2011. június 4., szombat

Koriella - Armor rózsája - Penna Galéria


Az írószekrénykén álló gyertya lángja még lobbant egy utolsót, aztán sötétség borult a kis padlásszobára. Armor ekkor kilépett a tükörből. Órák óta figyelte a lányt. Megigézve bámulta hollófekete fürtjeit, hófehér bőrét, tengerkék szemét, kecses, légies mozdulatait. Végzetesen szerelmes volt, az életét adta volna a lányért. Első pillantásra érezte, hogy Ő az. 

Lassan közeledett az ágyhoz, ahol a lány aludt. Gyönyörködött benne, ahogy csak egy szerelmes ifjú csodálhatja vágyai megtestesülését. Szívébe rettegés költözött az öröm helyett. Mi van, ha ő is csak Mirabella újabb kínzása? Nem. Az mégsem lehet, hisz eddig soha nem sikerült kilépnie a tükörből. És soha nem érzett még ilyet. Most pedig azonnal sikerült, ahogy meglátta. Ő az, akire kétszáz éve vár! Mielőtt megérinthette volna szíve hölgyét, váratlanul egy fekete galamb csapódott az ablak üvegének. A boszi vergődött egy darabig a párkányon, majd a mélybe zuhant. Armor szája mosolyra húzódott és már nem félt, tudta, hogy most jött el az ő ideje. Mirabella gyengül, szabadulhat végre, megtörheti az átkot. Eleget bűnhődött már árulása miatt. Reménye újra feléledt, s lassan túlnőtt fájdalmas emlékképein, melyek kínozták.


Mirabella a szépséges boszorkány volt. Együtt éltek a fejedelem udvarában, de ő észre sem vette a lányt, aki pedig elepedt egyetlen pillantásáért. Egy napon a kastélypark tavának partján üldögélt kedvenc fűzfája alatt. Egy fekete galamb szállt le mellé a fűre. Mirabella volt az. Az örök élet lehetőségét ajánlotta fel neki, szerelméért cserébe. Szinte azonnal, igent mondott a lehetőségre. 
Amikor megkapta ajándékot elöntötte a hatalom érzése. Végre győztessé válhat, a fejedelmi trón az övé lehet! Bármit megtehet, hisz halhatatlanná lett. Azonnal elhagyta a boszorkánylányt. Mirabella beleőrült a fájdalomba és tébolyában iszonyú átokkal sújtotta csalfa szerelmét. Az örök vágyakozás világába zárta.
Hosszú évtizedek teltek el, mire kiismerte a tükörvilágot. Bolyongása során számtalan darabbal találkozott, mind más és más helyet, embereket mutatott meg neki a halandók világából. Ezeken a tükrökön keresztül szemlélhette hétköznapi életüket, bánatukat, boldogságukat, titkaikat. Míg leskelődött és vágyakozott, az átok utolsó szavai visszhangoztak a fejében: „Egy fehér rózsa fogja elhozni neked a szerelmet, ő fog téged boldoggá tenni.”

Most végre itt áll, előtte az ágyon hever az ő fehér rózsája, aki elhozta neki a szerelmet és a szabadulást. Letérdelt és kezébe vette a lány kezét. Cirógatta, csókokkal hintette be karjának puha bőrét. Csordultig telt boldogsággal. Nem jutott eszébe mi történik, ha a lány felébred, s őt itt találja, hogy talán halálra rémíti szerelmét. Nem tudott gondolkozni, csak bámulta megmentőjét…
A lány kinyitotta a szemét, de sikoltása Armor csókjába fúlt, aki erősen magához szorította. A férfi szinte belebolondult az ölelésbe, s nem fogta fel, hogy karjai már a levegőt ölelik. Aztán valahogy mégis feleszmélt, s rémülten meredt az ágyra, ahol egy csodálatos fehér rózsa feküdt. Döbbenten hátrahőkölt, de aztán moccanni sem tudott. 
Az ablak kivágódott, a szél egy fekete galambtollat vágott be. A toll perdült egyet a levegőben, majd heggyel előre beleszúródott Armor kézfejébe. Sercegve mozogni kezdett a bőrén, rettenetes fájdalmat okozva. Hiába küzdött, nem tudta lerázni magáról a tollat. Lassan betűkké, szavakká formálódtak a véres karcolások. „Nem szabadulhatsz soha!”
Ekkor Armor felülvöltött kínjában:
- De igen! Hallhatatlanná tettél, rengeteg az időm, és megtalálom a módját, hogy elpusztítsalak! Egyszer boldog leszek!

Nincsenek megjegyzések: