Én nem figyelek, nem akarom hallani. Pár perc múltán elenged, majd Bence szobájába kísér minket. Belépünk. Az egész szobát áthatja a semmivel sem összetéveszthető kórházi szag és még valami. Egy gyermek illata, Bence illata. Ő csak fekszik ágyában, vizes lepedővel ölelt testtel és bágyadt mosollyal köszön. Mellette édesanyja ül, próbálja elterelni figyelmét a hideg környezettől. Visszafogott könnyek millióival mosolyog ránk és sorban megölel bennünket. Látom, Bence nyújtaná felém vizes lepedőbe bújtatott kezét, mire odalépek mellé s megsimítom láztól kipirult arcocskáját. Rám mosolyog, én visszamosolygok és játszani hív. Leülök mellé és kiskocsikkal játszunk. Gyenge hangon mesél nekem mindenfélét, de hallom édesanyja elfojtott, vigasztalhatatlan zokogását. Retteg, hogy elvesztheti gyermekét. Nem sokkal később egy nővérke jön be hozzánk és kéri, hogy távozzunk a kis beteg pihenése érdekében. Elköszönünk Bencétől, majd szüleitől is, és távozunk a kórház idegen közegéből. Kint friss levegő fogad, felüdülés a kórház állott, szinte kézzel fogható levegőjéhez képest. Pár lépés után visszafordulok, egy gyenge, szomorú mosoly kúszik arcomra, és egy fájdalmas könnycsepp indul útnak szememből. Bágyadt léptekkel azonban ismét elindulok, egyre csak távolodok a kórház ijesztő, nyomasztó légkörétől, ahol egy hideg kiságyban fekszik legkisebb, örök szerelmem.

A vége lehet, hogy egy kicsit furcsa, hisz mégis csak a második unokatestvérem, de annyira imádni való és néha tényleg úgy érzem, hogy ha csak egy kicsit is, de beleszerettem örök vidám természetébe. :D

Mézes csili írta...

Suzy, Tia, Petriii!

Sziasztok! Először is köszönném nektek az írásotokat és, hogy beküldtétek! Elnézést, amiért csak ma írok!( az az igazság, hogy szeretek mindent az utolsó pillanatra hagyni, szokásom, elkezdhettek hozzászokni xD)

Kedves Suzy! Megmosolyogtat, hogy ennyire közvetlenül írtál egy személyes élményről, köszönöm! Az az igazság, hogy bár érzem(a tudatom súgja), hogy ez egy valódi emlék, de úgy érzem, kicsit fás volt. Vagy nem írtál teljesen őszintén, vagy erősen visszafogtad magad, mert tényleg úgy érzem, hogy az érzelmeidet háttérbe szorítottad. Továbbá az illatnak sem volt olyan nagy szerepe, mint ahogy azt mi a legelején elképzeltük... Azt feltételezem, hogy ez a pillanat neked tényleg nagyon sokat jelenthet, mert bár én, egy kívül álló nem sok különlegeset fedezek fel benne, te mégis leírtad, mégis ezt választottad ki a megannyi közül. Bármi is áll mögötte, azért kicsit átgondoltabb is lehettél volna. Úgy érzem, az eddigi írásaidba több energiát fektettél, igényesebbek voltak. Minden esetre érdemes volt elolvasni, köszönöm, hogy beküldted és kezdeményeztél!

Kedves Tia! Le vagyok taglózva! Elismerésem, bravó, ez igazán őszintére sikeredett! Szinte én is éreztem, amit te érezhettél, mikor megtörtént. az az igazság, hogy semmi hozzáfűzni valóm nincs, tetszett. pont. Köszönöm!

Kedves Petriii! Szép volt! Ügyes! Vagy az van, hogy péntek délután van, fáradt vagyok és lusta és nincs kedvem jobban odafigyelni, vagy tényleg nem vettem észre semmi említendőt :) :D Nagyon ügyesen leírtad az érzelmeidet, szépen bántál a szavakkal! És az az utolsó mondat...! Brr... megborzongtam... Köszönöm, hogy írtál, érdemes volt elolvasni! :)

LauraL írta...

A konyhában állok, körülvesz a fehér ragyogás. A csempe, a falak, a bútor menyasszonyszíne táncot lejt a korai napsugarakkal. Reggel van, lassan elindul a nap. A tűzhelyen forrni kezd a tej, s édes, meleg illata lomha nyugalommal tölt el. A kakaós doboz aljáról – melyen összeölelkezik a sötét- és aranybarna ezer árnyalata – a hosszú nyelű kiskanálra kupacolom a mélybarna hegyet. Oldaláról lepereg egy-egy majdfekete rög, ami visszakívánkozik a bádogdoboz rejtekébe. Nem törődöm vele, elég nekem az, ami ottmarad a kanál ezüst öblében.
A tejbe szórom a port, és két kanál cukrot szitálok utána. A fehér kristályok úgy ülnek meg a lassan elmerülő kakaón, mint későősszel a felszántott földön a hajnali dér szilánkjai. Ahogy megkavarom a zománcos láboskában, a meleg tej mélye elnyeli a barna-fehér mátkapárt. Csábító illat szökik fel frigyükből, s szárnyára vesz az emlékek bűvös madara.
Nagymamám éppen így kavargatta reggelenként a kakaót, amit azután Donald kacsás, kopott bádogtálcán hozott be nekem, a vastag falú, fehér pettyes, piros bögrében, melynek peremét lekoptatta édesanyám gyermekszája. Így ébresztett kisgyerekként, majd később kamaszos mély álmomból, s felnőttként sokszor kísértett meg a gondolat, mennyire boldog lennék, ha így ébresztene most is. Nem csak engem, hanem gyermekeimet is, akik nem ismerhették ráncos, öreg, végtelenül gyengéd kezének simítását az arcukon, s a hangját, melyben a legmélyebb szeretet rezgett, ahogy kimondta: Jó reggelt, édesem!
Rég elment, sok éve már, hogy nincs velem, de reggelenként és egy-egy csendes délután mégis mellém ül és együtt kortyolgatjuk a szeretetmeleg, édes kakaót.

Szatti írta...

Én csak ámulok és bámulok rajtad Laura, de tényleg! Eszméletlen, ahogy egy egyszerű pillanatot, mint a kakaókészítés, így le tudsz írni, így meg tudod fogalmazni. Fantasztikus és irigylésre méltó. Eszméletlenül tetszett és nagyon örülök, hogy így utólag is, mindig alkotsz ezekre a feladatokra. Megér téged olvasni, mert utánozhatatlan, ahogyan írsz:) Puszillak

LauraL írta...

Kedves Szatti!

Nagyon szépen köszönöm az elismerő szavaidat, és örülök, hogy tetszett!

Puszi

LauraL

Csillag Mézecske írta...

Rendesen megkönnyeztem. Minden elismerésem! :)

Csillag Mézecske írta...

Lenyűgöző! Tetszik, ahogy keverednek benne történeti leírások és a környezetet megjelenítő költői mondatok. "Arcomon az újabb könnycsepp úgy suhant végig, akár az égen megfáradt hullócsillag." - Ez gyönyörű! :)