2011. július 12., kedd

monAa gondolatai, avagy vendégírói novellája

Amióta csak az eszemet tudom – ha egyáltalán van olyanom -, egy üvegfal mögött állok, elzárva a külvilágtól. A minden napjaimat itt töltöm. Az emberek sorra megnéznek, talán nem is engem, hanem inkább a ruhákat, amik rajtam díszelegnek. Hisz’ azok sokkal érdekesebbek, mint egy mozdulatlan bábú. Ha tudnák, hogy nekem is vannak érzéseim. Ugyan úgy tudok gondolkodni, tudok boldog lenni, vagy épp szomorú. Csak az a különbség, hogy ők nem egy megdermedt, hideg, mozdulatlan baba üreges testébe vannak bezárva.

Ez a mai napom is ugyan úgy kezdődött, mint a többi. Reggel a boltvezető kinyitott, és türelemmel várta a vásárlókat. Szokásomhoz híven néztem az ébredező várost. A nap néhány kósza sugara kezdi bevilágítani az eddig sötétben pihenő utcákat. Percről percre több ember látható a friss harmatos levegőn. A madarak csiripelése kezd felélénkülni, amik betöltik a város csendjét. Mozdulatlanul szemléltem az embereket, mikor egy férfi és egy nő, előttem leültek egy üresen álldogáló padra. Megfogták egymás kezét, egymáshoz dörgölőztek, puszilgatták egymást. Láttam a férfi száját mozogni, biztos valami szépet mondott a mellette ülő lánynak, mert elmosolyodott. Egy idő után arcuk közeledni kezdett egymás felé, és ajkuk összeért. Ez még is mi lehet? Jó érzés? Miért tették, azt, amit tettek? Erre a látványra rengeteg kérdés cikázott át a fejemen, de valahogy egyikre se kaptam választ. Csak annyit tudtam, hogy ezeket mind én is meg szeretném tapasztalni. Az a két ember olyan boldog együtt, a szemük szenvedélyt tükröz, ha csak egymásra néznek. Közelségük biztosan biztonságérzetet gerjeszt.

Késő délután a szemközti kirakatba egy új férfi próbababa került. Mű haja aranyszínben pompázott az elfakuló napfényben. Műanyag bőre kreol színben virított.
Ameddig csak tehettem őt kémleltem tekintettemmel. Az éjszaka elég hamar lehajolt a városra, minden sötétbe burkolózott, így nem láthattam Őt. Kivételesen most mindennél jobban vártam, hogy a fény vegye uralma alá a világot. Az idő mintha lelassult volna, minden percet kín volt átélnem. Amint elő bújt a nap, megpillantottam a férfibábút. Tekintete rám szegeződött, mozdulatlan, semmit mondó arccal találtam magamat szembe. De még is kellett, hogy ez legyen, mert különben nem éreztem volna a gyatra életemet egésznek. Mi ez az érzés, ami bennem lappang?
- Szia Nina! – hallatszott mögülem az eladónő dallamnak tűnő hangja.
- Szia Hilary! – köszönt a lány. – Képzeld, ma reggel találkoztam egy rendkívül helyes sráccal a buszon. Amíg fent voltam csak szemeztünk, le se vettük egymásról a tekintetünket. Biztos vagyok benne, hogy elpirultam, mert elmosolyodott. Azt hiszem, hogy szerelmes lettem. – áradozott a lány.
- Szerelem első látásra?
- Igen, azt hiszem ez, az.
Szerelem. Nagyjából velem is ez történt, mint azzal a lánnyal, akkor én is szerelmes lennék? Még csak tegnap pillantottam meg először, de valami kavarog bennem.
Az idő rohamosan telik. A nyár egy pillanat alatt elmúlt, ezt követte a csapadékos, nyirkos ősz, majd ezt a kemény, hideg, barátságtalan tél, ezután pedig jött az ujjá születés, a tavasz. Elég évet megéltem ahhoz, hogy tudjam ez az időszak a szerelmesek évszaka. Előttem szinte csak fiatal szerelmes párokat látni, és boldogabbnál boldogabb arcokat. Minden megváltozott kivéve én és a szemközti kirakatban ácsorgó próbababa.
Az idő elteltével a bennem lappangó érzés végre felszínre tört, akár egy évekig pihenő vulkán. Sokáig várattatott, de ma végre elég erőt vett ahhoz, hogy feltörjön a mélyből.
A napjaim egyre nehezebben telnek. Minden nap látom az utca túlsó végén, de közelebb még se kerülünk egymáshoz. A távolság csak pár méter, de én úgy érzem, mintha egy örökké valóságnyira lennénk egymástól.
Ugyan az a tekintet néz rám, ugyan azzal a mozdulatlan szempárral, ugyan azzal a testtartással. Megigézett. Nem tudok rá jobb kifejezést. Igaz, hogy nem tudok a gondolatokban olvasni, de biztos vagyok benne, hogy ő is ugyan így érez irántam. Elég, ha csak a lelkem mélyébe nézek, és érzem, hogy szeret engem. Lehet, hogy nem érinthetem, nem hallhatom csilingelő hangját, nem állhatok vele szemtől szembe, de valami a tudatom alatt azt suttogja, hogy ő is egy olyan kivételes bábú, mint én. Lelke egy olyan babába van zárva, amivel képtelen cselekedni, mozogni, csak másokra hagyatkozhat, de vannak érzései és gondolatai.
Habár a szemei üvegből vannak, de képes vagyok érzelmeket kivenni pillantásából.

A mi szerelmünk örök, egyedi, félelmetes és telis tele van vágyakkal. Azért örök, mert az igaz szerelem mindent legyőz. Azért egyedi, mert mind a ketten csak próbabakák vagyunk, de- e műanyag test mögött emberi lelkek rejtőznek. Azért félelmetes, mert olyan hatalmas a távolság, hogy sose lehetünk egymáséi, főleg, hogy mozgásra képtelenek vagyunk. Végül pedig azért van tele vágyakkal, mert mi is szeretnénk érezni, ha a vágyainkat nem is elégíthetjük ki, de legalább átélhetjük őket. Nekem az bőven elég, hogy ez megadatott. Mert így legalább meg tudom azt becsülni, amim van.
Láthatom őt, és ő is figyel engem. Az érzések tombolnak bennem, amiktől a napjaim nem olyan elviselhetetlenek. Itt vagyunk egymásnak, nem együtt, de még is egymás mellett. Nem az a legfontosabb, hogy mennyi időt töltünk egymás társaságában, és nem is az, hogy minden nap megérinthetjük a másikat. Ami igazán számít az az, hogy tudjuk, van egy lelki társunk, aki bármit megtenne értünk, és hogy tudjuk, van valaki olyan mellettünk, aki vár ránk, legyen az egy óra, vagy egy egész év, de vár ránk. Felettébb felemelő, hogy a sors utamba vezérelt egy férfit, aki akár a részemmé is válhat, de az érintés, és a beszéd tabu. Ha valakit igazán szeretünk, akkor ezeket, muszáj érezzük. Én érzem. Szeretem a velem szemben lévő próbababát, érintések, hangok nélkül.
Ami van nekünk az a vágy. Máris volt értelme, annak, hogy a földön vagyok. Megtapasztalhattam egy olyan érzést, amire eddig nem is gondoltam. Csak nyolc betűből áll, de képes maga alá söpörni a világot. Ez pedig a szerelem.


/Igaz, már nem vagyok itt és ez a bejegyzés beütemezés szerint került fel, de előre is nagyon köszönöm monAa munkáját és remélem, hogy sokaknak tetszett. Véleményezzétek és mondjátok el a gondolataitokat, nagyon fog neki örülni!:) Puszi nektek Genova-ból!:)/

Nincsenek megjegyzések: