2011. június 4., szombat

Hope - PIllangó - Penna Galéria

A napnyugta különleges vörös színében köszönt a világtól,a fák ágai és levelei meg-meg csillantak és ezüstös színükben hajoltak meg az este közelgő hangjára. A pihenő világ csendben nyugodott csak a víz hangos csobogása visszahangzott a völgyben. A nap utolsó fénye a hegyek csúcsán büszkén álló fák vörös leveleit megvilágította még búcsúzóul. A vízesés félelmetes mélységbe hullott le,hangja olyan volt mint a paták dobogása…szabad és erős. Maga volt az élet,mi a születés pillanatában folyóként növekszik a halálig míg nem lehullik annak karjaiba. A halál peremén egy erős kősziklán állva,a lány még utoljára érezni akarta a szabadságot,a vágyakozás édes érzését,hogy aztán bizalommal engedhesse el testét,s a beteljesülés drága percét átélje,élete utolsó pillanatában. Haja és ruhája szellemként fogta őt körül,és varázslatos tekintetét lehajtva,lehullott a mélységbe utolsó könnye. Majd fejét fölemelve,büszkén és elszántan nézett a tájra,a halálos gyönyörűségre. Egy pillangó játszadozott a sötétedő égbe beleolvadva. Szemeit meglágyítva,a pillangó körül táncolta a szellemlányt és mosolyt varázsolt szomorú, sápadt arcára. 
A lány minden emlékét átlapozva,akár egy könyvet,utolsó képeként a pillangó szárnyainak elegáns,törékeny mozgását őrizte,mint legféltettebb oldalát egy végzetes történetnek. Teste előre hajolt és szárnyaló madárként elengedte magát,izmai elernyedtek és boldogsággal lelkében az est utolsó szelével köszöntötte a halált. Eltűnt a mélybe akár az élet vize,s az élet folyt tovább…újak kezdtek csörgedezni,és újak zúdultak a mélybe,új halálok és életek akár a patakok és a vízesések. Az éjszaka sírni kezdett és bánatában forrást fakasztott a vízfal alatti rejtet barlangban. A barlang akárcsak életünk több szálon futó jövői,megtalálásra várnak. Azóta is ott rejtőzik,ahogy a pillangó az ég színébe olvadva láthatóan,és még is láthatatlanul,ahogy az élet titka szemünk előtt emlékeinkbe beleolvadva.

Nincsenek megjegyzések: