2011. június 18., szombat

Fesd meg a hangulatot!


Feladat: a megadott napszakokat, időjárási jelenségeket, évszakokat kell leírnotok a történeteitekbe, amelyeknek nem szabunk keretet semmiben. A történetek bármiről szólhatnak. Bárkik lehetnek a szereplők, bármi lehet a szituáció és a cselekmény, de még csak nem is muszáj szereplőkkel dolgoznotok. Aki csak tájfestést szeretne alkalmazni, vagy egy érzést bemutatni a tájon keresztül anélkül, hogy bármilyen cselekmény lenne, azt is megteheti. Ez mind rátok bízott. Az egyedüli kikötés, hogy a megadott fogalmak közül válasszatok egyet és a köré építsétek a történetet úgy, hogy fessetek le például egy naplementét, gondoljatok a hangokra, illatokra, látványra, amelyet az ember akkor tapasztal. Képzeljetek magatok elé egy eső utáni tájat, gondoljatok a hűvös levegőre, az eső illatára, a növényeken maradt vízcseppeken, amelyek az eső utóhangjaként vannak jelen. Merítsetek ebből az érzésből!
Felhasználható kifejezések: hajnal, naplemente, éjszaka, köd, harmat, dér, hó (tél), tornádó, szivárvány, hőség (nyár), délibáb, villámlás és dörgés, rét virágázása, könnyed zápor (tavasz), eső utáni napsütés, vihar (ennek közeledése, vagy jelen történése), őszi levélhullás (ha valamit kifelejtettem, nyugodtan szóljatok, hozzá teszem a listához)

Segítségként megadunk pár képet!







30 megjegyzés:

Tia írta...

Sziasztok. Húha, első sem voltam még :D
Nem baj, egyszer mindent ki kell próbálni :P


Szóval én a felhasználható szavak közül a villámlást és dörgést választottam (csak a villámlás idő közben elmaradt :D). Tudom, kicsit fura/szokatlan lett a történet. Meglátjuk, nektek hogy tetszik ;) Puszi: Tia

"Szorosan összegömbölyödtem a paplan alatt. Lábamat majdhogynem vállamig húztam fel, hogy a szokottnál is apróbbnak tűnjek az ágy melegében. Az első csattanást követően nem volt megállás. A pofonok csak úgy záporoztak a fejem fölül. Egy idő után a fogaim citerázása sem enyhített a dühödt feleken.
Egy koppanás az ajtó mellől, majd még egy közelebbről. Fülemet erősen térdeim támaszába nyomtam, nehogy hallanom kelljen az eluralkodott vitát. Hiába, így is hallatszódott.
- Hát te meg mit dideregsz itt a délután közepén? – húzta le rólam a takarót elnéző mosollyal édesanyám.
- Elbújtam. Az ördög megint veri a feleségét – biggyesztettem le ajkaimat szomorúan. És valóban, a következő pillanatban már érkezett is az előbbire váró felelet. Ez valószínűleg egy váza lehetett, ami a hangok alapján szilánkosra törött. Beleborzongtam a fent dúló égiháborúba. Igen sokba fog kerülni, ha ezt még egy darabig folytatják.
- Hogy veri? – nevetett fel anya és leült az ágy szélére. A remegéstől sután csúsztattam a kezemet védelmező tenyerébe. – Nem veri ő, sőt, a sok évi hűség háláját rója le.
- Háláját? – cincogtam kétségbeesetten a konyhabútor repedését meghallva. Milyen hála lehet az, amiben a fél ház kárát látja?
- Igen, azt – simított végig hajamon kedveskedve. - A lovak befogását hallod éppen. Hamarosan elindulnak a hintójukkal a messzi szép földekre, de a zabolázatlan táltosok nem adják könnyen magukat. Hallgasd csak a patkójuk dobogását. Milyen türelmetlenek – hunyta le szemét. Látszott rajta, hogy fülel. A példáját követve emeltem fel az ég felé arcomat. Elsőnek csak a sustorgást hallottam, mint ami a tévében megy, amikor nincs adás. Hangyák ezrei járták kint vihartáncukat. De távolodva tőlük, meglepően mesze hallottam a paripák egybehangzó várakozását. Toporgásuk hol egészen eltompult, hol kissé felerősödött. A nyihogásukra is kíváncsi lettem volna, de a lábaikkal keltett zajjal elnyomtak minden oda nem illő neszt.
- Igazad van, tényleg nyugtalanok – mosolyodtam el magamban, amiért megijedtem tőlük."

Szatti írta...

Szia Tia!:)

Örülök, hogy elsőként már is írtál a feladatra!:) Gyönyörűen fogalmaztál, mind mindig és a történet is érdekesre sikeredett. Tetszett, habár a villámlás-dörgéssel kapcsolatban vártam volna még leírást. A végén nagyon elkanyarodtál a lovak dobogása felé, de így sem volt rossz:) Köszönöm, hogy írtál és puszi!

Hikari94 írta...

Hosszúnak tűnt az a nyári Naplemente azon a tikkasztó júliusi estén. Egésznap hőség volt az emberek a tengerparton voltak. A nők, férfiak napoztak, hogy szép nap barnította bőrűk legyen. A kicsik homokvárat építettek és élvezték a nyarat, a fiatalok pedig strand röplabdáztak és szörföztek. Számomra ez mind olyan egyhangú volt, egyedül érkeztem meg Floridába az anyámhoz, aki elvált jó pár éve apámtól. Nem voltak nagyon barátaim, csupán egy szerelmem volt, egy szerelmem, aki nem lehetett velem… Azért tűnt olyan hosszúnak az a Naplemente. Egy farmer sortot viseltem és egy lila vállpántos felsőt, a papucsot a kezembe hoztam ugyanis mikor a homokos partszakaszhoz értem, levettem. Odasétáltam az egyik sziklához, majd leültem és bámultam a tengert, mely hullámzott. Közelebb mentem a vízhez, a láb belit a sziklánál hagytam, amint éreztem, ahogy a hűs habok mosták a lábamat, mélyet sóhajtottam, majd eleredt a könnyem. Gyűlöltem azt a napot, hiszen azon a júniusi napon volt egy éve, hogy megismertem Dylan-t. A srácot, aki elrabolta a szívemet. Én pedig egész évbe vártam, hogy nyár legyen és mehessek anyuhoz. Ám Dylant nem találtam… Hirtelen ölelő karokat éreztem a derekam körül mire megszeppentem. Lenéztem, hogy kinek a keze lehet az… Az a gyűrű, az… nem lehet – gondoltam. Megfordultam, majd szembe találtam magam egy 180 cm magas, kreol bűre, sötétbarna hajú és sötétzöld szemű sráccal.
- Dylan…?! – kérdeztem meg, mi közben vegyes érzelmek kavarodtak bennem: boldogság, döbbentség, meglepődés és szeretet.
- Itt vagyok Anne, itt vagyok. – mondta, majd közel hajolt és megcsókolt. – Szeretlek! – suttogta a fülembe.
- Hiszen egy évig nem találkoztunk. Nem is kerestél mióta itt vagyok… - feleltem neki meglepődve és kicsit kétségbeesetten.
- Tudom… Mert nem mertem veled találkozni. Nem tudtam te mit érzel irántam. – mondta kicsit idegesen. – Ezért összeszedtem a bátorságom, mikor anyud üzent a húgomnak, hogy itt vagy és úgy voltam vele eléd állok és elmondom. – mondta, majd végig simított a karomon.
- Szeretlek! – mondtam neki mosolyogva.
Majd utána együtt néztük a Naplementét. A szívem hevesen dobogott mi közben hozzá bújtam. Nem bírtam gondolkodni csak is a pillanatnak éltem. A legszebb az volt, hogy éreztem az ő szíve is milyen hevesen vert mi közben mellkasához bújtam. Ilyen hangot adott ki: ba-bam, ba-bam. –Ez volt a szív dala, mely jelezte, hogy „ itt vagyok és szeretlek.” A hatalmas korong narancsos színbe varázsolta az azúrkék tenger tükrét majd utána a hullámok elnyelték a fényt. Az ég alja lassan rózsaszín lett, majd lilás és megláttam a teli holdat az égen. Dylan rám mosolygott, majd megcsókolt. Az a csók volt a legszebb, amit tizenhét éves koromban kaptam tőle. Ennél szebb love story szerintem nincs is a világon, mint az én sztorim Anne Victoria Rosberté, aki Floridába utazott New Orleansból.

Üdv:Hikari94

Freeb írta...

Sziasztok! :)

Hum, nos én először próbáltam ki egy ilyen gyakorlati feladatot. Igazából azért, hogy valami mással foglaljam el magam, mint a saját történetemmel, amit épp írok. Kellett egy kis kikapcsolódás. Nem tudom, mennyi fér egy kommentbe, de azt hiszem, a kis szösszenetem elég rövidke, inkább mondanám egypercesnek. :D De nekem így kerek... Talán kicsit furcsának is tűnhet. Azért megosztom, ha már megírtam. ;) Véleményeket szívesen fogadom.
A választott fogalom:

Eső utáni napsütés

"Az ablak előtt állt, ég kék szemei a távolba meredtek figyelve az eső áztatta tájat. Szomorú hangulatán semmi sem javíthatott, még az időjárás sem kedvezett. Szeméből kibuggyant egy könnycsepp, s végigfolyva arcán fénylő csíkot hagyott maga után. Nem törődött vele, le sem törölte.

Nem érzékelte az idő múlását, csak az időjárás változását. Az eső elállt odakint, s a sűrű, szürke felhőkön keresztül néhol átderengtek a nap halvány sugarai. Az ablaknál álldogáló lány hatalmas késztetést érzett, hogy kimenjen a szabadba, és sétáljon egy kicsit. Remélte, hogy lelke talán felszabadul a mázsás fájdalom alól. A bejárati ajtóhoz lépett - felvette cipőjét, kabátját -, majd kitárta azt. Mély levegőt vett, az eső szaga megcsapta orrát, a távolból halk madárcsicsergés hatolt füleibe. Még a hűs fuvallat sem állította meg ötletében. Amint lelépdelt a veranda lépcsőin, s megérintette a nyirkos korlátfát, már érezte a szabadság kibontakozó szelét. Ahogy lassú lépésekkel haladt a közeli rét felé, úgy lett az időjárás is egyre szebb, egyre élettel telibb. A nap sugarai felszakították a felhőket, s megvilágították a lány fehér bőrét, aminek következtében lassacskán érezte azok melegét. Új energiával töltötte fel a testét és lelkét egyaránt. Már korántsem érezte magát annyira rosszul.

Félmosollyal ajkán guggolt le a virágok mellé a réten, hogy megszagolja őket. Az illat édeskés aromája keveredett a felszáradó esőével. Ujjaival lágyan megsimogatta a virág szirmait, melyen esőcseppek csillogtak a vakító napfényben. Nedves ujjait összemorzsolva eltüntette róluk a vizet, majd felállt, s továbbment a réten futó patakhoz. Feltekintett az égre, s a látványtól mosolyba szaladt a szája. Gyönyörű szivárvány szelte ketté az égboltot, amely egyben reménnyel töltötte el a szívét. Hisz ha a természet újjá tud éledni egy mindent elsöprő eső után, akkor hinnie kell abban, hogy ő is képes lesz felállni a szívét összetört csalódás után."

Üdv, pussz: Freeb :)

m_kriszta írta...

Zihálva rohantam ki a házból.Mezítelen talpam alig érintette a veranda kifakult,szürke deszkáit.Kint tombolt a vihar,az egész égbolt szürkés feketébe öltözött a szokásos gyönyörű csillagos éjszaka helyett.A hatalmas szürke felhőtakarókból ömlött a víz,és kíséret képpen hatalmas csattanások,villámok,világították meg, néha-néha.Vagyis gyakran.A szél is ellenem volt.Teljes erőmből futottam,de állandóan vissza akart húzni.Vissza a biztonságba.Nem is én lennék,ha nem a saját makacs fejemet követném állandósággal,ami mindig belevisz a bajba.De most nem a bajba fog sodorni.A katasztrófába,ami talán az életembe is kerülhet ,vagyis nem csak az enyémbe..Rafael-éba is.Az erdő már nem volt messze,de mielőtt beérhettem volna a fenyegető tölgyek közé,körülbelül 2 méterre tőlem,elém csapott egy hatalmas villám. Felsikítottam és meghátráltam.Kiskorom óta féltem a viharoktól.Rettegtem tőlük.Mindig úgy hittem,azért vannak a viharok,mert fent,a mennyországban,vitatkoznak az angyalok,az égiek,a "felsőbb vezetők",de sosem hittem volna ,hogy most 18 éves fejemmel igazam lesz. Odafent..tényleg ment az égi háború.Felnéztem. Hihetetlen mennyiségű víz ömlött az arcomba és egyre többet villámlott.Istenem,annyira fázom.. Nem volt más rajtam,csak egy egyszerű pántos fehér egyberuha.De most nem adhatom fel..oda kell érnem..Muszáj.Új lendületre kaptam,mély lélegzetet vettem és befutottam az erdőbe.A lábam (szerencsére) könnyedén suhant a sáros avaron és (szerencsére) nem csúsztam el. Megállás nélkül kerülgettem a hatalmas öreg tölgyeket,mígnem az egyikbe belecsapott egy villám és kigyulladt.Megtorpantam és hasra estem.Fáradtan emeltem fel a fejem és kitágult szemekkel néztem,hogy a tűz,aminek vörös lángjainak kellene lennie..kék.Reszkettem,nem bírtam levenni a szemem a fáról,aminek kék lángjai csapkodtak,és egyre magasabbra emelkedtek.Tudtam, hogy ez a végső figyelmeztetés.Ha itt nem álok meg..végezni fognak velem.Lehunytam a szemem és fáradtan felemelkedtem.
- Nem állíthattok meg..-suttogtam miközben az égre néztem.Hatalmasat villámlott és a szél is felerősödött.Tovább futottam.Nagyon fáradt voltam és éreztem,hogy a lábam pár másodperc múlva le fog szakadni.De nem adtam fel..most nem.Ismertem az erdőt,már nemsokára ki kell ,hogy jussak belőle ha tovább haladok.A szél egyre erősebben fújt és mintha egyre sötétebb is lenne..Miközben futottam hirtelen eltűntek mellőlem a fák.Megálltam, a kezem a térdemre raktam,és lihegtem.Annyira fáradt vagyok..De mennem kell.Muszáj.Tovább futottam,egészen a szakadékig.
- A francba! - minkét kezemmel a hosszú vizes fekete hajamba túrtam és pánikolni kezdtem. Most mi legyen?Hirtelen hatalmas csattanást hallottam az égről,(az eddigi legnagyobbat)és a hang irányába néztem.Felpattantam és a szám is tátva maradt.A szürkés-fekete égbolt megnyílt. Szó szerint megnyílt az ég,és fehér fény szűrődött ki rajta ahol két hatalmas angyalt pillantottam meg,hófehér szárnyakkal,erős felső testel.Megvetően néztek le rám.Köpni-nyelni nem tudtam..Megpillantottam egy harmadik angyalt és amit a karjaikban tartottakmajd..majd..KIDOBTÁK AZ ÉGBŐL?!
- RAFAEL! - ordítottam és a gyönyörű zuhanó test irányába futottam.Nem értem oda.Rafael testének a huppanása hatalmas zajt és kárt csinált maga után.
- Lucy.. - a testét mindenüt vágások és karcolások borították.A szárnyai..ó,istenem azok a gyönyörű hófehér szárnyak most,koszosak ,véresek és töröttek. Borzasztó látvány volt..
- Rafael.. - suttogtam sírva miközben guggolva simogattam az arcát.
- Miért sírsz?..Angyalom? - halványan sikerült elmosolyodnom a szerelmem merész,játékos mosolyán és a szívverésem felgyorsult.A tenyerembe vettem az arcát belenéztem azokba a gyönyörű zöldesbarna szemeibe majd megcsókoltam.
A vihar felerősödött.A szél majdnem felborított és az esőtől már-már alig lehetett látni.Mikor megcsókoltam Rafaelt,az egész égbolton villámok táncoltak.Tudom,hogy kitagadták a mennyországól..de legalább visszaküldték őt..nekem.

m_kriszta írta...

Még akartam írni, csak nem fért bele 1 komiba, hogy köszi még egyszer, hogy kiraktátok a blogom:) Természetesen ti is kint vagytok:). Én a vihart választottam de lehet kicsit..elkalandoztam tőlexD. Remélem azért olvasható és bocsi a helyesírási hibák miatt:S
Pletyus

Szatti írta...

Szia Hikari!

Nagyon tetszett a történeted:) Tele volt érzelemmel és mély gondolatokkal. A hőség leírásához jó helyszínt is választottál és tetszett, hogy habár egy kommentben kell írnotok, s kevés a hely az előzmények kifejtésére, mégis képet kaphattam a történetet múltjáról, hátteréről. Köszi az élményt és hogy írtál!:)

Szatti írta...

Szia Freeb!

Örülök, hogy írtál kikapcsolódásként a feladatra, mert megérte!:) Nagyon tetszett az írásod, ahogyan mindvégig fogalmaztál, bámulatos volt:) Remélem, hogy a jövőben is lesz majd kedved, írni a feladatokra, mert sok van benned, csak szerintem még nem nyíltál meg igazán:) Gratulálok és köszönöm, hogy itt vagy!

Szatti írta...

Szia Pletyus!

Igen, egy kicsit elkalandoztál a végére:) A feladat az lenne, hogy találjatok ki egy történetet, amit a fogalom köré építetek, de most nem a történet van a fő középpontban, hanem maga a jelenség, amelyet választotok. A vihart jobban ki kellett volna dolgoznod, és kevésbé figyelned a történetre. De így sem volt rossz, mert jó volt a történeted és talán ez kompenzálja a dolgokat:) Puszi és köszi, hogy írtál!

LauraL írta...

A szél korbácsától hajtva szürkésfekete felhőparipák vágtatnak az égen, s a földre fröccsen a felszaggatott sebeikből záporozó eső. Nehéz, kövér cseppek vernek dobszólót a mezőn fekvő alak hátán és körülötte a fűben.
Csatakos haja nem lehet megmondani milyen színű, ruhája feketéjét a felvert talaj barnája pettyezi, sápadt arcára a viharos égbolt szürke fátylat terít, míg szeme alatt sűrű sárkönnycsepp araszol lefelé. Meztelen karja, csupasz lába nem borzong a fékevesztett szél hideg ostorcsapásai alatt. Mozdulatlanul fekszik, nem rezzen benne az élet. Körös-körül minden színt felfalt tomboló haragjában a vihar, csak a hátsebből bugyogó vér vörösével nem boldogult, így most a zápor erejével próbálja elmosni az utolsó nyomát is.
A hirtelen lecsapó vihar elől messze menekült minden állat. A domb alatti erdő bokrai és óriásira nőtt fái között találtak menedéket, onnan nézik a veszett égiháborút. A madarak nem zajongnak. Némán esdekelve várják az ítéletidő végét, remélve, hogy a vihar tombolása megkíméli fészkeiket. Az őzek összesimulnak, fejüket búsan bólogató páfrányok, nagy lapulevelek alá rejtve pihegnek. Most nem kell menekülniük, ilyenkor a ragadozók is visszahúzódnak vackaikba, és előző zsákmányuk csontjain rágódnak, míg el nem csitul az ég vad haragja. Illat sem szárnyal a mező felett, a virágok is visszatartják mámorító leheletüket, az égbolt áradó fájdalma a lélegzetüket szegi. A feszültség szinte tapintható, most mindenki és minden csak felfelé figyel.
De miért ez a tomboló indulat? Miért zokog az égbolt, miért ömlik kristályszín könnye ily sűrű záporban a földre?
A lányt siratja. A gyermeket, akit oly nehéz vajúdással szenvedett világra tizenhat évvel ezelőtt.
Viharban szülte meg, de mennyire más volt az a vihar! Akkor aranyos napsugarak táncoltak át a boldogság hírnökeként az ég kínkönnyein, szivárványhidat feszítve a dombok közé, s a ragyogás körülvette a csöppséget, aki magában hordozta anyjának minden szépségét. Most e szépséget törli el közönyösen kezével az elmúlás, hisz aki születésévek kap meghívót az élet báljába, azt végül a halál viszi táncba.
De melyik anya az, aki, ha teheti, nem száll szembe a fekete kaszással? Hisz a gyermek csak azért volt, lehetett halandó, mert anyja így kívánta. Úgy vélte, sokkal szebben, teljesebben ragyog az a kincs, amiről tudjuk, hogy végül elveszthetjük, s a vég közelségének fenyegető árnyékában ezerszer színesebb a világ, mint a halhatatlanok szemében. Ők elsiklanak eme szépség mellett, vakok rá, szemüket eltompítja a végtelen horizont fürkészése, és észre sem veszik a lábuk előtt heverő kincseket. Tudta ezt az anya, s mivel a legjobbat kívánta gyermekének, megadta neki a halandóság ajándékát. De hosszabb éltet szánt neki, s nem ilyen erőszakos véget. A férfi, aki csalódottságában – a visszautasítástól eszét vesztve – golyót eresztett a lány szívébe, már halott. Testét mocsárként szippantotta magába a záportól felázott talaj, és hiába küzdött, rimánkodott, nem kapott kegyelmet. Utolsó légvételeivel már csak sár áradt ziháló tüdejébe, de ez sem enyhítette az ég fájdalmát.
Jajongva kiált most fel, s hangjától földig hajolnak a fák. Tudja jól, hogy megszeg minden írott és íratlan törvényt, de a következményeket úgyis csak őt viseli majd. Így hát kitárja lelkét, minden erejét az egyetlen, végső kívánságába önti, mint egy kehelybe, s mikor hatalma már túlcsordulni látszik, izzó, heves fájdalomtengerben fuldokolva a mellkasába tép.
Villám csap le, hevesebb, fényesebb minden eddiginél. A földön fekvő megrázkódik, és szíve mély dobbanásokkal új életre kel. Odafent, a villám ereje által szétszaggatott felhőket a szél utolsó lehelete szerte fújja, s a tépett szélű cafrangok lassan elenyésznek. A felragyogó nap aranyos fényben füröszti a tájat, s a lányt, aki lassan feláll, majd tétován az arcához emeli a kezét. Letörli az ég könnyeit, nagyot sóhajt, majd körülnéz. Elméjét egyetlen kérdés feszíti, de választ nem talál.
Nem tudja senki, mi történt valójában. Senki, csak a vihart búcsúztató, dalolni kezdő madarak, és a csendesen előmerészkedő, magukat meg-megrázó vadak.

Szatti írta...

Szia LauraL!

Nagyon tetszett az írásod, mint mindig:) Tanulni lehetne tőled a megfogalmazást, a hasonlatok használatát. Gyönyörűen fogalmazod meg azt, amit gondolsz és mindig jól találod el a hasonlatokat is, amelyeket alkalmazol. Szuper volt a történet is, ahogyan végig vezetted, s a vihar leírása is fantasztikus volt. Viszont egy dologra vigyázz. Ha túl sok hasonlatot, megszemélyesítést használsz, de idő után nem hogy emel az írásod színvonalán, hanem inkább lerontja. Vigyázz, hogy mennyit használsz belőlük, mert a szépség könnyen átcsaphat giccsbe és a történet elveszti az értelmét. Nekem most gyakran volt olyan érzésem, hogy nem értem, miről is írsz, habár a megfogalmazások nagyon szépek voltak. Ezek elvonhatják a figyelmet a lényegről. Ügyelj erre, mert néha a kevesebb sokkal több. Viszont gratulálok ahhoz, hogy ilyen jól megfogalmaztad a vihar témáját!:) A kritikámat pedig remélem, hogy csak is építőjelleggel értelmezed! Puszi és köszönöm, hogy elküldted!

Arya írta...

Könnyű csókot lehelt az izgatottan susogó Nádra, majd tovább szaladt. Léptei nyomán hullámgyűrűket vetett a víz, melyek a parthoz érve a lábaimat nyaldosták. Mintha csak az Ő érintése volna. Felsóhajtottam.
- Gyere! – Mosolygott kedvesen és a kezét nyújtotta. Nem mozdultam.
- Tudom. – Feleltem színtelen hangon. Ő felnevetett. Csilingelő hangját hallva vele nevetett az Esthajnalcsillag és a korán kelő Hold is.
- Ne kéresse magát fiatalember! A kisasszony jól mondta: ideje, hogy induljon! – Sürgetett a kellemetlen némber. Igyekeztem rendbe szedni az arcvonásaimat, nehogy az ezüsthajú, kövér öregasszony lássa rajtam, hogy a szavaitól hányingerem támad.
- Ha nem jössz, megyek egyedül! – Mordultam rá a lepkékkel fogócskázó ledér lányra. Szellő mellém szaladt, átölelt és apró puszit lehelt a nyakamba.
- Ne is törődj vele! Hold néninek mindig rossz kedve van, ha fogyókúrázik… - Suttogta nyugtatóan. Magamhoz szorítottam egy pillanatra. Porcelánfehér, puha bőre hűvösen simult a karjaimba. Hosszú ujjait fekete ingem alá bújtatva felzongorázta a gerincemen. Sóhajtottam és mélyen beszívtam a hőségtől fulladozó táj nehéz illatát. A Föld értem kiált és nekem segítenem kell… Hold anyó eközben sunyi módon elsomfordált és elindult a pályáján NÉLKÜLEM! Kézen fogtam Szellőt és felsegítettem az első fa koronájára. A tölgy árnyéka megnyúlt alattam, és ahogy felegyenesedtem, a hátammal eltakartam a Nap arany sugarainak egy részét. Csillagról csillagra ugrálva húztam magam után az álmot hozó sötétséget. Egyszer-kétszer megcsúszott a lábam az fényesre suvickolt ezüst pontokon de szerencsére vissza tudtam kapaszkodni. Szellő kacagva, táncolt utánam. Lábujjai épphogy csak érintették a fák hegyét. Az ágak vágytól égő sóhajjal hajoltak utána, de Szellő csak nevetett. Hirtelen felindultságból csuklón ragadtam és felhúztam magam mellé az Égre. A karomba vettem, miközben egy csillagon egyensúlyoztam. Törékeny teste pillesúlya egy cseppet sem korlátozott a haladásban. Hullámos fürtjei a vállamra hulltak, ahogy arcát a nyakamhoz szorította. Eközben az erdőket felváltották az emberek lakta területek. Fák helyett villanypóznák sokasága fogadott és magas betontömbök állták el az utam. Lépteim nyomán egymás után gyúltak fel a mesterséges fények. A neoncsövek szegényes pislákolására hamarosan összegyűltek a bogarak és lepkék és a világosságot üldözve újra és újra reményteljes ostromot indítottak a legyőzhetetlen üvegbúrák ellen.
Egy templom tornyán tízet ütött az óra, a harang öblös hangja a dobhártyámat feszegette, amikor elhaladtunk mellette. A hangos búgás miatt percekig csengett a fülem…
Egyszer csak Szellő kicsusszant az ölelésemből és lejjebb ereszkedett a panelek közé. Követtem. Az izgága lány után egymás után csapódtak be az ablakok, lengtek ki a függönyök. Mentegetőzve benéztem minden ablakon és bocsánatot kértem a huzat miatt a lakóktól, de nem hiszem, hogy meghallottak volna engem. A lakásokban nem fogadtak szívesen. Alig tettem be a lábam, máris nyúltak a villanykapcsoló után, ami egyenlő a kidobással. Így hát egy idő után felhagytam az udvariaskodással és gyors lábú szerelmem után eredtem. A lány jelentéktelen dolgokról fecsegett, de nem bántam. Mondani akartam valamit, de nem tudtam méltó szavakba önteni.
Mire elhagytuk a várost, nekem hála, sötét függöny borult az Égre. A csillagok egymás között pletykálkodva, önnön fényüket (és egójukat) táplálva pöffeszkedtek a helyükön. A Hold még messze járt. Senki sem törődött velünk. Lejjebb ereszkedtem egy sós vizű tenger fölé és egy mozdulattal lesöpörtem az utolsó narancs sugarakat a látóhatár pereméről. Leültem egy kiálló sziklára és lehunytam a szemeimet. Végre vége a műszaknak. Munka után pedig jöhet a pihenés! Szellő összegömbölyödött az ölemben és fejét a mellkasomra hajtotta. Ujjaim közé vettem egy szőke tincsét és szórakozottan csavargattam. A sós levegő perzselte a tüdőmet, de jól esett. Távol a Világ zajától a hullámok játékának harmonikus dallama ringatott minket békés bódult állapotba, egészen másnap estig, amikor minden kezdődött elölről…

Arya írta...

Végre engedte :D
A választott fogalom a naplemente és az Éjszaka szemszögéből próbáltam megközelíteni, remélem ez nem gond...

Szatti írta...

Szia Arya!

Érdekes és rendkívüli. Ez a két szó jutott eszembe, amikor a végére értem:) Nagyon egyedi módon fogtad meg a témát és vetetted papírra, nekem nem lett volna ilyesmire ötletem. Nagyon tetszett és csak gratulálni tudok neked, elismerésem! Bámulatos volt és köszönöm az élményt, így elalvás előtt:) Remélem, szebb álmom lesz, mint a tegnapi:) Puszi

Bells írta...

Sziasztok! :)
Nagyon tetszik ez a feladat!
Az egyik kedvenc helyemről írtam, bár még nem voltam ott éjszaka, de valahogy így képzelem el.:)


Mikor a szemed nem tud segíteni, a többi érzéked összefog, hogy együtt megtalálhassátok a célt. A baj csak az, hogy magam sem tudtam, hova tartok, s bár még nem hallottam a lépéseket magam mögül, sejtettem, hogy nem tart majd sokáig, míg utolérnek.
Annyit azért ki tudtam venni az összefüggő kormos sötétségben, hogy épp a réten vágok át. S mivel errefelé mindent ismertem, akár a tenyeremet, vakon futni kezdtem.
Élveztem, ahogy az éjszakai, szellő az arcomba csap, és hátrasimítja alvástól kócos fürtjeimet. Nyár illata volt. Édes ígéret, hogy hamarosan, ha megvirrad, az emberek gyümölcsöket ontó fákat és bokrokat találnak majd az udvarukon, az eddig szemkápráztató virágcsomók helyett. De most még nem gondolnak ilyesmire… Még alszanak. S nem csak ők.
Körülöttem minden nyugovóra tért már. Nem zsibongtak a bogarak, a madarak nem csiviteltek, az gazdák pedig nem bolygatták a földet, így most még az is megpihenhetett.
Felhangzottak a döngő léptek a hátam mögött. Még gyorsabban szedtem a lábam, hogy behúzódhassak a rét végén sorakozó fák sötétjébe. Óvatosan araszoltam a mellettük kitaposott csapáson, kezeim érdes kérget, meg puha, nedves leveleket tapintottak.
Aztán beleütköztem valamibe. A térdem magasságában egy kidőlt fa állta utamat. Ez jó lesz, gondoltam, majd behúzódtam a villámcsapástól kettéhasadt törzs menedékébe.
A szemem lassan hozzászokott a sötéthez, már ki tudtam venni a cserjék alakját, magam fölött a lombkoronákat. Kísérteties csönd honolt a tájon, mintha a tenger mélyén üldögéltem volna, ahová nem jut le semmiféle nesz. De ez itt gyönyörteljesebb volt. A szellő megnyitotta előttem az eget, mire apró ékkövek bukkantak fel, fénykoszorúval koronázva az éjszakát. Megbabonázva figyeltem őket, mikor hirtelen szárnycsapások törték meg a tökéletes csendet. Ijedten hunytam le a szememet, majd lassan felfogtam, hogy csak egy félelem űzte madár indult éjszakai útjára.
Egy kósza felleg aztán megkegyelmezett riadt szívemnek, s lassan arrébb vánszorgott a hold elől, így már több fényt szolgáltatva az alvó világnak.
De nem tartott sokáig a nyugalmam. A nehéz test alatt az ágak nagyot reccsenve törtek ketté, ahogy közeledett felém.
Visszatartottam a lélegzetem, majd nevetve-sikítva próbáltam szabadulni a derekamra fonódó, erős karok közül.
– Még felébresztesz valakit – morogta a fülembe a kedves hang, mire nevetésemet az illatos nyakszirtbe próbáltam fojtani. – És akkor hogy magyarázzuk meg, hogy a kisasszonynak az éjszaka közepén bújócskázni támadt kedve?

Becca írta...

Hajnalodott már ,és az új nap sugarai aranyszikrát csiholtak a tenger lágy fodrain. Majd eltűntek a messzeségben. A tündöklő fénynyaláb áthatolt a vízen , gondolaton , de leginkább egy régi faszegéjű üvegablakon vibrált egy kicsit...A hirtelen fényre Meddy megmozdította elgémberedett végtagjait. De végleg egy nagyobb hullám riasztotta fel. Meg is ijedt szegény ahogy lassan visszatért az álmok országából és észrevette , hogy idekint aludt a kemény padlón. Óvatosan felült és már érezte a , hogy nem tettek jót a hátának a kemény faszegek melyek a parányi fahajó parkettájából álltak ki. Majd egy nagy sóhajtás közepette óvatosan felállt és már be is ment volna de megmerevedett a tekintete a hajnal hozta rakoncátlan napsugarak szépségén. A nap körül az egész égboltozatot betöltötték a színek , bíbor , piros és minden árnyalatban villódzó sárga...és még ezernyi szín varázsa és ahogyan elmerült a táj szépségében úgy töltődött fel a lelke boldogsággal. A víztükör tökéletes hasonmása volt az igazi (fenti) világnak csak ebben magát is felfedezhette mihelyt mosolyogva kihajol a szegecses régi csónakból. Hirtelen csobbanást hallott a háta mögül és megpillantott egy gyönyörű sirályt mihelyt buzgón keresi napi betevőjét. Szárnya lágyan súrolta a vizet így összezavarva a annak felszínét. Majd Meddy önfeledt örömmel fordult el és tért vissza...

Petrííí írta...

Sziasztok! Én a vihart választottam. Sajnálom, ha kicsit gyengébb lett, mint a szokásos, de folyamatosan azon agyaltam közben, hogy úgysem lesz olyan jó, mint a többieké, így lehet, hogy önbeteljesítő jóslatként így is történt. Nem ragozom tovább, remélem azért tetszeni fog. Puszi

Olyan gyorsan futottam, mint még életemben soha. Tudtam, hogy meg kell találnom Őt, mielőtt a vihar eléri a tetőpontját. Teljes erőmből rohantam az erdő sűrűjében, nem törődve a szakadó esővel és a dörgéssel, mely egyre sűrűbben rázta meg a földet. Az erdő jóformán kihalt volt, semmi más neszt nem lehetett hallani az eső kopogásán és az én zihálásomon kívül. De nem állhattam meg.
Egy hatalmas villám hasította ketté az eget, és én ekkor már tudtam, hogy elkéstem. Hát persze, hogy tudtam. Ő még énnálam is jobban retteg a vihartól, mely most elemi erővel tombolt. A fénysugarat hangos, több másodperces robaj követte, nekem pedig sikítani támadt kedvem. Végszóra a szél is rákezdett, tépte, cibálta a hajamat, és az arcomba söpörte az összeset. Könnyeim összefolytak az esővel. Nem láttam semmit, csak rohantam esztelenül, bele a végzetembe.
Lassan olyan sötét lett, hogy már az orromig sem láttam el, de tudtam, hogy még messze az éjszaka. A vihar tehet mindenről.
Hirtelen egy hatalmas rönk került az utamba, de már túl későn vettem észre, és teljes erőmből nekirohantam. Átbukfenceztem a vizes törzsön, és egyenesen a nedves avarba borultam, miközben az égi háború tovább folytatódott. Akkora dörgés rázta meg az erdőt, mint eddig még soha. Szinte éreztem, ahogy a talaj megremeg. A szél tovább tépázta az öreg fák leveleit, engem pedig reszketésre késztetett.
Képtelen voltam tovább menni. Vége feladtam, nem futok tovább. Ismét villámlás kúszott végig az égen, én pedig behunytam a szememet.
Nem mozdultam többé. Csak vártam, hogy a pusztító vihar befejezze őrült tombolását. A járulékos károkkal majd később foglalkozom...

Crystal írta...

Lépteim lelassulnak, majd teljesen elhalnak, miközben megtorpanok a hatalmas sziklán. Stabilan áll, évek óta lopva csalogat, és most itt vagyok.
Lepillantok… furcsa, nem érzek rettegést, vagy esetleg iszonyatot a tátongó magasságtól. Nem, mérhetetlen üresség száll egész tudatomra, lelkemre, hatalmába keríti szívem.
Felettem már javában dúl az égi háború. Súlyos esőcseppek hullnak alá, összekeveredve keserű könnycseppjeimmel végig folynak könnyáztatta, érzelemmentes arcomon.
A reményt nyújtó nap utolsó sugarainak is elállta már az útját a lustán gomolygó sötét felhőréteg zord képeket alkotva az égbolton. Sötét pusztítás telepedik le a tájra.
A szél rombol, erejét fitogtatva tépi az egymást ölelő, síró fákat, nekik nincs már előle menekvésük, reményük a kegyelmében rég eloszlott. Csak állnak, és tűrik csapásait. Engem sem kímél, maró hidegével a húsomba vág, csapzott hajamat ezer fele rángatja, de már nem érzek fájdalmat. Már nem. Érzéketlenné váltam, azzá tett a sok kegyetlenség, a sok szenvedés. A ruhám hideg bőrömre tapad, míg egyre csak ostromoznak a mázsás esőcseppek.
Igen, kitaszított vagyok. Még a természet sem tűr el, erre vagyok kárhoztatva. Ő is, mint mindenki más csak gyötörni próbál, de ez már csak hasztalan kísérlet.
Újra lepillantok a szikláról, alattam jó pár méterre összecsapnak a hullámok a feneketlen mélységben – jaj, a magányos szikláknak, a megzabolázatlan víz ereje nem kíméli őket sem. Csapásai elporlasztanak mindent. Tombol a tenger, tajtékoznak a habok. Ereje nem ismer határokat, csak rombol és pusztít.
Hirtelen villanás következik be, egy fürge, kegyetlen villám kettészeli a koromfekete égboltot, megvilágítva a romhalmazzá vált természetet, mely immár összhangban van a bennem dúló viharral és a helyrehozhatatlan, ronccsá vált lelkemmel. És a darabokban álló szívemmel, melyre nem létezik többé már ragasztó, apró részekbe törte a sok csalódás, keserűség és a lelkem rengeteg pofoncsapása. Igen, ez végzett velem.
Mennyei dörrenés követi fürge társát, mintha száz meg száz ágyút sütnének el egyszerre, mely túlharsogja a tomboló tenger vészjósló morajlását.
Érzem, ez a jel. Nincs miért tovább várni, eljött a pillanat, az én időm. Hangtalan búcsút veszek magamban behunyt szempilláim mögül. Egyetlen lépést teszek, lépést magamért, majd érzem, hogy elvesztem a stabil sziklát a lábam alól. Zuhanásom, mintha egy álom kezdete lenne. Szám békés mosolyra húzódik, vetek egy utolsó búcsúpillantást a körülöttem őrjöngő viharra, aztán érzem a hívogató, veszett habok lágy ölelését magam körül, majd lecsukom szemeimet. Vége van. Vége van mindennek, a csalódásaimnak, a fájdalmaimnak és a megpróbáltatásaimnak. Vége van a lánynak, aki nem tartozott sehova. Igen, vége van.

Koriella írta...

Sziasztok! Itt van egy kis hideg nektek, ebben a kánikulában. :) Jó volt ez a gyakorlat, bár nem tudom, mennyire leszek benne sikeres. Sebaj, gyakorlásnak szuper volt és valószínűleg felhasználom ezt a részt az Armor-történetnél is. (Már írom az első fejezetét! :)

Felkapta a csizmáját és kiszaladt az udvarra. A nap már fent járt és igyekezett legfényesebb pompájában tündökölni, melengetni a föld élőlényeit, de kevés sikerrel. Túl messze volt. Dermesztően hideg volt kint, de a kisfiú nem bánta. Boldogan szusszantott bele a metsző levegőbe, s ettől lehelete forró párája apró ködgomolyagként szált el a semmibe. Egészen különleges látvány fogadta. A megszokott kertet, mintha elvarázsolták volna. Egyetlen éjszaka alatt átfestette valaki a tájat hófehérre. Fák, bokrok, kerítés, mind fehéren szikráztak a fehér festményen, mégis tökéletesen jól kivehető volt a formájuk. Kilépett a hóra. A tájat fedő hideg takaró teteje jéggé volt fagyva. Talpa ezt a felső réteget szakította át először. Olyan hang kísérte, mintha földre fektetett tükörlapra lépett volna rá, s az törött volna millió szilánkra. Csikorgott, míg átszakadt a fagyott akadály, aztán megszűnt minden éles hang, s lába puhán merült bele az alsó hórétegbe. Ezt már inkább tompán ropogó hanghatás kísérte. Nem bírt betelni a fűzfa látványával, érinteni is akarta, hogy soha többé ne felejtse el. Odaszaladt hozzá csikorgó-ropogó zenével. A fa ágainak hajlékonysága a múlté volt. Vékony jégréteg vonta be minden szálát, merevvé és végzetesen törékennyé változtatva. A csillogó ágakon szikrázó kristályvirágok nyíltak, éles, tűhegyes szirmokkal. Hirtelen légáramlat mozdította meg az ágakat, mire azok csilingelve egymáshoz verődtek, a tünékeny dércsipkék pedig leperegtek a földre. Mintha havazna! Kacagott bele boldogan a ragyogó napsütésbe. Az éltető tűzgolyó mintha meghallotta volna kacaját, erősebb fokozatra kapcsolt. Még így is alig ért el melege a földre, arra mindenesetre elegendő volt, hogy a táj minden fehérsége még utoljára, gyémánt fénnyel felragyogjon, majd lassan olvadni kezdjen.

Szatti írta...

Szia Bells!

Nagyon köszönöm, hogy elküldted az írásod. Nagyon érdekes és különleges volt, ahogyan végig vezetted és mindent részletesen bemutatva, elképzelhettem azt a helyet, amely a te képzeletedben él! Fantasztikus volt és köszönöm az élményt!:)

Szatti írta...

Szia Petrííí!

Egyet kell értenem veled. Írsz te ettől jobban is, habár ez sem volt utolsó és nem szabad rögtön leminősítened magad a többiek írását elolvasva. Mindannyian mások vagytok, máshogyan látjátok a témát, és éppen ezért össze sem lehet hasonlítani titeket. Külön külön más írók vagytok és nagyszerű dolgokat alkottok.:) Jól indítottad a dolgokat és jól is vezetted végig, habár voltak szóismétléseid és a történeted igazából nem vezetett sehova. Leírtad a vihart, megfogalmaztad, de vártam volna valami célt a végére. Viszont a leírás tetszett és szép kifejezéseket használtál:) Köszönöm, hogy elküldted!

Szatti írta...

Szia Becca!

Nagyon örülök, hogy írtál a gyak. feladatra. Üdítően hatott rám a történeted, nagyon tetszett a megközelítésed. A végét kicsit befejezetlennek éreztem, vártam volna még valamit. De összességében nagyon tetszett a fogalmazásod és ahogyan elképzelted a történeted. Köszönöm, hogy itt voltál:)

Szatti írta...

Szia Crystal!

Fantasztikus volt az írásod, ahogyan fogalmaztál, amilyen kifejezéseket használtál:) Nagyon tetszett, visszaadta számomra a vihar érzését. Viszont megfigyeltem, hogy közületek, aki a vihar témáját fogja meg, égi háborúhoz hasonlítja azt.:) Ez nem gond, csak felfigyeltem rá:) Nagyon tetszett az írásod, köszönöm, hogy elküldted. Megérte! Gratulálok!

Szatti írta...

Szia Koriella!

Nagyszerű és nem mindennapi, ahogyan leírtad mindezt!Habár nem bíztál a történeted sikerében, szerintem fantasztikus lett és igen, ebben a melegben most nagyon jól jött ez a kis hűsölés, köszönöm:) Gratulálok, nagyon tetszett és köszönöm, hogy írtál! Még most is fázom:P:D Puszi

Suzy írta...

Köd szállt az éjszakára, mikor egy nő a városban bandukolt. Arcán könnyek virítottak, de nem érdekelte ki látja és ki nem. Csak ment a ködfedte ájszakába, s próbált nem gondolni a mára.
Meg-meg áll néha és körültekint, feltekint az égre, s láta a Hold árgásan ragyog. Akár a Nap, csak ebbe belelehet nézni. Majd sóhajt egy nagyot és folytatja útját. Fáj a feje, sajog s még ez hűvös köd sem enyhít a fájdalmán.Emlékek dörömbölnek a nemrég lezárt ajtón, s ez kelti a dobszót, a fájdalmat. Nem akarja ismét látni a keskeny, jéghideg tekintetet. Ahogy az megvetéssel gondol reá.
NEM! Te döntöttél így, viseld el a következményeit is. Fájdalmas, de jó döntést hoztál. Légy erős, légy kemény amilyen nemrég voltál. Legyél az ami vagy s ne csak árnyéka önmagadnak! Nem ezt érdemlik meg. Nem! Lépj túl rajta, s kelj fel a földről. Indulj, és ne hagyd hogy bármi kedved szegje. Figyeld meg a Holdat, s lásd. Elfogy s mégis holnap telt lesz. Hozzátartozik az élethez, ahogy a fájdalom és a nehéz döntések is.
E borús gondolatokkal a fejében lépett be a lakásába, mely még mindig viselte a veszekedésük nyomait. A lámpát fel se csukta, narancsosan tekint be a fogyó Hold az ablakon. Falak mentén szanaszét tányérok és poharak darabkái hevernek. Vérszomjasan állnak, várják hogy valaki mezítlen lábbal rájuk lépjen. A veszekedésük hatalmas mivoltát takarja e állapot, mely egy szakítással zárul. Pedig most akartak összeköltözni, ahogy megszületik a pici. Ki egy gyönyörű éjszakán fogant meg.
De ő már sosem fog megszületni, túl gyenge volt. Nem volt elég erős, de mégis akarta a pcict, s ő lett a veszte.
Tegnap reggel elvetélt. Egy élet halt meg benne. Nem egy hanem több, a lelke egy darabja a kicsivel eggyütt lett a semmivé.
Szerelmének azt hazudta abortuszon esett át, s ezért nem ölelheti át majd a gyermekét.
Ám ez a hazugásg tönkretette a kapcsolatukat. Szerette s ezért döntött így. Nem akarta szenvedni látni.
Észve sem vette hogy potyognak a könnyei, úgy nyitott be a hálószobájába. Az ágyon egy dzseki hevert, amely nem az övé volt. Pont ilyenvolt rajta is, de mit keres ez itt.
Odasétált az ágyhoz, s elkeseredetten lerogyott rá. A tenyerébe temette orcáját, míg egy kéz fel nem emelte, s le nem csókolta róla a könnyeket.
Csak ennyit mondott: -Miért hazudtál nekem te lány? Elmondhattad volna. -szólásra nyitottam a számat de mégsem szólaltam meg. - A múlt nem számít nekem te vagy a jövő. -Ezzel letérdelt előtte...- És a Hold már telten ragyogott az égen.

Hahó, itt Suzy. Ez volt az én művem, remélem tetszik. (A Holdfogyatkozás nem volt kiírva, de nekem az is benne van) Remélem jó lett, noha az éjszaka csak mellékszereplő=D
Pusszy Suzy

Hope írta...

Sziasztok.A vihart választottam,illetve inkább annak érkezését.Kíváncsian várom a véleményeteket mert kissé bizonytalan vagyok hogy valóban jó e amit alkottam.

Élet,meg Én
A fák ágai táncolva hajlanak a vihar előtti szélben. A víz arca apó gyűrűkbe ráncolódik, s az ég könnycseppjei hatalmas kőként zúdulnak vissza az ég tükrébe. Lábam a fűbe túrom hogy érezzem még élek,s az életem nem játéka a vihar előtti szélnek. Emlékeim mint a falevél mi a felhők mögötti nap rejtelmes, halvány fényében meg-meg csillan. Hajlok és szédülök,az élet taszít,majd fonalán rántva egyet közelebb húz,s bábujaként lépek hogy mikor mosolyog rám azt hihessem én tényleg élek. Táncolok és szédülök ,lábaim összegabalyodnak és hangos puffanással érek földet. Beleolvadok az emberek földjébe s kezemmel már nem a füvet tépem,hanem a földnek apró darabkáit mely vértől áztatott. Nézem az eget mely most is elvakít,és szemem világos kéknek érzem mintha csak most nyílt volna ki először és most látnám meg a faleveleket és annak ágait,a világot,az embereket,ahogy mozognak és azt hogy hiszik,ők tényleg,igazán élnek. Megnyílik az égbolt mint a halál kapuja és én elkezdek süllyedni a vértől és kosztól ázott,alattomos földbe. Élve temetnek a vihar előtti szél hírnökei,és ujjongva várják a percet hogy végleg belefulladjak anyám vérébe. Arcomon a könnyek egybeforrnak. Az enyém és az égé mint démon és angyal keserű sorsa. Ó élet engedd el karom ,hadd mennyek,s hadd olvadjak bele a halál karjaiba! Leveleimet a szél tépázza és búskomor ég tükröződik a vízben. Megtépáz majd belehajít a tükör homályos ,csalfa arcába. Az ég sötét,kavargó örvény lesz,a szél tombol s port kavar ,kitekerve a növények gyökereit. A víz arca eltorzul és kemény hullámok hátán hánykolódnak emlékeim. Az utolsó levegő felébreszti bennem a hallhatatlanság rögeszméjét és annak naiv vágyát. Így küzdve a süllyedés ellen,tudván talán már késő,testem végigszántom a föld vértől izzott porain ahogy talpra állok. Belekiáltom a szélbe,vízbe és az égbe,makacsul küzdve a túlélés későn jött ráébredésében:
- Ma itt én győztem!Én akarok győzni!! Te életnek hívod magad,pedig az én vérem öntözi a földet,és az én könnyeim miatt gyűrődik a víz arca. Miattam hullámzik a tenger és emlékeim meglovagolják azokat. Hangom a szélben zeng mint angyalok hadserege a mennyben,és szavam kard a te testeddel szemben. Haragod hiába való,mert villámokat csak én szórhatok két kezemből,hogy azok meghasítsák szívedet,mely fekete mint a csillag nélküli égbolt. Ess hát térdre,és lelked térjen meg e létbe!

S az eső kőként zuhant orcámra,mint az élet tükrére melynek ráncai megjelennek testemen,mikor már súlyommal a koporsót nyomom. És a földbe helyeznek,hogy testem felszárítsa a vért,emlékeim megpihennek egy hullám hátán,s ágaim büszkén nyúlnak feléd,hogy végre békére leljünk egymás szemébe nézve. Én a koporsóból,Te egy felhő testéből tekintve.

Szatti írta...

Szia Hope!

Ez fantasztikus volt! Nem találok rá szavakat. Nem tudom, honnan merítettél hozzá ihletet, de így reggel, elvarázsoltál a szavaiddal. Köszönöm az élményt, gyönyörű volt!:) Puszi

Szatti írta...

Szia Suzy!

Mindig figyelem, hogy a gyakorlati feladatokra írt írásaid alapján egyre jobban és jobban fejlődsz. Ezt jó látni!:) Örülök, hogy írtál, nagyon tetszett az írásod. Szépen fogalmaztál és jól vezetted végig a történeted. Köszönöm, hogy írtál és bocsi, a megkésett válasz miatt!

Ui.: a holdfogyatkozás is nagyon jó, erre nem gondoltam. Köszi, hogy kiegészítetted:)

EbbyRoad írta...

Válaszott szó: Vihar
Az ég olyan sötét volt, mintha már éjszaka lenne, pedig a karórám csak délután hármat mutatott. A szél egy orkán erejével pofozta a fákat - ők meg csak hajladoztak megadóan, próbálva nem keresztbe törni. Még soha nem láttam ilyen vihart. Hiszen nyár közepe volt... Mégis, ahogy a dombtetőn állva lenéztem a völgyre, láttam a pusztítást amit eddig vitt véghez. A bokrok tövestül kitépve hemperegtek a füvön, a fák hajladozva nyögdécseltek, egypár társuk már szilánkosra törve várva a vihar végét. Állatot egyet sem láttam, mind elmenekült mikor megérezte a vihart. Nekem is ezt kellett volna tennem. Tudtam, hogy valami természetfelleti van készülőben, éreztem a levegő vibrálásában már napokkal ezelőtt, de azt mondtam magamnak, hogy ostoba vagyok. Hát tessék, most kiderült, hogy igazam volt! Miért is jöttem ki sétálni éppen ma! Megtorpantam az öreg tölgyfánál és nekidőltem a vastag törzsének. Milyen védelmezően hajolt fölém, mintha a körülöttünk levő égzengésből semmit sem észlelt volna. Hirtelen mindent vakító fény borított el és egy fülsüketítő reccsenés hallatott közvetlenül mögöttem. A villám kettéhasította a tölgyfát. A saját sikolyom még a fa recsegésénél is hangosabb volt ahogy őrült tempóban rohantam le a dombtetőről. Az ég még sötétebb lett, a felhők egyetlen fekete örvénylésbe tömörültek a fejem fölött és alig láttam valamit. Idelent mindent egy furcsa, élénk fény övezett, mintha alulról valami megvilágítaná a tájat. De a mindent körül ölelő sötétségben ez a kísértet fény nem volt elegendő ahhoz, hogy megvilágítsa az utam. A többiek minden bizonnyal a másik irányba mehettek, legalábbis a segélykiáltásaimra senki sem felelt. Istenem, miért is kellett erre jönnöm?! Halott személyek arcát véltem látni a szélben surrogó levelek örvényében. Megőrültem. Az agyam megbomlott. Ez az egyetlen magyarázat. Már azt sem éreztem, hogy futok, a lábam szinte nem érte a földet. Mindent áthatolhatatlan sötétség borított, és én összeestem. Az erőm fogytán volt... Tintám elhagy és én elalszom... Ezt olvastam már valahol... Vajon milyen könyvben? Behunyom a szemem és a fülemre tapasztom a kezem.
Hetekkel később azt mesélik, hogy elszabadult az összes ott ragadt lélek amikor a tölgyfát kettéhasította a villám. Nem tudom. Most csak én vagyok itt. Egyedül... A viharra várva...

Szatti írta...

Kedves Ebby!

Nagyon tetszett, ahogy végigvezetted a történetet és szinte megnyílt a sorok által előttem egy kép, amin láthattam a tájat, a szereplőd és a történéseket. Frappáns volt az írásod, kerek és lényegretörő. Köszönöm az írásod! :) Igaz, ez a feladat már régebben volt, de örülök, hogy alkottál rá!