2011. július 9., szombat

Nem mindennapi gyakorlati feladat, két kommentben!



Gondolom, mindenki szeme felcsillant a két komment olvasására. Komolyan? Tényleg? Nos, részben igaz, ezt mindjárt ki is fejtem, de ne örüljetek túl korán.:) A jelenlegi feladat dupla kihívást jelent, ezt a későbbiekben kifejtem, hogy miért is jutottam erre az elhatározásra. De először is, kezdeném a gyakorlati feladat első felével...

Téma: Érzések és gondolatok megfogalmazása 
Feladat: Négy témát adok kidolgozásra. Ezek közül kell tetszőlegesen kiválasztanotok egyet és ezt történetszerűen megfogalmaznotok, kidolgoznotok, tovább vinnetek a meghatározott szempontok szerint.
Terjedelem: EGY KOMMENT! Nem több! Aki túllépi, nem fogadom el az írását!

1. téma - Vámpírrá válás, a túlvilág csak a kezdet
A temető baljós és sötét. Furcsa hangok törik meg néha-néha a halálos csendet. Madarak szárnycsapkodása hangzik, szemek villognak az árnyékban. Hirtelen jeges leheletként süvít végig a szél, felborzolva az idegeket és félelmet keltve mindenkiben. S ezen a baljós órán valami történik... valaki megszületik... egy sírnál, melynek földje még frissnek tűnik a többihez képest... s egy kéz jelenik meg a holdfényben. 

Kedves vámpírkedvelő tagok... itt az ideje, hogy életre keltsétek az éjszaka egyik teremtményét. Bújjatok egy vámpír bőrébe (akár férfi, akár nő), és mutassátok be az átalakulását, az ezzel járó gondolatait, érzéseit, miközben az átalakulása során eddig biztonságot jelentő föld alól most készül előbújni, hogy megkezdhesse halálon túli, halhatatlan életét. Engedjétek szabadjára a fantáziátokat, mutassátok be az előzményeket, esetleg azt a vámpírt, aki őt átváltoztatta, az okokat és magyarázatokat, de legfőképpen a főszereplőtöket, akinek meg kell küzdeni és el kell fogadnia jó pár dolgot az új életével kapcsolatban... de leginkább meg kell értenie a szomjúságát, amely különbözik az eddigi éhségtől.

2. téma - Megmagyarázhatatlan kötelék
Egy anyának nem létezik nagyobb ajándék a gyermekénél. A köztük lévő kapcsolat már akkor megkezdődik, amikor az új kis élet még meg sem született, s gondolatait, érzéseit a maga, sajátos módján közvetíti a külvilág felé az őt körülvevő, biztonságot és anyai védelmet jelentő ideiglenes kis "otthonából."

Próbáljátok átérezni egy baba gondolatai, élményeit, aki még szinte semmit sem látott igazán a világból, s mindent csak az édesanya tapasztalatai által érez és gondol. Képzeljétek magatokat a helyébe és fogalmazzátok meg azt az érzést, ami egy anya és gyermeke között kialakulhat a születés előtt. Próbáljátok az ő gondolatai által bemutatni azt a világot, amelyről egyelőre csak képzelődhet, azokat az embereket, akik már most szeretik őt... akiknek megismerésére pár hónapot már várnia kell:)
Ez a feladat szerintem azoknak testhezálló, akiknek már megadatott ez az öröm az életben!

3. téma - Én téged választottalak, te pedig engem

"Egy parányi, apró testben néha nagyobb szív lakozik, mint bármelyik emberben. Ő soha nem színlel, soha nem csap be, csak őszintén szeret és minden mozdulatával, pillantásával kimutatja, hogy elfogad, s rajong értem. Érzem ezt most is, ahogy meleg kis testét magamhoz ölelem, s szívünk habár kétféle ritmust diktál, ugyanazt érzi: az egymás iránti szeretet."

Írásátokban mutassátok be az ember-állat közötti barátságot és köteléket, amely semmi máshoz nem hasonlítható. A feltétel nélküli hűséget, a kölcsönös ragaszkodást és szeretetet. S mindezt úgy, hogy ne legyen egyszerű dolgotok, ne emberi szemszögből. A választott állat(bármilyet választhattok) karakterébe bújjatok, s általa mondjátok el az érzéseket és gondolatokat, melyeket ember-barátja iránt érez. 

4. téma - Négy elem: Föld Tűz Víz Levegő
"Mondják, a föld veszte a tűz lesz, vagy a jég.
Én, mint ember, kit vágya űz, amondó vagyok, hogy a tűz.
De ha kell a kétféle vég, itt gyűlölet is annyi van,
hogy pusztítószerül a jég is éppolyan jó és elég."

Testesítsetek meg egy választott elemet. Legyetek akár a víz, vagy a levegő, képzeljétek a helyébe magatokat, vegyétek át a tulajdonságaikat, az erejük mellett mutassátok meg érzelmeiket, gondolataikat, mintha élő személyek lennének. 



43 megjegyzés:

Konek írta...

A negyedik képet váasztottam. Puszi*Konek

A pusztító tűz.

Én vagyok, a pusztító tűz. Az eleven élénk, vörös láng, mi mindent felemészt. A gonosz. Erőt lelek, szikra pattan, föllobbanok, csak hogy lásd, én vagyok az, a tűz. Gallyak roppannak, fatörzs dől, az avar lángra gyúl, ez vagyok én, a tűz. Próbálnak oltogatni, de én csak terjedek, gonosz vagyok, nem hagyom magam, mert én vagyok a láng, ami soha nem alszik ki, a gonosz, a tűz. Több hektárnyi terület lángol, a nap is tikkasztóan süt, egy tóhoz érek, a víz párologni kezd, forró vagyok, forralok, mert ez vagyok én, a tűz. Egy helyen már eloltottak, de csak terjedek a hegynek fölfelé, károkat okozva, ez vagyok én, egy gonosz. Ember ég el bennem, húsa lángol, porrá lett, hisz abból született. Az állatok menekülnek előlem, de néhánynak nem sikerül, hisz ez vagyon én, a pusztító tűz. S ha már elfáradtam, hagyom magam, elolthatnak. Kialszik a lángom, csak egy szikra maradok. S kell, újból föllobbanok, s ölök, rombolok, hisz ez vagyok én. A pusztító tűz.

Szatti írta...

Szia Konek!

Örülök, hogy elsőként már is alkottál a feladatra. Érdekes és elgondolkodtató volt az írásod. Az egyetlen észrevételem, hogy érdemes lett volna a címet csak a legvégén megemlítened. A pusztító tűz szerepel az írásod elején, és a végén, de a végét megelőzve lelövöd vele a poént. Oda én mást használtam volna, hogy kerek legyen az alkotásod. Viszont ez csak szépséghiba és az én véleményem, de amúgy tetszett és köszönöm, hogy írtál! Puszi:)

Diara írta...

Szia, Szatti!

Még nagyon kezdő vagyok itt, így csak remélni merem, hogy ilyesmire gondoltál. Ha mégsem, az se baj! :-D Várom a kritikát! :-D

2. téma

Ő és Én, Mi egyek vagyunk

Dob-dob, dob-dob… Ssssss…
Mi ez? Hol vagyok?
Puha, kényelmes és meleg. Lebegek. Ringatózom. Jó itt. Maradok.
Dob-dob, dob-dob… Ssssss…
Jé, változom! Minden ugyanaz, és mégis más. Elalszom, és mire felébredek, Én már nem is biztos, hogy Én vagyok. De nem félek. Nem vagyok egyedül. Tudom. Ő velem van. Ringat, simogat, szeret. Érzem. Ő és Én, Mi egyek vagyunk.
Dob-dob, dob-dob… Ssssss…
Behunyom a szemem és csak élvezem a monoton, megnyugtató mormolást, dobolást.
Mmm-mmm-mmmm…
Dúdol. Szeretem a hangját. A legszebb hang a világon. Körbeölel és melegít, akár a víz, ami körülöttem susog. Nekem énekel.
Álmos vagyok.
Dob-dob, dob-dob… Ssssss…
De mi volt ez?! Mi ez a rázkódás, ez a zaj? Szomorú, sír. Ez nem tetszik. Bumm! Hé, itt vagyok! Ez nem jó, nem akarom! Félek! Durr-durr! Rám figyelj! Dúdolj nekem! Szeress engem! Te és Én, Mi egyek vagyunk!
Elfáradtam.
Dob-dob, dob-dob… Ssssss…
Lágy dörmögés ébreszt. Őt is ismerem már. Szeretik egymást és mindketten szeretnek engem. Érzem.
Már semmi baj. Ő örül, kacag. Mindig vidám, ha Vele van. Megint minden rendben. Jó itt. Maradok.
Dob-dob, dob-dob… Ssssss…
Valami más. Jaj, most félek. Ez fáj! Szorít! A dübörgés egyre gyorsabb, a surrogás szinte fülsiketítő. Ő is fél! De miért nyom így össze?! Durr-durr! Bumm! Nem tudok megfordulni, alig kapok levegőt! Bumm-bumm! Túl szűk a hely.
Melegség sugárzik felém, magához vonz, hát engedek a néma hívásnak. Odagömbölyödöm. Kellemes, simogató érzés. Szeret! Érzem.
A szorítás enyhül, a hangzavar is elcsitul végre. Ha Ő nyugodt, én is az vagyok. Ő és Én, Mi egyek vagyunk. Jó itt. Még maradok.
Dob-dob, dob-dob… Ssssss…
Nem férek el! Helyet akarok! Forogni akarok! Bumm! Durr! Bumm-bumm-durr!
Jaj, mit csináltam? Aú! Megint fáj. Megint szorít!
Mi ez? Fény? Furcsa. Bántja a szemem. De mégis tetszik, nagyon szép.
Túl erős a fény! Valami húz! De nekem jó volt itt. Maradni akarok!
Dob-dob-dob-dob-dob…! SSSSSSSSSS…!
Segítség! Megsüketülök! Összeroppanok! Megfulladok!
Mennem kell. Érzem. Pedig jó volt itt. De nem maradhatok.
– Sss… Mmm-mmm-mmmmm…

Diara írta...

1. kép

Világok harca

Minden mi számomra létező,
Számukra káprázat csupán,
S mi képzelt lényeimnek való,
Nekem csak álom s illúzió.

Ki tudja, mi a valóság, az igaz,
Vajon ki az élő és ki nem az?

A lány él, kinek szeme ragyog,
S színek kavalkádja öleli,
Vagy a kedves aprónép,
Kiknek látványa oly életteli?

Kép a képben, lét a létben;
Két világ, egyazon helyen s időben.

Játékos kedvű volt a festő,
Netán kábultan ténykedett;
Vagy tán ez a valóság…
Éppoly könnyen meglehet.

Világok harca ez, és a képzeleté.
Döntsön mindenki, ahogy szeretné.

Konek írta...

A versre is a negyedik képet választottam. Amúgy egy kissé elvont. De szerintem ettől még jó.

A Madárka


Szállhatok én magasba,
Ha Lánc tart fogva,
Elzárva,
Kalitkában tartva.

Szállhatok én az Égben is,
Lehetnek társaim,
Evilági,
Kalitkában tartva.

A Csillagok közt szállok,
Lefelé kiáltok,
Madarak,
Kalitkában tartanak!

Szállanék az Égen,
A Csillagok tövében,
Lánc,
Kalitkába zárva.

Csillag vagyok én is,
Ragyoghatok a Napig is,
Kalitka,
Zárva tart.

monAa írta...

Szia:) Ismét megpróbálkozok a feladattattal. Nos, bennem nem igazán költői lélek veszett el, de azért meg írtam, mert szeretem a kihívásokat:$ Remélem, hogy nagyjából az van a képen amit leírtam, de én amint ránéztem ezek a szavak jutottak először az eszembe, reménykedem, hogy tetszeni fog:$ Puszi=)
3. kép
Süllyedek

Vészes tempóban süllyedek,
Elnyel a sötétség, és a homály.
Akár merre nézek vizet látok,
Próbálok megkapaszkodni,
De a víz semmisé lesz szorításomban.

Vészes tempóban süllyedek,
A felszín számomra káprázat.
Felnézek, fényt remélve,
De szemem előtt sötétség guggol.
Elveszek a feledés tengerében.

Vészes tempóban süllyedek,
Magam elé képzelem a szárazföldet.
Onnan nézek az áramló tengerre,
Mi oly’ ártatlan, és nyugodt.
Szívemen béke honol.

Vészes tempóban süllyedek,
Nincs vissza út, itt a vég.
Elfogadom hát sorsom,
Mi szerint eggyé válok a tengerrel.
Ez jut nekem, ez vagyok én.

Vészes tempóban süllyedek,
A tenger már én vagyok,
Én uralom az egész birodalmat.
Ez az áldásom,
Végre ott vagyok, ahol lennem kell.

Szatti írta...

Szia Diara!

Nagyon tetszett mindkét műved. Elgondolkodtatóak voltak. Az írásod, a történeted talán nekem kicsit túlságosan is elvont volt:), de nem rossz értelemben. Csak néha kellett figyelnem azokra a dolgokra is, amik a sorok között vannak. Viszont nagyon tetszett, kreatív megoldások voltak a dőlt betűs beszúrások. A versed pedig fantasztikus volt! Köszönöm az élményt és hogy írtál!:)

Szatti írta...

Szia Konek!

Nagyon tetszett a versed is, amit írtál! Igaz, kicsit tényleg elvont volt, de most az elvont énetekre vagyok kíváncsi, szóval nyugodtan. Bátorkodjatok minden abszurdnak tűnő dologgal:) Tetszett, érdekes volt és a lezárása is szuper! Köszönöm, hogy írtál!:)

Szatti írta...

Szia monAa!

Érdekes volt a versed és szerintem jól fogtad meg a témát. Most nem is az a lényeg, hogy a versetek pontosan tükrözze a képen látott dolgokat. Gondolatokra vagyok kíváncsi, amit nektek üzen a kép. Szóval, szerintem jól megoldottad, semmi gond nem volt vele:) Köszönöm, hogy írtál és remélem, hogy te nem süllyedtél el közben:) Puszi

monAa írta...

3.téma
Szememet kinyitva egy különös teremtményt véltem felfedezni magam előtt. Arca kedves és barátságos, szemei szikrázóan világítanak a napfényben. Szőr csak a fején található, van két lába, és két keze. Mindene van, ami nekem, de Ő még is más.
Csupasz keze közeledik felém, érintése alatt szőröm szinte égett. Gyengédséget sugallt minden egyes óvatos mozdulattal. A hideg futott át a testemen, nyugodtságot éreztem. Közelsége biztonságot intett felém, nincs mitől félnem. Bárki is ez a teremtmény, rosszat nem akar nekem. Még csak most pillantottam meg, de valami különös köteléket érzek, ami mindennél erősebb.
Játékosan vett az ölébe, hozzá dörgölőztem. Ujjaival cirógatta a fejem búbját, kellemes érzés fogott el, ami kicsiny, védtelen testemen végig ment. Mancsomat erőtlenül tettem szívéhez, érintésemre egyre nagyobbakat kalimpált. Karjai összefonódtak rajtam, szuszogása lágyan súrolta a bundámat. Illata vette hatalmába orrjáratomat, ezt leginkább valami édességhez tudnám hasonlítani. Eltolt magától, majd mélyen egymás szemébe néztünk. Mintha az angyalok pillantottak volna vissza rám.
Percből óra lett, órából nap, napból hét, hétből hónap, hónapból év. Mára már felnőtt, kifejlődött pudli lett belőlem. Amióta csak az eszemet tudom vele élek, Mandyvel.
Együtt cseperedtünk fel, együtt aludtunk, ettünk, játszottunk. Nem volt olyan nap, amit külön töltöttünk volna.
Megmutatta nekem a világ szépségeit, sokat köszönhetek neki. Eleinte nem tudtam, hogy miért nevez állandóan Gubancnak, de az idő elteltével erre is rájöttem. Ez az én becsületes nevem. Ha meghallom, tudom mi a feladatom, nem mondok ellent szavának.
A napok múlásával belőle egy gyönyörű nő lett. Külsőre lehet, hogy megváltozott, de belül számomra mindig az a kedves, gyámoltalan, szeretni való kislány lesz, aminek először ismertem meg.
Ha unatkozunk játékkal dobjuk fel a hangulatot, ha magányra vágyunk egymás mellett csendben fekszünk. Mikor bátorításra van szüksége az ölébe vetem magam, és elkezdem nyalni az arcát, ő viszonzásul pedig szorosan magához ölel. Ha veszélyben van, félelem nélkül mentésére sietek, lovagiasan harcolok, akár mekkora is az ellenség, nem riadok meg, a barátomért mindent. Még az életemet is feláldoznám érte, hisz’ az én életem Ő maga, nem hagyhatom, hogy baja essék. Amíg boldog, boldog vagyok, szomorú, szomorú vagyok. Nem tud aludni vele virrasztok reggelig, ha beteg egy pillanatra se mozdulok el mellőle. Ez fordítva is igaz.
Ha nem érzem jól magam, még inkább mellettem van, lesi minden kívánságomat. Boldog vagyok az egész napot végig játsszuk. Ha szomorúság tör rám, néma csendben van mellettem, nem teszünk semmit, csak ülünk, vagyunk, de nem cselekszünk. Mikor magam alatt vagyok, rögtön tudja mi a feladata, el kezd simogatni. Ilyenkor ez a legjobb vigaszom. Csoda keze van, amit csak is én élvezhetek. Minden egyes mozdulatba bele remegek, érintésében érzem az irántam való aggódást, szeretetet.
Nagyon jól emlékszem az első találkozásunkra, mintha csak tegnap lett volna. Reszketeg kezekkel vett az ölébe, de közben még is tele volt bátorsággal. Illatát még mai napig a tüdőmben érzem… édesség, talán csoki lehetett. Puha keze óvatossággal fonódott körém, biztonságot éreztetve. Ölelését még mindig magamon érzem, egy cseppnyit sem gyengült, az akkori erejéből.
Két kicsiny keze játékosan derített fel rajtam minden egyes apró pontot, ez még most is ugyan így van. Az évek alatt rengeteg minden változott kivéve egyetlen egy dolgot… az érintése. Ez egy fikarcnyit se változott. A felém irányított mozdulata ugyan úgy elvarázsol, tele van szenvedéllyel.
Az évek alatt rengeteg minden történt velünk, sok kalandban volt részünk, amit egy életre megjegyeztünk. Hála neki tapasztalhattam meg a világ legcsodálatosabb dolgát, még pedig a szeretetet. Az idő elteltével ez csak erősödött, és még inkább ragaszkodtunk egymáshoz. Két külön faj, két külön test, két külön szív, egy közös lélek.

monAa írta...

3.téma

Szememet kinyitva egy különös teremtményt véltem felfedezni magam előtt. Arca kedves és barátságos, szemei szikrázóan világítanak a napfényben. Szőr csak a fején található, van két lába, és két keze. Mindene van, ami nekem, de Ő még is más.
Csupasz keze közeledik felém, érintése alatt szőröm szinte égett. Gyengédséget sugallt minden egyes óvatos mozdulattal. A hideg futott át a testemen, nyugodtságot éreztem. Közelsége biztonságot intett felém, nincs mitől félnem. Bárki is ez a teremtmény, rosszat nem akar nekem. Még csak most pillantottam meg, de valami különös köteléket érzek, ami mindennél erősebb.
Játékosan vett az ölébe, hozzá dörgölőztem. Ujjaival cirógatta a fejem búbját, kellemes érzés fogott el, ami kicsiny, védtelen testemen végig ment. Mancsomat erőtlenül tettem szívéhez, érintésemre egyre nagyobbakat kalimpált. Karjai összefonódtak rajtam, szuszogása lágyan súrolta a bundámat. Illata vette hatalmába orrjáratomat, ezt leginkább valami édességhez tudnám hasonlítani. Eltolt magától, majd mélyen egymás szemébe néztünk. Mintha az angyalok pillantottak volna vissza rám.
Percből óra lett, órából nap, napból hét, hétből hónap, hónapból év. Mára már felnőtt, kifejlődött pudli lett belőlem. Amióta csak az eszemet tudom vele élek, Mandyvel.
Együtt cseperedtünk fel, együtt aludtunk, ettünk, játszottunk. Nem volt olyan nap, amit külön töltöttünk volna.
Megmutatta nekem a világ szépségeit, sokat köszönhetek neki. Eleinte nem tudtam, hogy miért nevez állandóan Gubancnak, de az idő elteltével erre is rájöttem. Ez az én becsületes nevem. Ha meghallom, tudom mi a feladatom, nem mondok ellent szavának.
A napok múlásával belőle egy gyönyörű nő lett. Külsőre lehet, hogy megváltozott, de belül számomra mindig az a kedves, gyámoltalan, szeretni való kislány lesz, aminek először ismertem meg.
Ha unatkozunk játékkal dobjuk fel a hangulatot, ha magányra vágyunk egymás mellett csendben fekszünk. Mikor bátorításra van szüksége az ölébe vetem magam, és elkezdem nyalni az arcát, ő viszonzásul pedig szorosan magához ölel. Ha veszélyben van, félelem nélkül mentésére sietek, lovagiasan harcolok, akár mekkora is az ellenség, nem riadok meg, a barátomért mindent. Még az életemet is feláldoznám érte, hisz’ az én életem Ő maga, nem hagyhatom, hogy baja essék. Amíg boldog, boldog vagyok, szomorú, szomorú vagyok. Nem tud aludni vele virrasztok reggelig, ha beteg egy pillanatra se mozdulok el mellőle. Ez fordítva is igaz.
Ha nem érzem jól magam, még inkább mellettem van, lesi minden kívánságomat. Boldog vagyok az egész napot végig játsszuk. Ha szomorúság tör rám, néma csendben van mellettem, nem teszünk semmit, csak ülünk, vagyunk, de nem cselekszünk. Mikor magam alatt vagyok, rögtön tudja mi a feladata, el kezd simogatni. Ilyenkor ez a legjobb vigaszom. Csoda keze van, amit csak is én élvezhetek. Minden egyes mozdulatba bele remegek, érintésében érzem az irántam való aggódást, szeretetet.
Nagyon jól emlékszem az első találkozásunkra, mintha csak tegnap lett volna. Reszketeg kezekkel vett az ölébe, de közben még is tele volt bátorsággal. Illatát még mai napig a tüdőmben érzem… édesség, talán csoki lehetett. Puha keze óvatossággal fonódott körém, biztonságot éreztetve. Ölelését még mindig magamon érzem, egy cseppnyit sem gyengült, az akkori erejéből.
Két kicsiny keze játékosan derített fel rajtam minden egyes apró pontot, ez még most is ugyan így van. Az évek alatt rengeteg minden változott kivéve egyetlen egy dolgot… az érintése. Ez egy fikarcnyit se változott. A felém irányított mozdulata ugyan úgy elvarázsol, tele van szenvedéllyel.
Az évek alatt rengeteg minden történt velünk, sok kalandban volt részünk, amit egy életre megjegyeztünk. Hála neki tapasztalhattam meg a világ legcsodálatosabb dolgát, még pedig a szeretetet. Az idő elteltével ez csak erősödött, és még inkább ragaszkodtunk egymáshoz. Két külön faj, két külön test, két külön szív, egy közös lélek.

Névtelen írta...

4. téma


Létezésem értelme? Ennél mi egyszerűbb sincs. Életet adok, s elveszek. Lényegtelen miért teszem... Minden összefügg mindennel, s az egészet összekapcsolom.Számomra nem fontos, hogy a dolgok miértjét kutassam, nekem ennél letisztultabb elveim vannak, és én követem őket, míg bírom, s míg hagyják. Ha a természet úgyakarja jéggé dermedek, máskonak ezzel kínzó fájdalmat vagy kirobbanó örömet okozva. Nem kétséges létem kétoldalú: éltető és gyilkos. Ha kell felolvasztva fagyos önmagam vízként nyújtok biztonságos élőhelyet milliárdnyi halamnak. Önző dolog, tudom ennyi helyet elfoglalni a földön, de ami az enyém, ahhoz ragaszkodom, így pusztítások árán is, de területeimet megőrzöm, védem. Nem kétséges létem kétoldalú: éltető és gyilkos. Mikor a hő okozta hevességben párolgok, nem veszek a levegőben: molekuláim felhőivel végtelen körforgásként tápláljuk egymást. Nem meglepő kijelentés, hogy uralom az elemeket, hátással vagyok a pusztító Tűzre, befolyásolom a Földet, ha akarja, ha nem, és megtűröm a Levegőt. Nem kétséges létem kétoldalú: éltető és gyilkos. De víz nélkül minden elpusztul...
(Víz)

Üdv: NoName

Névtelen írta...

Vers: 4. kép

Láncoktól szabadulni nem fogok,
Hiába is próbálkozok.
Feladás eszembe sem juthat,
Küzdök ameddig van oka...

Lázadnék én, mint mindenki,
Akaratotokból mégsem törhetek ki.
Lekötöztök, fogva tartotok,
Szabadságom elraboljátok!

Csak nevettek mikor ábrándozok,
Leszóltok, ha alkotok.
Nem kétséges: uraltok.
De vajon meddig bírjátok?

Könnyebb volna feladni,
Fejet hajtva elbújni.
Bukott angyalként nézni az égre,
Valamit elveszteni egy életre!

Láncoktól szabadulni nem fogok,
Hiába is próbálkozok.
A feladás eszembe sem juthat,
Küzdök ameddig van oka...

Mi engem éltet nem más,
Mint maga a kalandvágy.
De fogságban megízlelni lehetetlen,
Ezért vagyok tehetetlen.

Habár mindent összevetve,
Boldog még így is lehetek,
Rengeteg lehetőség tárul elém,
Mit ti adtok, s a lekötözés.

Bár tudom: a láncok maradnak örökre,
S egyre szorosabb a megkötés,
Feladni nem fogom Soha!
Küzdök ameddig van oka...


Üdv: NoName

monAa írta...

3. téma

Szememet kinyitva egy különös teremtményt véltem felfedezni magam előtt. Arca kedves és barátságos, szemei szikrázóan világítanak a napfényben. Szőr csak a fején található, van két lába, és két keze. Mindene van, ami nekem, de Ő még is más.
Csupasz keze közeledik felém, érintése alatt szőröm szinte égett. Gyengédséget sugallt minden egyes óvatos mozdulattal. A hideg futott át a testemen, nyugodtságot éreztem. Közelsége biztonságot intett felém, nincs mitől félnem. Bárki is ez a teremtmény, rosszat nem akar nekem. Még csak most pillantottam meg, de valami különös köteléket érzek, ami mindennél erősebb.
Játékosan vett az ölébe, ujjaival cirógatta a fejem búbját, kellemes érzés fogott el. Mancsomat erőtlenül tettem szívéhez, érintésemre egyre nagyobbakat kalimpált. Karjai összefonódtak rajtam, szuszogása lágyan súrolta a bundámat. Illata vette hatalmába orrjáratomat. Eltolt magától, majd mélyen egymás szemébe néztünk. Mintha az angyalok pillantottak volna vissza rám.
Percből óra lett, órából nap, napból hét, hétből hónap, hónapból év. Mára már felnőtt, kifejlődött puli lett belőlem. Amióta csak az eszemet tudom vele élek, Mandyvel.
Együtt cseperedtünk fel, együtt aludtunk, ettünk, játszottunk. Nem volt olyan nap, amit külön töltöttünk volna.
Megmutatta nekem a világ szépségeit, sokat köszönhetek neki. Eleinte nem tudtam, hogy miért nevez állandóan Gubancnak, de az idő elteltével erre is rájöttem. Ez az én becsületes nevem. Ha meghallom, tudom mi a feladatom, nem mondok ellent szavának.
A napok múlásával belőle egy gyönyörű nő lett. Külsőre lehet, hogy megváltozott, de belül számomra mindig az a kedves, gyámoltalan, szeretni való kislány lesz, aminek először ismertem meg.
Ha unatkozunk játékkal dobjuk fel a hangulatot, ha magányra vágyunk egymás mellett csendben fekszünk. Mikor bátorításra van szüksége az ölébe vetem magam, és elkezdem nyalni az arcát. Ha veszélyben van, félelem nélkül mentésére sietek, lovagiasan harcolok, akár mekkora is az ellenség, nem riadok meg, a barátomért mindent. Még az életemet is feláldoznám érte, hisz’ az én életem Ő maga, nem hagyhatom, hogy baja essék. Amíg boldog, boldog vagyok, szomorú, szomorú vagyok. Nem tud aludni vele virrasztok reggelig, ha beteg egy pillanatra se mozdulok el mellőle. Ez fordítva is igaz.
Ha nem érzem jól magam, még inkább mellettem van. Boldog vagyok az egész napot végig játsszuk. Ha szomorúság tör rám, néma csendben van mellettem, nem teszünk semmit, csak ülünk, vagyunk, de nem cselekszünk. Mikor magam alatt vagyok, rögtön tudja mi a feladata, el kezd simogatni. Ilyenkor ez a legjobb vigaszom. Csoda keze van, amit csak is én élvezhetek. Minden egyes mozdulatba bele remegek, érintésében érzem az irántam való aggódást, szeretetet.
Nagyon jól emlékszem az első találkozásunkra, mintha csak tegnap lett volna. Reszketeg kezekkel vett az ölébe, de közben még is tele volt bátorsággal. Illatát még mai napig a tüdőmben érzem… édesség, talán csoki lehetett. Puha keze óvatossággal fonódott körém, biztonságot éreztetve. Ölelését még mindig magamon érzem, egy cseppnyit sem gyengült, az akkori erejéből.
Két kicsiny keze játékosan derített fel rajtam minden egyes apró pontot, ez még most is ugyan így van. Az évek alatt rengeteg minden változott kivéve egyetlen egy dolgot… az érintése. Ez egy fikarcnyit se változott. A felém irányított mozdulata ugyan úgy elvarázsol, tele van szenvedéllyel.
Rengeteg minden történt velünk, sok kalandban volt részünk, amit egy életre megjegyeztünk. Hála neki tapasztalhattam meg a világ legcsodálatosabb dolgát, még pedig a szeretetet. Az idő elteltével ez csak erősödött, és még inkább ragaszkodtunk egymáshoz. Két külön faj, két külön test, két külön szív, egy közös lélek.

Szatti írta...

Szia NoName!

Nagyon tetszettek a gondolataid a vízről, és a vers is szuper volt. Nagyon jól fogalmaztál, semmibe sem tudok belekötni! Ügyes munka mindkettő!:) Köszönöm, hogy írtál, gratulálok!

Szatti írta...

Szia MonAa!

Nagyon tetszett a történeted, ahogyan a kutya-ember kapcsolatot megfogalmaztad. Gyönyörűek voltak a gondolataid, köszönöm, hogy elolvashattalak!:) Puszi

B. P. Haidey írta...

Sziasztok!
Én is beesem az utolsó napon. :)
1. feladat: 4. téma - a víz


A legerősebb testvér vagyok mind közül. Testvéreim, Föld, az örök anya, termő és buja. Tűz, a harcos, ki haragjában pusztítja az elérhetőt, de szíve igaz, hisz fényt ad és átmelegít. Fa, ki megsegít, védelmez, törekszik a jóra, amit talán soha nem érhet el, hiszen oly törékeny és sebezhető. Fém, a csillogó, kegyetlen szépség, tébolyít, mégis ragaszkodsz hozzá.
Bármelyiküket legyőzöm, ha kell. Nem állhat semmi és senki az utamba.
Tűz nem tud nekem ellent mondani. Meghajol az akaratom előtt. Ha parancsolok, ő engedelmeskedik. Néha megengedem neki, hogy kiélje pusztító hajlamát, de ha úgy látom, már eleget játszadozott, közbelépek.
Fém lehet bármilyen csábító szépség, mégis tart tőlem. Tudja jól, csak egy szavamba kerül, és hosszú szenvedés vár rá.
Föld is túl gyenge. Hiába épít sziklákat, emel hegyeket, én bármelyiket le tudom bontani, el tudom hordani. Talán idő kell ahhoz, hogy legyőzzem, mert ő a legerősebb a testvéreim közül, de megteszem, ha rákényszerít.
Fát nagyon kedvelem, szeretem csapongó, szárnyaló természetét, ezért mindig számíthat rám. Mégis, ha elkövetne ellenem valamit, akkor könyörtelen lennék hozzá is, ugyanúgy, ahogy a többiekhez.
De nem akarok könyörtelen lenni. Kedvelem őket, csak néha meg kell nekik mutatni, hogy itt én vagyok a főnök. Ez a bolygó az enyém. Bennem egyesül minden gondolat, áthatolok mindenen, beszövöm az egész világot. Uralkodom efelett a világ felett. Bebújok minden pici résbe, a sziklák apró repedéseibe. Magamba gyűjtöm mindazt, amit magammal vihetek, és leteszem, ahol jónak látom. Csörgedezek, folydogálok vagy hömpölygök. Sodró lényem csendes áradássá válik, míg végül hatalmas medremben ringatózom a Föld ritmusára.
Szervtelen lényem végül szervessé válik, hiszen ott vagyok minden élőben, ők az én részeim, én pedig az övék. Érzem, amit éreznek, látom, amit látnak. Átélek mindent, és emlékszem. Tudatom végtelen, hosszú lüktetés, ami behálózza az egész bolygót. Őrzöm a fájdalom és kín emlékét ugyanúgy, mint az öröm és boldogság rezdüléseit. Általam minden együtt dobban, forrong és pezseg. Én vagyok az élet. Adom és elveszem azt.
Hatalmam szinte végtelen, de tudom, csak a jó szül jót.
Egy akarok lenni, ez az én küldetésem.

--------------------------------------

Verset nem tudok írni, ezért nem is erőltettem. Viszont kis furfanggal kitaláltam egy átmeneti megoldást. A versem formája haiku, japán vers, nagyon kötött forma, viszont szükségtelen a rím (5-7-5 szótagszámú)Az mondandót összesen 17 szótagban kell megalkotni. Jó játék. :)

Vers 3. kép:

Megtisztulás

Tengernyi sötét
gondolatom mosd el, ó,
áradó erő!

Szatti írta...

Szia Hédi!

Nagyon tetszett a vízről szóló írásod. Úgy látom, ez a téma mindenkinek bejön:) Jól fogalmaztál, tényleg átérezhető volt az, amire egy víz képes. Szuper volt. A verset igen sajátosan oldottad meg, de tetszett:) Frappáns volt, akárcsak te:) Puszi, és köszönöm, hogy írtál!

Syro írta...

Négy testvér járja táncát, körbe öleli rabját. Szemeznek, incselkednek vele, dúlnak, rombolnak, építenek, de vigaszt nem nyújtanak. Kérdem én, kik ők. Kik ezek, hogy rendelkezhetnek életünk felett? Mitől különben ők nálunk, kérlek mond meg nekem, könyörgöm.
Egy halk hang szól a fejemben, érzem őt a tudatomban, testemben. Talán, most megértem. Behízelgő modora, nyájas szavai, arroganciája félelmet ébreszt bennem, de már nem tehetek ellene, beengedtem a fejembe, s nem szabadulok, míg Ő, másképp nem dönt. Meg kell hallgatom bármit is mond.
Jól figyelj gyarló teremtmény, mert többet nem hallod hangom: Mi vagyunk, a Teremtők: a Föld, a Víz, a Tűz, s a Levegő. Egy az otthonunk, ezen osztozunk, de vad a lelkünk, hisz tudod. Formáljuk a tájat kedvünk szerint, senki nem gátol minket, önmagunk szabjuk nemlétező határaink. De jobb ha tudod: Én vagyok mind közül a legkülönb, mert engem teremtettek először. Egy halk sóhaj, nem több, csupán ennyi kellet hozzá. Megköszöntem az életet? Á, dehogy. Egy pillanat, és már ott se voltam, bejártam a végtelent, s láttam benne remekműveket, melyet a Legfőbb alkotott, de ne mosolyog, EZEK, nem ti vagytok. Idővel ajándékot kaptam, bár nem érdemeltem, egy szilárd gömböt. Itt tapasztaltam meg létezésem valódi okát. Közelebb mentem, mert furcsa volt, nem láttam még ilyet, pedig jártam sokáig a végtelent. Világított, hol fehéren, hol vörösen, izzott mikor a közelébe mentem, és meglepetésemre beszélt hozzám. Kérdezte ki vagyok, miért ingerlem, s követelte fejezzem be. Parancsot osztott, pedig én voltam itt előbb, nem volt hozzá joga, így tovább dühítettem. Bele-bele kapott könnyed ruhámba, tépázva önérzetem, de többre képtelen volt. Magasabbra, és magasabbra emelkedtem, s neki ettől csak rosszabb lett, fénye kialudt, és többé már nem izzott. Egyre sötétebb színt öltött magára, míg végül mozdulatlanná nem dermedt, és meredezett a magasba. Ekkor alászálltam, s a nagyszájú izzó testvéremet kerestem. Mert az volt, csak hozzám hasonló merne szembeszállni velem, de vesztett. Boldogan, de mégis szomorúságtól meggyötörten cirógattam meleg, és ragyáktól burjánzó testét, de nem felelt. Így kissé őrülten felkacagtam, s tova repültem. Gyönyörködtem, húgom dühében, mely utamba került, láttam merész vonalait, mellyel engem kergetett. Magasra vágyott, melyt nem érhetett el soha. De találtam egy helyet, hol megleltem, köpködte még izzó átkait, de nem érdekelt. Lágy ölelésembe vontam, becézgettem, a világmindenséghez hasonlítottam. Szerettem őt, bár nem tudom miért, vagy honnan tudtam ezt, de bennem volt, és ezt, képtelen voltam szavakba önteni. Lágy szellővel kedveskedtem, s a bocsánatáért esedeztem. Hol mellette repültem, hol a végtelen felé vágytam, de elszakadni tőle már nem tudtam. Magasan jártam, gondolkodtam, lenéztem, és többé már nem láttam. Fehér lepel borította, mely furcsa dologgal szórta őt. Megpróbáltam megvédeni, de hiába. Haragosan estem az ismeretlennek, vagy lágyan, nem számított. Csak áztatta húgom, s nem érdekelte könyörgésem. Halkan kacagott, s lágy dallamot dúdolt. Kedveskedett nekünk, nem bántott, hisz nem is tudott. Testvérünk volt. A gömbön most már hárman osztoztunk. Idővel furcsa szín férkőzött közénk, furcsa teremtményekkel. De Ő, nem bántott, vagy hivalkodott. Egyszerűen elénk állt, s békességet, harmóniát ajánlott. Ezeket a feltételeket elfogadtuk, s teljességben boldogan éltünk. Kiáltunk, minden próbát, mi kívülről jött, túléltünk mindent, s talpra álltunk mindannyiszor. Majd jöttek az ismeretlen, különös betolakodók. Egy ideig békében éltek velünk, majd egyre többet, és többet követeltek belőlünk. Hiába mondtuk, hogy ne tegyék, meg se hallgattak minket. Nyomatékosan figyelmeztettük őket, de nem fogadták meg szavainkat. Most már, mi se fogjuk meghallani őket. Eldöntöttük, hogy ideje visszavennünk azt, ami minket illet, és Engem, hisz a Föld az én ajándékom volt. Lefújom róla a mocskot végleg, mert mi vagyunk a Természet, s én, a Levegő, az elemek között a legelső.

Syro írta...

Ami lemaradt az előzőnél hely szűke miatt, az a 4. téma volt. A vers meg a harmadik kép.

Szűrreál

Vágyok oda, hol a tenger tiszta,
Kék vizét semmi sem csúfítja.
Lágyan ring, szellő simogatja,
Felhő nézi, cirógatja.

Légy te az, ami ő nem lehetek,
a szabadság kéklő fellege.
Lásson téged mindenki,
de nem ismerjen senki.

Tudd, amit ők tudnak,
Érezd, amit ők éreznek,
Halld meg szavukat,
s suttogd vissza vágyaikat.

Egy ismeretlen ismerős
kép mögé bújva. Félős.
Utat mutatsz, de sajátod nem leled,
evezz velem, el innen, tengeren.

Szabadon, és elveszetten,
a tükröt kérdem mellettem.
Mutatja arcom, szüntelen,
Könnyel keverve lelkem.

Taszíts a fagyos mélybe,
vagy emelj a tündöklő égbe.
Ringass lágy vizeken, a kéklő fényben,
vagy temess a földnek sötét rejtekébe.

Engedj, mennem kell, hív a tenger.
Testvért lát, s nem engem.
Álarcom vizes, s tiszta,
Én, a tükör vagyok, nem a keret maga.

Rica Whimsy írta...

A négy őselem engem inspirál...

4. Téma - Föld

Fáj! Ahogy a fák sikítanak, kapaszkodnak. A testembe marnak a gyökereikkel.
És én kérem őket: szorítsatok!
Nem! Egymás után engednek el.
A fűrészek üvöltenek! Ezek még csak a csizmák, de már érzem, mindenem remeg: Közelednek a buldózerek.
Távolabb, a beton alatti részem már alig érez, zsibbadt, halott.
De az erdő még élt! Melengetett a Nap, öntözött az Eső, reszketett a testem a vadak patája alatt...
Ma hajnalban elmenekültek, csak a csend maradt utánuk. Aztán a némaságot szétharapták a fűrészfogak.
Egy fa már nem kapaszkodik, ellazult a szorítása, és sorra mind feladja...
Sok idő kell még véget ér a szenvedésük, mire a tönkök mind kiszáradnak.
Itt vannak a buldózerek. Ez már nagyon fáj! Elájulok...

Nem vettem hosszúra szerintem belefér a kettő egy kommentbe:

4. kép

A Bábjátékos

Lánckötélen függ egy lányka,
Merész játék minden vágya.
Lágy keze madarat reptet.
A gyengét segíti lánca,
A vakmerő maga szállna,
Alattuk a Tűz Óceánja.
Madárnak két útja lehet:
Lángba hullik törött szárnnyal
Vagy csillagként az Ég várja.

Freeb írta...

Örülök a hosszabbításnak, így volt időm írni. :)
Kezdem a rosszabbikkal, a verssel. Nem az én műfajom, látszik is rajta. :D

Óh, a 3. képhez írtam, s a témából pedig az elsőt választottam. Ha jól láttam,nem is volt még olyan. ;)

Gondolatok szárnyalása

Kép a képben, nézem mereven,
Próbálom megérteni a fejemben.
Egy lány, ki maga előtt tartja a képet,
Körötte mélységesen kéklő víz terjeng.

Nyugodtan áll, mintha meg sem érezné
A tenger borzongató hűvösét.
Nézem, s nem értem,
Miért nem menekül el?

Érzem azt, amit ő,
Hallom azt, amit ő.
Mennék tovább, de nem tudok
Földbe gyökerezve lábamat letaglózott.

Kép a képben, nézem mereven,
S a tenger hullámai megelevenednek előttem.
Mintha szívnák ki őket, a képből kitörnek
Ahogy a bárányfelhők is úsznak az égen.

Freeb írta...

A novella pedig: 1. téma. :)

Újjászületés

Hirtelen ébredek, a levegő bent rekedt tüdőmben, sötétség van körülöttem, én mégis jobban látok, mint bármikor máskor. Zihálva próbálom magam éltető oxigénhez juttatni, a szagok élesen facsarják orromat - érzem a nyirkos földét, a kemény fáét. Túl nagy a csend, s mégis, mintha a füleimben dobolnának teljes hangerővel. Hallom az apró állatok motoszkálását, a földben kúszó gilisztát, a fát kaparászó bogarakat. Hirtelen kapálózni kezdek, keresgélni a szűk helyen egy kijárat félét. Még nem tudatosult bennem, hol is vagyok, mi vagyok, s hogy lehetek életben. A nyelvem futólag érinti a fogaimat, s egy pillanatra megdermedek. Szűkölve, hisztérikusan kezdem püfölni a kemény fát, és meglepődve sikoltok fel, amikor kezeimmel megérzem betódulni a földet. Megállíthatatlanul folyik, mintha vízzel keverték volna el sárrá, s én kétségbeesve próbálok szabadulni. Kiásni magamat a koporsóból. A felszínre törve a hátamra gurulva lihegek, el sem hiszem, hogy élek. Megborzongok a hűvös szellőtől, mégsem olyan az érzés, mint régen. Mindent hallok, még a leghalkabb neszeket is, mindent látok, mint egy ragadozó. A torkom kaparni kezd, kiszáradtnak érzem, mintha már évezredek óta nem ittam volna.
Az ajkaim megremegnek, ujjaimmal megérintem a szemfogaimat, az emlékeim lassan, hitetlenül térnek vissza. Elmémben megjelenik egy jóképű, sármos férfi, ellenállhatatlan, igéző szemekkel, csókra csábító ajkakkal. Felvillanás szerűen jön a következő kép. Egy bárban vagyok, a férfi itallal kínál, amit én egyből lehajtok. Aztán jön a következő ital. Ismét felvillan egy kép. A férfi kezét érzem a derekamon, egy sikátor felé vezet, én készségesen követem. Éles fájdalom hasít a nyakamba, szinte érzem, ahogy rágondolok. Érzem, ahogy fogy az erőm, kiszívja az energiám, s a testem ernyedten omlik a fal tövébe. A lélegzetem elakad, ahogy felfogom, mi támadott meg, s hogy lehetek életben. Olyanná váltam, mint a támadóm. Vámpírrá.
Megremegek, de felállok, s utamat a város felé veszem. Nem tudom, mitévő legyek. Hova mehetnék? Mit csinálhatnék az életemmel? Élet ez egyáltalán? A legendák vámpírjai örökké élnek, s örökké hajtja őket a vágy, a szomjúság. Ilyen életet akarok? Ahogy beljebb érek a városba, egyre hangosabban érzékelem még a messzibb hangokat is. A fogadók tele vannak iszákos emberekkel, a vérük illata az orromban terjeng. Lehunyva szemeimet csak az illat által kiváltott érzésre összpontosítok. Gyilkolási vágy keveredik a szomjúsággal. Annyira lekötöttek az érzések kavalkádja, hogy csak most fogom fel, hogy közeledik felém egy férfi. Részegen tántorog, ennek ellenére, amikor meglát először összevonja szemöldökét, majd elvigyorodva lépteit egyenesen felém irányítja.
- Szia szépségem… - nyögi ki összeakadó nyelvvel, míg nekem megremegnek az ajkaim. Csábító illat száll a széllel, aminek alig bírok ellenállni. Olyan erős, olyan hívogató… Öljek az életben maradásért? – teszem fel magamban a kérdést. Vessek véget egy ember életének azért, hogy én magam örökké élhessek?
A férfi odaér hozzám, durván magához ránt, és erőszakosan csókolni kezdte a nyakamat. Az ösztön átveszi rajtam a hatalmat, nem gondolkozom, nem próbálok meg ellenállni hívó szavának. Teszem, amit diktál. Ölök, hogy életben maradjak. A férfi ordibál, próbálj lefejteni magáról, hasztalan. Amikor már ernyedten ájul karjaimba, megállok egy pillanatra. Kiélvezem a vér ízének mámorát, ahogy szétterjed a számban, majd csillapítja a szomjúságom. Megnyalom ajkaim, s minden ellenérzésemet félretéve tovább szívom a vérét. Mert a szomjúság nem tűnik el, csak még inkább csökkenteni akarom.

Szatti írta...

Szia Syro!

Nem igazán tudok mit fűzni a történetedhez és a versedhez... de ezt ne negatívumként értsd. Bámulatos volt mindkét alkotásod. Elvarázsoltál és szó szerint tátva maradt a szám:) Nagyon-nagyon tetszett, gratulálok neked! Köszönöm ezt a rendkívüli élményt és hogy a feladatot gazdagítottad a gondolataiddal!

Szatti írta...

Szia Rica!

Nagyon tetszettek a gondolataid. Kicsit elvontak voltak, de jó értelemben, hiszen most ez volt a feladat lényege:) Tetszett a történeted, ahogyan megragadtad a témát, nagyon egyedi volt. A versed pedig varázslatos:) Gratulálok mindkettőhöz!

Szatti írta...

Szia Freeb!

Nekem nagyon tetszett a versed, habár te nem érezted a legjobbnak. Oké, szépséghibája, hogy egyik sor jóval rövidebb, mint a másik és fordítva, de mint mondtam, nem az a lényeg, hogy mennyire tartjátok be a versírás szabályait és szerintem te remekül megoldottad a feladatot:)

Az írásodnak is nagyon örültem, főleg, hogy ezt a témát még senki nem dolgozta ki:) Nagyon tetszett, jól érzékeltetted az átalakulás lehetséges érzéseit, gondolataid. Köszönöm, hogy olvashattalak, puszi:)

Tia írta...

Szia. Jó, hogy meghosszabbítottad a feladatot, mert tegnap értem haza :D

A 4. képhez írtam verset. Nem mondom, hogy jó lett, mert nem nagyon megy nekem a versírás.. :S


Viszony

Hol virradat, hol alkonyat sújt,
Egy fénysugár erejével az összes csillag lehull.
S hol a holdat hátulról a nap melegíti,
Másutt testemet képzelt láncok merevítik.

Minden vagyok és semmi egyszerre,
Egyszer a világ csücske, másszor meg közepe.
Tudok gyűlölni, tán szeretni még jobban,
Nem tudhatom, mert sokáig egyiket se próbáltam.

Azt tudom, hogy nélkülem a kalász nem érlelődik,
De ha bojkottálom, a melegtől összeesik.
Néha nagy fáradozásom közepette a kezemet megkötik,
Aztán rab láncaimat leoldják, s a semmibe vetik.

Mert jó nem létezhet gonosz nélkül,
És a föld magányos a levegő szelétől,
S mikor már az emberek is állatként viselkednek,
Akkor én ott vagyok, hogy egyensúlyt teremtsek.



Ui.: választanál nekem egy témát? Mert elakadtam, hogy melyiket írjam meg :/ Valahogy úgy vagyok vele, hogy mindegyikhez van ötletem s mégis egyikhez se :D

Szatti írta...

Szia Tia!

Örülök, hogy jól jött a hosszabbítás, és hogy tudtál írni:) Tetszett a versed, volt mondanivalója, gratulálok! Témában, hát...szerintem, neked az első téma menne a legjobban, szóval, válj vámpírrá:) Sok sikert a történethez és még egyszer köszönöm, hogy írtál! Puszi

Becca írta...

Szia!Ismét írok neked! És már nagyon várom az eredményhirdetést! Hát itt lenne a versem amit a második feladathoz írtam...a 3. képhez!

Cím: Én valamikor ilyen voltam

Valami eltűnt bennem régen,
elveszett már a régi énem.
Zavarodott lelkem az univerzumban kering,
a szomorú magány beton fala kerít.


A múltból szaggatott képek,
körülöttük csak villódzó fények.
akkor régről mikor még boldog voltam,
amikor még mindenfele egy marék boldogságot szórtam.

Lepergett eddigi életem,
nem értettem sohasem.
De most a sötétség hív magához,
vízzel teli bugyrához.

A múltam fojtogatott,
keveredtek a gondolatok.
Folytak , mint a tenger,
ez csak egy képzeletbeli henger.

Csak egy könny gurult le az arcomon,
de ebbe beleadtam minden bánatom.
Mindössze egy csak egy mondat hagyta el ajkam:
Én valamikor ilyen voltam.

Szatti írta...

Szia becca!

Nagyon tetszett a versed, a gondolatai és a mondanivalója. Örülök, hogy végül sikerült elküldened:) Ne feledd majd, hogy az első feladatrészhez írnod kell egy történetet, csak akkor érvényes a részvételed. Puszi és még egyszer köszönöm az élményt, hogy olvashattalak!

EVETTA BRIGHT írta...

Sziasztok!

Nagyon jó az oldal, már többször jártam itt. A mostani feladat nagyon megfogott és gondoltam teszek én is egy próbát.

A harmadik témát választottam:


„Remegek, valami elveszett. Hová visztek? Az anyukámat akarom…”

Igen, egy derűs májusi napon esett meg, hogy végleg elvettek az anyukámtól. Volt még három testvérem is, és egyszer csak jött egy kéz, egy nagy és erős, vasmarkú kéz, és kiemelt a biztonságot nyújtó fészkemből….
Nem maradt már semmi a régi életemből, csak azok a piszok bogarak, akik a bundám alatt mászkáltak, na meg a nagy lapátfüleim végén függtek. Féltem, nagyon féltem, de aztán jött egy újabb kéz, s hozzá meleg, ölelő karok, s egy hang, egy kedves, becéző hang. Egy lány volt, aki beszélt hozzám, s még nevet is adott nekem. – Szia kicsi spániel, - mondta kedvesen – Bonifácnak nevezlek el…
Habos, langyos vízben, fürdetett, fésűvel fésülgetett, vékonyka ujjaival, az összes vérszívótól megmentett. A szőröm pihe puha lett és illatos, magamra sem ismertem. Attól a naptól kezdve a leány lett az én anyukám, aki ápolt, etetett, sétálni vitt, s éjszaka, egy kipárnázott kosárkában az ágya végébe fektetett.
8 éve éldegélek már a gazdám mellett, boldogan, harmóniában. Mindenem megvan, amit egy kutya csak kívánhat magának: hatalmas kert, ahol kedvemre járhatok kelhetek, van sok játékom, s mindig tele a tányérom. Valahonnan a semmiből ide pottyant egy gyermek is, akivel a napjaim nagy részét töltöm, s bizony van egy szerelmem is, akivel évente kétszer találkozunk.
Vannak nálam sokkal nagyobb gazdagságban élő kutyák, akik mindent látnak a világból. Látják az eget, a hatalmas csontokat, s a gumicsirkét, amivel épp játszanak. Hordanak gyémántot, és nadrágot, vagy épp gumit a „hajukban”, mások meg nyaralni járnak, luxus körülmények között sétálnak…..
Én öt éve már, hogy semmit nem látok a külvilágból… Egyszer csak homályosan kezdtem el látni, azután meg rohamosan bekebelezett a sötétség. Menthetetlenek a szemeim, pedig a gazdáim mindent megpróbáltak, de hiába, soha nem nyerhetem vissza a látásom, nincs rá gyógymód.
Mégis boldog vagyok, ha választhatnék, ma is, most is, ugyanezt az életet választanám. Hogy miért? Miért jó vaknak lenni? Nem, nem jó vaknak lenni, de mire mennék a látásommal, ha nem kapnék szeretetet, odafigyelést, ha teli aggatnának mindenféle vacakkal, amire én, a kutya, egyáltalán nem is vágyom.
Hálás vagyok a sorsnak, s a kéznek, aki kiemelt, s engem választott azon a májusi napon. Hálás vagyok a sok szeretetért, a gondos kezekért, a simogatásért, s azért, hogy szemek nélkül is világosan látom a lényeget, ami nem a mindennapok gazdagságában rejlik, hanem azokban az olykor észrevehetetlen apróságokban, mint a törődés, az emberség, a ragaszkodás, az önfeláldozás…. S ugyan sötétben élek, mégis ezt a csúf feketeséget, nap mint nap, beragyogja az a szeretet amit a gazdáimtól kapok, s bizony ez az, amit soha semmire el nem cserélnék….

A verset pedig az első képről írtam:
Óh, ha pillangó lehetnék, egyre csak, egyre csak röpködnék.
Ha szél lehetnék, messzire eljutnék, dimbes-dombos vidékekre, árnyékos terekre.
Lennék virág, ki száz színben tündököl, s napraforgó, ki a nap felé könyököl.
Lennék kavics, hűs tenger mélyén, s lennék még csillag is, egy aprócska mindent látó égi fény.

Hogy mi lennék még? Boldog, boldog igazán, ki nem csak az álmaiban él, hanem éli az életét igazán.

Hogy ki vagyok én? Egy leány, ki mindent látott már, ki messzire eljutott, gondolatai szárnyán át….

Suzy írta...

Itt Suzy.

1. feladat/4. téma

Négy elem. Négy őselem. A tűz, föld, víz, levegő.
Egyek, de mégis különböznek. Mind fontos az élet szempontjából, noha örökös harcban állnak egymással.
A víz eloltja lángot, a tűz elpárologtatja a nedvességet.
A föld elfolytja a pusztító és éltető erőt, a tűz felperzseli a talajt s egy élőlény sem hagy nyugton.
A levegő élteti, szünteti és hajtja az évezredes lángot, a tűz felmelegíti a légkört és milliókat ítél halálra.
A víz puhítja vagy elmossa a talajt, a föld gátat épít terjeszkedése ellen.
A szél porlasztja s ássa az élet színhelyét. A föld a természettel és az emberrel karöltve enyhíti erejét, így pusztítását csökkenti.
Egymás ellentétei, ellenségei. Mégis ez teszi őket azzá akik. Mert ők az élet maga. Nélkülük semmi sem lenne. Ha nincs tűz az ember előbb vagy utóbb a vadállatok martalékává lesz. Ha nincs föld nincs min élni s maga az élet se született volna meg. Ha nincs víz a Föld egy egyszerű, üres, halott bolygó lenne. Ha nincs levegő ez csak egy meteorit lenne.
Ellentétek mégis mindre szükség van.
MERT ŐK NÉGYEN AZ ÉLET BÖLCSŐJE S NYUGHELYE.
NÉLKÜLÜK MI SEM LENNÉNK.


2. feladat/2. kép

Bárányfelhők:
Bárányfelhők lépegetnek,
repülnek, lebegnek.
Folytatják útjukat
A kitűzött cél felé.
Hiába űzik őket
A galád szélmalmok.
Őket meg nem állítják,
Hisz szélből van szárnyuk.
Erőlködnek, de mind hiába.
Akadályt, nem állíthatnak,
Hisz szárnyuk láthatatlan.

Puszy Suzy

Szatti írta...

Szia Evetta!

Nagyon köszönöm, hogy te is alkottál a feladatra!:) Jó látni, hogy folyamatosan bővülünk és egyre több tagja van az oldalnak! Az írásod nagyon valóságszerű volt, egyszerű és mégis volt mondanivalója. Nagyon szép érzéseket írtál le és teljesen átérezhető volt a szeretet, amelyet leírtál. A versed pedig nagyon aranyos volt:) Megfogott! Köszönöm az élményt, puszi neked!

Szatti írta...

Szia Suzy!

Tetszett az írásod, habár ha visszaolvasod a feladatot, szerintem egy apróság neked is feltűnik. Nem mind a négy elemről vártam történetet, csak egyről. De elfogadom az írásod, csak az ilyenekre figyeljetek, hogy pontosan mit is kérek. Valamint, ilyenkor, ha valamit be kell mutatni, legyen az akár egy elem vagy mondjuk egy érzés, gondolat, ne felsorolás szerűen fogd fel vagy mint egy felelést az órán, amiben elmondod a róla tudni valókat. Kicsit színesítsd meg ezeket a gondolatokat, hogy élvezhetőbb legyen. A versedre térve, érdekes volt, elgondolkodtató. Köszönöm, hogy elküldted!:) Puszi

Becca írta...

Szia Szatti! Az első feladatról szeretnék kérdezni valamit! Én írtam egy prózát az 4. képhez (ahol az elemekről kellett) írni. Én úgy írtam meg hogy nem én vagyok az az elem amiről írok. Sőt nem is csak egy elemről írtam hanem az összesről... Ez most tisztára úgy hangzik mintha nem fogtam volna fel a szabály amit ehhez a feladathoz írtál. Bocsi... :)
Ugye így is jó? Így is érvényes? Elfogadod? Hamar írj vissza légyszíves! Köszönöm előre is a válaszod!

Szatti írta...

Szia Becca!

Syro írását tudom a figyelmedbe ajánlani. Olvasd el! Habár ő is kidolgozta mind a négy elemet, és mindről írt egyszerre, a végére még is, egy elemet testesített meg, egy elem volt az elbeszélő mindvégig. Ilyen értelemben elfogadom az írását, hiszen említette mind a négy elemet, de egyet emelt ki és egynek a szerepét vette magára. Viszont, ahogyan Suzynak is írtam, az övé négy elemet foglal magába és egyik mellett sem voksolt igazán, vele ez volt a problémám. Hiszen, a feladatban leírtam, hogy egy elemet válasszatok. Ezek alapján próbáld átgondolni az írásod, amit elküldeni szeretnél.

Becca írta...

Szia Szatti! Köszönöm , hogy visszaírtál és kérdésemre! Elolvastam amiket ajánlottál. És végül arra jutottam hogy az írásom ebbe a formába küldöm el. Elküldtem már a verset a 2. feladathoz! :D
Az első feladathoz írtam és abból a 4. képhez egy elég rövid kis prózát! Remélem tetszeni fog! Örülök , hogy írhattam.

Cím: Az elemek ereje.

Ezer arcommal hogy legyek önmagam? A tűz, a víz, a föld és a levegő egyszerre ront rám,lélegzet se marad. Zajlik már itt minden: Sorsfelhők és képek. Óriási nagy súllyal ront le rám , rohan el az élet. Amerre megy kitapos egy gödröt ,egy mélyedést a szívembe ,megpecsételve engem. De megérkezik a víz. Megmenteni. Kimosni a bánatot és elhajítani. Elszállt a rossz érzés a levegő vitte tova. A tűzbe vetette ott pedig megperzseltette. Majd a földbe temette nyugodjék odalent.

Szatti írta...

Szia Becca!

Örülök, hogy még időben elküldted. Viszont, nem igazán tudtam döntésre jutni, hogy melyik elemet is akarod megtestesíteni. A föld? Amúgy tetszett, érdekes gondolatokat írtál le és köszönöm a munkádat! Puszi

Dawn Silver írta...

Sziasztok!
Az imént találtam rá erre az oldalra, és örömmel láttam, hogy még épp határidőn belül vagyok, így gondoltam, megpróbálkozom a jelenlegi feladattal:

1.Kép: Vers

Néhányan nem értik, hogy mi benned van,
Nem egy világ; múlt és jelen, egy kalapban
Égszínkék szemeiddel többet látsz mindnél,
Nem kell, hogy egy légy, ha többet hinnél

Gondolataid színes pillangóként csapongnak,
Az egyik oldal árnyék, a másikon süt a nap
Láthatod a régi élet megfakult szépiáit,
Majd hirtelen felkiáltasz: valaki élő jár itt!

Ezt az életet te fested lám vidámabbra,
Mindegy, hogy arató vagy, vagy pedig dáma
Hogy melyik félen, ki mellett kerekezel,
Nem számít, csodának hívnak, mert létezel!

Dawn Silver írta...

3.téma

Pár hónapos voltam, mikor először találkoztunk. Ezt nevezik sorsszerű találkozásnak, azt hiszem. És, igen, nálad első látásra szerelemnek, hiszen amint megpillantottál abban az idegesítően zizegő dobozban, melynek annyira szerettem megrágni a szélét – az ízét, amely a farigcsálást követte már kevésbé - , hiszen azonnal felvisítottál, és melegen a hátamra simuló tenyeredből már én is éreztem, hogy mi barátok vagyunk. Végre kiosztották rám a feladatot, amire születésem óta vágytam: hogy vigyázhassak valakire. Az én létemnek nincs is más célja, mint szolgálni. Számomra az a legnagyobb jutalom, hogy melletted lehetek. Igyekszem végig a közeledben lenni, bármit is csinálsz éppen: ha a hangoskodó doboz előtt ülsz, veled együtt bámulom, és bár nem értem, mi történik, lelkesen ugatok, ha te felállva kiabálsz. Ilyenkor tudom, hogy örülsz valaminek, és utána együtt ugráljuk körbe a szobát. Ha éppen alszol, én melléd heveredek, és megnyalom arcod, ha érzem, hogy megremegsz, s ilyenkor mély sóhajjal lenyugszol. A konyhában segítek neked eltűntetni az ételt, amit nem szeretsz. Csóválom a farkam, ha látom, hogy jössz, és lógatom az orrom, ha becsukódik mögötted az ajtó. De mindig várom, hogy visszatérj, és ha elhagynál, akkor is örökké várnálak, mert te vagy az én gazdám!

Szatti írta...

Szia Dawn!

Nagyon örülök, hogy rátaláltál az oldalra és hogy már is, ilyen gyorsan alkottál a feladatra!:) Nagyon tetszett mindkét írásod, egyedi volt és különleges, főleg a 3. téma. Megérte még a határidő lejárta előtt elküldened!:) Köszönöm, hogy itt vagy és gratulálok a munkádhoz! Puszi

Kenyyy írta...

1.KÉP(vers): A természet szépsége
Megadatott nekem,
mi senkinek se még
Ajándékba kaptam a
természet szépségét.

Az enyém lett minden évszak
a maga szépségével együtt
Vigyázok én mindenére
kincseivel együtt.

Gyere bátran,ne félj,
én nem verlek át
Leszek neked ápolód,
hű szerető anyád.

Az én szívemben megtalálod önmagad,
csak hagyd,hogy a jóval messze elhaladj
Jut itt mindenkinek hely ezen a világon,
Csak éld az életed nagyon vidáman.

Szatti írta...

Szia Kenyyy!

Nagyon aranyos volt a versed. Vidám és mosolyra derítő! Köszönöm, hogy elküldted, de a feladatra adott idő már lejárt, tegnap este éjfélkor. Így nem tudom elfogadni a művedet. Remélem, megérted, de köszönöm a munkád! Puszi