2011. április 23., szombat

Rebi és Leti - A virág sosem hervadt el - Penna Galéria



Az élettől már sok mindent kaptam. Szeretetet, barátokat, családot. Mégis mindezt elvesztettem. Szinte egy csapásra.
Anyu elment. Azt mondta, hiányozni fogok neki, mégsem írt. 2 hete már, hogy nem láttam, nem hallottam róla semmit. És egyszer sem jött vissza. Valószínűleg boldog valahol. Nélkülem.


Apu azóta elég szótlan lett. Magába roskadt. Nem szól hozzám se. 
A barátaim pedig megunták, hogy nem nyílok meg nekik. Hogy nem mondok nekik semmit. Igazából tényleg nem mondok el nekik semmit. Alig beszélgettünk, de azért megnyugtatott a tudat, hogy valakik törődnek velem, valakik a barátjuknak tartanak. De most nincs ez a biztonság. Eltűnt...



Futok. A lugas az egyetlen hely, ahol biztonságban érzem magam. Az emberek nem igen járnak ide. Pedig gyönyörű hely. Fák, virágok, bokrok, sőt egy kis patak is csordogál az út mentén. Ide járok minden nap. A patakhoz. Itt lehet a legtisztábban gondolkodni. Csak ülök, és nézem a kristálytiszta vizet, amint a kövek között csobognak. És van egy kis virág, aminek levelei belelógnak a patak vizébe. Úgy képzelem az vagyok én. A víz pedig az élet, amit éppen hogy érintek a kezeimmel. Úgy érzem nem tartozok ide. Az élet nem nekem való...


Másnap, amint már sokadjára a patakom felé sétálok, hirtelen hangokat hallok. Valaki beszél. Egy fiú. El akarok bújni egy fa mögé, de meghallja, ahogy a földön lévő falevelek és ágak zizegő hangot hallatnak. Hirtelen megfordul. És én csak annyit látok, hogy a kezében fogja a virágot. Engem. 

Attól a naptól kezdve ő volt életem forrása. Az ő szeretete tartott életben. A virág sosem hervadt el...

Nincsenek megjegyzések: