2011. június 25., szombat

Crystal - Zuhanás - Penna Galéria


Lépteim lelassulnak, majd teljesen elhalnak, miközben megtorpanok a hatalmas sziklán. Stabilan áll, évek óta lopva csalogat, és most itt vagyok.
Lepillantok… furcsa, nem érzek rettegést, vagy esetleg iszonyatot a tátongó magasságtól. Nem, mérhetetlen üresség száll egész tudatomra, lelkemre, hatalmába keríti szívem.

Felettem már javában dúl az égi háború. Súlyos esőcseppek hullnak alá, összekeveredve keserű könnycseppjeimmel végig folynak könnyáztatta, érzelemmentes arcomon.

A reményt nyújtó nap utolsó sugarainak is elállta már az útját a lustán gomolygó sötét felhőréteg zord képeket alkotva az égbolton. Sötét pusztítás telepedik le a tájra.
A szél rombol, erejét fitogtatva tépi az egymást ölelő, síró fákat, nekik nincs már előle menekvésük, reményük a kegyelmében rég eloszlott. Csak állnak, és tűrik csapásait. Engem sem kímél, maró hidegével a húsomba vág, csapzott hajamat ezer fele rángatja, de már nem érzek fájdalmat. Már nem. Érzéketlenné váltam, azzá tett a sok kegyetlenség, a sok szenvedés. A ruhám hideg bőrömre tapad, míg egyre csak ostromoznak a mázsás esőcseppek. 
Igen, kitaszított vagyok. Még a természet sem tűr el, erre vagyok kárhoztatva. Ő is, mint mindenki más csak gyötörni próbál, de ez már csak hasztalan kísérlet.
Újra lepillantok a szikláról, alattam jó pár méterre összecsapnak a hullámok a feneketlen mélységben – jaj, a magányos szikláknak, a megzabolázatlan víz ereje nem kíméli őket sem. Csapásai elporlasztanak mindent. Tombol a tenger, tajtékoznak a habok. Ereje nem ismer határokat, csak rombol és pusztít.
Hirtelen villanás következik be, egy fürge, kegyetlen villám kettészeli a koromfekete égboltot, megvilágítva a romhalmazzá vált természetet, mely immár összhangban van a bennem dúló viharral és a helyrehozhatatlan, ronccsá vált lelkemmel. És a darabokban álló szívemmel, melyre nem létezik többé már ragasztó, apró részekbe törte a sok csalódás, keserűség és a lelkem rengeteg pofoncsapása. Igen, ez végzett velem.
Mennyei dörrenés követi fürge társát, mintha száz meg száz ágyút sütnének el egyszerre, mely túlharsogja a tomboló tenger vészjósló morajlását.
Érzem, ez a jel. Nincs miért tovább várni, eljött a pillanat, az én időm. Hangtalan búcsút veszek magamban behunyt szempilláim mögül. Egyetlen lépést teszek, lépést magamért, majd érzem, hogy elvesztem a stabil sziklát a lábam alól. Zuhanásom, mintha egy álom kezdete lenne. Szám békés mosolyra húzódik, vetek egy utolsó búcsúpillantást a körülöttem őrjöngő viharra, aztán érzem a hívogató, veszett habok lágy ölelését magam körül, majd lecsukom szemeimet. Vége van. Vége van mindennek, a csalódásaimnak, a fájdalmaimnak és a megpróbáltatásaimnak. Vége van a lánynak, aki nem tartozott sehova. Igen, vége van.

Nincsenek megjegyzések: