2011. július 2., szombat

Üvegbe zárt világ

Téma: Lehelj életet az élettelenbe!
Feladat: A jelenlegi feladat talán még jobban eltér az eddigiektől, mint amit eddig megszokhattatok tőlünk. Kissé abszurd, de annál nagyobb kihívást jelentő módon most az a feladatotok, hogy próbáljátok beleképzelni magatokat egy kirakatban elhelyezett próbababába. Igaz, élettelen testekről van szó, akik se nem lélegeznek, se nem beszélnek, ennek ellenére némán figyelik a külvilág történéseit és talán ők az egyetlen tanúi valaminek a történésének, amely mások számára láthatatlan vagy éppen észrevétlen marad. Mozdulatlanul figyelik a körülöttük zajló életet egy üvegfalon keresztül, s titkaikat magukban őrzik. Ezt a gondolatot kellene történetbe foglalnotok, a próbababa szemszögén keresztül. Általa kell elmesélnetek valamit, írjátok le a gondolatait érzéseit, mintha élő személyről lenne szó. Öltsétek magatokra mozdulatlan vonásait, érezzétek át néma kérdéseit, érzéseit és öntsétek szavakba, mondatokba a tapasztaltakat. 

41 megjegyzés:

Hikari94 írta...

Üdv! Írtam a feladatra ez a téma nagyon megfogott.

Mit jelent a halál?

Itt állok, a kirakatban a vastag üvegfal mögé vagyok rejtve mindig más új kollekcióban. Amíg kivesznek egy kis időre, hogy új ruhát és kiegészítőket aggassanak rám, addig hallom a beszélgetésüket. Sok szót hallottam, aminek a jelentését csak hetek, hónapok múlva értettem meg. Már amennyire a külvilágot szavak nélkül meg lehet érteni…
Amit sokáig nem értettem az a halál volt. Egy kora őszi napon az emberek megnézték az új megjelenést, melyek Párizsból érkeztek. Egy lila háromnegyed ujjú pólót és egy hosszú farmer nadrágot raktam rám. Tetszettek a ruhadarabok, de valahogy azon a napon mégsem tudtam úgy örülni az új szállítmánynak, mint azelőtt. Egy férfi vitázni kezdett egy hölggyel, talán a felesége volt vagy a barátnője. Nem tudom… A barna hajú nő nagyon magyarázott valamit, mire a férfi egy pisztolyt vett elő és lelőtte őt. Zilált volt a férfi, majd a hajába túrt és ideges lett. A verejtékcseppek megjelentek borostás arcán, majd a kirakatra pillantott és engem nézett. Az élettelen bábú szemét kémlelte, majd megláttam a szemén egy fajta félelmet és rettegést. A járókelők a lövést meghallva elszéledtek és menekültek. A férfi végül elszaladt, mikor a nő már elterült a járdán és piros vére kifolyt. Az új krémszínű blúzát átfestette a piros folyadék mely a mellkasát érte lőtt seb nyílásán folyt ki a törékeny testből. A hölgy a kirakatot nézte. A sötétkék szemébe könnycseppet láttam csillogni egy járó kelő odaszaladt hozzá, majd elővette a telefonját. A sérült szólni akart, de már nem tudott. Láttam, amint sápadt, hófehér arca egy jellegzetes arckifejezést vett fel. Még egyet pislogott, majd a kék szemébe nem láttam mást csak az ürességet és azt az érzést, amit utoljára érzett: csalódást és fájdalmat. A magas, fekete felsős srác, aki odament a sérülthez elfordult és elkezdte megtörölni a szemét. Nem sokkal később a mentősök kiértek, hogy megmentsék a nőt, de már nem tudtak rajta segíteni. Az eső eleredt, a bámészkodok a holttest köré gyűltek. Senki sem látta a nő halálát csak én… Nem tudtam sírni, ezért az eső cseppek pótolták a könnyeimet. A butik üvegén is végig folyt és tényleg olyan volt az a kövér csepp, mint az emberek szeméből származó sós folyadék. Láttam, amint egy nő meghalt, egy törékeny fiatal hölgy, aki alig lehetett huszonöt. A tekintetéből láttam a fájdalmát. Nem éreztem mégis megértettem mit is rejt a halál, mert engem is megérintett és előttem lehelt csókot a szépség arcára, aki soha többé nem ébred fel…

Üdv, sok puszi:Hikari

oroszbarno írta...

Már nagyon régóta állok ebben a kirakatban. Pontosan nem tudom, mióta, de annyi minden változott, hogy egész biztosan sok idő telt el. Legelső emlékeim egyike, hogy az ifjú Baumann Izsák visz a vállán, két kisgyerek visítva nevet, amikor meglát, „fiúbaba, fiúbaba” kiáltják, aztán Izsák felöltöztet, és nagy büszkén kirak a boltja kirakatába. A gyerekek lassan felnőttek, Izsák megöregedett.
-Ránk fogják az egész válságot, kell nekik a bűnbak. Rossz vége lesz ennek!-mondta az egyik gyermekének, miközben a kirakatüveget pucolta. Aztán egyszer gonosznak tűnő emberek jöttek, rossz érzésem volt, amikor megláttam őket. Egyforma ruhában voltak és egyszerre léptek, majd az egész családot elvezették valahová. Sosem láttam őket többé. Hatalmas zaj és felfordulás következett, sokáig tartott, de csodával határos módon nem lett bajom. Csak álltam a porrá tört kirakatban rendületlenül, bár nagyon megrendülve. Aztán újjáépítés kezdődött, és engem átvittek az Állami Ruházati Bolt kirakatába. Tornyos hajú, virágmintás ruhás hölgyek tevékenykedtek körülöttem, minden olyan nyugodt volt és szürke, hosszú-hosszú ideig. Ezalatt a hosszú idő alatt végig Irmuska öltöztetett, később már Irma néninek szólították, és megőszült, ráncos lett az arca. Mindig mosolygós volt és kedves, de amikor nem hallotta, a kolléganői azt beszélték róla, nem normális szegény. Észrevették ugyanis, hogy néha beszél hozzám.
-Bár a férjem lenne ilyen jóképű, mint te! Na és ilyen csöndes…-mondta, és keserűen fölnevetett. Én pedig azt gondoltam:
-Bár ember volnék és tudnék szeretni és ölelni és simogatni…És élni…
Egyszer aztán nagyon szomorúan jött dolgozni.
-Megvette a boltot egy nyugati cég, mehetek az utcára, elmúltam ötven. Nem kellek már! A nyugdíjig még 12 év, mi lesz velem?-és halkan sírt, miközben utoljára átöltöztetett. Ha lenne szívem, egész biztosan megszakadt volna.
Én maradtam, a boltot átnevezték valahogyan, sosem láttam kívülről, valami olyasmit mondogatnak, hogy vesztfesönsztájl. Nagyon furcsa nők járnak ide, hatalmas a mellük és épp olyan műanyagnak tűnik, mint amilyen én magam vagyok. De ők mintha belül is abból lennének, a lelkük is…És az őket néha elkísérő férfiak, uramatyám! Nincsen hajuk. És úgy néznek körül a világban, mintha gyűlölnének mindent és mindenkit. Üresnek tűnnek és ridegnek, és néha ordítani szeretnék, mert nem igazság, hogy ők élhetnek, pedig nekik nincs is lelkük. Néha aztán látok olyanokat is, akiknek van. Ott csillog a szemükben. Megállnak a kirakat előtt, de az ilyenek ritkán jönnek be. Rénéznek arra a kis cédülára ott a ruhámon, és szomorúan továbbmennek. Néha anyák mennek el a kirakat előtt a gyermekükkel, idegesen tovarángatva az apró csöppséget, mintha csak egy nyűg lenne, akit legszívesebben leráznának magukról. Nemrég néhány egyforma fekete ruhát viselő fiatalember pont itt állt meg, épp amikor pucolták a kirakatüveget a szótlan, rosszkedvű, udvariatlan eladólányok. Hallottam, mit beszélnek.
-Ezek a mocskos zsidók, minden az övék! Ők a hibásak! Itt a rohadt válság, lakáshitel a nyakunkon, az asszonyt most rúgták ki…
Nagyon rossz érzések lettek úrrá rajtam. És arra gondoltam, én kirakati baba vagyok, de vajon csak én vagyok itt bábu? Hát az emberek semmit nem tanulnak a hibáikból?
És azt kívánom, bárcsak törne porrá valaki, mert nem akarok látni többé semmit.

Bells írta...

Sziasztok!
Megint egy eszméletlen jó feladat! :)



A sötét bőrű férfi leparkolja a fehér furgont, kiszáll, és hangos csattanással vágja be maga mögött az ajtót, miközben hevesen magyaráz valamit a telefonba. Egy perc múlva mérgesen kinyomja a készüléket, az ajtóhoz sétál, csörögnek a kulcsok a zsebében, és mielőtt eltűnne az utcáról, még odaköszön a kutyáját sétáltató szomszédnak. Minden reggel ugyanez a jelenet játszódik le. Én már ismerek minden arra járót, a mozdulataikat, a szokásaikat. Az életem részei voltak mindig is, annak ellenére is, hogy ők észre sem vettek.
Ha akarnék, sem tudnék másra figyelni…
De az idős hölgy a kutyával hirtelen felkapja a fejét. Oldalra akarok fordulni, hogy én is láthassam, amit ő, de a nyakam merev, mozdíthatatlan. A néni tekintetéből kell hát olvasnom: idegenek. Furcsa, hangos idegenek.
Én is meghallom a hangjukat az üvegen keresztül, mintha csak a víz alól hallgatóznék.
– Színésznő vagy, Mel – csendül a férfihang, aminek tulajdonosát csupán hátulról láthatom. Magas, őszülő hajjal, elegáns öltönyben. – Sokkalta jobban kell játszanod.
Az útitársa tekintetével engem fixíroz. Vagyis inkább a legújabb ruhamodellt, amibe belekényszerítettek. Ezt a férfi is észrevette. Dühösen fordul hát felém, mire – tudtam, semmi értelme -, az ijedelemtől hátrálni akartam. De miután felmérte a ruhámat, felém nézett. Rám nézett! Visszamosolyogtam volna rá, ha nem akadályoz meg benne az az átkozott tehetetlenség.
– Nézz rá erre a nőre! – szól aztán a szőke lányhoz maga mellett. Az felnéz rám, de nem mutat különösebb érdeklődést.
– Ez csak egy…
– Ne! Ne arra figyelj! A vonásai túl tökéletesek, igaz. De nézd a szemét! Mintha ezernyi érzelem sűrűsödne benne. Mert az az egyetlen olyan része, amivel ki tudja fejezni, mi van belül. A fájdalmat, a magányt! Ezt kell elérned neked is!
Ez a pár mondat annyira megdöbbentett, hogy egy pillanatig fel sem tudtam fogni. Ez az ember itt emberként tekint rám. Meglátta azt, amit oly sokan nem. Akik ezerszer elsétáltak előttem, de soha eszükbe sem jutott.
Igen! – üzentem rezzenéstelenül. Igen, neki van igaza! – kiáltom belül.
A lány is elnémul, sokáig vizslat, végül megrázza a fejét.
– Ez csak egy bábu – von vállat, majd továbbindul.
Tőrt döfött a szívembe, és én nem rezdülhetek. Ugyanolyan kifejezéstelenül meredek magam elé.
A férfi közelebb lép, már csak a feje búbját látom.
– Ez nem csak egy bábu! – morogja, aztán észre sem véve a nem létező, hálás könnycseppjeimet, ő is magamra hagy.


Remélem tetszett! :)

Eagon'Li Arsan írta...

Az üveg visszatükrözi mozdulatlan arcvonásaimat. Odakint szikrázó pelyhekben hullik a hó, de én üvegpalotába vagyok zárva a külvilág és önmagam elől. Csupán vagyok és látok, létezésem örök, mint egy szoboré. De azt önmagáért nézik, a mívesen faragott orráért, kifejező álláért ... Rám a ruháért tekintenek, esetleg tesznek egy-egy megjegyzést, hogy ma milyen esetlenül állítottak be. Talán éreznék valamit, ha nem így lenne, de még csak azt sem tudom felfedezni magamban, hogy vágynék ennek az ellenkezőjére. A kislány összehúzza magán a kabátkáját, de a szövet túl vékony ahhoz, hogy felmelegítse. A gyerek megtorpan a kirakat előtt, lehelete fehér gomolyag a sötétben. A kabátot nézi, mely az én vonalaimra simul. Kis szemöldökét összehúzza, ráncolódik a homloka kócos haja alatt. Még jobban magára tekeri a ruháit, majd továbblépked, arcán a teljes lemondás tükröződik.
Szegény ... Az érzések megrohamoznak, szinte ledöntenek a lábamról, már ha tudnának. Ez a kabát az én érzéketlen testemet fedi, de boríthatná azt a kislányt is. Neki hasznára válna! Szeretném leráncigálni magamról az anyagot, kitörni az üvegpalotán és beburkolni a gyermeket. De néma és hideg vagyok továbbra is, csak belülről szítanak az érzelmek. Majd felrobbanok, az egész olyan, mint egy kitörés, egy vulkánkitörés, melyet a szomszédos épület falára akasztott óriásképernyőn láttam egykor. Mennyire sajnálom azokat az embereket, és azt a lányt akivel évekkel ezelőtt szakított a fiú ebben az utcában, és az öregasszonyt is aki oly régen talpig feketében sétált el előttem. Mára halott lehet ... Mekkora boldogság a szerelem, látom az emberek szemében, és most már emlékszem is rájuk, és a gyerekek, milyen vidámak ...
A kislány ...
A lábaim megmozdulnak.

Nekem nagyon tetszett a feladat. :) Remélem sikerült olyasmit írnom rá, mint amilyet szerettetek volna.

Szatti írta...

Szia Hikari!

Örülök, hogy ismét alkottál a feladatra, s hogy elsőként! Tetszett a történeted. Különleges volt és érdekes. Úgy látom, nagyon jó feladatok fognak beérkezni erre a feladatra is:) Puszi és köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Szia oroszbarno!

Gondolatban mindig mindenkiről eszembe jut egy fogalom, egy kifejezés, amely az írásmódját jellemzi. Az írásaid számomra mindig egy gondolatot sugallnak: mély gondolatokat hordoz magában. Ahogyan elgondolsz, fogalmazol, mindig azt érzem, hogy még sokkal de sokkal több minden van benned és habár amit leírsz, nagyon érdekes és magával ragadó, még várnám, hogy áttörj azon a láthatatlan falon. Remélem, egyszer sikerül:) Ezt ne úgy értsd, hogy nem tetszett az írásod. Mert nagyon is jó volt, sőt:) Elgondolkodtató volt és nem mindennapi. Különleges. De szerintem van még mit kibeszélned magadból, megnyílnod és leírnod:) Köszönöm az élményt!

Szatti írta...

Szia Bells!

Igen, nagyon tetszett az írásod:) Ahogyan a lényegre figyelve azt fogtad meg, hogy bizony egy bábu is lehetne élő személy. Szerintem ezentúl, ha elsétáltok majd egy kirakat előtt, sokáig vissza fog még köszönni nektek ez a gyak. feladat:D Számomra legalább is így lesz:) Jó volt olvasni a gondolataidat, szuper volt! Gratulálok és puszi!

Szatti írta...

Szia Eagon!

Lenyűgöző volt az írásod:) Tetszett, hogy nem igazán a történetre figyeltél, hanem a gondolatokra, érzelmekre, amely a bábu lelkében rejtőzik. Gondolatébresztő és figyelemfelkeltő volt minden sorod, ittam a szavaidat. Nagyon szépen fogalmaztál, a vége pedig igazán függővégre sikerült:) Köszönöm az élményt és gratulálok neked! Fantasztikusat alkottál!

oroszbarno írta...

Kedves Szatti! Igyekezni fogok, bár nem sok időm van képezni magam. Alaposan át fogom tanulmányozni az írással kapcsolatos jótanácsokat, amik ezen az oldalon találhatóak. Berozsdált az agyam attól az elmúlt 9 évtől, amit betanított munkásként töltöttem. :) Regényt szeretnék írni egyébként, több ötletem is van, de egyelőre kevés vagyok a feladathoz.
Gratulálok a többieknek, nagyon jókat írtak!!

Tina Monroe írta...

Szia! Először írok most neked! remélem jó lesz!

Évek óta, évek óta ugyan az a látvány. A hosszú Fő utca poros mindennapjai egybe fonódtak, és már csak a roló lehúzása jelzi számomra, hogy eljött az éj, ami sokkal unalmasabbnak bizonyul, mint minden más.
Egy régiség üzlet. Ez járt nekem, míg a nővérem a szemben lévő Gucci áruházban fogadhatja a látogatókat.
A fiatal eladólány lassan, óvatosan közeledett felém, nem akarta feldönteni a fém madáritatót. Leemelte fejemről a kalapot, mint minden este, zárás után. A fejfedőm, mielőtt Ő idejött, tíz évig porosodott rajtam, de meg lett mentve. Szőke kislány volt és nagyon jól állt neki a sapka a rózsaszín szalaggal. Miután visszazárta az üvegkomódot benyomta a '60-as évek béli magnót, és a jezz're kezdett táncolni. Úgy ropta, mintha abban a korban élt volna, mint amelyben a zene született. A hosszú balladának őt figyelve nagyon hamar vége lett, és következtek az újabb és újabb számok.
Az ajtó csengője hirtelen szólalt meg a kellemes dal közben, egy férfi érkezett. Megfontolt, finom léptekkel közeledett a magáról megfeledkezett fiatal hölgy felé. Kezében éles fegyverre lettem figyelmes. Sikítani akartam, de nem tudtam, hiszen mi vagyok én? Csak egy próba baba. Figyelmeztetni akartam a lányt, arra gondoltam, milyen lehet egy fuvallat, amit már oly régen éreztem. Milyen lehet egy szellő, mely befújna kis nyári ruhám alá. És akkor megmozdultam. Nem léptem előre, nem fogtam meg semmit. Egyszerűen csak eldőltem. Mintha egy egér szaladt volna neki a lábamnak.
A férfi felém kapta a tekintetét. Sötét szeme végigcikázott az egész bolton miközben megtorpant. Az arcán mintha a kétely sugarai villantak volna fel. Kezéből kihullott a fegyver, és lassan, kimérten kihátrált az üzletből. Egy szikla esett le műanyagszívemről, ami abban a pillanatban mintha dobbant volna egyet.
A lány befejezte a táncot. Eltekerte a kis gombot a rádión, és az lassan elhalkult. Felvette a földről a kést, rácsodálkozott, nem tudta, mit keres az ott. Vállat vont, majd a kalappal együtt betette mellém a vitrinbe...

Manton Jager írta...

A Gyönyörű

Barlayné sosem beszélt sokat, sosem volt egy mosoly az arcán, szürke kis életét itt élte le a négy fal között, csak vásárolni tipegett ki néha a sarki kis vegyesboltba. Nem sajnáltam érte. Az egyetlen, amit éreztem – már, ha egy próbababa érezhet egyáltalán valamit –, az az irigység volt. Irigy voltam rá, de nem az életét irigyeltem. Nem volt az élet, amit az öreg varrónő élt. Csak a finomabbnál finomabb anyagok halk suhogása a levegőben, ahogy rövidlátó szeme elé emeli a hátsó szobában, a varrógép kerregése, és nagy néha a kis rézcsengő csilingelése, amikor véletlenül valaki betéved a boltba…
Ezt az életet irigyeltem volna? A magányt, a jelentéktelenséget, a megtestesült Semmit?...
Pedig nem vagyok öreg. Alig egy éve kerültem csak ide.
Azelőtt egy plázában voltam próbababa. Megbámultak az emberek, láttam a szemükben a sóvárgást ahogy végignéztek rajtam, és azt képzeltem, engem szeretnek, engem néznek, nem azt a sok ostoba, borzasztó göncöt, amit rám aggattak… Gyönyörű voltam!
Aztán jött az a gyerek… Már amikor belépett a tökéletes hajával, a tökéletes ruhájában, már akkor láttam azokban a gyönyörű, sötét szemeiben, hogy gonosz…
Rohangálni kezdett az üzletben, aztán megbotlott, és ösztönösen belép kapaszkodott. Olyan gyorsan történt… Egymásra zuhantuk, és letörte a karom.
Nem fájt.
Nekem semmi sem fáj. Akkor azt hittem, semmi sem fájhat…
A tökéletes anyuka kifizette a tökéletesen csillogó kártyájával a boltvezető által követelt összeget, míg rólam az egyik alkalmazott utálkozva lerángatta a ruhákat, aztán hátravittek a raktárba.
Engem!
Elvittek az ajtó mellől - mert ott álltam! Nem a kirakat mögött, hanem az ajtóban! Mert én voltam az, aki puszta jelenlétével képes volt bárkit becsalogatni a boltba! Én!
És most egyszerre a raktár sötétjében találtam magamat…
Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart.
Aztán egy nap kicipeltek onnan végre, ki az utcára, egy halom szemét közé, és otthagytak.
Négy napig feküdtem ott, ócska bakancsok, rossz fotelek közt, amik arra sem voltak méltók, hogy egyáltalán tudomást vegyek róluk… És most ott feküdtem köztük, én, a kidobott, a szemét… Tűzött a nap, de hiába, nem szívhatta ki azt a tökéletes, rózsszínes színemet, és az eső sem moshatta le az arcomról a festéket – még mindig gyönyörű voltam. Gyönyörű!
Biztosan tudom, hogy Barlayné is ezért vitt magával.
A lomok közt kutatott, és azonnal megakadt rajtam a szeme. Egy pillanatig sem gondolkozott, felemelt, és megforgatott a kezei közt. Merőn néztem rá, és bár szomorú arcából, megtört, fekete szeméből tudhattam, hogy nem sok jóra számíthatok, akartam, mindennél jobban akartam, hogy kelljek neki. Én! Aki addig ezrek, milliók vágyait testesítettem meg, egy szakadt öregasszonynak akartam kelleni!
Gyalog vitt haza, nedves ronggyal megtörölgetett, és kiállított ide, emögé a kosztól opálos ablak mögé.
Fekete ruhákat aggatott rám, komor, hímzett gyászruhákat. Lekaparta a festéket a körmeimről, higítóval mosta le az arcomról a sminket, hogy senki se figyeljen fel rám, hogy mindenki ezeket az ocsmány ruhákat nézze. Helyettem!
Egy éve állok itt. Egy éve tudom már, mit jelent a megbecsülés és a csilogás – semmit! És egy éve tudom, hogy közös a sorsunk Barlaynéval. Semmik vagyunk.
Hát nem irigylem az emberektől az életüket. Megunják, tönkreteszik, és eldobják őket is. Meghalnak ők is, ezt egy gyászruhaszalonban álló próbababánál senki sem tudja jobban. Ezért nem irigylem a kirakat előtt elsuhanó, nevető embereket sem. Mind erre a sorsra jutnak.
Csak egyvalamit irigylek Barlaynétól. Az unokáját. Ha ő megjelenik itt, az öregasszony arcán felsejlik az a furcsa, szomorkás mosoly, és egész felélénkül. Mintha egyszeriben visszakapná az életét, mintha mindaz, ami történt vele élete hatvan éve alatt, semmit sem jelentene. Hallgatja a kislány álmodozását, hogy milyen híres színésznő és énekes lesz, és én ilyenkor látom az arcán, hogy boldog, hogy ő is teljes szívével hisz ezekben a képtelen, gyermeki álmokban…
Hát csak ezt irigylem én az emberektől.
Hogy bármit is tesz velük az élet, mindig képesek még hinni, álmodni és szeretni.

Szatti írta...

Szia Tina!

Nagyon tetszett az írásod! Magával ragadó volt és olyan sok minden volt a soraid, kimondott gondolataid mögött. Nagyon köszönöm, hogy olvashattalak, élmény volt! Örülök, hogy írtál és remélem, hogy a későbbiekben is írsz majd! Puszi és gratulálok neked! Fantasztikus voltál!

Szatti írta...

Szia Manton!

Nagyon tetszett az írásod. Elgondolkodtató volt és habár említetted, hogy le kellett faragnod 2000 karaktert, nekem így is nagyon tetszett és nem éreztem hiányosnak:) Szuper volt, gratulálok neked is. Örülök, hogy olvashattam az írásod. Nagyon nagyon tetszett!

Audrey írta...

Sziasztok:)!

Íme egy újabb szösszenetem, egy kis kihagyás után...remélem tetszeni fog:)!

" Azon a napon történt, mikor új ruhákat kaptunk.
Fontoskodva sürgölődő asszisztensek tucatjai méregettek, öltöztettek és bíráltak minket, a világ néma szemtanúit. Kezük szakavatottan válogatott a szebbnél szebb ruhák között, míg végül megtalálta azt az egyet, amit az elkövetkezendő hetekben a járókelők színes forgataga megcsodálhat majd hideg és tökéletes műanyag testünkön.
A rám kiosztott alkalmazott hűvös precizitással igazgatta a már rám aggatott hosszú, napsárga ruhát. A könnyű anyag ködként lengett körülöttem, és lágyan fodrozódva libbent meg a legapróbb szellőtől is. A kirakatüveg halvány tükröződésében elégedetten nézegettem magam. Az engem öltöztető nő is hasonlóan érezhetett, mert arcán örömteli mosollyal, vidám csettintgetések kíséretében hagyott magamra.
A kirakatrendezés befejeződött, az üzlet várta első vásárlóit.
Az emberek lassan szállingózni kezdtek, míg a többség lázas tempóban rohant át a sétálóutcán. Nem néztek semerre, senkire. Egyedül az úti céljuk, munkájuk vagy éppen apró-cseprő problémáik lebegtek a szemük előtt. Kicsit magamhoz hasonlónak éreztem őket, hiszen ugyanolyan ridegnek, érzelemmentesnek és élettelennek láttam őket, mint amilyennek ők láttak engem. Ha egyáltalán rám néztek volna. Az egyedüli különbség, amit felfedezni véltem közöttünk, az a döntés szabadsága volt. Nekik nem volt muszáj ilyennek lenni. Ők választhattak, ők élhettek volna. Az pedig, hogy mégsem tették elkeserített. Én mennyi mindent csinálnék...
Ebből a vadul örvénylő tömegből könnyedén kitűnt egy ábrándos tekintetű, lassabban haladó lány. Olyannak tűnt, aki inkább távolról figyeli a világot, aki kissé még mindig meg retten, ha részt is kell vennie benne. Ártatlan volt, gyönyörű.
Ezen a végzetes napon is itt sétálgatott, meg-megállt a kirakatok előtt, bámészkodott. Elérkezett hozzám is.
Lágy, csokoládébarna szemei figyelmesen nézték ruhám bonyolultan tekergő mintáit, majd pillantása az arcomra tévedt, egyenesen a szemembe nézett. Tekintetünk összekapcsolódott.
Éppen azon töprengtem, vajon ő mire gondolhat, mikor éles lövés hangja szelte ketté a levegőt. Valóságos pengeként hasított bele a reggel nyugalmába.
Először fel sem fogtam mi történt, csak mikor újra a lányra kezdtem figyelni. Már nem ott állt, ahol előbb, bár szeme még mindig engem nézett. Megrémültem, mikor megláttam, hogy kezét erősen mellkasára szorítja, egy egyre jobban vöröslő ponton, és szája sarkából vékonyka vérpatakocska indul útjának.
Ezzel egy időben újabb lövés dördült, majd egy férfi, kezében pisztollyal, tébolyodott módjára rohant ki a szemben lévő bankból. Ámokfutóként tört át a tömegen, menekült az őt üldöző rendőrök elől és közben további dörrenések hallatszottak a nyomában. Szemem sarkából láttam, ahogy a rend őrei végül leteperik, ártalmatlanná teszik.
De ez a lányon már nem segített. Rémülten sikoltozó emberek vették körül, támogatták. Egy férfi a karjaiba fogta és a kirakattal szemben lévő padra fektette.
A lány még mindig engem nézett, mintha pillantása belemerevedett volna a pár perccel ezelőtti múltba, majd láttam, ahogy szeméből kihuny a fény és tekintete üvegessé lesz.
Pont olyanná, mint az enyém. "

Szatti írta...

Szia Audry!

Érdekes, hogy sokan gyilkosság szempontjából fogtátok meg a történetet. Valamilyen merénylet mindig felfedezhető néhány írásnál:) Ez nem gond, csak egy megfigyelés. Szerintem jól teljesítette a feladatot, nekem nagyon tetszett. Bőven adtál leírást, meséltél, ismertetted a szereplőd gondolatait, érzelmeit, a végét pedig nagyon frappánsan oldottad meg. Gratulálok, szuper volt!:) Puszi

Dia.(: írta...

Sziasztok(: Először írok nektek, remélem élvezni fogjátok(:

"Ó igen. Szikrázó napsütés már kora reggel. Mikor felhúzzák előttem a rolót, mindent beterít a fény. Ez a kedvenc részem a reggelekben. Amikor megszűnik a sötétség és beindul az élet. Korán van még, nem sokan vannak az utcán. Kíváncsi vagyok, vajon ma mit fogok látni. Új embereket talán? Új állatokat? A szomszéd üzlet tulajdonosa vajon elment már azért a kiskutyáért? Eszméletlenül izgatott vagyok, de még így is a napfény hatására elbóbiskolok. Mire felriadok, már megtelt az utca. Minden ezer fokon ég, mindenki rohan. Boldog és izgatott vagyok. Nézelődöm. Egy férfi és egy nő sétál el előttem, hevesen mutogatnak. Egy kislány baktat utánuk, lehajtott fejjel. A nő hátranéz és ráordít a kis tündérre. Még így is, vastag üvegfalon keresztül is hallom a nő magas hangját. Teli van dühvel. A férfi is bekapcsolódik, ő a nővel kiabál. Az ő hangja még rosszabb. A pici lány megáll és a kezét az üvegre teszi. Felnéz rám, csak ekkor látom, mennyi szomorúság gyűlt össze a szemében. Szeretnék hozzá lehajolni és letörölni a könnyeit. A kislány csodálattal nézi a hosszú selyemruhát ami ma rajtam van. Szeretném neki adni. Csak áll ott, talán éppen hercegnőnek képzeli magát. Az anyja megfogja a karját és egy rántással elhúzza tőlem, vissza a valóságba. Kicsit szomorú leszek. A nap folyamán rengeteget csalódtam. Szerelmesek veszekedtek előttem, egy anyuka felpofozta a kisfiát, két néni egy olyan dolgon veszett össze, ami elmondásuk szerint húsz éve történt, elütöttek egy biciklist és a sofőr otthagyta. Rengetegen sétáltak előttem sírva, mérgesen vagy szomorúan. Nem értem őket. Ők emberek. Akármit megtehetnek. Évezhetik a napfényt, nagy levegőt vehetnek, nevethetnek, érezhetik a virágok illatát, szaladhatnak, ölelhetnek és csókolhatnak, megfoghatják egymás kezét és mosolyoghatnak. Mégsem teszik. Szüntelenül sírnak és szomorkodnak, ráadásul még bántják is egymást. Mit képzelnek? Nem tudják miket dobnak el? Nem értem. Pont olyanok mint én. Élettelenek, pedig ők élhetnének."

Kata írta...

- Laura, nézd, kit hoztunk neked – szólalt meg mellettem egy kedves hangú nő, és óvatosan a talpamra helyezett. Üvegesen meredtem a hófehér falra, de így is láttam az ágyon fekvő lányt.
A feje puhán feküdt a párnán – szinte eggyé olvadt vele. Hihetetlenül vékony volt – arccsontjaira ráfeszült a bőr, és a kékes erek apró patakokként szelték át az arcát. De még így is szép volt. A zöld szemek mégis utálattal meredtek rám.
- Ez egy… próbababa. Anya, minek ez? – nyögte gyenge hangon, de így is sütött a hangjából a gyűlölet.
- Kicsim – szólalt meg óvatos, finom hangon a nő. – Amíg nem nő vissza a hajad, éjszaka ráteheted a parókát, és akkor nem fog reggelre összegubancolódni – mosolygott rá. Csak ekkor vettem észre, hogy Laura hosszú, szőke haja természetellenesen csillog az erős neonfényben, és a fekvéstől egy kicsit oldalra csúszott.
- Egyáltalán a kórházba be lehet hozni ilyet? Ki tudja, ki tapogatta végig, tele lehet bacilusokkal. Nem szeretném, ha egy műbaba miatt halnék meg a rák helyett – morogta sértetten.
A szobában beálló mély csend vibrálva kongott üres bensőmben. Az anya háta megremegett, és az ajkait szorosan összepréselte, hogy visszafojtsa a feltörő könnyeket.
- Ha akarod, elvihetem… - motyogta, miután kiengedte a bent tartott levegőt.
- Nem kell – jött a válasz halkan. – Kösz, anya. – Laura halvány mosolyt erőltetett hófehér, sovány arcára.

- Vigyázz a hajamra, jó? Holnap bejön Shiloh, és nem akarom, hogy kócosan lásson megint. Végül is ezért vagy itt – motyogta nekem Laura, és reszkető ujjakkal a fejemre helyezte a puha hajzuhatagot.
- Nem akartam anyát ma megbántani, de… te olyan szép vagy. Emlékeztetsz arra, hogy én milyen csúnya vagyok – sóhajtott fel remegő hangon, és óvatos mozdulatokkal visszafeküdt az ágyba. – De az orvosok azt mondják, hamarosan visszanő a hajam, és minden a régi lesz. Hinni akarok nekik, de… Nincs de. Hiszek nekik – pillantott rám keményen. – Jó éjt, baba. Majd holnap adok neked valami rendes nevet, jó? – köszönt el tőlem végül, és én legszívesebben rámosolyogtam volna, de vörösre festett ajkaim képtelenek voltak megmozdulni.
- Neked is jó éjt, Laura – suttogtam némán, és üveges tekintetemet a porcelánfehér arcra fordítottam.

Szatti írta...

Szia Dia!

Üdvözöllek közöttünk, mint új írót!:) Nagyon tetszett a történeted, különleges volt. Az elején azt hittem, hogy valami vidám történetről lesz szó, olyan magával ragadóan mutattad be a várost és a bábu gondolatait. Majd jött a fordulat és a végén az a kérdés is nagyon tetszett, amivel félbehagytad a történetet. Köszönöm az élményt és hogy írtál!:) Puszi

Szatti írta...

Szia Kata!

Tetszett a történetedben már az elején az a pillanat, hogy nem egy kirakat szemszögéből közelítetted meg az egészet. Máshová helyezted át a történetet és nagyon jó helyszínt választottál. Nagyon jól írtad le az eseményeket, és Laura karakterét is. Talán az ő leírása nekem részletesebb volt, több mindent megtudtam róla, mint a babáról, de így is szuper volt. Magával ragadó volt az írásod és erről teljesen elvonta a figyelmem:) Nagyon tetszett, gratulálok, fantasztikus volt! Köszönöm, hogy olvashattalak!

Niara írta...

A Próbababa


Ki tudja mióta álltam a new yorki Macy's áruház méregdrága kirakatában. Chak, a gondnok mosta le minden reggel, hogy eltüntesse az éjjel rákerült vágyakozó tinédzserek nyomát, a rajtam csüngő ruhák iránt. Megfizethetetlen holmi volt az, amibe nap, mint nap belebújtattak, és büszkének kellett volna lennem rájuk, de engem a szemben lévő Journeys cipői sokkal jobban izgattak.
A számtalan ember közül, akik betévedtek ide, csak néhányan távoztak az áruház vörös csillaggal díszített papírszatyraival. Mások szemében én voltam a bakkártyájuk lenullázására szolgáló segédeszköz...
Az éjszaka csendje után jórészt ugyan azok az arcok rohantak el a kirakat előtt. A reggeli forgatagban egy pillantást sem vetettek rám, mind túlságosan is el volt foglalva a fülére tapadt mobiltelefonnal, és a csuklóját szorító óra mutatójával.
A sárga taxik egymást kerülgető sokasága közt felbukkant néhány drágának tűnő kocsi és autót kerülgető járókelő is. Ő is autóval jött, mint minden reggel. Leparkolt a Hilton Garden zsúfolt járdája mellé, és kiszállva kedvesen üdvözölt minden ismerős arra tévedőt. Naponta csak kétszer láttam ezt a férfit; reggel, mikor elhaladt az üzlet előtt, tele energiával, arcán derűs mosollyal, és este, már kissé letörten, de még mindig sugárzó vonásokkal. Ez a férfi messze kitűnt a többi stresszhajhász közül. Elegáns öltözéke nem állt úgy rajta, hogy félelmet keltsen, de olyan idiótán sem, mint a Johnyn, itt mellettem. Rajta a zakó úgy festett, mint a legkényelmesebb öltözéke, és néha a kezében fogta, hogyha a nap sugarai túlságosan is forrón vetődtek az aszfaltra.
Az ő kezében sosem volt telefon, mint a többi férfiében. Tekintetével könnyeden kereste a város szépségeit, amiket én csak kétméterszer négyötvenes üvegen keresztül nézhettem.
De sosem nézett rám. Szemei elkerülték a divatholmik sokaságát. Minden nap, mikor áthaladt az úton, abban reménykedtem, hogy az új ruhám felkelti majd a kíváncsiságát, de ő csak ment tovább, kezében tartva a MecDonalsdban vásárolt cappucino-ját.
A kirakat végében porolódó Hannah szerint az álmom csak Pygmalion bábújának sikerülhet. Nem tudtam, ki lehet az, de a tulaj lánya gyakran emlegette ezt a nevet, mikor azzal viccelődött, hogy egyszer életre kelünk. De szép is lett volna… Élet! Bár tudtam volna, milyen az. Ha egyszer életre keltem volna, egész biztos, hogy egy napig még a kirakat előtt tengődtem volna. Vártam volna a narancssárgába burkolózó várost, ahogy a nap melege plasztik testem helyett beleivódik a csillámló, nyirkos bőrömbe, amit az emberek kezének hála, már oly sokszor érezhettem magamon.
Elképzeltem, ahogy ott állok és a többi próbababa irigykedve néz rám az üvegen keresztül. Láttam magam, ahogy elbámulok az utca végébe, és csak várok, várom az ismeretlen férfit, hogy fáradt arccal, és munkából törötten megpillantson engem a naplementében. Úgy, ahogy én tettem… ki tudja mióta, de minden nap ugyan azt a férfit kerestem.

Loreena írta...

Sziasztok! Itt az újabb! És köszönöm az előzőért a különdíjat, fantasztikus ajándék volt egy borzalmas nap után!
Nemrég tettek ki az új kirakatba. Markos kezű férfiak jöttek, törékeny testemet egy teherautó mélyére dobták. Fél órát sötétségben töltöttem, majd kikötöttem itt. Egy vastag üveg előttem és egy műanyag fal mögöttem. A fal mögött ruhák tömkelege. Ezek közül a szebbeket rám szokták aggatni. És emberek jönnek, mennek. A kirakatba beszűrődnek beszélgetések, zenék hangjai, autók zúgása. Sokan csak elsétálnak az üveg előtti járdán, megvető pillantást vetve a ruhákra és azt gondolva „Na, már megint milyen borzalmas az új divat! És milyen drága!” Engem persze nem figyelnek. Pedig rajtam van a ruha, az én kezem fogja a táskát. Nem szeretem az ilyen embereket. És amúgy nem is értem egyiket sem. Néha furcsa érzésem támad az emberek beszélgetései miatt. Záráskor szoktam hallani, ahogy azt mondják – Fáradt vagyok! Menjünk gyorsan haza! – és bezárják a boltot. Mi az a fáradtság? Hol van az a haza? Vajon nekem van olyanom? Minden éjjel ezek a gondolatok kavarognak a fejemben.
Másnap reggelre minden elmúlik. Új ruhát kapok, újra megnéznek ugyanazok az emberek, látom a megvető és vágyakozó pillantásokat. Ma egy lány állt meg a kirakat előtt. Nem a ruhákat nézte, Hanem az arcomat! Ha nem lennének vonásaim műanyagba zárva, rámosolyogtam volna. De így csak bámultam a semmibe, fejemet kissé oldalra fordítva (utáltam ezt a beállítást!!). Ám a lány továbbra is nézett. Egy jegyzetfüzetet vett elő táskájából és írni kezdett. Amikor megfordult, le tudtam olvasni valamit a papírjáról. „Üvegbe zárt világ, avagy egy próbababa érzései.” Rólam írt! Nem a ruhákról, a boltról vagy az utcai életről. Egy élettelen tárgyról, aki én vagyok. A lelkem tombolt az örömtől. Hirtelen nem voltak kérdéseim. Nem érdekelt senki. Boldog voltam. Eddig senki sem foglalkozott velem vagy az érzéseimmel. De ez a lány mindent megváltoztatott.
Másnap ismét eljött. Leült a velem szemközti padra és rajzolt. Néha rám tekintett. Az arcán komoly koncentrálást vettem észre. Ámde mikor visszanézett a papírra, szeme kisebb rándulásai mást is felfedtek előttem. Nagyon vágyott a sikerre és a végsőkig harcolt, hogy elérje célját. Miután befejezte művét, vett egy napilapot az újságostól és elment. Egy pár napig nem is láttam viszont. Amikor mégis visszatért, egy fényképezőgépet hozott magával. Az újságosbódé előtt még megállt egy percre, aztán odasietett az üveg elé és lefényképezett. Nem tudom miért, de elfutott. Senki sem kergette. Ő csak futott. Annál a saroknál fordult be ami még az én helyzetemből is látható volt.

Loreena írta...

Bocsi a második felét a gép nem illesztette be. Itt van hát:
Újabb napok teltek el. Ugyanazok az emberek sétáltak előttem, de már nem a ruhákat nézték, hanem engem. És nem rondán néztek, nem vágtak pofákat (csak a kisgyerekek). Mindenki mosolygott. Felfigyeltem valakire, aki háttal állt nekem az út túloldalán. Telefonált és nagyokat bólogatott. Letette a telefont, elindult át az úton. Rám mosolygott és bement a boltba. Azonnal megismertem. Az írós, rajzolós lányka volt az. A hátam mögül beszélgetést hallottam, ami egyre közeledett. Kinyitottak egy ajtót. A hangok hirtelen kitisztultak.
- Sajnálom, hogy csak most tudtam jönni! A fuvarozó lemondta az előző időpontot.
- Semmi baj! Örülök, hogy végre ideért! Na, itt a híressé vált baba! – ezt az eladó mondta. De hogy én híres? Mit tehettem, az álláson kívül, amitől híressé váltam? Nem tudtam erre gondolni többé. Két kar ragadta meg a derekamat és ezek nem a durva és érdes férfiak karjai voltak. Hozzáértéssel emeltek fel és kivittek az üvegen túlra. Gyönyörűen sütött a nap, a szél csak egy kicsit lengedezett. Az úton egy teherautó állt. Kinyitották a hátsó ajtót. Lelki szemeim előtt már láttam szomorú sorsomat. Újabb kirakat! Furcsa mód meglepett, amikor nem bevágtak, hanem egy puhára párnázott dobozba fektettek. Csak ez után sötétült el minden.
Zörgés, emelés és lebegés állapota. Körülbelül ilyeneket éreztem, amikor kiszedték a dobozt. Zötykölődés, puffanás, letettek. A fedél felfeszítése után egy fényes teremben álltam. De ez nem kirakat volt! Nem volt üveg és műanyag fal. Csupán nyitott tér, tiszta levegő és egy vörös hajú lány. Kiküldte a fuvarozókat és kettesben maradtunk. Beszélni kezdett hozzám.
- Ez itt az otthonod! Mától kezdve nem a ruhák miatt fognak nézni téged, bár mindig csinosan fel leszel öltöztetve. Ez egy múzeum. Ide azért hozhattalak, mert cikket írtam rólad, amit később az egész világon elolvastak. Híresek lettünk! Te és én! De most mennem kell. Holnap lesz a megnyitó! Pihend ki az út fáradalmait! – elmosolyodott, megfordult és kilépett az ajtón.
Szóval ilyen az otthon. Ahová az ember akkor megy, amikor támogatásra, pihenésre, nyugalomra és boldogságra van szüksége. Igen. Ez az otthonom. Itt végre örökre boldog leszek, mert megtapasztaltam, hogy mi a törődés és a szeretet.

Szatti írta...

Szia Niara!

Elbűvölő volt a történeted, nagyon megfogott:) Tetszett, ahogyan fogalmaztál és egy kis szerelmet is belecsempésztél a dologba:) Köszönöm, hogy olvashattalak, gratulálok!

Szatti írta...

Szia Lorena!

Volt egy alkalom, amikor valaki többet írt, mint egy komment és habár akkor még elfogadtam az írást, megígértem magamnak, hogy ezentúl ha valaki túllépi, nem fogom elfogadni. Számtalanszor leírtuk az okokat, hogy miért egy kommentet engedünk és miért nem számít a további. Amikor megláttam az írásod, hogy jóval több, mint két komment, kicsit elszomorodtam. Utálok szigorú lenni és másoknak rosszat tenni, de ha mindig engednénk, és nem lennének határok, nem lenne semmi, ami betartandó lenne és akkor nincs semminek rendszere. Úgy voltam vele, hogy elolvasom, véleményezem, de talán nem fogom elfogadni tekintve azt, hogy megígértem magamnak és ez másokkal is igazságtalan lenne, akik néha kicsit lépnék csak túl a karakterszámot.
Végül elolvastalak. Magával ragadtál. Megfogtál. Nagyon tetszett az írásod és az előzőben is, amellyel nyertél az tetszett igazán, hogy máshogy látod a dolgokat, mint a többiek. Ezt a jelenlegi írásod is megmutatta. Nagyon sok van benned és remélem, hogy még többet sikerül majd megmutatnod másoknak. De, mint gyakorlati feladat, nem fogadhatom el az írásod. Jóval túllépted a karaktert és tudom, nagyon nehéz egy kommentben írnotok, de le lehetett volna rövidíteni annyira, hogy a lényeg benne legyen. Tudom, így egész és tökéletes, de nem fogadhatom el a feladatra. Azzal mások ellenszenvét vívnám ki. Viszont... nem akarok saját magamnak sem hazudni azzal, hogy elvarázsolt az írásod, így tekintettel arra, hogy egy olyan dolgot vittél a feladatba, ami mélyen megérintett, az írásodat elhelyezem a Galériában, mint novellát. Remélem, egyetértesz velem és elfogadod. Ott úgy érzem, méltó helye lesz és remélem, hogy mások is megcsodálják majd, mint a lány a próbababát a kirakatban, akiről írt:)

Loreena írta...

Kedves Szatti!
Nyugi teljesen egyetértek veled, máskor figyelek a hosszra is. Köszönöm szépen a dicséretet és örülök, hogy tetszett. A következő feladatnál nem lesz ilyen hosszú.
Jó éjszakát és további szép napot! :)
Üdv Loreena

Konek írta...

Nos, megint megpróbálkoztem a feladattal, remélem jó lett. Puszi*Konek

Egy üveg mögül szemlélem a világot. Kész csoda hogy látok. Arcom kényszeredett mosolyra húzódott, tagjaim merevek, akármennyire is akarom, képtelen vagyok akár a legkisebb mozdulatra is. Minden héten újabb ruhát adnak rám, táskát a kezembe, nyakláncot a nyakamba. Ez vagyok én. Egy kirakati bábu.
Minden reggel ugyan úgy kezdődik. Az eladó, Szilviának hívják, mindig pontban nyolckor érkezik. Kikeresi a táskájából a kulcsot, bemegy a boltba, de még nem fordítja meg a kis táblát, amire az van írva Zárva. Elmegy a hátsó raktárba, mindig kihoz valamit. Általában valamelyik bábura rak egy másik kiegészítőt. Aztán pontban fél kilenckor kinyitja a nyilvánosságnak a boltot. Az esetek többségében elég nagy a forgalom. De ez pár hete megváltozott.
Reggelente késik, sokat telefonál. És rengeteget veszekszik. Már három hete nem is öltöztetett át. A vevők egyre kevesebben vannak, ellaposodott az üzlet.
Egyik nap már be sem jön, csak nagyon későn. A nap lemenő fénye arany csillogást varázsol a műhajamra. Szilvia szomorúan néz körül a kedves ki boltban. Aztán mellém jön. Megsimogatja a karomat.
- Sajnálom, hogy itt kell maradnotok. Szorult helyzetbe kerültem, ezért jelzáloghitelt vettem fel a boltra, és már nem tudom törleszteni azt. Elárverezik szinte az összes dolgot innen. Az is lehet, hogy még téged is. Biztos sokat fognak fizetni érted, hiszen gyönyörű vagy. A tekinteted meg mintha élne. De mit is fecsegek itt? Teljesen hülye vagyok, hogy egy élettelen bábuhoz beszélek.
Idegesen letörölte az előbuggyanó könnycseppjeit. Elment mellőlem. Rá akartam kiáltani, hogy nem vagy hülye, de nem tudtam. A testem merev maradt. A számat nem tudtam szólásra nyitni. A szememmel sem tudtam őt követni, hisz kötöttek, pont úgy, mint minden más testrészem. Hiszen ez vagyok én! Egy bábu, gondolatokkal, érzésekkel, és most leginkább fájdalommal.

monAa írta...

Hosszú idő óta itt állok egy üvegfal mögé zárva. Az idő érzékem mára már megszünt létezni. Meredten és mozdulatlanul ácsorgok nap, mint nap, nézve az embereket az utcán. Mintha üldözné őket a hajsza. Többségük nem képes még arra se, hogy jobban szemügyre vegye a természetet, ami születésüktől fogva körül öleli őket. Pedig ha tudnák, mit hagynak ki ezzel az elkövetetlen tettükkel. Nem veszik észre az égbolton pihenő napot, ami napsugaraival életet ölt a világba. Amikor kósza sugarak simogatják bőrüket, kényeszteti őket. A szél, mikor kedvesen játszik a földön heverő levelekkel. A forró időben szinte kiváltság a legapróbb fuvallat is. A madarak csicsergése, öröm hallgatni éneküket, amik a fáradt, monológ napot színesebbé teszik. A fák hűsítő árnyékát sokuk még csak fel sem fedezte, pedig annál nem is lehet jobb, mikor legalább egy percre leülsz, és élvezed a semmit tevést egy fa alatt. Vagy mikor esik az eső. Azt se képesek megbecsülni. Mindennek van valami szépsége. Ennek például, hogy az eső új életet varázsol elénk, csak kikéné nyissuk szemünket, és észre vennénk. Mily’ jó lehet érezni a bőrödön végig folyó esőcseppeket, hallgatni, ami megbizseregteti az ember szervezetét. Mihelyst elállt, a világ sokkal megnyugtatóbb, mintha újra született volna. Minden jelenségnek meg van a maga szépsége; a hónak az, hogy gyönyörű fehérben csodálhatjuk a tájat. Nézhetjük a hópelyhek szállingózását, és tünődhetünk azon, hogy még mennyi lehet raktáron a felhőben. Megszámlálhatatlan. Még a legokossabb ember sem képes erre rá jönni, bármilyen modern technológiával felszerelt. Épp ez a csodálatos az életben, tele van titkokkal, amik talán örökre azok is maradnak, így a világban mindig lesz egy kis rejtély. Még arra se képesek, hogy saját gyermekük nevetését megbescsüljék. Hallják, de nem érzik. Egy bájos kacaj csodát tehet. Nem képesek betelni egy apróbb gesztussal. Egy édes mosoly, egy szenvedéllyel teli pillantás, egy gyengéd érintés. Néha az a legfontosabb az életben, amire nem is gondolnak, és ami megfizethetetlen. Ezt egyetlen egy szóval képes vagyok leírni: szeretet. Többségük képtelen arra, hogy ezt a kis árva szót megbecsülje. Talán a betük mit se jelentenek, de az érzés, ahogy kiejted, az már igen. Megfizethetetlen. Mit meg nem tennék, ha én ezeket érezhetném. Szeretném érezni a nap égető sugarait, ahogy lágyan megérint, akarom érezni az égett bőr illatát, a parfümök kavalkádját. Azt akarom, hogy a barátaim kedves szavakkal árasszanak el, amit ki kell érdemelni. Szeretném, ha az eső elszabadulna a fölöttem pihenő felhőkből, vagy hogy a kacér szél támadjon le, aminek következménye, hogy a hajam teljesen úgy néz ki, mint egy szénabogja. Soha életemben nem ért érzelmi pofon. Nem voltam szerelmes, szomorú, csalódott, depressziós. Szememet még egyszer sem szúrkálta egy könnycsepp, amit nem tarthatok vissza. Nem éreztem a mosoly erejét, ami boldogsággal önt el. Szívem még egyszer sem kalimpált egy elérhetetlen férfi után. Nem tapasztalhatom meg azt, mikor a szívem kitörni készül a bordáim közül. Nem érinthetem meg a havat, aminek hatására ujjaim jéggé dermednek. A legfontosabb pedig nem érezhetem meg a szeretet hatalmát. Soha. Milyen fájdalmasan is hangzik ez a szó. Csak négy betűből áll, de a hatalma valami hihetetlen. A legszebb dolog, ami eddigi életemben történt velem az, hogy egy kislány rám mosolygott, és köszönt nekem. Ő nem is tudja, hogy ezzel mekkora boldogságot okozott nekem. Bárcsak beszélhetnék, mozoghatnék. Legbelül kiabálok, azt akarom, hogy meghalljanak, de hiába. Nem hallhatja meg senki, mert én csak egy… bábu vagyok. Semmi más. Irigylem az embereket, nem is tudják, hogy mekkora áldás az ő életük. Talán ha a helyemben lennének mindenre rá jönnének és az életükön változtatnának...

Szatti írta...

Szia Konek!

Örülök, hogy ismét részt vettél a feladaton. Nagyon tetszett a történeted, szép gondolatokat írtál le. Köszönöm, hogy olvashattalak, puszi!

Szatti írta...

Szia monAa!

Köszöntelek itt, mint új írót. Nagyon örülök, hogy írtál a feladatra, gyönyörűen írtál, nagyon szép érzelmeket és gondolatokat olvashattam. Mélyen megérintettek a szavaid, köszönöm az élményt! Puszi

Petrííí írta...

Sziasztok. Ismét megpróbáltam valamit összehozni, bár már elég reménytelen vagyok :) Remélem tetszeni fog. Puszi

Már alkonyodott - ismét eltelt egy nap anélkül, hogy bármi is megváltozott volna körülöttem. Anne, az eladó már az iratokat rendezgette, pillantása néha a rajtam lógó ruhára tévedt. Úgy láttam, a gondolatai talán teljesen máshol jártak, de nem tudhattam. Az olyanok, mint az otthon, az érzelmek, számomra teljesen ismeretlenek voltak.
Az ajtó fölött lógó csengő hirtelen éles hangon felvisított, és egy alacsony, kócos hajú lány libbent be az üzletbe. Nem tűnt ismerősnek, de Anne arca felderült, mintha nagyon régről ismerné a gyönyörűséget.
-Szervusz, Anneliese! - üdvözölte a szőkeséget, aki azonnal elém libbent, és csak egy biccentéssel felelt Anne-nek.
Anneliese vékony ujjai végigsimították a testemre feszülő szatént, hatalmas szemei végigpásztázták egész alakomat. Arcán vágy villant, de tudtam, hogy mindez csak a ruhának szól. Engem jóformán észre sem vett - mintha ott sem volnék.
-Zaklatott vagy. Minden rendben? - kérdezte tőle Anne.
-Semmi sincs rendben. Apám cégének annyi, valószínűleg elárverezik a házat. A barátom - ennél a szónál megbicsaklott a hangja - már nem szeret. Vagyis... nem tudom. Nem értem, mi történt velünk - rázta meg a fejét szomorúan. Láttam előbukkanni kék szemében a könnyeket, és legszívesebben lehajoltam volna, hogy letöröljem onnan a nedvességet, de gúzsba voltam kötve. Testem mindössze műanyag, mozdulatlan, élettelen. Csak tudatot kaptam, bár ez sem sokat ért.
Számomra mit sem jelentettek olyan szavak, mint a ház, a szeretet, a barát. Ezek mind egy másik világ, egy másik élet szépségeiről daloltak, amiket én sosem érhettem el.
-Ne szomorkodj Anneliese, minden rendben lesz, majd meglátod. Az a fiú meg sem érdemelt, ha csak így ott hagyott - próbált kedveskedni Anne, de a lányt láthatólag nem hatotta meg.
-Nem kérek a sablonszövegekből, nénikém!Viszont ez a ruha jó lesz. Levennéd nekem? - bökött a rajtam lógó virágos, rózsaszín maxiruhára. Anne felemelkedett a székről, elém lépett, és szakszerű mozdulatokkal elkezdte lecsavarni a fejemet. Fájnia kellett volna, de mivel nem éreztem semmit, semmit az ég világon, így a fájdalom is elkerült. A ruha lekerült rólam, a fejemet pedig a helyére tette, de meztelen maradtam. Szégyenkeznem kellene, ha tudnék. De még erre is képtelen voltam. Nem voltam több egy bábunál.
Anneliese megragadta a ruhát, a pultra dobott pár zöld papírdarabot, és kilibbent a már sötét éjszakába. Anne utána sietett, berántotta az ajtót és ismét a székre rogyott.
-Ó, Anneliese! - sóhajtott fel, és tovább rendezgette a papírjait. Szemem ekkor megakadt egy aprócska cetlin, ami talán Anneliese zsebéből hullhatott alá.
"Mai teendők: vedd meg a gyászruhád!"
Nem értettem a szavakat, idegen voltak, és mégis... az írása. Ahogyan a tollat erősen a papírhoz nyomta, ahogyan sietősen kapkodva odavetette a szavakat. Rosszat sejtettem, nagyon rosszat.
-Majd holnap reggel felöltöztetlek, bábu - motyogta rám pillantva Anne. Végigsimított selymes műhajamon, leoltotta a villanyt, és magamra hagyott. Engem, a mozdulatlanság és az élettelenség királynőjét...

Szatti írta...

Szia Petrííí!

Nem vagy reménytelen, higgy nekem:) Tetszett a történeted, érdekes volt és fordulatos. Örültem, amikor megláttam a neved, hogy írtál, mert mindig érdekes történeteket hozol össze:) Nagyon örültem neked és köszönöm, hogy írtál:) Puszi

Suzy írta...

Sziasztok, jövök én is=D

Az üvegen kitekinve látjuk, ahogy az emberek az életüket élik. Örülnek, szomorkodnak, fájdalmuk illetve bánatuk van. Vagy egyszerűen csak félnek. Félnek egymástól, az érzéseiktől, saját maguktól. Az élet adását, szappanoperáját nézzük nap mint nap.
Ugyanis szívek százai törtnek össze előttünk, s mi semmit se tudunk tenni. Nem. Mi csak hallgatag nézők vagyunk, a teremtményeik. A próbababák.
Mindenki tudja hogy létezünk, mégis senki sem. Azt hiszik csak nekik vannak érzéseik, csak ők vannak tudatában a cselekményeikkel. De ez egy hazugság, minden egyes élőlény érez, még mi is noha mi nem lélegzünk. Az életünk nem áll másból mint megfigyelni az embereket akik megteremtettek minket, s az épp divatos ruhákkal látnak el minket. Látjuk ahogy sóvárogva néznek egyes ruhákra, míg egy másik viszolygást kelt bennük. Nem hiszik, hogy valaki is észreveszi őket. Ez szintén egy tévedés, ugyanis mi mindent észreveszünk.
Érzéseink nincsenek, ezzel akarják magukat mentegetni néha mikor rájönnek mi is létezünk. Igazik vagyunk, s nem csak egy ábránd, egy gondolat. Létezünk mint ők. Noha csendben élünk s nem beszélünk tudjuk hamarosan itt az idő.
Egyszer mi is élni fogunk.

Itt a művem, remélem tetszik
Puszy Suzy

Szatti írta...

Szia Suzy!

Örülök, hogy te is írtál a feladatra. A mondataid elgondolkodtatóak voltak, jó volt téged olvasni. Köszönöm, hogy részt vettél a feladaton, tetszett az írásod:) Puszi

Syro írta...

Sötétségben telnek napjaim, és semmi sem történik. Néha érzem, hogy megmozdul a dobozom, de semmi több. Pár éve egyszer fel is borultam, valaki igencsak figyelmetlen volt. Szerencsémre csak megrepedt az egyik karom, egy másik figura rosszabbul járt, valamije nagyon megsérülhetett, mert hallottam, hogy meg se próbálták megjavítani, egyből a szemétbe dobták. Pedig, hogy tiltakozott ellene.
Hosszú idő után újra megmozdult a dobozom, olyan volt mintha hullámozna, sokszor éreztem már ilyet, ilyenkor jön el az én időm.
- Igen!- kiáltottam fel némán. Végre láthatom a fényeket!
- Óvatosan, nehogy eltörjön, régi darab – hallottam meg egy távoli hangot. Úgy szerettem mikor kibontanak, és kiállítanak az üzletben. Ilyenkor mindig én vagyok a középpontban, s mindenki szeret.
Mindig én érkeztem utoljára, és tudom, hogy megint sokan jönnek majd el, hogy láthassanak, mert én teszem őket boldoggá, bár csak egy bábú vagyok.
Ezt az időszakot legalább úgy szerettem mint az emberek, a sok színes égővel, az ajándékokkal, és a gyönyörű zenével. De tudom, hogy nélkülem nem lenne szép az ünnep, mert mit ér a karácsony Mikulás nélkül? Minden család, gyermek nekem köszönhette a boldogságát, mindig mosolyogtak mikor engem néztek. Kell-e ennél több? Sok bábútól hallottam, hogy áhítoznak, hogy ők is emberek lehessenek, de én nem vágytam ilyesmikre, hisz engem így is szeretnek. Kinek kellenek a mindennapi gondok, elég nekem az is, amit abban a pár hétben látok, míg kiállítanak.
Miért nem bontanak, már ki? Nekem a nagy fa mellett a helyem. Hahó, valaki! Vajon mi történt? Biztos megint átalakítják az egész áruházat miattam, hogy jól látható helyen lehessek.
- Ez hova kerül? - ütögette meg valaki a dobozomat. Mégis, hogy lehet valaki ennyire tudatlan? Követelem, hogy rúgják ki!
- Az oda megy, a kis fa mellé a kirakatba – jött a válasz. Micsoda? Ez valami tévedés lehet, én mindig a nagy fa mellett állok. Mégis, hogy néz ki a Mikulás egy kis csenevész fenyő mellett, ráadásul a kirakatban? S hogy fognak a gyerekek fényképezkedni velem?
Éreztem, hogy kivesznek a dobozomból, és beállítanak valahova, de nem láttam semmit. Most nagyon utálom, hogy ilyen jól becsomagolnak. Türelmetlen voltam, és biztos remegnék az idegességtől, mint azok a gumibábuk a szemközti butikban, ha nem lennék tömör fa.
Ahogy tekerték le rólam védővásznat, egyre több fényt láttam, és csak egyre több és több lett, mikor már lekerült rólam, szinte megvakított a világosság. Mikor felfogtam, hogy mit is látok, letaglózott a szörnyű valóság. Szikrázóan sütött a nap, az embereket alig takarta valami ruha. Pedig milyen szépek azokban a nagy kabátokban, amikben eddig láttam őket. Mi történhetett a világgal, amíg én a dobozban voltam? Az újabb megrázkódtatás a tükörképem szolgáltatta: már nem a gyönyörű piros kabát és nadrág volt rajtam, hanem egy színes, rövid ujjú förmedvény, és egy éppen a térdemig érő nadrág. Megalázva éreztem magam, ilyet tenni velem. Mit szólnak majd a gyerekek, biztos kifognak gúnyolni. Miért nem dobtak inkább a tűzre?
Ahogy ott álltam, és néztem a kirakat előtt elhaladó embereket, most az egyszer irigyeltem őket. Képesek járni, szaladni. Úgy elfutottam volna innen, messze egészen a világ végéig, oda, ahol eltűnik a Nap. Talán ő megértene, és megengedné, hogy elbújjak a világ elől.
Egyedül álltam a kirakatban a nevetséges öltözékemben, egy számomra ismeretlen növénnyel. Ő volt az egyetlen vigaszom. Egyik nap egy csapat gyerekre lettem figyelmes, odajöttek hozzám, és sokáig csak bámultak, és valami furcsa, ismeretlen dolgot nyalogattak.
- Ez a Mikulás! - kiáltott fel az egyik gyerek, mire többiek is helyeseltek, és most már mindegyik mosolygott. Felismertek! - ujjongtam magamban. Ha nem lettem volna az ami, most biztos elsírom magam örömömben, ennél szebb karácsonyi ajándékot... Nem is hiányoznak már a fények, az ajándékok, még a zene sem. Elég az a tudat, hogy tudják ki vagyok, még ha külsőre nem is úgy nézek már ki. A rám rajzolt örök mosolyomat most éreztem igazán valódinak, s őszintének.
Köszönöm gyerekek.

Freeb írta...

Élet egy üvegfal mögött

A mai nap volt a legtökéletesebb számomra, amit még a borongós, szürke időjárás sem tudott elrontani. Új bolt, új kirakat, s új ruha. Örültem a változatosságnak, de ugyanúgy szenvedtem az egyhangúságtól. Ismét csak egy kirakat bábújaként tündökölhetek egy üveg mögött.
Két nő sertepertélt körülöttem a bolt hátsó részében, pont láttam még látóteremben a bejáratot és a pénztárgépet. Hosszú, mesébe illő menyasszonyi ruhát adtak rám, majd lábaimra a ruhához illő fehér cipellőket tettek, noha a hosszú szoknya miatt csupán az egyik, előrébb lévő lábam látszott ki alóla. Miután úgy ítélte meg a két nő, hogy készen állok, megfogtak, hogy a kirakatba állítsanak. A világ forogni kezdett velem, ahogy felemeltek, s a súlyom miatt imbolyogni kezdtek. Aztán ahogy sikerült megtalálniuk az egyensúlyt, a világ visszaállt a talpára. Megpróbáltam mindent az eszembe vésni, amit csak láttam a kirakatig vezető úton. Ezernyi fehér és színes ruhát, kiegészítőt, a boltban mászkáló ifjú párokat, akiknek egymáshoz intézett szavai néha az én füleimbe is eljutottak. Szerelmes suttogások, boldog mosolyok. Ámulva, s irigykedve hallgattam őket, hogy megadatott nekik ez a boldogság. Megint az a gondolat furakodott elmémbe, hogy én miért nem tapasztalhatom meg sohasem ezeket az érzéseket? Sohasem lehetek boldog valakivel… Hisz csak egy bábú voltam. Egy bábú, aki csak figyelte a körülötte zajló életét, de ő maga nem vehet részt benne.
Miután leraktak a kirakatban, az egyik nő ottmaradt még velem. Eligazította ruhámat, hogy a cipő is látszódjon, s mosolyogva nézett végig rajtam tetőtől talpig.
- Tökéletes – mondta. Csupán ez az egy szó is megdobogtatta nem létező szívemet. Tudtam, hogy vannak még rajtam kívül ebben a boltban próbababák, de ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy csak én vagyok az egyedüli. Hangos kiáltással elhívták mellőlem az engem öltöztető nőt, s én ottmaradtam magányosan, szobormereven. Meg akartam érinteni a nő karját, hogy várjon még, ne menjen el. De a kezem nem mozdult, nem engedelmeskedett parancsomnak. Már megszokhattam volna, azonban képtelen voltam rá. Megszokni a lehetetlent…
Az üvegfalon keresztül az utcát kezdtem figyelni, melynek hangjai a már megszokott tompasággal jutottak el hozzám. Az esős idő ellenére sok ember járkált, meg-megálltak egy-egy kirakat előtt, ami igazán érdekelte őket. Egyre többen csodálták meg a rám adott ruhát is, de egyikük sem állt meg, hogy jobban megnézze. Csupán futó pillantást vetettek rám, s már szaladtak is tovább. Mintha ott sem lennék, mintha nem is látnám őket, ahogy érdektelenül továbbmasíroznak. A nap végére aztán elszállt a jó kedvem, ahogy rájöttem, örökre ez lesz a sorsom. Kívülről figyelni az életet, míg nem egyszer úgy vélik új próbababát akarnak a régi helyett. Már-már azt kívántam bárcsak így lenne, hisz mi értelme az életnek, ha nem részesülhetek benne?
Arra lettem figyelmes, hogy egy fiatalabb lány állt a kirakat előtt, s csillogó, kék szemekkel nézett rám, a ruhára, melyet viseltem. Tenyerét a kirakat üvegére helyezte, majd halványan elmosolyodott, tekintete ködössé vált, mintha ábrándozna. Aztán hirtelen meghallottam egy férfihangot, durvát, s bántót.
- Mit nézegeted annyit? Gyere már! – szólt rá erélyesen, hogy még én is tisztán hallottam. A lány pislantott párat, égkék szemeit elhomályosította a könnyek fátyla. Láttam bennük a fájdalmat, mely a mélyben húzódott. Lemondó sóhajt hallatott, majd tenyere erőtlenül csúszott le a kirakatüvegről.
- Irigykedem, hogy te viselheted ezt a meseszép ruhát. – A szavak csak suttogásként jutottak át az üvegfalon, hangja reménytelen volt, én pedig a döbbenettel küzdöttem. Csak néztem őt, ahogy lassan elmosolyodott, majd eltűnt szemeim elől. A kirakatüveghez akartam lépni, arcomat az üvegnek nyomni, s figyelni őt, míg csak tudom. De nem tehettem, nem voltam képes rá… Álltam, s csak meredtem magam elé, ahol az előbb még ott állt ő. Tenyerének halvány lenyomata még látszott az üvegen. Nem tudtam elhinni, amit hallottam. Hogy rám irigykedjen valaki? Erre az életre, ami nem is nevezhető annak? S mégis…

LauraL írta...

Másvágyók

Érzem, hogy ez lesz az a nap!
Ahogy minden reggel, a biztonsági rács lassan kúszni kezd felfelé. A porszemek ezüst bogarakként kergetőztek a folyosó tetőablakain beszűrődő fényben. Bizakodás önt el.
Igen, jól sejted, más vagyok, mint a többi próbababa a Tündérvár üzletben, a Nagy Nyugati Bevásárlóközpont sugárútján. Míg azok nem hiányolnak semmit, hisz plasztik bőrük és húsuk a kezdetek óta üreges belsőt ölel, addig én tudom, milyen volt az érzelmek hullámain lovagolni. Most nem érzek, de tudom, hogy amikor az üresség sűrűbb bennem, akkor – ha olyan lennék, mint voltam egykor – szomorú lennék, ha ritkább, akkor jókedvű, könnyed.
Most épp olyan, mintha lebegnék, tehát reménnyel teli és boldog vagyok. Hogy is ne lennék, ha minden műanyag porcikámban zizeg, hogy mától minden megváltozik?
A rács mögött nem Tereza ismerős alakja, hanem egy túlsúlyos, pattanásos bőrű, szeplős orrú, vízkék szemű, szőkésvörös, alacsony lány áll. Még nem múlhatott el húsz éves sem.
Igen, ő lehet az, aki pénteken beszélt Terezával telefonon a munkalehetőségről. Sűrűn cserélődnek az alkalmazottak, mert az üzlet korán nyit, későn zár, és a főnökasszony szigorú a késés és a hazaindulás ügyében. Az eladók először azt hitték, hogy mivel Tereza nincs a boltban, senkinek nem fog feltűnni, ha egy kicsit később érkeznek, vagy hamarabb mennek haza. Ez a tévedésük volt az első és az utolsó is Tereza alkalmazásában.
A lány belép az üzletbe. Végignéz az állványokra aggatott ruhákon, a pulton, Eriken, a barna szemű, szőke, farmerben és márkás pólóban feszítő férfi babán, majd a pillantása megállapodik rajtam.
Tudom, mit lát. A kirakatban sokszor nézek önmagammal farkasszemet. Mivel félrebillentett fejemet, lazán előrelépő lábamat, lógó balomat és könnyedén hajlított jobb karomat mozdítani nem tudom, az üvegben minden alkalommal ugyanazt az unalmas képet látom. Magas, karcsú alak, alabástrom bőrrel, égkék szemmel, korallpiros ajakkal, és gesztenyeszín, csillogó, koboldfrizurás hajjal.
A lány szemében azonban nem unalom, hanem –Ó, Istenem!– mérhetetlen vágyakozás lobog, ahogy nézi a vonásaimat, a tökéletesen rám illő, bézsszínű, szatén blúzt és a fekete, magasderekú nadrágot.
Igen, igen! Nézz csak meg alaposan. Ugye milyen más vagyok, mint te? Mennyivel magasabb, szebb, karcsúbb? Rád ez a nadrág soha nem lenne jó, és ha be is tudnád zippzározni –amihez egy CSODA kéne–, úgy festenél benne, mint egy kötözöttsonka. A blúzomat nézed? Össze sem tudnád gombolni, vagy ha mégis, a bőröd kikukucskálna minden oválisra nyíló gombközön.
A lány –akinek még a nevét sem tudom– egyre közelebb hajol, megbabonázva nézi az ajkamat, mintha hallaná a gondolataimat:
– Még, még, még közelebb! Emlékszel a mesére? Arra a békásra. Próbáld ki, hisz nem lát senki! Ugyan csodák nincsenek, de annyira szeretnél olyanná válni mint én. Ugye kitaláltam?
Nő bennem a feszültség, az üresség ki akar törni belőlem, ahogy még közelebb húzódik hozzám, majd lábujjhegyre áll. –A fene, majdnem túl alacsony hozzá, hogy megtegye...
Igyekezetemben, hogy végre hozzám érjen, megbillenek. Vagy lehet, hogy ő húzott maga felé? Mindegy is. Végre megtörténik!
Szája virágra szálló pilleként érinti meg az ajkamat, és végigsistereg rajtam a saját vágyam: Újra érezni akarok, újra élni, újra mozdulni!
Megrebben a szemem, ahogy beletűz a tetőablakon beáramló, aranyos napfény. Előttem egy magas, karcsú, hibátlan bőrű, azúrkék szemű, szőkésvörös próbababa áll. Alakjának lenyűgöző íveit lágyan öleli körül a szaténblúz, és a kosztümnadrág. Gyönyörű és rideg. Szemében nem csillan sem öröm, sem bánat.
Nyújtózom egyet. ÉRZEM, ahogy testemen megfeszül a ruha, a nadrág dereka a hasamba vág és combjaimon satuként feszül a farmer.
Megkordul a gyomrom. Először ennem kell valami fehérjében gazdagat, majd keresek egy edzőtermet. Holnap pedig elmegyek a kozmetikushoz. Pár hónap múlva 38-as lesz a ruhaméretem, ruganyosan feszülnek majd az izmaim és mindenki utánam fog fordulni az utcán. Mindenki, csak a próbababák nem.
Kilépek az ajtón, leeresztem a rácsot. Ma zárva tart a Tündérvár.

Szatti írta...

Szia Syro!

Nagyon érdekes volt a történeted, már abból a szempontból is, hogy máshonnan közelítetted meg a történetet. Egyedi volt az írásod. Különleges és köszönöm, hogy elolvashattam:) Szuper volt, puszi

Szatti írta...

Szia Freeb!

Szerintem fantasztikus volt az írásod, szóval ne aggódj emiatt, hogy nem lett olyan jó:) Nagyon szép dolgokat írtál le, kissé megható volt és szívhez szóló. Nagyon tetszett és gratulálok neked:) Puszi és örülök a részvételednek!

Szatti írta...

Szia LauraL!

Hát mit nem mondjak... nem is számítottam tőled másra:D Szuper volt a történeted, nem mindennapi. Izgalmas és fordulatos, egyedi és utánozhatatlan:) Gratulálok, nagyon tetszett!:) Puszi

Christie írta...

Azt hittem hogy könnyű kirakat bábunak lenni de két hét elég volt ahhoz hogy rájöjjek ez még se az a meló amit egy átlagos ember el tud magának képzelni. Te ember vagy nem lehetsz kirakatbábu mert neked érzéseid vannak élsz lélegzel mozogsz tanulsz van szabadidőd. Egy kirakatbábu nem lélegzik nem mozog de én nekem ezek közül mégis megadatott az hogy annak ellenére hogy nem tudok mozogni vannak érzéseim . És ezzel azt a tudást is megkaptam hogy nem csak a saját hanem mások érzéseit is átérzem és tudom mire gondolnak. Egy érdekes történet ami megtörtént . Egy lány egyszer csak megállta a kirakat előtt ahova kiraktak. Hosszasan nézett nem tudtam eldönteni miért ajd tudtam hogy nem helyes de belenéztem a gondolataiba és tudtam mire gondol. És onnan nem volt megállás a gondalata nem volt más minthogy cseréljen velem helyet hogy ne kelljen a szüleinél lennie mert nem szereti azt az életét. Meg tegyük hozzá nem is élt olyan fényűző életet. Tudtam hogy csak egy kirakatbábu vagyok de elmondtam egy varázsigét mely lehetővé tette helyet cseréljünk 24 órára. A lánynak aki testébe bújhattam nagyszerű élete volt csak nem használta ki csak kesergett a múlton. Ezt a 24 órát arra használtam hogy megtanítsam mit kezdjen az életével. Eltelt a 24 óra a lány még egy ideig nézett a kirakatban aztán tovább ment . De tudtam hogy hálás nekem mert innentől kezdve az élete megváltozik felhagy eddigi múltjával és normális életet fog élni. Kirakatbábunak nem mindig könnyű lenni de ez egy felemelő 24 óra volt számomra azaz egy egyszerű kirakatbábunak.

Szatti írta...

Szia Christie!

Aranyos és érdekes volt a történeted:) Szépen fogalmaztál, tetszett ahogyan leírtad a dolgokat. Egyetértek abban, amit az írásodban megfogalmaztál, nagyon tetszett és köszönöm az élményt és azt, hogy írtál! Puszi