2011. július 9., szombat

Manton Jager - A Gyönyörű - Penna Galéria

Barlayné sosem beszélt sokat, sosem volt egy mosoly az arcán, szürke kis életét itt élte le a négy fal között, csak vásárolni tipegett ki néha a sarki kis vegyesboltba. Nem sajnáltam érte. Az egyetlen, amit éreztem – már, ha egy próbababa érezhet egyáltalán valamit –, az az irigység volt. Irigy voltam rá, de nem az életét irigyeltem. Nem volt az élet, amit az öreg varrónő élt. Csak a finomabbnál finomabb anyagok halk suhogása a levegőben, ahogy rövidlátó szeme elé emeli a hátsó szobában, a varrógép kerregése, és nagy néha a kis rézcsengő csilingelése, amikor véletlenül valaki betéved a boltba…
Ezt az életet irigyeltem volna? A magányt, a jelentéktelenséget, a megtestesült Semmit?...
Pedig nem vagyok öreg. Alig egy éve kerültem csak ide.


Azelőtt egy plázában voltam próbababa. Megbámultak az emberek, láttam a szemükben a sóvárgást ahogy végignéztek rajtam, és azt képzeltem, engem szeretnek, engem néznek, nem azt a sok ostoba, borzasztó göncöt, amit rám aggattak… Gyönyörű voltam!

Aztán jött az a gyerek… Már amikor belépett a tökéletes hajával, a tökéletes ruhájában, már akkor láttam azokban a gyönyörű, sötét szemeiben, hogy gonosz…
Rohangálni kezdett az üzletben, aztán megbotlott, és ösztönösen belép kapaszkodott. Olyan gyorsan történt… Egymásra zuhantuk, és letörte a karom.
Nem fájt.
Nekem semmi sem fáj. Akkor azt hittem, semmi sem fájhat…

A tökéletes anyuka kifizette a tökéletesen csillogó kártyájával a boltvezető által követelt összeget, míg rólam az egyik alkalmazott utálkozva lerángatta a ruhákat, aztán hátravittek a raktárba.
Engem!
Elvittek az ajtó mellől - mert ott álltam! Nem a kirakat mögött, hanem az ajtóban! Mert én voltam az, aki puszta jelenlétével képes volt bárkit becsalogatni a boltba! Én!
És most egyszerre a raktár sötétjében találtam magamat…
Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart.
Aztán egy nap kicipeltek onnan végre, ki az utcára, egy halom szemét közé, és otthagytak.
Négy napig feküdtem ott, ócska bakancsok, rossz fotelek közt, amik arra sem voltak méltók, hogy egyáltalán tudomást vegyek róluk… És most ott feküdtem köztük, én, a kidobott, a szemét… Tűzött a nap, de hiába, nem szívhatta ki azt a tökéletes, rózsszínes színemet, és az eső sem moshatta le az arcomról a festéket – még mindig gyönyörű voltam. Gyönyörű!
Biztosan tudom, hogy Barlayné is ezért vitt magával.
A lomok közt kutatott, és azonnal megakadt rajtam a szeme. Egy pillanatig sem gondolkozott, felemelt, és megforgatott a kezei közt. Merőn néztem rá, és bár szomorú arcából, megtört, fekete szeméből tudhattam, hogy nem sok jóra számíthatok, akartam, mindennél jobban akartam, hogy kelljek neki. Én! Aki addig ezrek, milliók vágyait testesítettem meg, egy szakadt öregasszonynak akartam kelleni!
Gyalog vitt haza, nedves ronggyal megtörölgetett, és kiállított ide, emögé a kosztól opálos ablak mögé.
Fekete ruhákat aggatott rám, komor, hímzett gyászruhákat. Lekaparta a festéket a körmeimről, higítóval mosta le az arcomról a sminket, hogy senki se figyeljen fel rám, hogy mindenki ezeket az ocsmány ruhákat nézze. Helyettem!

Egy éve állok itt. Egy éve tudom már, mit jelent a megbecsülés és a csilogás – semmit! És egy éve tudom, hogy közös a sorsunk Barlaynéval. Semmik vagyunk.
Hát nem irigylem az emberektől az életüket. Megunják, tönkreteszik, és eldobják őket is. Meghalnak ők is, ezt egy gyászruhaszalonban álló próbababánál senki sem tudja jobban. Ezért nem irigylem a kirakat előtt elsuhanó, nevető embereket sem. Mind erre a sorsra jutnak.
Csak egyvalamit irigylek Barlaynétól. Az unokáját. Ha ő megjelenik itt, az öregasszony arcán felsejlik az a furcsa, szomorkás mosoly, és egész felélénkül. Mintha egyszeriben visszakapná az életét, mintha mindaz, ami történt vele élete hatvan éve alatt, semmit sem jelentene. Hallgatja a kislány álmodozását, hogy milyen híres színésznő és énekes lesz, és én ilyenkor látom az arcán, hogy boldog, hogy ő is teljes szívével hisz ezekben a képtelen, gyermeki álmokban…
Hát csak ezt irigylem én az emberektől.
Hogy bármit is tesz velük az élet, mindig képesek még hinni, álmodni és szeretni.

Nincsenek megjegyzések: