2011. április 23., szombat

Madárcsicsergős szép jó reggelt!

...avagy, most mit is fogtok ti énekelni a madarak helyett?:)

Téma: Alkoss zenére!
Feladat: egyszer már volt egy ilyen zenés feladatra példa. A beillesztett videók közül válasszatok egyet és alkossatok valami olyat, ami visszaadja a zene hangulatát. Megpróbáltam különlegeseket választani.:) A téma a fantáziátokra van bízva, s kíváncsian várjuk a kisebb novellákat, írásokat!:) A videókhoz idézeteket is illesztenék, persze nem muszáj hozzá ragaszkodni, de gondoltam, hátha segítenek, mert nekem ezt az érzést tükrözik, amit az idézet megfogalmaz!:)

1.
"Emlékszem, hogy egyik reggel hajnalban keltem, úgy éreztem, minden csupa lehetőség. Azt gondoltam, hát innen kezdődik a boldogság! Ez a kezdete! És persze mindig egyre több jön! Nem jöttem rá, hogy nem a kezdet volt. Maga volt a boldogság. Az volt A Pillanat. Épp akkor."

2.
"Az embernek lelke van, amely hinni és repülni tud, s ez a lélek halhatatlan és farkasszemet néz a világgal."

3.
"Szívünkbe láthatatlan papíron, olvashatatlan tintával kerülnek fel az örökkön emlékezetes pillanatok."

4.
"Akinek szenvedélyes a lelke, az nem éri be a hétköznapi élet történéseivel, annak több kell, sokkal több. Van, akinek nagy térre van szüksége ahhoz, hogy éljen... én inkább a saját világomban létezem, amelynek az ajtaját olyan szélesre tárhatom, amilyenre akarom."

Suzy novellája - Különdíj


28 megjegyzés:

Audrey írta...

Sziasztok!:)Ismét megpróbálkozom egy szösszenettel bár kicsit hosszú lett, na mindegy.A választott zeném a második lett:).

és az írásom:

"A férfi csukott szemhéján keresztül élvezte a lebukó Nap utolsó szikráit.Arcát lágyan simogatta a fény,melengette,szinte burokba vonta és egyetlen percre elfeledtette vele a valóság fájdalmát.
Lezárt szeme előtt évszázadosnak tűnő emlékek villantak fel a lányról, hogy aztán újra a múlt homályába olvadjanak.
A múlt említésére a férfi szemhéja felpattant.Körbenézett.A Nap immár végleg elbúcsúzott, ködös félhomályt hagyva a temetőre maga után.A férfi miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, leborult az előtte fekvő sírra.Percekig nyugtatta homlokát a hűvös márványlapon majd fejét felemelve, a sírt díszítő angyal szemeibe nézett.A szobor egyszerű égi hírnöknek tűnt bárkinek hatalmas kőszárnyaival,karcsú testén fodrozódó kőruhájával, de a férfinek ennél sokkal többet jelentett, ugyanis kérésére halott kedvese vonásait viselte a faragott arc.
Hosszan nézte,megbabonázva az arcot és hagyta, hogy képzelete elragadja.
Ott a halott kőarc nevetni kezdett majd a nevetés mosollyá csitult és a lány ajkai hosszú némaság után újra szavakat formáztak:
- Heath - hangjára a férfi vad vágtába kezdett.Milyen régen nem hallotta már!A nő megelevenedett, Heath oly régóta először megpillanthatta a jégkék szemeit.
- Szeretlek - mondta Heath mire a nő elmosolyodott.
- Soha nem akartalak elhagyni - felelte az angyalarc.Szavai Heath-ben egy rég elfeledett nap emlékét támasztották fel.
- El fogok repülni! - sikította Serena, ahogy a férfi a karjába kapta és sebesen megpörgette.
- Dehogyis! - nevetett fel Heath, de azért letette a lányt.Fáradtan dőltek le egymás mellé a fűben és csak nézték a ragyogó kék eget.
- Pedig vinnélek magammal - szólalt meg Serena kicsit később.Heath értetlenül nézett rá.
- Ha elrepülnék, - kuncogott Serena - mert soha nem hagynálak itt - magyarázta.
Hirtelen erős szél süvített végig a temetőn,megrezegtetve az elszáradt fák ágait. Heath felocsúdott a hideg fuvallatra mire az angyal behunyta szemét és szilánkokra tört az álomkép.Heath felsóhajtott.A kezében tartott vörös rózsát a kőre ejtette és indulni készült, de nem volt elég ereje hátat fordítani és elmenni.Feje vissza hanyatlott a kőlapra.Néma zokogás rázta a testét majd belefáradt és megadta magát az álmok birodalmának.
A sötétségből kiváló alak mintha csak erre a pillanatra várt volna.Kecses,nesztelen léptekkel az alvó férfihez lépett és leült mellé.Finom mozdulatokkal,alig hozzáérve végigsimított álomba merült arcán, de a férfi így is megriadt és felpattant majd azt hitte kis híján szívrohamot kap.Serena sírkövén ugyanis ott ült maga Serena ajkán halvány mosollyal.
- Ez nem lehet.Álmodom...nem... - hebegte a férfi, minden szavát egy hátralépéssel toldva meg.
- Nem álmodsz.Ez a valóság - suttogta Serena miközben egészen közel simult Heath-hez.Hallgatta gyors szívverését, minek hatására érezte, ahogy arca elváltozik,szemfoga tűhegyes lesz.
- Mi vagy te? - suttogta elhűlve Heath.
- Mindenki számára halott, neked viszont élő - felelte egyszerűen Serena majd egy láthatatlan mozdulattal beleharapott Heath torkába.
- Tudod, hogy sosem hagynálak el - mondta, s addig marta Heath nyakát míg a férfi olyanná nem vált mint ő."

Szatti írta...

Huh... most ez az első szavam:) Nagyon tetszett a szösszeneted és a végére érve nem hittem volna, hogy ilyen befejezést szánsz a történetnek:) De pozitív értelemben lepett meg, szóval nehogy félre értsd. Annyira gyönyörűen fogalmaztad meg mindvégig a mondatokat, a tájat, az érzelmeket. Bámulatos volt:) Viszont a vége, ez a hirtelenség nekem kicsit úgy tűnt, mintha gyorsan le akartad volna zárni, tekintve a hosszúságát. Kicsit elkapkodottnak éreztem. Nem magát a tényt, hogy Serena vámpír volt és Heath-t is azzá tette, hanem hogy olyan hirtelen jött ez a fordulat és máris a végére értünk. Talán pár töltelékmondat kerekebbé tette volna a végét az elejéhez képest, amit olyan szépen és részletesen kidolgoztál. De ettől függetlenül nekem nagyon tetszett. Magával ragadott és teljesen visszaadta a zene hangulatát. Közben elindítottam és úgy hallgattam meg:) Szóval köszönöm az élményt és fogadd őszinte elismerésem!:) Puszi és köszönöm, hogy írtál!

nOémi írta...

Sziasztok :)
ismét itt vagyok. Első sorban azt szeretném mondani, hogy a vendégírói feladatommal lassan elkészülök, már csak fogalmazás béli hibáimat kell kijavítgatni, ha minden jó megy, holnap este küldöm.
Na de most a feladatról. A hármas számú zenét&idézetet választottam. Lehet, hogy nem kötődik annyira a szám címéhez az egypercesem, de valamiért nekem csak ez jutott róla az eszembe. :) Remélem tetszeni fog.



- "Búcsúzás, milyen utálatos egy szó, megható, ha egy filmben látod, kedvesnek találod, ha mások tesznek így, de utálod, egyszerűen utálod, ha rajtad van a sor. Búcsúzni, csak jó dologtól lehet, mégis megsiratod aki elmegy, de nem csak őt, hanem az együtt töltött emlékeket. Visszarévedsz a gyermek évekre, amikor minden a játszótéren dőlt el.
- Beülhetsz a hintámba, játszhatsz a labdámmal, talán egy tányérból is eszünk, ha megígéred, hogy örökké barátok leszünk.
Később már egy kicsit komolyabb alkuk kötődtek.
- Mellém ülsz minden évben, ezt te a másikat én tanulom meg. Pisztt! Harmadik feladat első kérdése mi?
- Szabó Lőrinc, Óriás szív!
Óriás viszont az a szív, mi most bennünk duzzadt, hisz Szívünkbe láthatatlan papíron, olvashatatlan tintával kerülnek fel az örökkön emlékezetes pillanatok. Mikor bebizonyítottuk a régi szerződéseket, ha akarnák se tudnánk felbontani.
Nem volt mindig könnyű, sokszor elbuktunk s aztán egymás vállán találtunk vigaszra, de olyan is előfordult, hogy a másik miatt szomorkodtunk.
Ma már tudom csak a szépre kell emlékezni, örökre elfelejteni, hogy meghúztad a hajam és azt, mondtad: - Buta vagy! Vagy mikor nyújtottam kezem, te ellökted azt. Az én hibáim is voltak a veszekedések, de felesleges, egyszerűen felesleges ezen törni a fejünket.
Nincs könyv, vagy film arról, amit mi nyolc év alatt együtt átéltünk, mert nincsenek szavak, hangok, jelek, rajzok, rúnák, piktogramok arra. Arra sosem voltak, csak és kizárólag az emlékek, melyeket reméljünk sosem veszítünk el."
- Mindig is ódzkodtam attól, hogy beszédet mondjak, bevallom nem olyan könnyű, mint mások mondják - elhúztam szám szélét és féloldalas mosoly csúszott rá. Izgultam. A hátsósorban az emberek ásítoznak, az elsőben is, de ők ügyesen leplezik. Igen, nem figyelnek. Az én beszédem is olyan, mint az ezelőttiek, csak most szerepcsere lett. Én állok a pódiumon. - Köszönöm, hogy meghallgattak számomra ezt jelenti a barátság.
Mikor a félalvásban lévő közönség ráeszmélt arra, hogy most köszöntem el, vad tapsviharba kezdett. Voltak, aki székükből felpattantak, mutató ujjukat a magasba emelve ujjongtak, de nem nekem szólt a taps, hanem az egész osztálynak, hisz enyémek voltak az utolsó szavak. Ezzel elballagott a nyolcadik "A" osztály.
Csodálatos pillanat a vég utolsó akkordja, de valami új kezdete.
Valaki meghúzta szoknyám szélét:
- Gyönyörű volt - suttogta fülembe a tettes.
Megfordultam, hogy egy köszit odadobjak Marynek, legjobb barátnőmnek, de mikor megláttam arcát elakadt beszélőkém, mivel könnyek áztatták.
Aztán csak úgy átölelt.
- Ígérd meg, hogy nem felejtesz el! - szüppögte.
- Jaj, te idióta, ne legyél szomorú! Egy élet is kevés lenne, hogy kiheverjelek.


köszönöm
nOémi

Szatti írta...

Drága noÉmi!

Ismét bámulatosat alkottál és már most kezdek félni, hogyha eddig ti ketten Audry-val, ilyen gyönyörű műveket küldtetek el nekünk, hogyan fogunk dönteni, ha mondjuk beérkezik még plusz öt? Úgy látom, ez a gyakorlati feladat is nehéz döntés lesz:D De nem baj, örülök ennek, hogy ilyen jól írtok és hogy ennyire fantáziadús, kivételes és egyedi. Na de akkor rátérnék kimondottan a te művedre. Nagyon tetszett az egész, úgy ahogy van és igazán nem is tudok hol belekötni, nem is akarok és még ha akarnék, sem tudnék. Nagyon tetszett az elején az a kis monológrész a búcsúzásról és minden leírt mondatodat át tudtam érezni, hiszen ezzel a helyzettel mindannyian szembesülünk. Ami pedig külön kivételes volt az írásodban, hogy úgy léptél át időt és teret, ahogyan azt utánozni másnak nehéz lenne. Az elején a múltban éreztem magam, ahol még gyerekként látjuk a világot. Majd hirtelen minden minden megváltozik. Legjobban mi magunk, ahol már felnőtt fejjel gondolkodunk, egy irodalom óra kellő közepén:) Majd hirtelen a szavaiddal tovább utaztam és eljött az év vége. Hirtelen repült el nyolc év és az írásod eleje, a búcsú értelmet nyert. Nem is tudok most igazán mit mondani, csak hogy köszönöm ezt a fantasztikus kis élményt!:) Puszi

Petrííí írta...

Sziasztok! Ismét itt vagyok, és megpróbálkozom egy kis szösszenettel, bár bevallom, egy kicsit elbizonytalanodtam, mert az előző két író nagyon csodálatosat alkotott. Amúgy az első számot választottam, remélem, tetszeni fog.

Mindig azt hittem, hogy a boldogság csak a kiváltságosoknak jár, a legjobbaknak, a legokosabbaknak és a legszebbeknek. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer engem is megtalál; hogy egy fiú személyében észrevétlenül belopódzik az életembe. De most itt volt, és csendesen szuszogott mellettem,miközben nem is sejtette, mekkora örömöt okoz nekem a puszta létezésével. Néztem az arcát, azt a hibátlan, tökéletes arcot, és úgy éreztem, ennél szebbet még sosem láttam. Önkéntelenül mosolyodtam el, és hajoltam közelebb hozzá. Lélegzete a hajamon játszott, én pedig elégedetten felsóhajtottam. Az egész lénye reményt, nyugalmat és higgadtságot ígért - egy szebb jövőt, ami csak ránk várt, messze a világ kegyetlenségétől elzárva egy békés szigeten.
-Ne bámulj! - nevetett fel, mire egy pillanatra összerezzentem, majd ugyanebben a minutumban el is lazultam. A hangja dallama szinte simogatott, vidámságot és örömöt sugárzott.
-Nem bámulok - kuncogtam, és szemeimet éjfekete íriszébe fúrtam. Pusztán a jelenléte, az illata boldogságot okozott, és reménnyel töltött el. Tudtam, hogy este valami megváltozott. Talán én, talán ő, de az is lehet, hogy az egész világ a feje tetejére állt. Rajta kívül sosem találkoztam még olyan emberrel, aki képes lett volna elérni, hogy mosolyogjak.
-Szeretlek - suttogta, és a hátamra gördített. Megbabonázva néztem meztelen felsőtestét, majd ujjamat végighúztam izmos mellkasán. Elakadt lélegzettel figyeltem, ahogy lehajol hozzám, és egy mézédes csókot lehel az ajkaimra. Megmozdulni is képtelen voltam, letaglózott a tömény, nyers szerelem ereje; mert ez az volt, éreztem. A béke, a boldogság, a remény és a bizalom különös egyvelege, amit Ő váltott ki, ő hozott el az életembe.
-Én is szeretlek - leheltem mosolyogva,majd ismét átadtam magam a boldogság szenvedélyes lángjainak.

Szatti írta...

Szia Petrííí!:)

Nincs okod az elbizonytalanodásra, hiszen te már egyszer vendégíróként is alkottál nálunk, jutalmul a kivételes írásodért:) Az biztos, hogy nehéz döntésünk lesz, mert a te írásod is nagyszerűre sikeredett. Úgyhogy elbizonytalanodni nekünk van jogunk, nektek csak nyugi:D Amúgy nagyon tetszett az írásod, nagyon érzelmes volt és szépen festetted le a szavakkal az érzelmeket. Aranyos volt mindkét főszereplőd, ahogy a lány érez a fiú iránt és ahogyan ezt ő is viszonozza:) A zene pedig visszaadta a történeted hangulatát! Gratulálok neked is és köszönöm, hogy írtál!:)

Kikisz. írta...

Sziasztok! Ismét megpróbálkoztam a feladattal, remélem tetszeni fog. :) Nem lett túl hosszú mondjuk. :) Az első számot választottam, nekem teljesen ez jutott róla eszembe.

Egyszer, még kislány koromban a réten ücsörögtem egy fának dőlve. Nagyon kifáradtam már a sok játéktól, egy kis pihenőre volt szükségem. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a mellettem lévő bokor levelei egy aprót zörrentek, és egy tündérke leselkedik ki onnan. Nem hittem a szememnek, de nem mozdultam meg, még a végén eltűnt volna! Óvatosan körbenézett, ellenőrizte, hogy tiszta-e a terep, majd kiröppent rejtekhelyéről. Körbetáncolt a réten, s minden, amit megérintett, még élénkebb színt vett fel. A szél zord ura beszállt a játékába, hűs szellő fújdosta a fákat, még a fűszálak is boldogan hajlongtak. A szivárvány minden színében pompázó virágok keltek életre a semmiből, mi ez, ha nem varázslat? Az ég még kékebb lett, madarak csiripeltek, és még egy mókus is kiegyensúlyozott a leghosszabb faág végére. A réten élő állatok nézték, ahogy a tündér táncol, és mintha mosolyogtak volna. Lehetséges ez egyáltalán? A kis leányzó gyönyörűen mutatott a kék ruhácskájában, csilingelve nevetett és élvezte, ahogy a napfény átjárja a testét. Azt is hallani véltem, ahogy lágy zene szól valahonnan, és mintha még a szél is kacagna. Ismét hallottam az ismerős zörejt, még egy tündér repült ki a bokorból, egy fiú. Csatlakozott a lányhoz a táncban, ami még szebbé tette az élményt. Hamar egymásra hangolódtak, testük tökéletesen mozgott együtt. Mintha életre kelt volna minden, miközben őket figyeltem. Kedvem támadt nekem is táncraperdülni, de tudtam, hogy nem szabad. Egyre gyorsabban pörögtek-forogtak, szinte már alig bírtam követni őket a szememmel. Csillámló pöttyök hullottak a róluk, mire véget ért a tánc, akkorra jöttem csak rá, hogy esőcseppek. A hölgy játékosan meghajolt, majd eltűntek a szemem elől. Sokáig vártam még ott, a mamám le is szidott, hogy miért maradtam kint az esőben. A mai napig nem tudom, hogy vajon tényleg megtörtént-e…

Szatti írta...

Szia Kikisz!

Az első... eddig minden író, aki megpróbálkozott a jelenlegi feladattal, köszönés után "ismét" szócskával kezdte a mondanivalóját:D erre csak úgy felfigyeltem és elmosolyodtam:) Na de az írásod: Nagyon aranyos volt, a végén ez volt az első benyomásom. Aranyos és varázslatos:) Nagyon szép színeket írtál le, tájat, érzéseket. Tündéri volt;) Arra pedig én is kíváncsi lennék, hogy vajon tényleg megtörtént e vagy csak a kislány képzelete volt túl élénk és Alice-hez hasonlóan túl valósághűen álmodott:) Közben olyan érzésem volt, hogy na... mikor ugrik már elő az órás nyuszi?!:D Egyszóval nagyon tetszett és ezzel a kis műveddel színesebbé tetted ezt a pár percet számomra, amíg olvastam! Ügyes voltál, puszi!

Bells írta...

Helló! :)
Akkor azt hiszem, én töröm meg az itt kialakult "ismét"-hagyományt. Már többször felfigyeltem a gyakorlati feladataitokra, de eddig nem volt alkalmam megpróbálkozni velük. De most nem hagyhattam ki. ;)
A 4. zenét választottam, többek közt azért, mert azt még senki sem.:)
Azt hiszem, egyébként, hogy mostanában van bennem egy kis Jane Austen-elfogultság, szóval, talán senkit nem lepek meg a soraimmal... :)



A szavak órákig ott lebegtek a levegőben, majd a hűvös északi szél tovább gördítette őket, épp mikor már felidézni kívántam tartalmukat.
Kétségek gyötörtek. Végletek közt hánykódtam. Egyik pillanatban még végtelen boldogságot véltem érezni. Ám a következő toronyórakongás már félelmet ébresztett lelkemben: elviselném én a korlátokat? De vajon korlátok azok?
A kérdések úgy bukkantak fel előttem, mint az erdő talaját behálózó gyökerek, miket sem átlépni, sem kikerülni nem tudtam. Elestem bennük.
Csupán egy szó, amivel börtönbe száműzöm szenvedélyem. Ó, de mennyire vágyom én arra a börtönre, bukkant fel bennem a mindent elborító gondolat.
Futásnak eredtem. A réten nyíló virágok, a füvek meghajoltak lábam alatt. A szél még inkább feltámadt, de csak, hogy visszahozza az elvesztett szavakat.
Nem törődve semmivel, rohantam a ház felé. A nagy kőoszlopok ridegek voltak, mint errefelé északon minden, én mégis biztatásnak vettem a mögöttük megbúvó ajtó kitárt szárnyait. Hát vártak!
Berontottam a dolgozószobába, kipirultan, lihegve, mire két meglepett arc fordult felém. Lesimítva szoknyámat, hajamat hátratűrve kértem elnézést, mosolyomat azonban nem tudtam leplezni, amit apám megbotránkozása váltott ki.
- Zabolátlan leány! – kiáltott fel az öreg.
- Ha megbocsát, apám, – hajoltam meg felé – szeretnék válaszolni az úrnak – fordultam aztán a másik szobában álló férfihoz, kinek arcára azonnal feszült izgalom költözött. – Önhöz megyek, uram!


Köszönöm!
b.

NaLine.♥ írta...

Sziasztok! :)
Ez lesz itt az első feladatom, bár már rég olvaslak benneteket. Csak most sikerült rászánnom magam, hogy írjak. Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, amit a harmadik zenéhez írtam. Sajnos nem tudom egybe beírni, mert kicsit hosszúra sikeredett. :D

Az ablakomon át beszűrődő, korareggeli napfény melengette arcomat, amikor felébredtem. A tavaszi szellő, mely félig kitárt ablakomon áradt be, lágyan lengette virágos, levendulaszínű függönyömet. Odakintről madárcsicsergés hallatszott, ami mosolyt csalt arcomra.
Óvatosan megfordultam, nem akartam felébreszteni mellettem durmoló szerelmemet. Szorosan hozzá bújva próbáltam kellemesebbé tenni álmát, s szívem hevesen verdesett, amikor átkarolt és magához húzott. Csöndesen felmordult, majd arcát a hajamba temette és tovább aludt. Izmos hátára simítottam a kezemet a takaró alatt, majd körmömmel karcolgatni kezdtem a bordáit. Azon nyomban fészkelődni kezdett, majd csodálatos baritonján felnevetett. Megborzongtam, mikor forró lehelete megcsiklandozta a fülemet, de tovább folytattam ingerlését.
- Caroline! – szólt rám ingerülten, miután elege lett játszadozásomból. Feleszmélni sem volt időm, pillanatok alatt fölém kerekedett és álmos tekintetével meredt rám. Komor ábrázatát nem tudtam komolyan venni, míg szája szegletében mosolyt láttam bujkálni. Kezeit vállamról az arcom két oldalára simította, majd közelebb hajolt, de én elhúzódtam.
- Szeretlek – mondtam gyöngéden. Kissé meglepődött váratlan vallomásomon, hiszen eddig nem tudtam kimondani neki. Féltem a kezébe adni a szívemet, a szerelmemet, mert megrémültem, talán majd ügyetlenül összetöri. Eddig a pillanatig óvtam a sajátom, s az övét is, melyet már régen nekem adott, de rájöttem valamire. Önző, amit vele teszek. Nem hordozhatom magamnál az ő szívét is, míg ő csak reméli, hogy egy napon vigyázhat az enyémre. Megérdemelte a vallomást, s ezzel a szívemet is megkapta. – Szeretlek, szerelmem!
- Én is szeretlek, Caroline, mindennél jobban! Örökkön örökké együtt leszünk – suttogta kedvesen, mely magában hordozta az örökkévalóság ígéretét, majd megcsókolt. Eleinte aligha összeért ajkunk, de bele sem telt pár percbe, már hevesen csókolóztunk. Könnyedén felvettük egymás ritmusát, ajkaink táncoltak egymáséin. Belefeledkeztem a pillanatba s szinte észre sem vettem, mikor nyelvével átcsalogatott őhozzá. Szenvedélyesen beletúrtam selymes, világosbarna hajába és közelebb húztam magamhoz. Meztelen felsőteste az enyémnek feszült, ezzel fitogtatta hatalmát felettem. Váratlanul elhúzódott, majd belecsókolt a fülembe, közben megharapdálva fülcimpámat. Nevetve toltam el magamtól, mire mosolya fülig szaladt és felült. – Mennem kell dolgozni.
- Ne, maradj még! – kérleltem kétségbeesetten és átkaroltam a nyakát. Megpróbáltam visszahúzni magamhoz, de túl erősnek bizonyult. Kezét a csuklóimra fonta, aztán lassan eltolta őket. Hüvelykujjával a kézfejemet simogatta, miközben én a lábát öleltem.
- Lehetetlent kérsz, Caroline – mondta bánatosan és felkelt. Odasétált a régi, sötétbarna cseresznyefa szekrényhez, kihúzott egy fiókot és lassan öltözködni kezdett. Szomorúan vettem tudomásul, hogy most hiába kérlelem, biztosan nem fog velem maradni. Mindemellett muszáj volt tennem még egy utolsó próbát.
- Miért kérnék lehetetlent? Jól megvagyunk, kihagyhatsz egy napot! – bizonygattam, bár mindketten tudtuk, hogy ez nem így van.
Ő hetente dolgozott hét napot, korareggeltől későestig. Az a pénz, amit kap, csupán arra elég, hogy szűkösen, néha megkésve befizessük a lakbért és a többi számlát. Az egyetem mellett én is dolgozom a Dolly’s Kávéházban, mint pincérnő, de az én fizetésem sokkal kevesebb, ezért csak a napi betevőre futja belőle. Mindezzel tisztában voltam, de most, végre kimondtam neki a legszebb szót, ami a földkerekségen létezik és vele akartam maradni. Egésznap az ágyban heverészni, nevetgélni vele és csókolózni, egyéb mesés dolgokat csinálni – mind csak álom maradt.

NaLine.♥ írta...

Felém fordult és odasietett, megkötöttem a nyakkendőjét, ő pedig megcsókolta a fejem búbját.
- Kiveszem a hétvégét és elmegyünk valahová, rendben? Piknikezni? – ajánlotta kedvesen, majd összeszedte a papírokat a féllábú íróasztaláról és belegyömöszölte az aktatáskájába. Hamar kirohant a konyhába, visszafele jövet pedig hozott nekem egy bögre kávét.
- Az remek lenne – egyeztem bele és még indulás előtt szorosan megöleltem. Az ajtóig kísértem, ahol még kapott egy búcsúcsókot, majd egyedül hagyott. Izgatottan vártam már a hétvégét, hiszen csak két nap és vége a hétnek. Odaszökdécseltem a szekrényhez, majd átkutattam pár kupacot, s nem sokkal később a kezembe akadt a legszebb göncöm.
Hófehér, combközépig érő kisruha, melynek rózsaszín, horgolt szegélye volt. Hasonló elképzeléseim voltak Hófehérke koktélruhájáról, amit nem volt alkalma viselni. Szerencsés voltam, amiért megtaláltam ezt a darabot egy kiárusításon, bár anno ezért csúnyán összevesztünk az én drága szerelmemmel, ugyanis sikerült elvernem a pénzt erre a ruhára, pedig valami ennivalót kellett volna vennem. Mindez már csak emlék, azóta megbékélt a ruhával és szerinte is jó, hogy megvettem.
Magam sem tudom, mennyi idő telhetett el, talán több óra is, míg az ágyon ülve merengtem, ölemben a ruhával. A telefonom megcsörrent és izgatottan vetődtem felé, hátha mégis együtt tudok ma tölteni pár órát a szerelmemmel, de meglepetésemre nem ő hívott.
- Caroline Smith-el beszélek? Itt Ames nyomozó – dörmögte a férfi a túloldalon.
- Igen… miben segíthetek? – kérdeztem vissza bizonytalanul.
- Az imént balesetet szenvedett egy bizonyos Adam Howard…

Fázom. A földön fekszem, alattam por s elkorhadt virágok. Talán melegebben kellett volna felöltöznöm, de mindenképpen az aznap kiválasztott kisruhát akarom viselni. Arcomat hideg fémen nyugtatom, eső áztatta tekintettel nézek szembe a sötétséggel. Nem félek, pedig kellene. Távolban hallom a dübörgést, szívem hevesen kezd verni, amint megérzem végem közeledtét. Még utoljára visszaemlékszem arra a reggelre, amikor kimondtam neki, szeretem. Elmosolyodom a mesebeli emlék láttán, mely szinte kisfilmként pereg le előttem, majd meglátom a sötétségen felvillanó reménysugarat. Hangosan közeledik felém és elszántan rombol végig a sötét alagútban; lett volna még időm elugorni.
Minek tenném? Csak pár másodperc van már vissza és vége a mérhetetlen fájdalomnak. Nem haragszom a szerelmemre, mert darabokra törte a szívemet, hiszen pillanatokon belül ismét átölelhetem és érezhetem kellemes, megnyugtató illatát, viszonozhatom forró csókjait és kaján bókjait.
A vonat hangosan trombitál, de nem mozdulok. A sínek hangosan csikorognak, mikor a vonatsofőr fékezni kezd. Tudom, már túl késő a megállásra, ezért nem aggódom. Lassan lehunyom a szemem és szélesen elmosolyodom. – Örökkön örökké együtt leszünk, Adam!

És a másik fele.. :D

Szatti írta...

Kedves Bells!

Először is köszönöm, hogy írtál!:)Másodszor pedig jó tudni, hogy ennyien olvastok minket és habár nem tudunk mindenkiről, aki rendszeresen látogatja a blogot, mindig feltűnik egy újabb arc, aki ír a gyakorlati feladatokra és a mondataiba beleírja, hogy szereti az oldalunkat és gyakran olvasgat nálunk:) Ennek nagyon örülök. A történeted pedig igen, egy kicsit emlékeztetett a választékos megfogalmazásával Jane Austen stílusára, de szerintem nagyszerűre sikeredett és ebbe a pár mondatban benne volt minden:) Nagyon jó élmény volt és teljesen beleéltem magam a történetedbe:) Köszönöm, hogy elküldted és remélem, hogy írsz majd még nekünk!:)

Szatti írta...

Kedves Naline!

Először is kapsz tőlem egy hatalma szidást ezért a csodálatos kis novelláért:D eleinte mindig megszabtuk, hogy kb. 15-20 mondat, majd végül elengedtük ezt és rátok bízva hagytuk, hogy írjatok, írói túlzásokat kerülve. Erre hirtelen két bejegyzésbe férő, jóval több, mint 20 mondatnyi kis írást olvashattam:) Ezzel nincs is semmi gond, de azért figyelmeztetnék mindenkit, hogy legalább figyeljetek arra, hogy az írásotok egy kommentbe beleférjen. Úgyhogy téged is kérnélek erre Naline, de ettől eltekintve nagyon érzelmes és fantasztikus lett a történeted. Csak azért bizonyos határokhoz tartsátok magatokat.:) Tudom, hogy gyakran megesik veletek, hogy több mindent is szeretnétek beleírni, de ezeknek a feladatoknak az lenne a lényege, hogy hogyan tudtok érzelmeket, gondolatokat, karakterleírásokat belesűríteni ekkora terjedelembe. A lényeg a fontos és kerülni kell minden mellébeszélést, ami esetleg felesleges.

Na de, hogy ne csak okítsak. Nagyon tetszett a történeted. Végig ittam a szavaidat és nagyon szépen fogalmazol:) A vége pedig meglepett, de jó értelemben és más befejezést el sem tudtam volna képzelni! Gratulálok és remélem, téged is látunk viszont látunk majd az elkövetkező feladatoknál... csak ügyelj, hogy egy kommentes írást küldj!:D Puszi és ügyes voltál!

Nocy írta...

Sziasztok!

Nos, ismét megpróbálkozom egy ilyen feladattal. Az első dalra írtam, és elég személyes lett, de gondoltam, ha már ide szántam, akkor felteszem :) Nagypapám emlékére, akit sosem feledek. Hát, íme:

"Boldogan mosolyogva sétáltam át az apró tisztáson, amit mindig is a kedvencemnek tartottam az ott élő tarka virágoknak köszönhetően. Ahogy a vad természet egyesül a tökéletes tisztasággal, a madarak csicsergésével, és határtalan szabadság érzésével… ez az, amit minden egyes alkalommal keresek, mikor ide jövök. Ezekért a gondolatokért, ezekért a pillanatokért vagyok képes órákat gyalogolni a göcsörtös farönkök, és az éppen kijárt turistautak között. De megéri!
Ez az, ami tényleg megéri a fáradtságot, hiszen elképesztő, amint a nap mindent átitató, meleg fényével elárasztja az egészen apró vadvirágokat, melyek játékos színeikkel egészen az égig emelnek. Egy tarka fogataggá válik minden, mely mégis annyira természetes, és gyönyörű. Olyan, mintha ilyenkor nem létezne más, csak a tökéletesség, a pompa, az egyensúly és a béke, mely talán a mindennapokban nem találhat rám, de ezen a néhány négyzetcentiméteren igen.
Apró, pihekönnyű pillangó száll el mellettem, én pedig a saját bőrömből kibújva követem őt, miközben ajkaimat egy régi mosoly veszi uralma alá, miközben eszembe jut az az ember, aki egyedüliként elhitte nekem, hogy ez különleges. Ő volt az, aki azt mondta, hogy engedd el magad, aki arra buzdított, legyek az, aki vagyok. Azt akarta, hogy szeressek, legyek nyitott a világ apró szépségeire, és tündököljek a napsugarakban, akár a pillék.
Én pedig végre azt tettem, amit kért, még ha csak ezen a kis helyen is, de én lehettem, és boldog voltam! Igen, határtalanul szabad, és csak én!
Még mindig mosolyogva hajoltam le, hogy egyetlen szál vadvirágot tépjek le, és tűzzem kusza tincseim közé, miközben csak ő járt az eszemben, és hálás voltam neki. Már nem sírtam, mikor eszembe jutott őszülő hajkoronája, hanem vele együtt nevettem.
– Köszönöm, Papa! – suttogtam halkan, melyet a szél magával sodort az ég felé, ahol most ő is nyugszik…"

Köszönöm ezt a feladatot!

xoxo, Nocy

Szatti írta...

Jó reggelt Nocy!

Most keltem, szóval még kicsit álmosan olvasom a soraidat, de nagyon-nagyon tetszett és sajnálom, hogy a nagypapád már nem lehet veled. De jó, hogy mindezt szavakba foglaltad és megörökítetted:) Gyönyörűen fogalmaztál mindvégig, bele tudtam magam élni a történetedbe és a lezárás is nagyszerű volt. Köszönöm az élményt!:) Gratulálok és további szép napot neked:)

Mézes csili írta...

Kedves Audrey!

Szavakhoz sem tudok jutni, elismerésem! Magával ragadott a történeted, egyszerűen semmi kivetnivalóm nincs. Ahogy Szatti, én sem gondoltam volna, hogy hasonlóképp fejezed be, és bár nem vagyok kibékülve a vámpírokkal, ezúttal kénytelen leszek eltekinteni ettől, ugyanis nagyon tetszett!
Vastaps jár érte!
Köszönöm, hogy beküldted, kész élménnyel gazdagodtam!

csili

Suzy írta...

Sziasztok, most jön az én agyszüleményem. Nehéz feladat elé állítottatok, ugyanis válasszam ki a négy szösszenet közül amit megírtam hogy melyiket küldjem be. (sóhajt) De döntöttem, s itt is van.
A harmadik számra: Juliette is Happy-re írtam.

Kezeit a derekamra téve irányított a táncparkett felé. Tiltakozni nem tudtam, de nem is akartam, jól esett keze meleg érintése a ruhámon keresztül.
Az együttes belekezdett, egy lassú számba. Lépéseimre oda sem figyelve táncoltam, ugyanis mással voltam elfoglalva. A tavaszi rét színére emlékeztető szemei megigéztek, már-már magukba szippantottak. Elvarázsolt. Ehhez elég volt csak a szeme.
Lassan lépkedve keringőztünk. Ám hamarosan a szám véget ért, a keze, pedig még mindig a derekamat melegítette. Közben a gyomromban a pillangók keringtek, noha mi már oldalt álltunk.
S ekkor felém hajolt, én meg felé. A száját lágyan rátapasztotta az enyémre, s a lelkem égbe szállt. Majd ugyanígy elhúzódott és elsétált, de a szemében láttam a tüzes csillogást.

Remélem tetszett, Puszy Suzy

Crystal írta...

Sziasztok!
Régóta figyelem az oldalt, de csak most szántam rá magam, hogy írjak egy gyakorlati feladatra. A második zenét választottam, de szerintem inkább 02.10-től talál, az elején nem annyira. :D Remélem tetszik.


Egy szó. Csupán egy szó, mely képes megváltoztatni mindent, képes összedönteni a körülöttünk lévő hatalmas várakat, amelyeket mi építettünk fel magunk köré álmainkból készítve hozzá a téglákat.
„Sajnálom” Hallottam az orvos szájából, lihegve álltam előtte, hiszen futva tettem meg az utat a kórházig, de elsőre fel sem fogtam, hogy mit is jelent ez az egy szó. Nem kellett folytatnia. Minek is kellett volna? Elég volt szemébe nézni, hogy lássam belőle azt az együtt érző pillantást, mit felém küld, és azt a kínos csillogást, hisz nem ő akarta közölni a szörnyű hírt. Nem ő akarta tönkre tenni az életem. Nem ő akarta elmondani, hogy nem láthatom többé azt az egyetlen személyt, akit valaha is beengedtem a szívembe. Mindegy, hogy mit akart, a valóság, ez a rideg, komor valóság ugyanaz marad. Már nem hallottam, amit mond, csak a szája mozgása árulta el, hogy beszél hozzám. Amint tudatosult bennem a gondolat, hogy elvesztettem őt, életem értelmét fájdalom öntött el legbelül.
Egyáltalán hogyan képes valaki elviselni ekkora fájdalmat? Hisz fájdalom ez, ami felőrli a lelket, darabokra szaggatja. Több ezer tű szúrását éreztem a szívemben, melyek másodperceként újra meg újra lesújtanak, várva, hogy szűnjön meg dobogni, hogy hulljon már darabokra. Ez viszont túl kegyes lenne a sorstól. Nem. A sors nem engedi, ő csak tovább kínoz, nem hagyja, hogy a kegyes halál, mi talán utolsó reménysugárnak tűnik, elragadjon.
Bár testem egészséges volt, belül romhalmazzá vált egy pillanat alatt. De hát mit is várnak? Mit kéne tennem? Mi értelme lenne most élni, ha elragadták vágyaimat, álmaimat? Mindezek egy személyben testesültek meg, ki már nincs többé, helyette csak a maró keserűség maradt. Ha elveszik tőled azt, ami a legfontosabb volt, amit életed árán is megvédtél volna, akkor nem vagy jobb egy robotnál, aminek elveszett a mozgató rugója.
Hátat fordítottam az orvosnak, és sebes léptekkel az utcára siettem. Könnyeim utat törtek maguknak, legördültek az arcomon. Nem tudtam merre mehetnék, könnyektől elhomályosított szemekkel szaladtam az utcán, míg elértem a szűk kis járathoz, amelyen keresztül egy óriási mezőhöz jutottam. Sétálva a réten emlékek sokasága tört rám.” A mi helyünk.” Csak így neveztük ezt a kis rétet, amelyen annyi boldog órát töltöttünk együtt.
Egy faágon két hinta csüngött, leültem az egyikre, de még mindig az emlékek uralták az elmém.
Mintha minden összeesküdött volna ellenem, még a természet is. A Nap lemenőben volt, de a zord felhők már belepték az eget, és a Nap utolsó sugarait is eltakarták, útját állva a reményt nyújtó melegségnek, az egész világ, mi nem olyan régen még rózsaszínben pompázott a számomra, most teljes szürkeségből öltött magára ruhát. Feltámadt a szél, beletépett a hajamba, arcomba csapott, mintha jelezni próbálná, hogy nem tartozom ide. Nem tartozom sehova, egyedül vagyok. Az esőcseppek kopogva érték el a földet, egyre nagyobbak lettek, miközben összeolvadtak a könnycseppjeimmel.
Feleszmélve az emlékeimből a mellettem levő hintára néztem, üresen állt. Ekkor tört össze véglegesen bennem az, ami eddig csak repedezett. Vállamat erőteljesen rázta zokogás, miközben vad vihar táncolt körülöttem, akárcsak bennem. Könnyeim közben súlyosan hullottak a földre, amely beszippantotta őket, nem hagyva emléket fájdalmamról. Lábamat ellöktem a földtől, lassan indulva az ég fele lendültem, majd vissza. Erőteljes lökésekkel egyre gyorsabban és gyorsabban hajtottam magam a hintán. Egy nap alatt összeomlott bennem minden.
Egyetlen dolog vált bizonyossá: Teljesen egyedül vagyok, és minden boldogságra nyíló kapu bezárult előttem.

Szatti írta...

Szia Suzy!

Bocsi, hogy csak most véleményezek, kicsit összegyűltek most a dolgok nálam, de végre itthon vagyok és aktív munkába kezdek a blog terén. A történeted pedig rövid volt, de annál több minden volt benne:)Tele volt érzelmekkel és teljesen észrevehető volt az a kis láthatatlan energia, ami összeköti ezt a két szerelmes valakit. Nagyon szép alkotás, gratulálok és köszönöm, hogy elküldted!

Szatti írta...

Szia Crystal!

Először is nagyon örülök, hogy írtál és köszönjük, hogy követed a blogunkat. Másodszor viszont nem tekinthetek el attól, a ténytől, hogy később küldted el a történeted. Ha még 1-2 órával meghaladjátok, oké... de azért már csak másnap délután volt, amikor elküldted nekünk és a határidő nem véletlenül van megszabva. Szívesen véleményezem a történeted, de tekintve, hogy később küldted el, mint azt vártuk, nem vehetem hozzá a többihez, akik időben beküldték. Ezzel velük lennék igazságtalan. Remélem, megérted.
A történetedre térve, nagyon szívhez szóló és mély érzésű volt. Nagyon tetszettek a megfogalmazásaid, és ahogy végig vezetted a történetet. Együtt éreztem mindvégig a szereplőddel és szörnyű érzés, amikor elveszítesz valakit és minden addig élmény, emlék egycsapásra túl messzinek tűnik és visszahozhatatlannak. Gratulálok hozzá és nagyon köszönöm, hogy elküldted, mert nagyszerű élmény volt, de remélem, megérted az okot, amiért nem tekintem "versenyben" lévő műnek.

Mézes csili írta...

Kedves nOémi!

Először is elnézésedet kérem a késésemért!
Másodszor: hoppá. Ez igazán megmelengette a szívemet, bravó! Eleinte kicsit furcsa volt olvasni, de a vége felé, mikor kiderült, hogy ez egy beszéd, megértettem, sőt... egyszerűen megimádtam!
Köszönöm!
csili

Mézes csili írta...

Kedves Petriii!

Ne haragudj, hogy késve hozom a véleményem, a jó hír viszont, hogy kevesebbet késtem, mint legutóbb XD haladás... :D nade komolyra veszem a szót.
Nagyon tetszett, hogy ilyen röviden el tudtad mondani, amit akartál, és nem éreztem úgy, hogy kimaradt volna belőle valami! Imádtam a szóhasználatod, a fogalmazásmódod, őgy érzem, minden olyannyira helyben volt, teljesen bele tudtam élni magam... :)

Köszönöm!
csili

Mézes csili írta...

Kedves Kikisz!
Ne haragudj, hogy elkéstem, nem állt szándékomban!

Imádtam az alkotásod! Olyan játékos volt, olyan- szó szerint- csodás! Ahogy leírtad, gyönyörű, egyszerűen megelevenedett előttem, és ittam a szavakat, miközben olyan mozdulatlanul, alig lélegezve ültem, mint a kislány, nehogy elmúljon a varázs. Oda vagyok érte, köszönöm! És az a befejezés...* mély, vágyakozó sóhaj* Tökéletes! :)
Köszönöm!

csili

Mézes csili írta...

Kedves Bells!
Először is ne haragudj, hogy rögtön első alkalomnál, hogy belevágsz a késős oldalammal kell szembesülnöd! Mellesleg köszöntelek, el sem tudod hinni, milyen jó érzés egy-egy új arcot felfedezni! Lehet, hogy bután hangozhat(77 renszeres olvasó...), mégis! Ha hiszed, ha ne, mindnek örülök, és mind ugyanakkor boldogságot támaszt bennem, hát még ha beszáll is a játékokba, a "közösségi életbe"...:D
nade nagyon eltértem...:)
Nagyon tetszett az írásod! Sikerült kivételesen élethűnek beállítanod, a végét meg egyenesen imádtam!
Köszönöm!

csili

Mézes csili írta...

Kedves NaLine! Köszöntelek itt,el nem hiszed, milyen jó látni(és olvasni! :D) az újakat! :D És kérlek ne haragudj a késedelmemért, ez most így jött össze...

Először is: huh, ez tényleg hosszú! Másodszor: huh, ez tényleg gyönyörű!
Kicsit szomorkás lett(nagyon), mégis elégedett vagyok vele. Szép, tetszik! Semmi belekötni valóm nincs! Ráadásul olyan szépen passzolt a zenéhez és az idézethez! Egy igazi lendületet kölcsönzött az egyik a másiknak! :)
Köszönöm!

csili

Mézes csili írta...

Kedves Nocy!

Én köszönöm! Gyönyörű, nincs más szó. Egyszerűen... elképesztő! Ahogy leírtad... és a vége... egészen elérzékenyültem, pedig hidd el, nem mindennapi ám az...
Ne haragudj, hogy csak most jövök, ne hargudj, hogy csak ennyit tudok írni. Jöttem volna én, nem tudtam. Írnék én... de most túlságosan magával ragadott a műved. Imádom, tényleg!
Köszönöm!
csili

Mézes csili írta...

Kedves Suzy!

Ne haragudj, hogy késtem, talán nemsokára rendbe jönnek a dolgaim, és akkor minden menni fog :) :D

Amilyen rövid, olyan jó.- ez a legőszintébb gondolatom. Tetszett, imádtam! :D Kicsi, lényegre törő, szépen megfogalmazott... csodás.

Köszönöm!
csili

Mézes csili írta...

Kedves Crystal!
Ne haragudj, hogy késtem! Ugyanakkor köszöntelek itt, örülök, hogy te is írtál!

Az írásodat olvasva elgondolkoztam azon, milyen is a valódi tragédia. manapság "mindenki" ebből él, függetlenül attól, hogy ő az író vagy az olvasó...

Minden esetre tetszett, amit írtál, bár nekem mintha hiányzott volna még valami. Az a valami viszont nagyon hiányzott. Nem volt semmi bajom azzal, ahogy mondtad, csak azzal, amit mondasz. A tartalommal.
Mondjuk lehet, hogy ez csak nekem volt ilyen, ki tudja. Minden esetre imádtam viszont a megfogalmazásod! Tetszett!

Köszönöm a műved, remélem foglak még olvasni!
csili