2011. június 27., hétfő

I, mint inspiráció

Az írás egyik legmeghatározóbb, legfontosabb, legkiszámíthatatlanabb eleme az ihlet, avagy az inspiráció, amely minden író számára létszükséglet az alkotáshoz. Ahhoz, hogy írjunk, alkossunk, megfogalmazzunk valamit, ihlet kell... még azelőtt, hogy tollat és papírt ragadnánk. Az ihlet megelőzi az alkotási folyamatot. Először gondolunk, képzelünk, ötletelünk, majd a sok-sok fantasztikus, néha abszurd és hihetetlen ötletvariációk közepette felüti a fejét az ihlet. Az a bizonyos belső hang, amely írásra késztet bennünket, s amely azt súgja: ez lesz az igazi! Az ihlet sosem jön könnyen, és sosem magától. Valami mindig befolyásol, motivál, megérint és megragad. Az ihlet függ attól, hogy mit csinálunk, mire gondolunk és ezáltal változik az is, hogy milyen formát ölt majd az ihlet. Sokan úgy tartják, hogy az ihlet majd jön magától, idővel. Van benne valami, és velem is, nem egyszer történt már, hogy az ihlet villámcsapásként ért, de szerintem az ihletért főleg tenni kell. Néha szenvedni, küzdeni, és meg kell szerezni azt. Valahogyan ösztönözni kell a gondolatokat, hogy az ihletre találjon, amely ott van bennünk, csak időbe telik megfogalmazódnia. Amikor az ihletet keressük, fontos, hogy teljesen ráhangolódjunk a történetre, az ötletre, beleéljük magunkat a különböző jelenetekbe. Idővel a gondolatok, amelyek eleinte kuszák és zavarosak, rendeződnek. Összeállnak az apró mozaik darabkák. Sokféleképen lehet előcsalogatni az ihletet. Valakinek segít, ha többször is átolvassa az addigi munkáját. Ha a történetéhez képeket keres a különböző helyszínekről, szereplőkről. Ha zenéket keres a sztori hangulatához. Mindenkinél más és más a módszer, de a lényeg ugyanaz: mindenkinek meg kell találni azt a belső nyugalmat, amely az ihletet megteremti. Nálam mindig fura módon jönnek a gondolatok. Váratlan helyzetekben, amikor nem is számítok rá. De amikor megtalál az inspiráció tudom, hogy a tudatalattim addig is dolgozott, keresett és amikor a valóságban hirtelen rábukkanok egy olyan látott dologra, amely a történetemben is él, ráismerek annak a mására, amit az én képzeletem teremtett meg... megvan az ihlet, az a löket, amely tovább visz a történetemben. Emlékszem a második történetemre, amelyben boszorkányokról, varázslókról írtam. Mindenkinek tudtam a képességét, megterveztem őket, mindegyiknek okkal adtam azt az természetfeletti jutalmat. A főszereplőmmel kapcsolatban viszont tanácstalan voltam. Nem tudtam, hogy mi legyen az ő képessége, amire csak ő képes, és amely illene a tulajdonságaihoz, a jelleméhez. Sokáig gondolkodtam, agyaltam, majd végül elszakadva a történettől, felálltam és tettem-vettem a lakásban, hogy tereljem a figyelmem. Csak hogy, a kérdés továbbra is ott zakatolt a fejemben. Mi legyen? Majd amikor, kimentem a konyhába egy pohár vízért, megvolt... túl hirtelen nyitottam meg a csapot és a víz nagy erővel zúdult a pohárba, ahonnan rögtön vissza is kanyarodott, kissé kicsapódva a pultra. Akkor jöttem rá, mi lesz a képessége. A víz.:) 
Lehet, hogy néha tanácstalanok vagytok, kissé elveszettek és nem tudjátok, hogyan keressétek az ihletet, hogyan folytassátok vagy kezdjétek el az adott történetet. De ha kitartóak vagytok és koncentráltok a dologra, idővel meglesz. Az is lehet, hogy egy váratlan pillanatban, vagy éppen sok-sok gondolkodás után találjátok meg, amit kerestek. De a lényeg, hogy sose adjátok fel, mindig legyetek kitartóak.

Nincsenek megjegyzések: