2014. május 10., szombat

Jó, amit írtam vagy töröljem?


Ez a kérdés minden író gondolataiban megjelenik, amikor elkészül az adott novellával, fejezettel vagy történettel. Hogy lehetünk biztosak abban, hogy a művünk tökéletes? Honnan tudhatjuk, hogy vajon másnak is azt az élményt nyújtja majd, mint nekünk? Mikor lehetünk biztosak afelől, hogy a novellánk vagy a történetünk teljesen kiforrott és megért arra, hogy közzétegyük és mások véleményét is kikérjük? Mi van, ha nem tetszik majd nekik, ha túl sok negatív véleményt kapunk? 

Szerintem egy író sem tudja ezt az érzést, ezt a félelmet leküzdeni az írói pályafutása során. Mindannyian szembesülünk ezzel és bármennyire is telik az idő, leszünk tapasztaltabbak, bármennyire mozgunk otthonosabban az írás világában, mindig akadnak majd kétségeink afelől, hogy a történetünk nem elég jó vagy nem talál megértő hallgatóságra, akik értékelik olyannyira az írásunkat, amennyit nekünk jelent. Hiszen aki ír egy novellát, egy fejezetet vagy akár egy egész történetet, szívét-lelkét beleadja, minden energiáját és megpróbálja a legjobb és legtökéletesebb írói technikáját bevetni, s a legfantáziadúsabban megalkotni azt. Viszont sokszor nem lehetünk biztosak abban, hogy az alkotásunk tényleg annyira jó e, mint azt gondoljuk. Mi ezt nem tudjuk megítélni. Bármennyire próbáljuk kritikus szemmel látni a művünket, soha nem vesszük észre az alapvető hibákat. Itt nem a helyesírásra gondolok, vagy a mondattani helyességre. Ezt pár figyelmes elolvasás után rögtön kiszúrja az ember, de bizonyos részletek, fontos momentumok felett elsiklunk és figyelmetlenül tovább haladunk. Ahhoz, hogy a legfontosabb dolgokat is észrevegyük, szükségünk van valakire, aki külső szemlélőként képes ítélkezni az írásunk felett anélkül, hogy belátva a színfalak mögé, tudna minden háttér-információt. Mert mi tisztában vagyunk mindennel... a szereplők gondolataival, érzéseivel, amelyeket nem mutatnak ki, látjuk magunk előtt az előzményeket és a lehetséges végkifejletet. S bár tartja a mondás, hogy az igazán jó olvasó képes olvasni a sorok között, az olvasó csak azokat az információkat szerzi meg, amelyeket mi papírra vetünk.



Éppen ezért, ha mi átolvassuk a saját írásunkat, bizonyos részletek teljesen érhetőek és világosak, mert tudatában vagyunk azoknak a dolgoknak, amelyeket esetleg nem írtunk le. A mi gondolataikban teljes a puzzle, ezzel ellenben viszont, aki nem ismeri a történetet és először olvassa lehet, hogy egyes jelenetek, részletek nem pontosak és kicsit értetlenek, ő viszont velünk ellentétben ezt rögtön észre is veszi. Ha írtok és kíváncsiak vagytok, hogy tényleg jó e és érthető, kérjétek ki valaki olyannak a véleményét, aki nem ismeri a történetet. Esetleg hallgassatok meg több véleményt is, mert nekem volt már olyan, hogy három valaki is ugyanazt mondta, s akkor már tudtam, hogy tényleg gond van:) 
Viszont, ha nem mindig van alkalmatok külső segítség után nyúlni, olvassátok el hangosan. Elemezzétek a szavaitokat, időzzetek el az értelmén és alaposan "rágjátok és emésszétek meg" őket. A legapróbb névelő vagy kötőszó mellett se menjetek el figyelem nélkül. Valamint, ne elölről kezdve haladjatok. Össze-vissza, ragadjatok ki részleteket és próbáljátok olvasóként látni a jelenetet. Keressétek a kérdéseket, amelyek megfogalmazódnak bennetek, s amelyeket a részlet elolvasása után feltesztek magatokban és keressetek utána a szövegben. "Lapozzatok" előrébb és próbáljátok megtalálni a kérdésekre a választ. Ha megvan és pontos leírást találtok róla, jól dolgoztatok. Ilyenkor pedig észre lehet venni, hogy bizonyos részek a homályban maradtak-e. Majd ezt végig játszva, olvassátok el egyben, az elejétől a végéig. Következő segítség lehet még, ha pár napig pihentetitek. Kiszakadtok a világából, más dolgokra koncentráltok, és ezáltal kicsit elfelejtitek. Enyhül az az érzés és izgalom, ami az írása közben a hatalmába kerített és úgymond eltűnik az a láthatatlan köd, s pár nap múltán ha újra olvasni kezditek, jobban észreveszitek az alapvető hibákat, ami az írás közben még nem is szúrt szemet. Olyan ez egy kicsit, mint a szerelem... amely néha vak:) Ellenben, amint kicsit eltávolodunk attól, akit szeretünk és nem remeg a lábunk a közelében, nem rándul görcsbe a gyomrunk a szemei és mosolya láttán, sokkal tisztábban tudunk gondolkodni és reálisabban látni a dolgokat. 

Ezeken a tanácsokon kívül nagyon fontos még, hogy higgyétek el: jót alkottatok. Bízzatok önmagatokban, az írásotokban, a fantáziátokban, s abban, amit megalkottatok. Soha nem lesz igazán tökéletes a történetetek, mert mindig, minden újraolvasásnál találtok majd valami hibát, valami olyat, amin változtatnátok, vagy ahová még szívesen beszúrnátok egy-egy töltelékmondatot abban a reményben, hogy így talán pozitív véleményre találtok a publikálása után. Viszont... olyan sosem lesz, hogy mindenkinek tetszik az írásotok. Különbözünk, máshogyan képzelünk el dolgokat, de elsősorban nem másoknak kell megfelelnetek, hanem magatoknak. Ez olyan, mint egy ékszer vagy egy ruha viselése. Nem mások véleménye számít, hanem az, hogy ti hogyan érzitek benne magatokat. Feszültnek vagy teljesen szabadnak és az írásnak mindig szabadnak kell lennie, sohasem kötöttnek. Engedjétek el magatokat, ne gondoljatok arra görcsösen, hogy úristen, ez most így jó vagy inkább visszatöröljem? Tetszeni fog nekik vagy inkább változtassak még rajta? Írjatok, alkossatok, s ha kaptok negatív véleményt, építőjellegű kritikaként fogjátok fel, s közben soha ne tagadjátok meg önmagatokat. Ha pedig olyan olvasókkal találkoztok, akiknek egyáltalán nem tetszik a történetetek, novellátok - mert bizony ilyen is lehet - ne csüggedjetek. Mert azok, akik értékelni, szeretni fogják azt, ahogyan és amit írtok, megtalálnak benneteket!

4 megjegyzés:

Lexen írta...

Szia!
Érdekes a cikk, egy Dumas-idézet jut eszembe róla. (Ifjabb Dumas-tól.) "Az író nem akkor tudja, hogy tökéleteset alkotott, ha nincs mit hozzátenni, hanem hanem ha nincs mit elvenni." Engem ez szokott lelkesíteni. :)
Egyébként az -e kérdőszócska előtt nem tettél kötőjelet (abszolút kedves szándékkal szólok érte). Idézném, de nem nem engeded a kijelölést a blogon. (homályban maradt-e, vagy ilyesmi mondat volt)

Hajrá a továbbiakban. :)
Lexen

Szatti írta...

Én úgy tudom, hogy mindkét megoldás helyes, akár teszünk kötőjelet az "e" elé, akár nem :) Mikor hogy használom, viszont javítottam, hogy a segítőszándékod ne legyen hiábavaló és köszönöm az észrevételt!

Lexen írta...

Nem kötekedés volt! Én nem tudok kötőjel nélküli használatól, szerintem úgy félreérthető, mint mutató névmás.

Szatti írta...

Nem vettem annak :) én ismerem úgy is, de tény, hogy kötőjellel pontosabb vagy jobban értelmezhető.