2011. június 18., szombat

Tia - Az üvegcipellő - Penna Galéria



Tejfehér köd rejtette el az emberek érkeztét egészen a bejáratig. Ott aztán alakot öltött szellemtestük. Már nem voltak kísértetek, karakteres arcukat mégis maszk fedte. Udvariasan köszöntöttem őket, mert apám elvárta tőlem az illemet. Érett hölgyek, szeszélyes amazonok, boldog mátkák és éretlen ifjak képezték a társaság zömét. Én azonban kívülállónak tűntem apám slepjéből. Mondhatni egy megjelölt szörnyetegnek a tömegben. „Ő az, nézd meg jól magadnak” vagy „Vigyázz vele!” - felkiáltások hangoztak a hátam mögött. Egy idő után túltettem magam rajta, nem bizonyítottam az ellenkezőjét személyemről.

- Elnézést, beengedne? – nézett rám egy csodálatos, zöld szemekkel megáldott teremtés. Bár arcát neki is állarc fedte, a hófehér ruha így is eleget sejtetett törékeny természetéből. A hátára erősített szárnyak megrebbentek egy erre lebzselő kósza szellőtől. Barna hajtincsei legyezőként ölelték körbe, kiállása hajazott a tündérekről szóló mendemondákról.

- Bocsásson meg, hogy feltartóztattam – hajtottam neki fejet és egy kecses mozdulattal a tenyerembe fogadtam a kezét, hogy készcsókot leheljek rá. – Engesztelésül hadd kísérjem be a táncterembe, hölgyem.
- Jill, szólítson csak Jillnek – válaszolt félénken, ennek ellenére hangja dallamos volt és élettel teli.

A parkett csaknem telítődött emberekkel, mikor felkértem táncolni. Elsőnek ugyan vonakodott, de az órák múltával mindinkább átadta nekem az irányítást és ezzel együtt a figyelmét. Az egész világ megszűnni látszott, ahogy a karjaimban tarthattam. Nem kérdezősködtünk egymás életéről, egyáltalán meg sem szólaltunk, feleslegesnek tűnt. A tekintete épp eleget árult el belőle. A maszk alatt megbújó macskaszemei itták a látványomat, akár szomjazó az oázisban talált vizet. Csodálattal fürkésztem lágy mozgását, előre megálmodott hajkoronáját, még a hibáit is áhítattal figyeltem. Az alkarján több, gyógyulófélben levő vágás húzódott. Jól látszódott, hogy ezek megtervezett, gyors mozdulatok következményei.
- Lassan mennem kell, a szüleim már aggódhatnak – hátrált volna ki ölelésemből, de én továbbra is marasztaltam. Magamhoz vontam, hogy egyfajta bensőségesebb hangulat álljon be közénk. 
- Maradjon – suttogtam a fülébe, és a szárnyai alá tévedtek elkóborolt kezeim. Ujjbegyeim érdes felületbe ütköztek. Egy pillanatra megmerevedtem teljes valómban, az agyam nem volt képes megbirkózni a felgyülemlett információval.
- Kérem, Dante – szakadt el tőlem. Éreztem, ahogy egy képzeletbeli válaszfalat húz kettőnk közé, de előtte még megkereste az ajkaimat. A szűzies csók alig érintett, rajtam mégis véget nem érő borzongás futott végig. A világ kicsúszott a karmaim közül. Mintha eddig egy másik, általam igaznak hitt hazugságban éltem volna. Most viszont felnyitották a szememet, a hirtelen beállt világosságtól időleges vakságba süllyedtem. Már csak a perzselő szájat éreztem örökre rám forradni és az óra hatalmas kondulását magunk mellől. Úgy hatott, mint a búcsú a temetésen, amivel a halottat helyezik nyugalomra, vagy az árvízkor félrehúzó vészharangot. Végérvényesnek tűnt, pedig nem akartam, hogy annak szánja. 

Menekülő alakja után vetettem magam. Távolról egyidejűleg hallottam az éjfélt jelző óra további dördüléseit és a magassarkú vad rohamát a szabadság felé.
- Álljon meg kérem! – kiabáltam a kijárat fele futva a cipő gazdájának, de nem lassított. A sötétségbe olvadt, mert a gyermeke volt. Csupasz háta, amin eddig fehér szárnyak díszelegtek, éjfekete szőrmévé nőtte ki magát. A ruha szétszakadt átvedlett termetétől. A döbbenettől levegőt is elfelejtettem venni, megkövülve álltam a lépcső aljában, amin alig pár órája lépkedett felfelé. Talán el se hittem volna a szememnek a víziót, ha az üvegcipellője nem hever a lábam előtt. Ilyen terhelő bizonyíték mellett viszont nem sikerült szemet hunynom felette. Lehet, hogy engem szörnyetegnek gondoltak az állandó ostromlásoktól, amit a hölgyek felé intéztem, de vajon akkor ő mi lehetett? És ami még fontosabb, miért éreztem úgy, hogy ennek ellenére fel kell keresnem az üvegcipellő tulajdonosát?

Nincsenek megjegyzések: