2011. július 13., szerda

Átélt jelenetek,megtörtént események...avagy mégsem?


(Bejegyzés Konek kérésére)
Írni kétféleképpen lehet. Megtörtént, személyes élmények alapján vagy kitalált, elképzelt történések által. Ami megtörténik velünk, amelyet átéltünk és amiben részünk volt, sokkal könnyebb megfogalmazni, hiszen tapasztaltuk és éreztük. Legyen az akár egy esőben való elázás, vagy úszás a tengerben, utazás hajón vagy lovaglás egy végeérhetetlennek tűnő mezőn. Amelyhez személyes élmény kapcsolódik, könnyebb megfogalmazni. Nem kell igazán a szavakat keresgélnünk, csak vissza kell emlékeznünk arra a pillanatra, amikor ott voltunk és amit akkor és ott tapasztaltunk. De mi a helyzet azokkal a dolgokkal, amelyeket nem tudunk még, vagy nem fogunk soha megismerni? Mert hát, kevés az esély arra, hogy lehetőségünk legyen sárkányon utazni, vagy senkinek nem kívánom azt, hogy elveszítsen valakit, hogy legyen arról fogalma, mi is a gyász. De a történeteink néha olyan jeleneteket, eseményeket kívánnak meg, amelyekben talán nincs, nem is volt és nem is lesz részünk, mégis meg kell fogalmaznunk és azt az érzést kell keltenünk az olvasóban, mintha átéltük volna. 

Amikor teszem azt, egy olyan témáról írunk, amelyben elvesztettünk valakit, legyen szó egy halálesetről vagy szakításról, elhagyásról, mindenképpen személyes élményhez kell kapcsolódnia, de nem a szó szerint vett értelemben. A szomorúság érzését egy olyan tapasztalt dologhoz kell kapcsolni és hasonlítani, amelynek segítségével képesek vagyunk átérezni azt, hogy mit is gondolnánk és éreznünk abban az adott helyzetben attól függetlenül, hogy nem történt meg velünk. Meg kell találnunk azt a dolgot, ami képes inspirálni minket és előhozni azokat az érzéseinket, gondolatainkat, amelyek abban a helyzetben megjelennének bennünk. Az írás tulajdonképpen, legtöbbször fikcióra épül. Nagyon kevés az a történet, amely csak is megtörtént és átélt eseményekből épül fel. Valamilyen szinten, mindig "hazudunk" és kitalálunk dolgokat, amelyekkel színvonalasabbá tesszük a történetünket. Legyen szó egy kitalált szereplőről, egy helyzetről, egy érzésről vagy önmagunkkal kapcsolatban valamiről. A kulcs abban van, hogy megfelelő módon hitessük el az olvasóval és tényleg úgy érezze, mintha mi ezt átéltük volna valamikor.

Mitől is lesz egy tragikus jelenet elhihető?

Nem csak a szomorú jelenetekre, hanem az egész írásra jellemző, hogy a leírt gondolatokkal, mondatokkal az érzésekre kell hatni. Persze fontosak az ábrázolások, de egy tragikus esemény bemutatásnál az érzelmek kerülnek az előtérbe. Megfelelően kell bánni a szavakkal, megfelelő kifejezéseket kell használni, minél választékosabban. Egy szomorú jelent megírása sosem egyszerű... mert ha nem éltük át azt az eseményt, nehezen találjuk a szavakat és nem érezzük soha megfelelőnek azt a gondolatot, amit leírtunk. Túl kevésnek érezzük. A lényeg a hitelességen van. Az olvasónak teljesen át kell éreznie a szereplő érzéseit, gondolatait, el kell tudnia hinni, hogy ez megtörténhet. Ügyelnünk kell arra, hogy mennyire merülünk zokogásba, vagy önsajnálatba, önmarcangolásba... ha túlságosan elragadtatjuk magunkat, giccsesnek tűnhet és túlságosan szentimentálisnak. Ahhoz, hogy egy szomorú jelenetet érzékeltetni tudjunk, a környezetet is felhasználhatjuk segítségül, hiszen egy esős, borús nap a legalkalmasabb egy ilyennek a megírására. De legfőképp az érzelmekre kell hatni, hasonlatokkal és különleges kifejezésekkel szavakba önteni azt az érzést, amit akkor éreznénk. Az emlékeink, megtörtént élményeink között kutatnunk kell valami olyan után, amely hasonlót váltott ki belőlünk... de szerintem, aki ír és képes elképzelni vámpírokat, természetfeletti történéseket, néha abszurd és félelmetes helyzeteket, annak ez sem lesz nehéz. Csak tényleg, bele kell magát élnie az embernek és el kell hinnie mind neki és el kell hitetnie az olvasóval is, hogy ez megtörtént. Akkor, abban a pillanatban. Először nekünk kell benne hinnünk, addig nem várhatjuk el az olvasótól, hogy ő higgyen a szereplő érzéseiben és szavahihetőségében. 

Az egyik történetemben egy olyan szereplővel dolgoztam, aki balettozott. Én, sosem balettoztam, leszámítva azt, hogy egyszer a suliban, diáknapon fordított órák voltak és a tagozatok diákjai más tagozatok óráira mehettek be. Így adódott, hogy a táncosok zeneórán ültek, míg mi a tükörteremben a balett alaplépéseivel próbálkoztunk. Ennyit a balett tudásomról. Viszont a történetemben erről írtam, és nagyon szerettem volna hihetően megfogalmazni, mintha a szereplőm, én magam tényleg táncolnék a valóságban is. Muszáj volt megfogalmaznom azt az érzést, amit akkor érzek, amikor a levegőbe rugaszkodom, amikor a táncommal betöltöm a színpadot. Nem volt ebben részem, mégis el kellett képzelnem. Nagyon sok videót, és filmet megnéztem ezzel kapcsolatban. Figyeltem a balettos, balettosok mozgását és próbáltam a helyükbe képzelni magam. Elképzelni kell. Elképzelni és megvalósítani. S mivel annyira bele akartam élni magam, annyira érezni akartam, hogy én ugrok abban a jelenetben, én nekem szól a taps a közönség felől, annyira akartam érezni azt, ahogyan a gravitáció visszahúz magával, hogy mindent beleadtam. Megpróbáltam a lehető leghihetőbben megfogalmazni és átadni az olvasóknak, hogy ők is beleképzelhessék magukat ebbe az érzésbe. S később, olyan visszajelzéseket kaptam vissza, amelyekben kérdéseket tettek fel ezzel kapcsolatban. Tényleg táncolok? Sőt, egy olyan olvasóm is volt, aki tényleg balettozik és ő is elhitte, hogy tényleg... pedig semmi közöm a tánchoz azt leszámítva, hogy néptáncoltam. Ha el tudjátok képzelni és elhitetni mindezt az olvasókkal úgy, hogy teljesen bele tudják magukat élni a karakter érzéseibe, akkor meglesz az a kis varázs, amit kerestek.  

/Szintén egy beütemezett bejegyzés. Remélem, hogy tetszett nektek a bejegyzés és hasznosnak találtátok. Főleg remélem, hogy neked Konek, hiszen te kérted.:) Nagyon hiányoztok már most, pedig még csak a gépem előtt vagyok és vasárnap van, de ez a bejegyzés szerda reggel kerül fel, tehát... elképzelve, hogy ma szerda van, reggel nyolc óra, valószínű, hogy Spanyolország közelében járunk valahol, Genova-ból tovább indulva, ahol előző nap sikerült a tengerparton a hasunkat süttetni:) Remélem, hogy nem fogok leégni, nem akarok rák kinézettel hazajönni:D Puszi nektek, legyen szép napotok!/

5 megjegyzés:

Konek írta...

Köszi! Tényleg hasznos volt ez a bejegyzés. Vagyis számomra biztos. Aztán hogy mások erről hogyan vélekednek, nem tudom, de én mindenesetre köszönöm szépen. Puszi*Konek
Ui.: Remélem jó ott Spanyolországban!

Anne Wolf írta...

Szia Szatti!
Remélem jól szórakoztok Spanyolországban.
A bejegyzés nagyon jól sikerült, kíváncsi lennék arra a balettos jelenetre.
Mégegyszer köszönöm: Anne ^.^

Syro írta...

szia! Tetszett a bejegyzés, segített nekem. Én is csatlakoznék Anne-hez, kíváncsi lennék arra a balettos írásodra, ha lehetséges. (évekig balettoztam, ezért főleg a kíváncsiság, meg hogy hogy is lehet úgy megírni valamit amiről kevés tapasztalatod van) Köszi Syro *-*

Szatti írta...

"Éreztem, ahogy a zenével együtt emelkedem, és vele együtt mozdul a testem. Behunytam a szemem és csak hagytam, hogy elragadjon. Megfontol lépésekkel mozogtam, hajlékonyan és kecsesen… ahogy csak tőlem telt. Ha kinyitottam a szemem, láttam a magam előtt összefolyó emberi tekinteteket, de ahogy Shane is mondta… ki kell zárnom mindent.
Senkit nem láttam magam előtt, csak az én világomat… amikor megláttam azt, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Aiden itt volt és engem figyelt. De nem a sorok között ült, Shane mellett állt, és amint látta, hogy észrevettem őt, rögtön mosolyra húzódott a szája.
Nyugalom szállt meg és úgy éreztem pár másodpercig, mintha lebegnék. Láttam őt és ez olyan nyugtatóan hatott rám, hogy minden félelmem elszállt. Elöntött az érzés, amit ő váltott ki belőlem minden egyes pillantásával, érintésével és szavaival.

Eszembe jutottak az este történtek… mint egy film, képekben pörgött le előttem minden… és akkor már tudtam. Hogy igaz, nem elég a tehetség ahhoz, hogy elérjük a sikert abban, amiben jók akarunk lenni. Több kell… szenvedély és érzelem. A tánc szeretete, hogy sosem adjuk fel. És ez nem csak a táncra volt igaz. A történtek után tudtam, hogy akkor sem azért voltam képes megvédeni Aident és szembeszállni a farkassal, mert tapasztalt voltam. Hanem azért, mert akartam… mindennél jobban és erősebben vágytam rá, hogy megmentsem, és hogy ne veszítsem el. A döntéseink a fontosak, az… hogy miképpen határozunk, és hogy mennyire akarunk valamit. Én imádtam a balettet, és lehet, hogy nem voltam olyan tehetséges, mint szerettem volna, de tudtam, hogy mit akarok. Táncolni… és ezt a lehető legnagyobb szeretettel tudtam a magaménak.
Megszűntek bennem a kételyek és a félelmek… önfeledten adtam át magam az érzésnek, hogy azt csinálhatom, amit szeretek… akkor és úgy, ahogy én akarom.

Boldog voltam, hogy élményt adhatok az embereknek és azoknak, akiket szeretek. Tovább táncoltam, és hagytam, hogy a zene szétáradjon a testemben, kitöltve a gondolataimat.
Jött a grand jeté… közeledtem, pillanatról pillanatra… a zene sodort magával, és akkor a testem a levegőbe emelkedett, a fények kigyúltak, és a szívem szárnyalt. A közönség tapsolt és ujjongott, én pedig tovább folytattam az előadásomat. Mosolyogtam, és éreztem… éltem."

Ez egy részlet a történetemből, gondoltam ide bemásolom, hogy elolvashassátok, hogyan vélekedek a balettről:)

Syro írta...

Jó! Szépen, gondosan, válogatott szavakkal megfogalmazva. Így hirtelen én se tudatam volna jobban megírni, de lehet hogy később se. :) A tánc fura dolog, és igaz, amit írtál, hogy kell bele szenvedély, és érzelem, ezek nélkül nem megy, és ez halálbiztos. A tánc tulajdonképpen ugyan olyan kifejező eszköz, mint az írás, a a tánctér a papír, a táncos a toll, és hogy ebből milyen történet születik, az már csak a tollon múlik :) Köszönöm. Syro