2011. június 29., szerda

Beszélgetésből született vallomás: Az Írásról



Miért kezdtem írni?
Sötét van, talán tizenkét éves lehetek. Két ember beszélget, egy férfi és egy nő, tisztán hallom minden szavukat. Tudom, hogy nem lehetnek ott, de értek mindent. Nem figyelhetek rájuk, mert semmi közöm hozzájuk, a nemrég befejezett könyvet folytatom gondolatban…
Egy másik alkalom. Tudom, hogy áll valaki az ablaknál. Elég gyakran van ott valaki. A szüleim szerint senki sincs ott, csak azért látok árnyakat, mert éjszakára le kell venni a szemüveget. A kedvenc filmem írom tovább gondolatban. Ilyenkor jó… Nem félek.
Sosem félek, ha írok.
Kitaláltam magamnak egy másik világot is.
Ebben, és apró töredékekben leírtam az elképzeléseimet Istenről, az Égről és a Földről… Fogalmam nem volt még az ezoterikus irodalomról, sem a vallástörténetről, és a Bibliába sem mélyedtem bele.
Később, amikor érdeklődni kezdtem a „miértek” iránt, érdekes hasonlóságokat fedeztem fel a régi jegyzeteim és az újonnan vásárolt könyvek között.

Az írási módszerem.
Bevillan egy kép, egy gondolat, és leírom. Aztán számos dolog eszembe jut, mint mikor előveszek egy régi fényképet a barátaimról, és nézem. „Igen itt ezen a helyen voltunk… Zöld volt a kerítés, látom magam előtt. A fiú – ott a képen – neki támaszkodott, hallom a szavait, mosolyog. Aztán rájövök, ki az fiú, kik a szülei, mi a hobbija…”
Így írok… Mindig is így írtam.
Ha nincs nálam épp papír, vagy nincs időm, amikor rám törnek a gondolatok, na, akkor gáz van. Az egész belsőm remeg, és ordítani tudnék, és sírni. Mert le kell írnom, mert akkor… Sosem tudom mi lesz, de újra félni kezdek.

Voltak már kézirataim szépíró kezében és voltak már szórakoztató irodalmat író szerző kezében, mindegyik azt tanácsolta: „Jobb lenne abbahagynia az írást és mással foglalkozni!”

Amióta azonban az olvasók megosztják velem az érzéseiket a regényeimről, tudom, hogy akihez kell, eljutnak majd. Ha a blogról, akkor onnan, ha én adom a kezükbe a kéziratot, akkor úgy.
A legnagyobb és legmegdöbbentőbb dicséretet, akkor kaptam, mikor megköszöntem valakinek, hogy olvasott engem:
„Én köszönöm! És nem is tudod, hány embernek segítesz…”

Ezt az idézetet véletlenül találtam, amikor azon töprengtem szabad-e a regényem megosztani másokkal úgy, hogy nem tisztázottak a jogi viszonyok:

“Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.” (Buddha)

Az én kincseim a gondolatok.

Egy ideje már nem álmodom. Azóta, ha egy kérdéssel fekszem le este, a válasszal ébredek. Ha elakadok a regényben, és az utolsó már meglévő sorokat pörgettem a fejemben, reggelre a folytatással ébredek.

Mindenütt azt olvastam, csak arról írj, amit átéltél…
Van egy szó: úgy hívják empátia – beleérző képesség, aki ezzel rendelkezik, szerintem sok dologról képes írni.
… és Petőfi írta hajdan A XIX. század költői-ben:

"Ha nem tudsz mást mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak, 
S azért a szent fát félretedd."


Teljesen idegen témákról szerintem nem szabad egyes szám első személyben írni! Ott őszintén kell fűzni a szavakat, bevallani, hogy mit nem értük, de tiszta érzésekkel bármit elmesélhetünk, amit láttunk, de nem éreztünk!
Nagyon fontosnak tartom a háttérkutatást egyes témákban. Ilyenkor az Internet helyett célszerű hagyományos könyvet választani, vagy olyan netes bejegyzést, ami forrás megjelölést tartalmaz. Ugyanis a legjobban fogalmazott írást is tönkreteheti, ha tele van tárgyi tévedésekkel. Én magam ettől félek a legjobban a saját munkám során.

A hitelesség eléréséhez a legjobb út: beszélgetni az emberekkel, és közben nézni a szemüket, figyelni a kezüket, a szájuk sarkának apró rezdülését.

Lehet írni idegennek tűnő témákról is…
Hallgasd meg a katonát, amikor elmeséli, hogy halt meg a barátja, érezd a hangja remegését a torkodban, a könnyei forróságát a szemedben, vedd észre a válla rándulását, egy ideges homloksimítást – és képes leszel leírni, amit átélt!

Egyetlen egy dolgot kell tenned, abban a pillanatban: a legjobban szeretni azt az embert a világon!

Köszönöm, Haideynek, aki érdeklődésével elindított bennem valamit, és megszülethettek ezek a sorok!

Bogár Erika (Rica Whimsy)

5 megjegyzés:

Bells írta...

http://www.youtube.com/watch?v=pXYX9SLgecg

Elgondolkodtató sorok... :)

Audrey írta...

Valóban elgondolkodtató sorok voltak. Köszönöm, hogy olvashattam, sok igazság van a leírtakban:).
Pusz!

B. P. Hédi írta...

Azt hiszem, mindent elmondtál.
Köszönöm a soraidat. Ezeket és a többit is, amit olvashatok tőled. :D

Rica Whimsy írta...

Köszönöm, hogy olvastatok! Remélem lesznek még mások is, akik írnak a témáról... :)

Mili és Kylie írta...

Helló!
Most akadtam csak rá erre az oldalra. Számomra érdekes témákat sorakoztat fel. Elolvastam bejegyzésed és tanulságosnak találtam. Legfőképpen azért mert úgy éreztem, mintha belőlem szólnának a szavak.
Kylie