2011. április 23., szombat

Suzy - Valahol, odafent - Penna Galéria


Szirénák szólnak. Mindenhonnan. A hangjuk idegesítő, s már értelme sincs. Meghaltunk, de ő túlélte. Szerencsére. Legalább a lányom él még,


a vérvonalunkat talán tovább viszi. Talán, ha túlteszi magát rajtunk. Ugyanis neki élnie kell!

Erős lány, kit a sok fájdalom ami miattunk érte csak még erősebbé tette. Erősnek kellett lennie, hisz egy gyengébb lányt hamar felőrölt volna az amit tettünk.
S ekkor rohanó lábak zaja hangzik fel, s egy bőröndé. Odanézek. 
Ő jön, a lányom. Szélsebesen közeledik a volt házunk felé, mely most már a földdel egyenlő, csak néhány elszenesedett kő és fa áll a helyén.
Barna haja örvénylően körülöleli megrémült arcát. Viszont a rémület helyét lassan más veszi át. A fájdalom. 
Hirtelen áll meg, tekintetéből kilehet olvasni a megdöbbenését és a hitetlenségét. Ám lassan a kép eljut a tudatáig s földre rogy.Könnyek potyognak a szeméből. Melyet a föld hálásan befogad. A sírás folytatódik, a könnye megállíthatatlanul tör előre szeme rejtekéből.
Összetörtem mikor ezt láttam. A szívem érte sikoltott, a karjaim szorosan megakarták ölelni. Csak ölelni és közben megnyugtatni. De nem tehettem.
Nem. Ekkor már mellettem állt a családom többi tagja is. A férjem, a fiam s a menyem. Összeölelkezve álltunk, megállva így hogy odarohanjunk hozzá, s jó szorosan magunkhoz szorítsuk. 
Valamelyikünk megszólalt s ezt mondta: -"Megszakadhat-e a szív, ami már nem dobog?" – ám ekkor az ég megnyílt s mi pedig felszálltunk a Mennybe. Hogy onnan figyelhessünk Andrea útját, sorsát.

Nincsenek megjegyzések: