2012. november 19., hétfő

Unalmastól az izgalmasig... alkotási folyamat tökéletessége


Számtalan ok és válasz létezik erre a kérdésre, miszerint mitől válhat egy történet cselekményben unalmassá, amelyekre talán mi magunk nem is tudjuk a választ, hiszen amit írunk és amit megalkotunk, bízunk benne, hogy a legjobb munkánk, amelybe szívünket lelkünket beledolgoztuk. Éppen ezért sokkal nehezebb észrevenni a saját hibáinkat, mintha valaki más művét olvasnánk. Így ezt a kérdést, nem is abból a szemszögből mutatnám be, hogy mit érdemes elkerülni egy írásnál, hanem hogy mire érdemes figyelni egy könyv olvasásánál, s abból mit fontos felhasználni a saját történetünk írásánál.
Nagyon sokféle mozzanat összességéből tevődik össze az a dolog, hogy végképp leteszünk egy könyvet és véletlenül sem folytatjuk az olvasását. Általában egy szemet szúró hiba még nem késztet minket ilyen cselekedetre, de a túlzott kidolgozás és erőltetettség halmozásától egy idő után a könyv elveszti azt a képességét, hogy magához kösse az olvasót. 

Elsőként egy könyvet tudnék felhozni példának, amelyben minden fejezet elején fel volt tüntetve, hogy hol is játszódik éppen az adott jelenet. Pl.: este tíz órakor a hálószobában, vagy reggel a konyhában, másnap délelőtt a könyvtárban. Végig ilyeneket lehetett olvasni és ez még nem is lett volna zavaró, ha a fejezet eleje erre nem tesz utalást, de én teljesen szükségtelennek éreztem, mert amikor a főszereplő éppen a vacsoráját melegíti, eszembe sem jut, hogy ezt mondjuk a fürdőszobában tenné. Vagy amikor már eleve benne volt a szövegben, hogy a könyvtárban síri csend volt, semmi értelmét nem láttam feltüntetni, hogy éppen hol is vagyunk. Ezek nagyon tudnak rontani az összhatáson, ha felesleges magyarázatokba bocsátkoztok, amelyek nem hogy előre vinnék a történetet és segítenének a megértésében, inkább hátráltatják és megzavarják az olvasását. Éppen ezért egy helyszínt sem kell a messzemenőkig ábrázolni mindenféle hangulat- és tájfestő szóval. A kevesebb néha több, éppen ezért ha megtaláljátok azokat a megfelelő szavakat, amelyek olyannyira visszaadják a környezet, a táj, pillanat varázsát, szinte érezni lehet az illatokat, azt a hangulatot, amelyet maga a szereplő is érezhet.


Nem szeretem azt a könyvekben, amikor a drámaiság és az emelkedett hangvétel kedvéért olyan szavakkal van tele, amelyeknek az értelmét igazán fel sem fogom és minden csak azért van, hogy a történet, vagy éppen az adott jelenet a kellő hatást elérje. Nálam az ilyenek inkább rontanak a minőségen és egyáltalán nem bánom, ha a hangvétel hétköznapibb, mert ezáltal sokkal közelebb érzem magamhoz a történetet, könnyebben megy elképzelnem és beleélnem magam az adott jelenetbe. Itt is csak a mértékletességet tudom mondani, hogy az erőltetett írásmód, miszerint tökéleteset akartok alkotni és olyan szavakat alkalmaztok, amelyeket talán soha nem mondanátok, az olvasó is megérzi és tudja, hogy ez nem ti vagytok, nem a ti írói világotok. Fontos, hogy önmagatok maradjatok és csak azokkal az eszközökkel szókinccsel dolgozzatok, amitek van. Persze érdemes könyvek, rengeteg olvasás által tanulni, hogy még jobbak legyetek, de ezt magatokért kell tenni és nem azért, hogy a művetek teljesen idegenné váljon, s hogy ezzel a hangvétellel talán nagyobb olvasóközönségre talál. Az olvasók sokkal jobban adnak arra, ha egy író önmaga és a saját stílusában alkot. 

Egy könyvben idegesítően hathat még, ha oldalakon keresztül nem történik semmi, ami előre mozdítaná a történetet. Megszokottá válnak a mindennapok és lapozunk annak reményében, hogy na... hátha történik már valami és az eddigi magángondolatok csak késleltettek valamit, valami drámai szituációt, aztán rá kell döbbennünk, hogy nem történt semmi... vagy ha éppen történt is, nem azt a hatást keltette, mind vártuk. Mindig mindennek okkal kell történnie és minden cselekménykésleltető vagy átvezető szakasznak okkal kell szerepelnie a történetben. Céllal kell rendelkeznie, amely a történet folytatását segíti. Ha elveszti ezt az identitását, az olvasó rögtön ráun a történetre és már le is tette. Nincs is annál idegesítőbb, ha nincs tét, konfliktus a történetben és az események csak követik egymást. Nem szabad a megszokottság hibájába esni és  felesleges mondatokkal, párbeszédekkel, gondolatokkal csak tölteni a sorokat. Tudnotok kell, hogy mi következik, mit készítetek elő és minden gondolatnak, leírásnak sejtetnie kell valaminek a közeledtét, feszültség érzetet kell teremteni, hogy az olvasó várakozzon és visszafojtott lélegzettel várja a megoldást.

Lehet mondanom sem kell, ki hogyan vélekedik erről, de engem néha kifejezetten bosszant egy-egy történetben, ahol a szereplő éli a teljesen megszokott, unalmas életét, semmi nem történik vele és egy új szereplő megjelenésével, aki természetesen egy teljesen más karakter, mondhatni bűnös lelkű, az élete pedig éppen annyira izgalmas, mint ahogy a főszereplő unalmasan tengeti az életét, és bamm... már meg is történt a történetben a fordulat. A másik zavaró tényező, ha a főszereplőnek mindene megvan. Barátok, szerető család, pénz, hírnév a suliban, tanulmányi versenyek. Tökéletes élete van, majd valakinek a megjelenésével a feje tetejére áll minden. Persze minden szereplő élete megszokott és zavartalan addig, amíg meg nem születik írás vagy könyv formájában. Azzal, hogy elkezditek papírra vetni, máris megzavartátok a víz nyugodtságát és tudjátok mind ti és az olvasók is, hogy valami jönni fog, ami felborítja az eddigi egyensúlyt. De muszáj valami érdekességgel, nem mindennapi dologgal színt vinnetek a dologba, különben nem csak a szereplő élete, hanem a tiétek is unalmassá válhat, amelyek visszatükröződnek majd a sorok által. Legyen az egy főszereplő által kedvelt hóbort, nem mindennapi környezet, ahol játszódik a történet, rögtön egy váratlan fordulattal kezdett indítás. A lényeg, hogy az amúgy már milliószor elcsépelt "unalmas életet felváltó hirtelen esemény sztori" ne legyen szimpla és ugyanolyan megszokott, mint az addigi milliónyi könyv és történet. 


Eddig ugye szó volt a cselekményről és magáról a történet vonaláról. Na de, mi a helyzet a párbeszéddel. Ennek a megírásánál fontos, hogy miért is szerepel a történetben. Csak azért, hogy benne legyen, felesleges bele írni, különben az olvasó mást sem érez, csak hogy hirtelen vontatottá vált a cselekmény és nem érti, most mégis, miért van erről szó? A párbeszédek azok a részletek, amelyekben minden szereplő megnyilvánulhat, kapcsolatot teremtenek másokkal és ezáltal alakítják a történet cselekményét. Éppen ezért ki kell használni ezt a lehetőséget és pontosan meg kell tervezni, hogy mit is mondanak, miért is mondják és mi lesz a szerepe a folytatást illetően. Sablonszövegekre nincs szükség... de van mindig egy kivétel, amely erősíti a szabályt.:) Jelen esetben pedig a párbeszédekben lévő poénokról, néha gúnyos, ironikus megjegyzésekről van szó, amelyek oldják a történet feszültségét. A könnyed szópárbajok, kisebb csipkelődő viták színesebbé teszik a történetet, még akkor is, ha a folyatásban nem is kulcsfontosságú.

S nem utolsó sorban... az ismétlés. Könyvek esetében is nagyon bosszantó, ha ugyanazzal a mondatszerkezettel vagy szóval találkozunk újra és újra. Fontos, hogy törekedjetek a sokszínűségre és a változatosságra. Ha éppen bajban vagytok egy kifejezéssel és semmilyen más szinonima nem jut az eszetekbe, nekem gyakori módszerem, hogy megnézek egy szinonima szótárt, vagy megpróbálom máshogyan körülírni azt a szót, gondolatot, érzelmet, amit éppen ki akar fejezni. A lényeg, hogy a rengeteg szó-és mondatszerkezet ismétlésétől a jelenet, gondolatmenet lehet bármilyen fantasztikus, már el is vesztette a varázsát, ha végig egy szóval kell újra és újra szembekerülnie az olvasónak. Ezekre érdemes figyelni és miután megírtatok egy jelenetet, szövegrészletet, mindenképpen olvassátok át és figyeljetek erre. 

Szerintetek mi tehet unalmassá egy történetet? Mi az, amely titeket különösen zavar egy könyv olvasásánál? Remélem, hozzászóltok a témához, szívesen várom az észrevételeiteket, véleményeteket!

Nincsenek megjegyzések: