2011. május 28., szombat

Ha szombat, akkor gyakorlati feladat avagy újból visszatérnek a kulcsszavak!


Téma: Alkoss  a szavakból történetet
Feladat: Erre a feladat típusra, már volt példa, mégpedig áprilisban. De tekintve, hogy azóta szépen bővültünk és új tagokkal is büszkélkedhetünk, újból meghirdetnénk ezt a feladatot, hogy az új írók is megcsillogtathassák tudásukat.:) A megadott szavak segítségével alkossatok történetet. Bármilyen témában, bármilyen szereplőkkel. Minden rátok van bízva, a ti fantáziátokra, az egyedüli kikötés, hogy a szavak jelentésének szerepelnie kell a történetben. 
Felhasználható szavak: maximum 5, amelyeket kérjük, hogy tüntessetek fel a történetek előtt. Biztosan rájönnék, hogy melyekkel is dolgoztatok, de azért előtte írjátok oda, hogy tudjuk és figyelhessünk rájuk olvasás közben:)
Terjedelem: a történetetek férjen bele egy kommentbe. Mint látjátok, mostanában már nem szabunk meg terjedelmet, mert hozzátok alkalmazkodva látjuk, hogy mennyi helyre és mondatra van szükségetek. De azért bizonyos határokat tartsunk és ne írjatok többet, mint egy komment. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyire tudtok hosszan írni és részletesen felépíteni egy történetet, hanem hogy ebbe az egy kommentnyi terjedelembe mennyire tudtok a lényegre összpontosítva ismertetni mindent, amely meglenne egy 3-4 oldalas műben is. A megfelelő fogalmazás és kifejezés a lényeg, amelyeket várunk tőletek! Előre is köszönjük!

A felhasználható szavak

Érzelmek, gondolatok: kétség, szabadság, boldogság, aggodalom, együtt jóban és rosszban, viszály, vonzalom, küzdelem, vágyakozás, magány, beteljesülés, csalódás, hiány, összetartozás, bizalom, megbocsátás, viszonzatlanság, menekülés
Tárgyak: kulcs, pillangó, galamb, zongora, tőr, tulipán, napló, gyertya, fénykép, hullócsillag, fűzfa, zenedoboz, gyűrű, kagyló, pipacs, tükör, fehér rózsa, penna:), kristály, mágikus könyv 
Helyszínek(*igénybe vehető): erdő, vízesés, lift, kórház, bálterem, erkély, tengerpart, padlás, park, könyvtár

*igénybe vehető: ez alatt azt értjük, hogy nem muszáj felhasználnotok. Segítségként tüntettük fel ezeket a helyeket, de saját magatok által kitalált helyszínen is játszódhat a történet. Ha pedig valamelyik megtetszene és alkotnátok a segítségével, nem számít bele a maximum 5 felhasználható szóba:) 



19 megjegyzés:

Salina írta...

Sziasztok!
Megpróbálkoztam a feladattal, sajnos még nem nagyon írtam novellát, így nem igazán tudom hogy sikerült. Én inkább jelenetnek hívnám azt amit írtam, de a végén mégis ott a csattanó, döntsétek el ti, hogy sikerült :)A feladatot a saját történetem világában írtam meg :) Jut eszembe csajok, a felsorolásban kétszer írtátok a bizalmat. Szerintem a magány is jó választás lenne az érzelmekhez :)


Egy herceg naplója

Valamikor régen, még tizenkilenc éves koromban kaptam egy naplót a nevelőapámtól.
Azt mondta, azért adja, hogy a keze-kusza gondolataimat leírhassam bele. Mágikus könyv volt ez, amibe írhattam akármennyit, sosem telt be. A vastagsága sem változott. Szerettem bele írni, mert amikor magányomban senki sem hallgatott meg, a kis könyv mindig ott volt és elmondhattam minden bajom neki. Ez a történet azonban nem az én naplómról szól, hanem arról, amit a kastély egyik elrejtett szobájában találtam, és örökre megváltoztatta az életem.

Az egész egy késő őszi napon kezdődött.
Aznap ismét a szobám magányába menekültem. Miért mondom, hogy magányába? Mert ott lehettem egyedül igazán, nem bántott és nem is segített senki. Magam voltam, csak a gondolataim cikáztak a fejemben. A legtöbbször mégis a barátaimra gondoltam, azokra, akiket elvettek tőlem. Mi tagadás, hiányoztak nekem, egytől egyig. Nélkülük voltam csak igazán magányos, mi hiányzott a legjobban? Azok a pillanatok, amit velük együtt átéltem, nem a harcok, az a halálnak sem kellett! Na, jó, talán neki igen, de én és a barátaim köszönjük nem kértünk belőle. Úgy éreztem, mintha a barátaimmal töltött pillanatok egyszerűen csak a semmiben lebegnének, a semmibe, amit én sosem érek el. Aznap azonban úgy gondoltam elég volt a mélabús önmarcangolásból, kisétáltam a szobámból és elkezdtem sétálni a toronyba, ahol laktam. Hirtelen azonban meghallottam az apám hangját, ahogy a nevemet üvölti, mi tagadás akkoriban elég sokat vitáztunk. Ő hozott egy döntést, amivel csak nekem okozott rosszat, nekem pedig nem kenyerem a megbocsájtás, nem tudok úgy tekinteni rá, mint aki elfelejtette, amit tett és tovább lépett.

Amint meghallottam a hangját, ijedten a falnak bújtam. A lépcsőn sétálva felém tartott, tudtam, ha megtalál, akkor szörnyű vita vár rám, vagy rosszabb. El akartam bújni, de nem volt hová mennem, nem menekülhettem. Már épp felért volna a milliószámnyi lépcsőkön, amikor éreztem, hogy a hátam mögül eltűnik a fal. Hátra estem és egy ismeretlen szobába csöppentem. Míg az ajtó, amin beestem, eltűnt. Rejtve voltam, viszont ha már abba a különös helyiségbe csöppentem, akkor úgy döntöttem körül nézek. Ahogy ott lépkedtem láttam ott ruhákat, könyveket és sok más tárgyat. A legfurcsább mégis az a könyv volt, amit először levettem a polcról.

Első ránézésre nem is volt olyan különleges, de ahogy a kezembe vettem a medálom felvillant és kinyitotta. Mást talán meglepett volna egy ilyen reakció, hiszen egy ékszer nem szokott ilyeneket csinálni, de nem az enyém. Hiába, ez a következménye annak, ha az ember fia varázsmedált kap a születésekor. A könyv gyorsan pergő lapokkal kinyílt és a legelső lapján tisztán kiolvastam rajta a nevemet. Akárkié is volt a könyv, nekem írt bele valamit. A levél nem volt hosszú csak pár sor, de ezek változtatták meg az életemet.

Caleb!
Ez a szoba az emlékeim szobája, itt minden a tiéd. Fiamként ez az örökséged, ahogy a naplóm is, amit a kezedben tartasz. Olvasd el, és kérlek, bocsáss meg azért, amit akkor, régen tettem. Ebből megtudhatod a legnagyobb igazságot, de ha mégsem értenéd a történteket, akkor elmondom most. Nem azaz apád, akit eddig annak hittél!

Szatti írta...

Szia Salina!

Örülök, hogy elsőként máris megpróbálkoztál a feladattal és szerintem nagyon jól teljesítetted. Nagyon tetszett a történeted, ahogy felépítetted, a novella ellenére, kidolgozottnak éreztem a karaktert is, habár itt nincs rá annyi hely és idő sem, hogy teljes képet adhassatok egy szereplőről. Tetszettek a gondolatai Calebnek, úgyhogy összességében csak gratulálni tudok, pláne a függővéghez, amellyel alaposan kétségek és kérdések között hagytál minket:) Köszönöm, hogy írtál, puszi!

Ui.: a hibámat korrigáltam, belevettem a listába a magányt és most már csak egy bizalom van:)

Petrííí írta...

Sziasztok, én is megpróbálkoznék egy kis novellával! :) Remélem, hogy tetszeni fog.
A szavak: vonzalom, bizalom, pipacs, vágyakozás és aggodalom.

-Hova megyünk? – kérdeztem aggodalmas, miközben átvágtunk az erdőben. Daniel imádott meglepetéseket okozni, én meg utáltam ezeken meglepődni; és ezt ő is tudta.
-Emily, ne türelmetlenkedj! - rótt meg játékosan, miközben felkapott, és átemelt egy rönkön, amit én nem is láttam a sötétben.
-Mikor érünk oda? - tettem fel a következő kérdést, miközben egy újabb korhadt fán evickéltem át. Kezdtem úgy érezni, hogy sosem lesz vége ennek az éjszakai túrának.
-Most – felelte. A látvány hihetetlen volt. Álomszép. A rét közepére, amit több ezernyi pipacs - a kedvenc virágom - díszített egy hatalmas, vörös pléd volt terítve. Pont az az egyszerű stílus, amit imádtam.
-Istenem... - suttogtam döbbenten. Daniel összekulcsolta az ujjainkat, és a plédhez vezetett, leültetett rá, ő pedig szorosan mögém simult. Ismét éreztem kipattanni az elektromosság szikráit közöttünk, és ismét megpróbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Mióta csak ismertem, mindig megvolt közöttünk ez a furcsa vonzalom, amit sosem hagytunk kitetőzni. Neki barátnője volt, én meg mindig találtam olyan fiúkat, akik eléggé helyesek voltak ahhoz, hogy eltereljék a gondolataimat. De volt valami megfoghatatlan, megérthetetlen vágy és vonzalom közöttünk, amit képtelenség volt megfogalmazni. Ő is érezte, és én is, de képtelenek voltunk szavakba önteni ezt a dolgot. -Imádom – motyogtam pár másodperccel később, és belefúrtam tekintetemet Danny csokoládébarna szemébe. Láttam benne megcsillanni a vágyat, egy pillanatra elakadt tőle a lélegzetem, és aggodalom söpört végig a testemen. Aggódtam, sőt ez nem is jó szó rá; rettegtem. Féltem, hogy elrontunk mindent.
-Örülök neki - szorította meg a kezeimet, és végigdöntött a pléden. Az orromba kúszott a pipacs imádott illata - tökéletes pillanat volt. Fölém hajolt, arca mindössze néhány milliméterre volt ajkaimtól, de szája végül irányt váltott, és a nyakamat vette célba. Ó, istenem! Borzongás futott végig a gerincem mentén, és azt hittem elájulok.
-Ne... - leheltem, és megpróbáltam lelökni magamról, de még én is tudtam, mennyire ellenkezik a szavam azzal, amit érzek. Az ördögbe, nem akartam, hogy abbahagyja! Minden porcikám azért áhítozott, hogy megcsókoljon, miközben aggódtam, hogy mi lesz ennek a következménye. Mert lesz. Az egész világunk fel fog bolydulni.
-Összeillünk. Te is tudod, Emily - lehelte a nyakam tövébe. Ó, de még mennyire tudtam! Minden sejtem, minden hajszálam érezte, hogy Ő az, akiért megéri küzdeni, akiért érdemes sutba dobni mindent. Ettől függetlenül az aggodalmas énem felülkerekedett a szívemen, és nem hagyta dönteni.
-Nem. Ez bonyolult. Nem lehet - ellenkeztem, miközben pontosan tudtam, hogy a kezeimmel szorosan magamhoz húzom, és nem eresztem. Ellentétek tomboltak bennem. Akartam, de el kellett löknöm. Magamhoz húztam, de azt akartam, hogy engedjen el. Vágytam rá, de tudtam, hogy nem lenne szabad.
-Bízol bennem? - bámult bele a szemeimbe.
-Persze - vágtam rá azonnal. Ez volt az egyetlen dolog, amin nem kellett agyalnom. Ő volt az egyetlen ember, akinek a kezébe adtam volna az életemet.
-Akkor most az egyszer ne gondolkodj, hanem hagyd, hogy a szíved vezessen.
-Abból katasztrófa lenne - ráztam meg a fejemet. Egyik kezével megtámaszkodott mellettem, míg a másikat az arcomra helyezte, és lágyan rám mosolygott.
-Nem kerülheted el a viharokat, Emily. Néha az kell, hogy fejest ugorj a dolgokba és a mának élj. Nincs igazam?- mosolygott negédesen. Ujjait végighúzta az aggodalomtól összeráncolódott homlokomon, mire a vonásaim kisimultak.
-De - suttogtam válaszként, és átkaroltam a nyakát. Bizalmasan rápillantottam, és elengedtem a félelmeimet. Elengedtem a jövő problémáit, és csakis rá koncentráltam.
-Készülj fel, Emily, indul a hullámvasút! - figyelmeztetett vigyorogva, majd ajkait puhán és óvatosan az enyéimre helyezte. A világ elhomályosult, csak ő maradt, én és a pipacsos rét. Valamint a szeretet. Csakis a szeretet.

Szatti írta...

Szia Petrííí!

Örülök, hogy te is részt veszel a feladaton:) Nagyon tetszett az írásod, a hely, amit megteremtettél és az érzések, amelyeket szavakba foglaltál. Tetszett az az érzés, az a vonzalom, ami közöttük volt, habár kicsit furcsálltam azt a helyzetet, hogy a srácnak van barátnője és mégis Emilyvel van. Megértem azt is, hogy bizonyára nem szereti őt és szívesebben lenne Emilyvel, csak az a tény, hogy más valakije van, aki talán szereti, ő pedig Emilyt próbálja a rosszra csábítani... kicsit szürreális volt, de tetszett. Ne értsd félre:) Gyönyörűen fogalmaztad meg a kettejük közötti vonzalma, gratulálok neked! Puszi

LauraL írta...

Sziasztok!

Kedvem szottyant ehhez a feladathoz is. Remek ötleteitek vannak! :) Nem nagyon írtam még novellát, de most megpróbálkozom vele. Bár bevallom, eléggé komorra sikerült, remélem ez nem riaszt el senkit.

Szavak: kétség, csalódás, tőr, hullócsillag, tükör


Téboly

Egyedül vagyok a liftben. Surrogva halad fölfelé, egyre csak fölfelé. Nincs kétség bennem, csak várakozás.
Körülpillantok csak az időtöltés végett. Ha megérkezem, már nem lesz rá módom, hogy nézegessek. Akkor cselekednem kell. Muszáj!
A lift üvegfalain túl egyre magasabbról látom a Central Park fáit, az ösvényeket és az egyre apróbbá váló embereket. Így tekinthet ránk Isten? És miről ismeri fel, hogy tisztátlan lélekkel van dolga? Jel izzik a bűnös fején, amely világgá kiáltja vétkeit?
Az én fejemre még nem égett jel. Még nem!
Lassan kúszik az üvegkalicka a magasba, benne nem szelíd kanári gubbaszt, hanem a csalódás, megcsalatás által világra kínlódott förtelem. Én.
Elárultak. Elárult az, akiben mindenkinél jobban bíztam, és az is, akire rábízattam. Hátam mögött szövetkeztek, és elvették kincsemet. Ragyogó napom hullócsillaggá vált. Röviden felizzott, majd a mélybe zuhant. Ezért vagyok itt. Érkezem, ahogy a végítélet is eljön egykor.
Nemsokára vége lesz!
A lift apró zökkenéssel megáll. Nem is zökkenés ez, csak egy dobbanás, mint a fáról leugró macska lábainak nesze. A táskámba túrok, a mélyéről kikotort fegyvert elrejtem a kosztüm ujjába. Egy búcsúpillantást vetek magamra a liftajtó tükrében.
Hajam rendezett, ruhám szépen simul, elegáns vagyok és hűvös. Egy üzletasszony. Portékám azonban nem valami csecsebecse, hanem a halál. Nem mindig volt ez így. Egykor virágkompozíciókat, party kellékeket kínáltam válogatott vevőkörömnek.
Kinyílnak az ajtók, és feltárul előttem az előtér. Várakozó emberek tömege. Vannak, akik a fotelekben ülve beszélgetnek, más szótlanul merül el a kezében tartott regény világában. Itt egy asszony dobálja a pénzét az automatába, amott egy fiatal lány lapoz egyet a kezében tartott színes újságban.
A pulthoz lépek.
– Asszonyom? – néz rám föl a recepciós.
– Mrs. Summers vagyok – kimért, halk hangom nem kelti fel senki figyelmét. Most sem. Lehet, hogy ezért nem hallottak meg, ezért léptek át rajtam?
– Már várja Önt! – bólint a nő.
Hát ennyi! Megindulok az ajtó felé. Nem rikoltanak fel kürtök, nem hangzik fel vészkiáltás.
Rövid kopogás után benyitok az ajtón. Belépek, bezárom, majd nekitámaszkodom.
Felnéz rám. Nincs gyanakvás benne, nem is sejti, hogy tudom, mi a szerepe az életem szétrombolásában. Joviális mosollyal egyenesedik fel.
– Örülök, hogy eljött! Kérem, fáradjon be a vizsgálóba!
Engedelmesen elindulok. Magas, vékony alakja követ. Szőke hosszú haja kontyba fogva, mint mindig. Kiengedi vajon, amikor szeretkezik? Akkor is kontyot viselt, amikor a férjem fülébe suttogta mérgezett szavait?
Belépek a térelválasztó függöny mögé. Ott áll a szék, amivel minden nő megismerkedik, amint elhagyja a serdülőkort.
– Vetkőzzön le! – mondja, és elfordul, hogy kezet mosson. Megtörölközik, majd felhúzza a kesztyűt. Nagyot csattan a gumi. Akkor is megmosta, akkor is kesztyű volt a kezén!
Itt az idő! Ökölbe szorított kezem egybeforr a fegyverrel.
Csak arra várok, hogy megforduljon. Amikor megteszi, előrelendülök.
Tőröm a mellkasába hasít. Úgy szaggatom szét a szívét, ahogy ő tette az enyémmel, amikor elvette Őt tőlem.
Férjem is meghal ma este. A méreg lassan átitatja a szerveit, és kínhalál vár rá árulásának jutalmaként.
Nézem, ahogy a doktornő szemében kihuny a fény. Arcáról már nem törli le semmi az értetlen iszonyatot. Megöltem őt is, ahogy az áruló férjemet is.
Megöltem őket, hogy bosszút álljak.
A gyermekemért!

Szatti írta...

Huh... ez volt az első reakcióm a történeted után LauraL! Eszméletlen volt és nagyon tetszett mindvégig, ahogy az idegeimmel játszottál:) Nem tudtam, hogy fog kisülni ebből az egészből. Csak az utolsó mondatok adtak értelmet végül és választ az addig feltett kérdéseimre. Szuper volt a karakter, ahogy pár elejtett mondatból sejtetted az előzményeket és gyönyörűen fogalmaztál. Elismerésem, gratulálok!:)

Sophie írta...

Sziasztok.Én is megpróbálkozok ezzel a feladattal.Szerintem egy kicsit keze-kusza lett,de remélem azért tetszeni fog.Meg rövidebb az eddigieknél,remélem ez nem baj,de én így éreztem jónak.De majd ti eldöntitek.:)

szavak:boldogság,pipacs,szabadság,fűzfa,galamb, (erdő)

,,Csodálattal futok végig az ösvényen. Apró mozdulatok,mint a lábán megsebesült farkas,úgy szökdécselek előre. Egyre gyorsabban,hogy minél előbb elérhessem a boldogságot. Az erdő idős fái tisztességgel elhajolnak előlem,hogy utamat semmi se akadályozza. Az ösvény két oldalát milliónyi gyönyörű pipacs díszíti. Elrugaszkodok a földtől és pillanatok múlva már a levegőben forgok. Izmaim az elképzelt zene ritmusára mozognak. Eltáncolok egy évszázadot leélt,elkorhadt fűzfa mellet. Amikor táncolok azt érzem,hogy az vagyok aki. Teljesen önmagam,független másoktól. Ezt érzem most is. Végigtáncolok az erdőn,amit ilyenkor csak a magaménak érzek. A végén pedig a boldogság vár. A szabadság érzése átjárja testemet. Visszagondolok a boldogsággal való legutolsó találkozásomra. Szorosan odabújtam izmos testéhez. Éreztem testének melegét,szívének ritmusát. Óvatosan hozzáérintette az ajkait a halántékomhoz. Visszaemlékszem ahogy erre minden egyes porcikám jólesően megborzongott.
- Szeretlek. - suttogta.
A gyönyörű elképzelt kép megszűnt a fejemben. Tovább szökdécselek.
Felnézek az égre,megpillantva a különféle alakú felhőket. Két galamb szelte át a hófehér eget. Ők jelképezik a szabadságomat - gondolom.
Mindjárt ott vagyok. Véget ér az utam. Az ösvény végén megpillantom a boldogságomat. Ott vár engem tárt karokkal,Ő akit a világon a legjobban szeretek.
Boldogan kiáltom neki : Szeretlek."

Szatti írta...

Szia Sophie!

örülök, hogy írtál nekünk, s hogy ezzel részt veszel a feladaton. Nagyon szép hasonlatokat, megszemélyesítéseket használtál, gyönyörűen fogalmaztál mindvégig. Mégis kicsit, ez a sok festői jelző nekem a történetet erőltetetté, túl idillikussá tette. Nem éreztem a történetben semmi olyat, amely előremozdult volna, amely a végére értelmet nyert volna. Valamit hiányoltam, valami plusz dolgot, amelyre azt mondhatom, hogy tanulság vagy végkifejlet. Talán, ha kevesebb díszítő elemmel dolgozol és inkább a történetre összpontosítasz, abba is valami izgalmat belecsempészve, jobb lett volna. Így nem volt meg az az érzés, amely olvasás közben magával ragad. De mint írtam, nagyon szépen fogalmazol és szerintem erre csak figyelned kell, hogy megfelelő mennyiségben használd:) Puszi

Koriella írta...

kétség, boldogság, viszonzatlanság, csalódás, vágyakozás

Armor rózsája

Az írószekrénykén álló gyertya lángja még lobbant egy utolsót, aztán sötétség borult a kis padlásszobára. Armor ekkor kilépett a tükörből. Órák óta figyelte a lányt. Megigézve bámulta hollófekete fürtjeit, hófehér bőrét, tengerkék szemét, kecses, légies mozdulatait. Végzetesen szerelmes volt, az életét adta volna a lányért. Első pillantásra érezte, hogy Ő az.

Lassan közeledett az ágyhoz, ahol a lány aludt. Gyönyörködött benne, ahogy csak egy szerelmes ifjú csodálhatja vágyai megtestesülését. Szívébe rettegés költözött az öröm helyett. Mi van, ha ő is csak Mirabella újabb kínzása? Nem. Az mégsem lehet, hisz eddig soha nem sikerült kilépnie a tükörből. És soha nem érzett még ilyet. Most pedig azonnal sikerült, ahogy meglátta. Ő az, akire kétszáz éve vár! Mielőtt megérinthette volna szíve hölgyét, váratlanul egy fekete galamb csapódott az ablak üvegének. A boszi vergődött egy darabig a párkányon, majd a mélybe zuhant. Armor szája mosolyra húzódott és már nem félt, tudta, hogy most jött el az ő ideje. Mirabella gyengül, szabadulhat végre, megtörheti az átkot. Eleget bűnhődött már árulása miatt. Reménye újra feléledt, s lassan túlnőtt fájdalmas emlékképein, melyek kínozták.

Mirabella a szépséges boszorkány volt. Együtt éltek a fejedelem udvarában, de ő észre sem vette a lányt, aki pedig elepedt egyetlen pillantásáért. Egy napon a kastélypark tavának partján üldögélt kedvenc fűzfája alatt. Egy fekete galamb szállt le mellé a fűre. Mirabella volt az. Az örök élet lehetőségét ajánlotta fel neki, szerelméért cserébe. Szinte azonnal, igent mondott a lehetőségre.
Amikor megkapta ajándékot elöntötte a hatalom érzése. Végre győztessé válhat, a fejedelmi trón az övé lehet! Bármit megtehet, hisz halhatatlanná lett. Azonnal elhagyta a boszorkánylányt. Mirabella beleőrült a fájdalomba és tébolyában iszonyú átokkal sújtotta csalfa szerelmét. Az örök vágyakozás világába zárta.
Hosszú évtizedek teltek el, mire kiismerte a tükörvilágot. Bolyongása során számtalan darabbal találkozott, mind más és más helyet, embereket mutatott meg neki a halandók világából. Ezeken a tükrökön keresztül szemlélhette hétköznapi életüket, bánatukat, boldogságukat, titkaikat. Míg leskelődött és vágyakozott, az átok utolsó szavai visszhangoztak a fejében: „Egy fehér rózsa fogja elhozni neked a szerelmet, ő fog téged boldoggá tenni.”

Most végre itt áll, előtte az ágyon hever az ő fehér rózsája, aki elhozta neki a szerelmet és a szabadulást. Letérdelt és kezébe vette a lány kezét. Cirógatta, csókokkal hintette be karjának puha bőrét. Csordultig telt boldogsággal. Nem jutott eszébe mi történik, ha a lány felébred, s őt itt találja, hogy talán halálra rémíti szerelmét. Nem tudott gondolkozni, csak bámulta megmentőjét…

A lány kinyitotta a szemét, de sikoltása Armor csókjába fúlt, aki erősen magához szorította. A férfi szinte belebolondult az ölelésbe, s nem fogta fel, hogy karjai már a levegőt ölelik. Aztán valahogy mégis feleszmélt, s rémülten meredt az ágyra, ahol egy csodálatos fehér rózsa feküdt. Döbbenten hátrahőkölt, de aztán moccanni sem tudott.
Az ablak kivágódott, a szél egy fekete galambtollat vágott be. A toll perdült egyet a levegőben, majd heggyel előre beleszúródott Armor kézfejébe. Sercegve mozogni kezdett a bőrén, rettenetes fájdalmat okozva. Hiába küzdött, nem tudta lerázni magáról a tollat. Lassan betűkké, szavakká formálódtak a véres karcolások. „Nem szabadulhatsz soha!”
Ekkor Armor felülvöltött kínjában:
- De igen! Hallhatatlanná tettél, rengeteg az időm, és megtalálom a módját, hogy elpusztítsalak! Egyszer boldog leszek!

Koriella írta...

Tudom, még nem ismerjük egymást. Gondoltam ezzel az irománnyal csatlakozom a csapathoz. :) Remélem tetszik!

Szatti írta...

Szia Koriella!

Üdvözöllek az oldalon és nagyon köszönöm, hogy írtál nekünk! Igazán lenyűgöző és magával ragadó volt az írásod, ahogyan a szavakkal bántál és a történet is rendkívüli volt. Talán megérdemelné, hogy folytatása is legyen, történetként is szívesen olvasnám.:) Valamint nagyon tetszett a fehér rózsa hasonlat, amivel megszemélyesítetted a lányt:) Még egyszer köszönöm, hogy írtál, gratulálok neked és remélem, hogy a jövőben is szívesen írsz majd a feladatokra!:)

Szatti

m_kriszta írta...

Sziasztok! Itt az enyém pont határidő előtt:). Remélem még elfogadható.. Bocsi, hosszú lett és nem tudom elküldeni, csak 2 részbe=/

Szavak: boldogság, csalódás, összetartozás, menekülés, beteljesülés

Medál

Szavak: boldogság, csalódás, összetartozás, menekülés, beteljesülés

Nem szeretek futni. De tényleg.. nem tudok. Most viszont egy maratont is megnyertem volna. Életemben nem futottam ennyit. A szememből folyt a könny az adrelalin szintem pedig az eget verdeste. Gyors lefutottam a lépcsőn, és elkezdtem ütögetni a lift hívógombját közben pedig folyamatosan a lépcsőt néztem.
- Francba! – úgy folyt rólam a víz mint egy versenylóról és nem csak a kimerültségtől, a félelemtől is lihegtem. Végre megjött a lift, villámgyorsan befutottam és még mielőtt becsukódott volna láttam. Láttam az arcát és azt az undorító boldog vigyort. Tudta jól: én vagyok a vad és ő a vadász. Itt ő irányít és én táncolok. Lihegve vettem le a vörös magas sarkúmat és a lift sarkába hajítottam. Már leértünk az 5.re és kezdtem egy kicsit megnyugodni.
- Csak egy álom. Csak egy álom. Csak egy álom.. – ismételgettem de én sem hitem el. Hátrasimítottam hosszú izzadt barna hajamat és összekötöttem közben végig az emeletszámlálót néztem.
- A leengedett haj jobban ál. – megfagyott bennem a vér. Sokkolva fordultam a gyönyörű hang irányába. Egy csodaszép nő ált nekitámaszkodva a tükörfalnak. Hosszú hullámos vörös haja volt a leggyönyörűbb hófehér bőrrel és vörös ajkakkal. Szürke szemeiből sütött az erő és a hatalom. Tökéletes alakján egy rövid pántnélküli fekete selyemruha feszült.
- Ki..
- Vagyis inkább mi nem? – oldalra döntötte a fejét és őrült mosolyra húzódtak tökéletes ajkai. Beletúrt a hajamba és hatalmas erővel dobott ki az éppen kinyíló liftajtón az üvegszilánkokkal teli padlóra. Felordítottam a fájdalmamban. Annyira fájt.. Egy fekete magas sarkút pillantottam meg előttem. Rettegve néztem fel a tökéletes alakon. Ugyanaz a ruha mint annál a másik nőnél. A bőre kreol a haja hosszú nyílegyenes. Zöld szemei egy macskára hasonlítottak. Almaszínű ajkai lenéző mosolyra húzódtak.
- Szia Sandy.
- Mi a francok vagytok ti? Mit akartok tőlem? – köhögve tápászkodtam fel. Most nem lehetek gyenge.
- Ne kérdezz Sandy.. menekülj.. – őrült nevetés a hátam mögül.
- Eleget játszottunk, Helena. Öljük meg és menjünk. Várnak ránk. Közel van a beteljesülés. – a barna hajú nő úgy látszik komoly és lényegre törő. Megfogtam az egyik üvegdarabot , felpattantam és minden erőmmel végighasítottam , gyönyörű hibátlan arcán.
- Csezd meg! – már lent voltam a földszinten és tovább futottam a parkolóban de nekiszaladtam valaminek és ennyi. Teljes sötétség.

m_kriszta írta...

Összeszorítottam a szememet. Arra keltem , hogy valaki ölében vagyok és gyengéden az arcomat simogatta. Ezt a kezet bárhol felismerem. Csak egy embernek van ilyen hideg keze.. Kinyitottam a szemem.
- David! – rögtön átöleltem a nyakát és odafúrtam a fejem. – Oh David!
- Hey.. mi a baj Sandra? Nyugodj meg.. csak egy rossz álom volt. – nyugtatóan a hátamat simogatta. Boldog voltam. Nem történt meg..
- Borzalmas rémálmom volt. Gyönyör nők üldöztek.. hihetetlenül szépek voltak de.. de…nem tudom. Vámpírok voltak. – David felnevetett ami rögtön megnyugtatott.
- Vámpírok? Ugyan már szívem, vámpírok nincsenek!
- Jó nem ez a megfelelő szó.. inkább..
- Démonok? – David elvigyorodott. Akkor vettem csak észre, hogy még mindig a parkolóan vagyok és tiszta vér mindenem.
- I..Igen.. – nyeltem egy nagyot. – David.. – a gyönyör kék szemeibe néztem amik most valahogy nem a szerelemtől csillogtak. Inkább.. a gonoszságtól. – David.. - felállt és így felém tornyosult. – David..
- David, David, David, - más szót is ismersz, Sandy? – hírtelen a vörös hajú nő lépett elő az említett háta mögül a kezét pedig a vállára rakta.
- Mi..
- Siesünk. – nem kellet hátra fordulnom, tudtam ,hogy a barna hajú nő van a hátam mögött. Rettegtem.
- David.. – suttogtam.
- Tessék.. – David oldalra döntötte a fejét kuncogott a szeme pedig feketévé változott. – szerelmem? – az utolsó szót gúnnyal ejtette ki. Mindenki őrült nevetésbe kezdett. Istenem..
- Mi..mi..mi..mik vagytok.. mit akartok tőlem? Mit tettek Davidel? – a sírás kerülgetett ezért nagyon vékony volt a hangom.
- Már mondtam, nem emlékszel.. – David leguggolt hozzám és végigsimított az ajkamon. – szívem? – megcsókolt. Abban a pillanatban amint megcsókolt éreztem ahogy a tüdőm összeszorul. Nem kaptam levegőt. David abbahagyta a csókot és mosolyogva nézte ahogy a torkomat markolászom. – Démonok. – félelmetesen kuncogott.
- Szia, Sandra.. – kitépte a nyakamban lévő láncot és odaadta a vörös hajú nőnek.
- Végre.. már csak erre volt szükség.. – csodálattal nézte a láncot majd a nyakába tette. - Viszlát , Sandy.. – vigyorgott és bólintott Davidnak. David adott a homlokomra egy puszit, majd felállt odasétált és megcsókolta. Nem hittem a szememnek. Még mindig nem kaptam levegőt de most már nem is akartam. Elváltak majd Helena integetett nekem és kézen fogták egymást és elindultak. Én még azt hittem.. hogy mi összetartozunk. Leírhatatlan a csalódás amit éreztem.. nem tudtam feldolgozni ami most történt.
- Ezt az arcomért, Sandy.. – őrült kuncogást a fülemben majd szó szerint éreztem ahogy a kezével beledöf a hátamba megfogja a szívem és kitépi. A szívem nem csak összetört, hanem megszűnt dobogni. Az utolsó dolog amit még halottam, az-az őrült nevetés és magas sarkú kopogásának távolodása.

Szatti írta...

Szia Kriszta!

Örülök, hogy írtál és hogy részt veszel a feladaton. Végig nagyon izgalmas és feszültséggel teli volt a történeted, semmi kivetnivalót nem találtam benne. Viszont... mint ahogy te is írtad, két kommentbe fért bele. Tudjátok jól, hogy mindig próbálunk a kedvetekben járni, olyan feladatokat hozni, amelyekre szívesen írtok, s általában mindig csak két kikötéshez ragaszkodunk igazán. 1. csütörtök éjfélig várjuk a művek beküldését. 2. férjen bele a történet, kisebb novella egy kommentbe. Az a történet mellett szóljon, hogy tényleg fantasztikus, de egy kommentet engedünk, még pedig azért, mert nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyire tudtok jól mesélni és hosszan írni, hanem hogy mennyire tudtok a lényegre összpontosítva, lényegretörően és kifejezően írni, röviden és tömören, amely mégis tartalmaz szinte mindent, amely egy 3-4 oldalas műben is megvan. Megfelelő téma, annak indítása, célzások, utalások, szereplők ismertetése és a végén a csattanójelleg, amely magyarázatot ad mindenre vagy összegzi az addig leírtakat. Ez mind megvolt a tiédben is, de nem ennyi helyet adtunk meg. Elfogadjuk a műved, de szeretnénk mindenkit kérni a jövőben, hogy törekedjetek az egy kommentre, különben nem fogjuk elfogadni a beküldött műveket, ahogyan azt sem fogadjuk el, ha pénteken érkezik be egy-egy alkotás. Vannak a gyakorlati feladatok kapcsán bizonyos kikötések, amelyeket kérnénk, hogy tartsatok be. Ezt előre is köszönjük!

m_kriszta írta...

Köszi és bocsánat , hogy ilyen hosszú lett=/ Legközelebb igérem betartom az 1 komentett: )

Suzy írta...

Hahó, itt Suzy. Hozom a szösszenetemet. =D
A szavak:Hiány, vágyakozás, menekülés, tőr, bizalom

És itt a mű(dobpergés)=D



-Minek menekülsz előlem? -kérdezte egy hang mire ijedten hátraugrottam. Majd gyorsan odanéztem, de sehol senki. A mellkasomra tettem a kezem, s éreztem ahogy majd ki akar ugrani a szívem a helyéről. Ismerős volt a hangja, de nem tudtam honnan.
Már éppen megnyudogtam volna, mikor ismét megszólalt: -Miért futsz, menekülsz előlem? -ismételte meg a kérdést.
-Ki az? -kérdeztem bátran pedig a térdem remegett.
-Én. -válaszolt a kisérteties hang. Melynek harmadszori hallása után elfogott a vágy, vágyódás olyan után melyet elvesztettem.
-Tobi? -kérdeztem s hangom meg-meg remegett.
-Sylvia, miért döftél le egy tőrrel? - kérdezte, s ezzel a mondattal megjelent előttem. Olyannak láttam mint akkor. Mikor a karjaim közt haldoklott, mivel nem értem oda időben, s az a dög felnyársalta egy hegyes, éles s mégis apró karddal. Bántott hogy azt hiszi én öltem meg, mikor ez nem igaz. Nagy levegőt vettem, s noha a gombóc mintha odaragadt volna a torkomba, megszólaltam.
-Nem öltelek meg. Látszik hogy nem hiszel nekem, hát hova lett a bizalom? Melyet hosszú úton építettünk ki egymás közt?
-Megölted. Velem eggyütt.
-Ez... tévedés! Nem öltelek meg, szerettelek! És még mindig szeretlek. Nem hiheted, hogy képes lennék rá? -kérdeztem elkeseredetten, s hitetlenkedve.
-Lehet, hogy egykor szerettél, de ma már biztos nem. Ha igaz lenne amit mondanál akkor talán élhetnél még... -halkult el hangja az én szeretett, s meggyilkolt Tobimnak. Életem szerelmének.
S ekkor eltűnt, többször is körbe fordultam, de nem láttam. Elment..elment. S akár mint egy bővizű folyó úgy indultak el útjukra a könnyeim. Térdre rogytam, majd eldőltem mint egy zsálk krumpli. Szorosan összegömbölyödtem, és úgy is maradtam.
Csak egy mondat jutott el a fájdalomtól, melyet a hiánya okoz a tudatomig: -Sajnálom, de megérdemled.
Éles fájdalom szúrt mellbe, de nemhogy enyhült volna erősödött.
S a világ elsötétedett.

Ez voltam
Puszy Suzy

Hope írta...

Sziasztok:) épp időben vagyok még:D mindent az utolsó pillanatba de végül mindig sikerül:D
A szavak: vágyakozás,szabadság,beteljesülés,bizalom,pillangó+helyszín: vízesés

A napnyugta különleges vörös színében köszönt a világtól,a fák ágai és levelei meg-meg csillantak és ezüstös színükben hajoltak meg az este közelgő hangjára. A pihenő világ csendben nyugodott csak a víz hangos csobogása visszahangzott a völgyben. A nap utolsó fénye a hegyek csúcsán büszkén álló fák vörös leveleit megvilágította még búcsúzóul. A vízesés félelmetes mélységbe hullott le,hangja olyan volt mint a paták dobogása…szabad és erős. Maga volt az élet,mi a születés pillanatában folyóként növekszik a halálig míg nem lehullik annak karjaiba. A halál peremén egy erős kősziklán állva,a lány még utoljára érezni akarta a szabadságot,a vágyakozás édes érzését,hogy aztán bizalommal engedhesse el testét,s a beteljesülés drága percét átélje,élete utolsó pillanatában. Haja és ruhája szellemként fogta őt körül,és varázslatos tekintetét lehajtva,lehullott a mélységbe utolsó könnye. Majd fejét fölemelve,büszkén és elszántan nézett a tájra,a halálos gyönyörűségre. Egy pillangó játszadozott a sötétedő égbe beleolvadva. Szemeit meglágyítva,a pillangó körül táncolta a szellemlányt és mosolyt varázsolt szomorú, sápadt arcára. A lány minden emlékét átlapozva,akár egy könyvet,utolsó képeként a pillangó szárnyainak elegáns,törékeny mozgását őrizte,mint legféltettebb oldalát egy végzetes történetnek. Teste előre hajolt és szárnyaló madárként elengedte magát,izmai elernyedtek és boldogsággal lelkében az est utolsó szelével köszöntötte a halált. Eltűnt a mélybe akár az élet vize,s az élet folyt tovább…újak kezdtek csörgedezni,és újak zúdultak a mélybe,új halálok és életek akár a patakok és a vízesések. Az éjszaka sírni kezdett és bánatában forrást fakasztott a vízfal alatti rejtet barlangban. A barlang akárcsak életünk több szálon futó jövői,megtalálásra várnak. Azóta is ott rejtőzik,ahogy a pillangó az ég színébe olvadva láthatóan,és még is láthatatlanul,ahogy az élet titka szemünk előtt emlékeinkbe beleolvadva.

Szatti írta...

Szia Suzy!

Örülök, hogy ismét részt vettél a feladaton. Rejtélyes és titokzatos volt mindvégig a történeted, habár nem tudom. Lehet, csak figyelmetlen voltam, de nem igazán értettem a történeted, hogy mi a cselekmény és mi is a lényege. Érdekes volt, de valami nekem nem jött át teljesen és nem tudtam elmerülni benne, átérezni a helyzetet. De köszönöm, hogy elküldted! Puszi

Szatti írta...

Szia Hope!

Nagyon tetszett a történeted. Igazából nem is történet, inkább egy pillanatot ragadott meg igazán, s mindez tele volt mély érzelmekkel, gondolatokkal és bámulatosan bántál a szavakkal:) Nagyon szépen köszönöm az élményt. Elvarázsoltál:)