2011. április 16., szombat

Különleges gyakorlati feladat


Téma: Kopp kopp! Itt az újabb gyakorlati feladat, amilyenre még nem volt példa. Alkoss történetet idézetből!
Feladat: válasszatok ki egy idézetet és annak felhasználásával írjatok egy kisebb szösszenetet. Próbáltam olyan idézeteket választani, amelyek szó szerint is szerepelhetnek az írásotokban, ennek a döntése már csak rajtatok áll, hogy ragaszkodtok e az eredeti szöveg megtartásához és beleszerkesztitek a történetbe, vagy csak a mondanivalóját szövitek az alkotásotokba. Remélem, érthető. Nem ragaszkodunk egyik módszerhez sem. Aki szeretné, beleírhatja szó szerint, minden változtatás nélkül az idézetet és ahhoz igazíthatja a történet cselekményét, de fent áll az a lehetőség is, hogy csak az idézet lényege, mondanivalója tükröződjön az írásból. 



Az idézetek


1. Van olyan dolog, ami attól szép, hogy nem lehet a miénk.

2. A barátok olyanok, mint a csillagok. Nem mindig látjuk őket, de tudnunk kell, hogy léteznek.

3. Szerettem én valaha őt? Vagy csak imádom a fájdalmat, a rendkívüli fájdalmat, és azt, hogy olyasvalakire vágyom, aki elérhetetlen?

4. Az ujjlenyomatunk minden életen ottmarad, melyet megérintettünk.

5. Vannak dalok, amiktől táncra perdülünk. Dalok, amiktől énekelni kezdünk. De azok a legjobb dalok, amik felidézik benned, amit akkor éreztél, amikor először hallottad őket. És ezzel megint összetöri a szívedet.

6. Megszakadhat-e a szív, ami már nem dobog?

7. A barátságunk azon néhány dolog egyike az életemben, amelyektől normálisnak érzem magam.

8. Furcsa, több ezer emberrel találkozunk és egyik sem fog meg igazán. Aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket. Örökre.




16 megjegyzés:

Petrííí írta...

Sziasztok! Ismét megpróbálkoztam egy kis szösszenettel, ami nem is lett olyan kicsi, remélem nem probléma. Igazából ez már a második verzió, mert az első sajnos kinyiffant. Remélem, azért tetszeni fog!

Előttem állt, mégsem hittem el, hogy itt van. Sokkal gyönyörűbb volt annál, mint amire emlékeztem; fájdalmasan gyönyörű. Szemeiben értetlenség és fájdalom lángolt, ami égető dühvel párosult. Aprócska kezei ökölbe feszültek, száját torz grimaszba húzta, mégis Ő volt a legszebb lány, akit valaha láttam.
-Legalább most legyél őszinte velem! - suttogta mérgesen, éjsötét szemeit egyenesen összezavarodott arcomra függesztve.
-Nem tartozom neked magyarázattal, Lorelai! - nógattam meg a fejemet, de a szívem erősen ellenezte a szavaimat. Hazudtam. Hát persze, hogy hazudtam! Szerettem ezt a lányt. Olyannyira szerettem, ahogyan nem lett volna szabad, és ezt én is tudtam. De ki hibáztatna ezért? Aki csak ránézett, azonnal megérthette, miért estem bele a hálójába, hogy miért ragadott magával akaratom ellenére is. Aprócska volt és törékeny, igazi védeni való ártatlan kislány, a szemeiből mégis határozottság sugárzott. Olyan ellentétek tomboltak rajta, hogy különlegesebb már nem is lehetett volna. És a szíve! Az a hatalmas, szeretetre éhes szív! Mindenki megértett, aki ismerte Lorelai-t.
-Kérlek! - sóhajtott fel. Nem bírtam ellenállni a kérlelésének, közelebb léptem hozzá, és kezeim közé fogtam aprócska arcát. Sós könnyei végigfolytak a kezemen, miközben végigsimítottam nedves orcáján.
-Van olyan dolog, ami attól szép, hogy nem lehet a miénk - mosolyogtam rá bánatosan, és lágy csókot leheltem puha arcára. Megremegett az ölelésemben és a vállamba fúrta göndör fürtjeit. Ekkor értette meg, hogy mit nem akarok megmagyarázni. Rájött, hogy nem Őt választottam, hogy most lát utoljára és pillanatokon belül itt fogom hagyni. Görcsösen szorította szétázott ingemet, mintha sosem akarna elengedni, de én eltoltam magamtól, mire még hangosabban felzokogott. Ismertem már annyira, hogy tudjam a sírás nem azért van, mert így akar szánalmat keresni - azért könnyezett, mert a helyzete kilátástalan volt, mert bennem volt minden hite és én elárultam a szerelmünket. A biztosat választottam helyette. A kényelmesebbet. És ez fájt neki. Nekem is fájt.
-Viszlát, Lorelai! Vigyázz magadra, kérlek! És ne feledd: a nap egyszer neked is ki fog sütni - mosolyogtam rá szelíden, majd utoljára végigsimítottam arcán, és ott hagytam egyedül, a zuhogó esőben. Csak a szélnek köszönhettem, hogy még utolsó mondata eljutott hozzám.
-Megöltél - suttogta, majd szélcsengettyű hangja a semmibe veszett. Megremegtem, és vissza akartam fordulni, de már nem volt sehol. Itt hagyott egyedül a fájdalmammal. Örökre elment, és annak ellenére, hogy én akartam itt hagyni, a szívem fájdalmasan feljajdult. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy csakis az enyém legyen. Életemben először kegyes akartam lenni, figyelmes és gondoskodó. Jobbat érdemel nálam! - ezt tudtam. De talán neki nem kell jobb... neki csak én kellettem volna. Én...

Audrey írta...

Sziasztok:) Megpróbálkoznék valami kis egyperces-féleséggel.Remélem tetszeni fog...:) Választott idézetem:
"Furcsa, több ezer emberrel találkozunk és egyik sem fog meg igazán. Aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket.Örökre."

és az írásom:

"A lány eszeveszett tempóban rohant a kihalt utcán át mígnem befordult az egyik sarkon és neki lapult az egyik ház hideg,kőfalának.Kezét szívére szorította és némaságra kényszerítve magát,hangtalan zihált.Azt remélte üldözőjét sikerült megtévesztenie és talán megszökhet.Lehunyta szemét és egy mély lélegzetvétellel, amitől percnyi nyugalmat várt, tett néhány lépést az utcai lámpa bizonytalanul pislákoló fényébe.Ha emlékezete nem csal abban az irányban egy forgalmas tér található. Újra elindult ám első lépésével egy apró kavicsot arrébb rúgott.A koppanások hangja robbanásként hatott az éjszaka dermedt csendjében és mire a lány feleszmélhetett volna üldözője már előtte állt.Adrenalintól kiélesedett érzékei próbálták felmérni a helyzetet de csupán az előtte álló férfi képét tudták felfogni.Mesésen halvány, krémszínű bőre volt amin megcsillantak a ráeső parányi hópelyhek és bár kemény tél volt idekint a férfi csak egy fekete inget viselt farmerrel.
A Vadász eggyel közelebb lépett a lányhoz. Zavarta, hogy nem látja annak arcát a közeli házak rávetülő árnyéka miatt.Mikor már majdnem megpillanthatta, a lány egy hirtelen ötlettől vezérelve hátrálni kezdett és megpróbált elrohanni.Azonban a férfi emberfeletti gyorsasággal ismét előtte termett és két vállánál fogva magához rántotta. Végre megláthatta az arcát. Nem várt semmi különleges hatást, egyszerűen csak látni akarta és most mégis úgy érezte, hogy lelke váratlanul ezer darabra hasad és ezek a darabok utána szilánkokként kínozzák. Hosszúra nyúlt élete során rengeteg nőt ismert már de ez a lány...valahogy más volt. Dacos,rettegő pillantásától régi sebek nyíltak meg a lelkében amik félő már soha nem fognak újra összeforrni.
Nem hagyhatja veszni azt aki talán az egyetlen gyógyír lehet ezekre a sebekre, azt aki egyetlen pillantásával megváltoztatta az életét örökre."

Szatti írta...

Kedves Petrííí!

Ismét nagyot alkottál és már amikor elkezdtem olvasni tudtam, hogy csalódni nem fogok:) Nagyon tetszett a történeted és az egésznek a megfogalmazása, s az elején még nem tudtam, hogy melyik idézetet is választottad, közben persze rájöttem és nagyon jól sikerült hozzá alakítanod a történetet. Csak gratulálni tudok és köszönöm, hogy írtál:) Élmény volt elolvasni!:) Puszi

Szatti írta...

Kedves Audry!

Nagyon köszönöm, hogy olvasol minket és hogy írtál!:) Igazán érdekes volt a történeted, nagyon tetszett. Már az elejétől kezdve jól vezetted végig a feszültséget és az izgalmat, ami a történet végén bontakozott ki igazán, valamint találó volt az idézet is!:) Ügyes munka és nagyon tetszett az is, ahogyan fogalmazol!:) Az egyetlen dolog, ami talán zavart, hogy sok helyen nem tettél vesszőt, de ez már csak szépséghiba. Amúgy a történet kifogástalan volt és elnyerte a tetszésem, tényleg!:) Még egyszer köszönöm az élményt és remélem, hogy továbbra is írsz majd nekünk!:)

fanni. írta...

Sziasztok!
Eddig csak magam szórakoztatására irogattam, valamint egyszer egy hosszabb történetbe is bele akartam vágni, de aztán a bizonytalanság felülkerekedett rajtam.
...és egy szép napon megtaláltam az oldalatokat, ami nagyon sok hasznos tanáccsal látott el és minden kérdésemre választ kaptam. :D
Ez a feladat nagyon megtetszett, ezért próba-szerencse 'összedobtam' egy kis szösszenetet. Nagyon várom a visszajelzést&az építő kritikát!


A düh csak úgy ömlött belőlem. Rosszabbnál rosszabb szavakat használtam, felelőtlen mondatokat ordítottam. Nem tudtam leplezni többet, mennyire bánt amit tettél velem! Ó, ha tudtad volna, hogy az életemet adnám érted, ó ha tudtad volna, hogy te vagy az én elmondhatatlan titkom és elérhetetlen álmom! De csak
ültél és hallgattál.Arcodon feszültséget láttam és azt a tipikus flegma mosolyt, amit annyira szeretek. De meg se próbáltál ellenállni. Csak zúdítottam rád mindent, ami a lelkemet nyomja, teljes óvatlansággal.Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha olyat is kimondok, amit még most is bánnék.
Már kifogyott belőlem a szusz, épphogy egy másodpercre álltam meg pótolni a legegőkészletem, amikor hirtelen ledülettel felugrottál a székről. Egy gyors lépéssel
átszelted a szobát, felborítottad átölelted a derekam, és édes ajkad az enyémbe akadt. A szívverésem is megállt egy másodpercre, de a következőben már annál erősebben pumpálta a vért. Olyan hihetetlen volt...úgy éreztem,mintha mi lennénk az örökkévalóság. Gondoltad volna, lelkem legmélyebb vágyát váltottad valóra, abban a pár percben? Hirtelen elengedtél, és szabaddá tett szádból a legbántóbb mondatot préselted ki.
-Halgass már el!
Az fejemben egy aprócska dob verte az ütemet, alig hallottam, mit mondasz. Megszakadhat az a szív-e, ami már amúgy sem dobog? Mintha a talaj is ki akarna csúszni alólam, szédülten suttogtam a következő miértet.
-Szóval ezt azért csináltad, hogy elhalgassak?
Tekintetem szinte fájdalmasan fúrtam a tiédbe, szerettem volna ha azt érezed, amit én most és mindörökké talán.
-Bárcsak úgy lenne...

Szatti írta...

Szia Fanni! Köszöntelek az blogon és örülök, hogy megpróbálkoztál a gyakorlati feladattal!:)Örülök, hogy ide találtál és remélem, hogy lesz bátorságod, erőd és ihleted írni, mert van hozzá tehetséged:) Nagyon tetszett, amit írtál. Volt pár helyesírási meg mondathelyességi zűr, de ettől eltekintve, maga az írásod, nagyon jó volt!:) Amikor írsz, mindig olvasd vissza magad, hogy minden érthető e.:) Gratulálok és még egyszer köszönöm, hogy írtál!:)

Vivri írta...

Hát ma belerángatlak titeket az én igencsak nagy fantáziámba.Remélem teszik.és hosszú lett túlságosan is

"A bálterem óriás méreteit az öltönyös, frakkos, felfújt hólyagok, pökhendi uraságok, sznob hercegek sokasága töltötte be kísérőikkel, fennhéjázó asszonyokkal, felhúzott orrú hercegnőkkel, és elkényeztetett fruskákkal. Hogy lehetséges az, hogy ilyen szép báltermet csak ilyen borzalmas alakok töltötték be, akik a teát felemelt kisujjal iszák, egymásnak eljátszzák, hogy „szia, úgy örülök neked” miközben igazából arra gondolnak „bárcsak belefulladnál egy kanál vízbe”, vagy finom bort szürcsölgetnek és mindenkihez van egy „kedves” szavuk? Soha nem értettem ezt. De ez az este koránt sem volt átlagos… akkor mért mesélném el nektek? Egy hölgy tipeget le a lépcsőn. Gyönyörű vörös ruhája volt, mely kiemelte, egyedivé tette a tömeghez képest. Falfehér bőre szinte rikított, szájához képest mely vérvörös árnyalatban pompázott. Göndör fürtjei finoman omlottak vállára és minden egyes mozdulatnál –akárcsak a rugó- megmozdult. Lefele tartott bele a szürke egyéniségű tömegbe. Szívem dallama szinte felharsant, lélegzetvételem kihagyott, és szívem mélyén azt kívántam: bárcsak hozzám tartana! Rám nézett, egy ördögi mosolyt küldve felém megfordult, és kifele sétált. A tömegen átfurakodva –a megjegyzéseket elengedve a fülem mellett-, mint akit megbabonáztak rohantam utána. A déli folyosón végigment hangtalanul. A gyönyörű oszlopsorral és a tökéletes freskókkal mit sem törődve csak elszántan ment tova a folyóson. Engem valami rossz érzés fogott el, de a vörös köd elnyomta, és mire rádöbbentem késő volt…
A folyosó kísértetiesen volt gyönyörű. Az óriási ablakokon az este mámoros fénye festett rémalakokat az így is csicsás, de mégis egyedi falra. Egy határozott mozdulattal kinyitottam az ajtót, és beléptem abba a régi bálterembe, mely kísértet históriákról volt híres. De csöppet sem zavart hisz az a gyönyörűség mely a hölgyből áradt elvakított. Megbűvölten léptem a bálterem közepére. Ez is egy terem volt a hatalmas kastély több ezer terméhez képest. A csillárban a gyertyák sokasága adott valamennyi derengést a szoba finom aranyozott tónusainak. A hölgy akárcsak egy lesbe álló vadmacska közeledett szép lassan hozzám, azzal az elragadó mégis ördögi mosollyal.
- Oly rég vártam erre a találkozásra Uram. Megtisztelő, hogy követett és most engem boldogít jelenlétével. - behízelgő hangja, nyájas tónusokkal keveredett és szinte mézédes árnyalatba burkolódzott.
- Én részemről a megtisztelés, hogy tartott annyira jónak, és engem választott az 1000 frakkos közül. - arcunk egy centiméterre volt egymástól. Vártam, hogy tiltott gyümölcsnek számító ajkai az enyémhez érjenek. A féloldalas, elégedett mosollyal nyugtázta válaszomat és sikerét. Hálójába belegabalyodtam, s nem tudtam kiszabadulni. Nyaki ütőeremet végigsimította mely a szárnyak könnyed, légies érzéséhez lehetett volna hasonlítani, de a női alakban nem volt egy csöppnyi jóindulat sem ezzel a mozdulattal kapcsolatban, de erre csak később jöttem rá... Mert aki előttem állt maga volt a fekete özvegy…
- Tudod nem kéne ennyire megbíznod mindenkiben. – abban a pillanatban azt hittem meg akar csókolni… de nem ez történt. A szemfogai megnyúltak, és a gyertyák halovány fényében megvillantak. Bele mélyeztette őket vállamnak abba a szegletébe ahol a legtöbb és legfinomabb számára éltető nedűt remélte.

Furcsa, több ezer emberrel találkozunk és egyik sem fog meg igazán. Aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket. Örökre. Csak hát nem mindegy hogy ez a változás jó vagy rossz. Nem igaz? Mert az én unalmas életem hatalmas fordulathoz ért. Én is egy voltam a fennhéjázó alakok között… de halálom napján nem érdekelt túlságosan. Megtanultam az élet csak akkor szép, ha csak egy percre is tudsz önfeledtül boldog lenni. Mert ebben a pillanatban haszontalan életem kitaposott útja a végéhez ért és egy válaszút felé vitt engem. De soha ez életben nem gondoltam volna, hogy az én rossz döntésem –a halálom- mindenkinek az életébe fog kerülni…
Mert a prófécia beteljesült…"

Szatti írta...

Drága Vivri!

Nos, most nagyon nem találom a szavakat, pedig általában tudom, hogy mit kell ilyenkor mondani, de most tényleg nem tudom:D még a hatása alatt vagyok az írásodnak, a mondataidnak, a szavaidnak. Eszméletlenül tetszett:D Ahogy végig vezetted, ahogy lezártad a történetet. Minden nagyon jó volt. Izgalmas, magával ragadó, szóval kritikát nem is tudok mondani:) Minden tökéletes volt. Az egyetlen zavaró dolog, ami mindvégig követhető volt, az a mondatok tagolása. Rossz helyen használtad a vesszőket, néha pedig egyáltalán nem tettél, pedig kellett volna. Ha átnézed így utólag, szerintem te is észreveszed, csak az írás hevében elkerülhette a figyelmed:) De ettől eltekintve csak gratulálni tudok és köszönni, hogy elküldted!:) Élmény volt olvasni.

Rebi és Leti írta...

"Furcsa, több ezer emberrel találkozunk és egyik sem fog meg igazán. Aztán megismerünk valakit, aki megváltoztatja az életünket. Örökre."

Az élettől már sok mindent kaptam. Szeretetet, barátokat, családot. Mégis mindezt elvesztettem. Szinte egy csapásra.
Anyu elment. Azt mondta, hiányozni fogok neki, mégsem írt. 2 hete már, hogy nem láttam, nem hallottam róla semmit. És egyszer sem jött vissza. Valószínűleg boldog valahol. Nélkülem.
Apu azóta elég szótlan lett. Magába roskadt. Nem szól hozzám se.
A barátaim pedig megunták, hogy nem nyílok meg nekik. Hogy nem mondok nekik semmit. Igazából tényleg nem mondok el nekik semmit. Alig beszélgettünk, de azért megnyugtatott a tudat, hogy valakik törődnek velem, valakik a barátjuknak tartanak. De most nincs ez a biztonság. Eltűnt...

Futok. A lugas az egyetlen hely, ahol biztonságban érzem magam. Az emberek nem igen járnak ide. Pedig gyönyörű hely. Fák, virágok, bokrok, sőt egy kis patak is csordogál az út mentén. Ide járok minden nap. A patakhoz. Itt lehet a legtisztábban gondolkodni. Csak ülök, és nézem a kristálytiszta vizet, amint a kövek között csobognak. És van egy kis virág, aminek levelei belelógnak a patak vizébe. Úgy képzelem az vagyok én. A víz pedig az élet, amit éppen hogy érintek a kezeimmel. Úgy érzem nem tartozok ide. Az élet nem nekem való...
Másnap, amint már sokadjára a patakom felé sétálok, hirtelen hangokat hallok. Valaki beszél. Egy fiú. El akarok bújni egy fa mögé, de meghallja, ahogy a földön lévő falevelek és ágak zizegő hangot hallatnak. Hirtelen megfordul. És én csak annyit látok, hogy a kezében fogja a virágot. Engem.
Attól a naptól kezdve ő volt életem forrása. Az ő szeretete tartott életben. A virág sosem hervadt el...

Szatti írta...

Szia Rebi és Leti!:)

Először is gondban vagyok, hogy egyes-vagy többesszámban írjak, hiszen ketten vagytok, de szerintem maradok az egyes személy mellett jelen esetben:D Többesben először is megköszönném, hogy rendszeres olvasóként regisztráltatok a blogra, egyesben pedig köszönöm, hogy írtál a gyakorlati feladatunkra. Nagyon tetszett és igazán élvezetes volt. Egy egész kis történet, amely szerintem még több kidolgozást is megérdemelne:) Mert számomra olyan volt, mint egy kerek történet összefoglaló, kiragadt kis részlete. Tetszett benne a virággal való megszemélyesítés, a táj, amit lefestettél. Csak egy dolgot említenék meg kritikaként, mégpedig a mondatok tagolását. Nagyon sok, kisebb mondatból tevődik össze az írásod, és szerintem ezeket jobban össze lehetne fogni, nagyobb lélegzetvételű, összetettebb mondatokat is írhatnál. Minden benne van tartalmilag, csak nagyon hamar tagolsz. Ez egy picit zavart. Próbálj több kötőszót használni a mondatok között és akkor szerintem nem lesz gond. Mert ezt leszámítva nagyon szépen írsz!:) Még egyszer köszönöm, hogy írtál!

Suzy írta...

Sziasztok, itt Suzy. Én is hoztam egy művet, remélem tetszik.

Szirénák szólnak. Mindenhonnan. A hangjuk idegesítő, s már értelme sincs. Meghaltunk, de ő túlélte. Szerencsére. Legalább a lányom él még,
a vérvonalunkat talán tovább viszi. Talán, ha túlteszi magát rajtunk. Ugyanis neki élnie kell!
Erős lány, kit a sok fájdalom ami miattunk érte csak még erősebbé tette. Erősnek kellett lennie, hisz egy gyengébb lányt hamar felőrölt volna az amit tettünk.
S ekkor rohanó lábak zaja hangzik fel, s egy bőröndé. Odanézek.
Ő jön, a lányom. Szélsebesen közeledik a volt házunk felé, mely most már a földdel egyenlő, csak néhány elszenesedett kő és fa áll a helyén.
Barna haja örvénylően körülöleli megrémült arcát. Viszont a rémület helyét lassan más veszi át. A fájdalom.
Hirtelen áll meg, tekintetéből kilehet olvasni a megdöbbenését és a hitetlenségét. Ám lassan a kép eljut a tudatáig s földre rogy.Könnyek potyognak a szeméből. Melyet a föld hálásan befogad. A sírás folytatódik, a könnye megállíthatatlanul tör előre szeme rejtekéből.
Összetörtem mikor ezt láttam. A szívem érte sikoltott, a karjaim szorosan megakarták ölelni. Csak ölelni és közben megnyugtatni. De nem tehettem.
Nem. Ekkor már mellettem állt a családom többi tagja is. A férjem, a fiam s a menyem. Összeölelkezve álltunk, megállva így hogy odarohanjunk hozzá, s jó szorosan magunkhoz szorítsuk.
Valamelyikünk megszólalt s ezt mondta: -"Megszakadhat-e a szív, ami már nem dobog?" – ám ekkor az ég megnyílt s mi pedig felszálltunk a Mennybe. Hogy onnan figyelhessünk Andrea útját, sorsát.

Ím ez volt a mű.
Puszy Suzy

Szatti írta...

Drága Suzy!

Szerintem elérkeztünk egy fordulóponthoz:) legalább is, én így érzem. Az eddig elküldött írásaid is csodálatosak és ügyesek voltak, de ezzel a jelenlegivel felül múltad önmagad és kivételesre sikeredett. Az első elküldött írásodhoz képest annyit fejlődtél. Jobb lett a fogalmazásod, sokkal áttekinthetőbb és világosabb, szerintem ezt érzed te is, s most éreztem először azt nálad, hogy ez a mű bizony te magad voltál:) Nem voltak erőltetett szavak, mondatok, minden úgy tökéletes, ahogyan megírtad! Gratulálok és köszönöm, hogy írtál... a így utólag is, az írásodat már elolvasva méltón állíthatom, hogy megérdemelted tőlünk azt a díjat!:) Fantasztikus voltál! Puszilunk!

Kikisz. írta...

Sziasztok!
Tudom, hogy későn írok, de teljesen új vagyok itt, és gondoltam kipróbálom magam. :) Megértem, ha nem vehetek már részt a versenyben, de azért még írok!
Az 5. idézet lenne az enyém, és itt van hozzá a szöveg:

Csak ülök itt egyedül, és sok érzés kavarog bennem. Ma láttam őt, olyan hosszú idő után újra, és még mindig nagyokat dobbant a szívem amikor észrevettem. Beszéltem vele pár szót, de már ott sem volt. Ez annyira ő... Most pedig ülök, érzések kavarognak bennem, és azt a számot hallgatom, amire kijelentette "Ez a mi dalunk!". A fájdalom hullámai csapnak le rám, és lassan a víz alá merülök. Lejátszom újra meg újra, felidézve a boldog perceket, amikor fogta a kezem és még szeretett. Lassan pörgetem a fejemben a képeket egymás után, és nézd, itt még fogja a kezem! Nézd csak, itt együtt nevetünk! Itt meg elfelejti, hogy találkát beszéltünk meg. Ott pedig elhatározza, hogy ő már csak a jóbarátom szeretne lenni. Újra átélem, ahogy akkor összetörtem újra meg újra, minden nap. Hogy szerettem-e őt? Jobban mint bárkit a világon. És hogy szeretem-e őt mindezek után? Ugyan olyan kitartóan, mint régen. Csak hallgatom a számot, aminek kívülről tudom a szövegét, és elképzelem, hogy minden tökéletes és még mindig engem hív a szerelmének, nem mást. Szinte érzem, ahogy végigsimít a hajamon és puszit lehel az arcomra. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, de már nem számít senkinek.

Szatti írta...

Szia Kikisz!

Igaz, megkésve, de elküldted a műved és ezt értékeljük, szóval sosem csinálnánk olyat, hogy emiatt kizárunk a versenyből.:) Na és akkor a műved: nagyon tetszett és teljesen visszaadták a soraid az idézet hangulatát, mondanivalóját. Szépen vezetted végig, tetszett az egész úgy, ahogy megírtad:) Azt hiszem, egy ilyen helyzettel mindenki együtt tud érezni, amikor az a személy elhagy, akit igazán szeretünk és utána mégis, ugyanúgy érzünk, bárhogyan is megbántott és azt sem érdemli meg, hogy sírjunk érte vagy gondoljunk rá... Egyedül az ismétlésekre figyelj, egy dolgot ki lehet máshogyan is fejezni. Kicseréled a szinonimájával vagy egy hasonlattal. "Csak ülök itt egyedül, és sok érzés kavarog bennem." Mert ezt a kifejezést még egyszer használtad és lehet, szándékosan vagy véletlenül, de kicsit szemet szúrt, hogy szinte ugyanaz. Erre figyelj, hogy ne ismételd önmagad:) Amúgy gratulálok és nagyon köszönöm, hogy elküldted:) Puszi

Réka :) írta...

Hello :)! Fúúú egyrészt nagyon hosszú lett..másrészt meg nem tudom ha sikerült-e teljesen azt vissza hozni, amit az idézet. De ha mégis megérdemlem a véleményt, akkor előre is köszi!

Megszakadhat-e a szív, ami már nem dobog?

- Anya! Anya..te nem szeretsz mosolyogni?- kérdezte kisfia kezét szorongatva, s közbe nagy szemeit rá meresztette
Az asszony hirtelen nem akart hinni a fülének, meglepődött.
- Miért kérded ?
- Soha nem mosolyogsz, akkor biztos azért nem mert nem szeretsz.
- Ez nem igaz..én..én szoktam mosolyogni.
- Nem szoktál.. mama azt mondta, hogy csak azóta amióta apa elhagyott azért a másik nőért, a múltkor meg hallottam mikor az óvónéni azt mondja Péter anyjának, hogy megkeseredtél. Anya mit jelent, az hogy megkeseredtél? Anya megkeseredtél? Mi az?
- Nem kisfiam nem keseredtem meg, és nagyon elszomorít, hogy felnőtt emberek így kibeszélnek mást a háta mögött.
- Akkor ezért vagy szomorú? Mert mások kibeszélnek?
-Értsd már meg, hogy nem vagyok szomorú! Nincs semmi bajom- fakadt ki magából az asszony s közben egy hirtelen lendülettel kikapta kezét fia kezéből és fenyegetően a magasba emelte.- Jól vagyok! Megérteted?
A kisfiú nagyon megijedt, félt..a saját anyjától. Az egyetlen embertől, aki mellett eddig biztonságba érezte magát.
- igen..
-Most igyekezz mert elkésünk! Az a drága apád biztos nagyon vár már téged. S ha nem sietünk még a végén whiskey-vel űzi el az unalmát.
- Te nem szereted apád.
- Nem, nem szeretem. Hogy szeretném? Össze törte a szívemet, tönkre tette az életem.
- Anya!
-Gyere már na!
A fiú megállt és nem mozdult.
-Anya! Te engem se szeretsz!
- Jaj kisfiam ne butáskodj már! Hogy ne szeretnélek? Gyere hamar ide.- közben kezeit a fia felé nyujtotta.
- Apa azt mondta, hogy te nem tudsz szeretni. Anya.. szerintem igaza van apának..
- Én megölöm azt az embert, amiért ilyen hülyeségekkel tömi a fejed!- Egyre feldúltabb volt. Már levegő után kapkodott.
- Ne bántsd apát! Ő tényleg szeret engem!
-Tévedsz kisfiam ő csak a piát meg a nőket szereti. Fogalma sincs arról, hogy mi az a család.
- De én még is úgy érzem, hogy ő szeret engem te meg nem szeretsz!
- Hát ebből elég! Ma nem találkozol apáddal! Szépen haza megyünk. Sőt lehet, hogy többet soha nem engedlek ahhoz a vadállathoz! Gyere most rögtön! Nem mondom kétszer!
A gyermek meg sem mozdult, még csak nem is pislogott, hanem mélyen az anyja szemébe nézet.
-Nem hallod? Te átkozott gyermek, gyere már!- Ordibált magából teljesen kikelve.
-Nem megyek. Apával akarok élni! Téged nem szeretlek!
Az anya levegő után kapkodott, bár úgy érezte, hogy hiába mert itt ebben a pillanatba megfog fulladni, az élet egy pillanatra megállt körülötte, fia szavai éles, sikító fájdalom ként szaladtak át rajta. A fiú még mindig mozdulatlanul állt és nézte anyját. Az anyja izzadott vacogott egyszerre.
- De ha majd megtanulsz szeretni, látogass meg jó? Anya? Én majd várni foglak. De addig nem lehet téged szeretni.
Az anyja nem kapott szavakat. Jó formán már nem is hallotta, hogy miket hord össze a fia. Egyre homályosabban látott, csak annyit tudott kivenni, hogy egy magas fekete alak, valószínűleg férfi kézen fogja fiát és elsétálnak. Ekkor az asszony össze rogyott, feledvén erős női szerepét ki sosem sír, zokogni kezdett ott a járó kelő emberek közt. Könnyeit törölgette, s miközben levegő után kapkodott, egy nagyobb erőteljesebb levegővételnél a világ elcsendesedett, s abban a pillanatban,igen(!), egy világ hallotta, ahogy az asszony szíve dobbant egyet.

Szatti írta...

Szia Réka!

Nekem nagyon tetszett a történeted és átjött az, amely az idézet magába foglalt. Kicsit idegesítő volt a kisfiú kérdezősködése, de csak jó értelemben mondom, mert amúgy tényleg ilyenek a gyerekek :) nem tudják, hol az elég és csak mondják és mondják :) A helyzet pedig nem könnyű, amelyet témának választottál. Szerintem jól megoldottad a dolgokat, tetszett a történeted és köszönöm, hogy alkottál! :) Puszi