2011. augusztus 6., szombat

Fejre Állt Világ!

Szólaltassék meg a másik oldal is! =) Mielőtt bármit is cselekednék vagy mondanék valamit, mindig szituáció játékot játszom: beleképzelem magam a másik bőrébe: hogyan élheti majd meg a tettem/mondandóm a másik fél? Ha én élném meg úgy a dolgokat, ahogyan ő, ha nem én lennék aki teszi, hanem velem tennék, mit gondolnék, mit érzenék? Bőrébe bújok és elképzelem! Fejre állítottam most nektek a világot, mondjátok el a másik szemszögéből! Azt már tudjuk, hogy mit teszünk, gondolunk és érzünk, ha velük találkozunk - de vajon ŐK mit gondolnak és éreznek? Hogyan láthatják a világot és persze: minket, embereket? Pennát elő, mártsátok a képzelet tintájába és mutassátok meg! ;)

1. Téma: Kísértetiesen Szellemes


Feladat: lásd a világot kísértetként! Balesetben, öregként elhunyt, esetleg más vette el az életét, vagy önmaga, de FELADATÁT EL NEM VÉGZETT személy lelki kivetülése legyen, lehet bosszúálló, lehet szerelmes, vagy akár filozofikus és persze: humoros; a lényeg, hogy miképpen láthatja egy szellem az őt körülvevő világot? Immáron bárhová eljuthat, mindent hallhat és láthat, de mit érez a környezetéből? Szél, fájdalom, ilyes... s végül, de nem utolsó sorban: Mi marasztalja itt?
 "A kísértet egy halott személy megnyilvánulása, az elhunyt személy testetlen szelleme vagy lelke, ami a Földön maradt a halál után; dolgavégezetlen vagy itt marasztalja valami/valaki"

2. Téma: Csalogány az aranykalitkában valamint Ússz és evezz!


Feladat: lásd az életet egy madár VAGY egy hal szemén keresztül! Lehetőségek: szabad madár; kalitkában élő madár; fogságba (kalitka) esett tollas; és fogságból szabadult ( eleresztett vagy elszökött) madár! Ugyan ezek érvényesek a halnál: szabad hal; akváriumlakó; befogott vagy fogságból szabadult hal!
3. Téma: Egy festmény gondolatai

Feladat: Adott egy festmény egy ELHAGYATOTT, ÖREG házban: írjátok le az emlékeit, gondolatait, véleményét! Ha szerepel rajta valaki, akkor ő meséljen, ha többen is szerepelnek rajta, akkor egymás közt vitassák meg a múltat, véleményüket, mutassák be a hajdan volt életet!

Hédi

Petrííí novellája - Különdíj

35 megjegyzés:

B. P. Haidey írta...

Köszönjük Jandra az első feladatot! Nagyon elgondolkodtató és inspiráló.
Ússz és evezz! Ez a legjobb. :D Némó és Pizsi + Szenilla <3

Köszipuszi!
H :)

Viki írta...

Sziasztok, hová, milyen címre küldjem az írásgyakorlatot?
Viki

Szatti írta...

Szia Viki!

A feladatot ide, komment formájában küldd el! Munkádat előre is köszönjük!:) Puszi

Viki írta...

Az első feladat nagyon tetszik,jók az öteletek!!
Hamarosan küldöm a mininovellát.

Dia.(: írta...

Ez egy nagyon jó feladat. Imádtam. :D

Nyári piknik 1863

Éjszakánként gyenge szellő lengeti meg a régi Whitebrook ház szakadt, megsárgult csipkefüggönyét. Átlibben a szobákon, az emeleten, még a konyhán is. Utoljára betér egy szobába, ahol elidőzik egy festmény előtt. Aranyozott keretén már csak nyomokban látszik a festék, itt-ott még le is tört belőle egy kis darab. Az idő vasfoga csak a keretet tépázta meg, a kép még ugyan olyan színes, mint fénykorában, csak a portól nem látszik. A szellő néha gyengéden lefújja róla a port, legalább ez maradjon meg szépnek ebben a házban. Szereti nézni az emberek arcát, hiszen ezekről az arcokról soha nem fagy le a mosoly. Csak ülnek ott szép ruhájukban, elegáns öltönyeikben az erdő széli tisztáson, két hatalmas fekete lovukat és kis fehér pónijukat legeltetve. Ülnek egy fehér lepedőn, kosarukban gyümölcs és virág. Láthatóan boldogok. Ők nem hallhatták a ház megannyi tragédiáját, szörnyűségét és ők sosem maradnak egyedül. Olykor-olykor ha a szellő későn érkezik, hangokat vél hallani a festmény előtt. Néha halk suttogásnak tűnik, máskor élénk veszekedésnek, olykor nevetésnek. Ilyenkor igen gyorsan tovább áll, siettében is csak félig takarítja meg a képet.
-Ó Anthony drágám! Kérem, szálljon le a ruhámról. Nem szeretném, ha összekoszolná!
-Bocsásson meg Cathrine, nem szándékoztam rálépni.
-Henry kisfiam, a barackot ne töröld a póni sörényébe, összeragad tőle! –figyelmeztette Cathrine a kisfiát. Anthony kérem, szóljon a gyerekre, mert a végén úgy is nekem kell majd kifésülnöm azt a sörényt.
-Máris kedvesem. Henry, gyere, dobáljunk inkább diót rendben? –vette fel a kisfiút
-Olyan jó magukat nézni Cathrine. –mosolygott rá legkedvesebb barátnője
-Köszönöm Anne, de higgye el nekem, a maguk Charlotte-ja éppolyan elbűvölő lesz, mint a mi kisfiúnk. –simogatta meg a barátnője kezében alvó kisbabát. Ha Williamet nézzük, a kicsi máris hasonlít rá, és a nagyfiúk igazán jóképű fiatalember lett, még akkor is, ha csak tíz éves.
Anne mosolyogva szorította meg barátnője kezét.
-Igaza van Cathrine, hiszen az édesapjára ütött.
-Jhon drágám, hagyja azt a lovat és üljön ide közénk! –kiáltott Anne a férjének
-Nem lehet édesem, nem tudok betelni vele. Igazán jó vásár volt.
-Egyetlen hibája, hogy ennyire a lovak bolondja. –nevetett Anne
-Ó drágám, érzi ezt a friss levegőt? Az a szellő már megint itt járt. –szippantott a levegőből egy hatalmasat Cathrine
-Hihetetlen, hogy mennyire leporosodtunk alig pár év alatt.
-Ugyan már Jhon, nézze meg a lábánál a dátumot!
-Tudom mi van odaírva Anthony! 1863. Már vagy ezerszer láttam. Különben is mit számít ez?
-Tudja mit jelent ez kedvesem? Már legalább száz éve ezen a falon lóghatunk. –mondta gyengéden Anne
-Hallott valaki valamit Whitebrookékról? –kérdezte Cathrine kicsit halkabban. Mindenki közelebb lépett hozzá
-A kis tündér halála óta semmit Caty. –fogta meg felesége vállát Anthony
-Nem hiszem el, hogy csak így eltűntek. Csak az istálló égett le, a házon egy karcolás sem esett! – méltatlankodott Cathrine
-Ne feledje, hogy az a kislány pont az istállóban volt akkor. Lady Whitebrook soha sem tudta feldolgozni. Ő tűnt el leghamarabb. –mondta komolyan Jhon
-Azt mondják az apja, hagyta ott a gyertyát, a kislány had maradjon az újszülött csikóval. –suttogta Anne
-Na de Anne, kérem. Ne vádolja Lord Whitebrookot! Imádta azt a gyereket. Soha semmi meggondolatlant nem tett volna, amivel árthat neki. –csattant fel Anthony
-Nem is vádolom, kérem. Ez csak egy szóbeszéd. Különben is, hogy magyarázza a Lord eltűnését?
-Shhh! Halkabban! A gyerekek még nem tudják… -húzta közelebb magához kisfiát Cathrine

Konek írta...

Én az első feladatra alkottam most, a szellemere. Remélem tetszik. Konek


Lebegek. Ezt érzem, miközben a testemre nézek le. Meglep a súlytalanság. Teljesen megijedek, sikítok. Az emberek körülöttem gyülekeznek, de nem hallják meg kétségbeesett sikolyomat. Ekkor meglátok egy autót. Az elejét vér díszíti. Az oldalamba fájdalom nyilall, odakapok és érzem, az is véres. Még mindig lebegek. Szólni akarok, de nem hallanak. Idegesen nyúlok le egy ember vállához. A kezem egyszerűen átsiklik rajta. Valaki lent a nyakamon a pulzust keresi, de azt kiáltja, hogy meghalt. Megpróbál újraéleszteni. Pár pillanatig mintha a testem visszaszippantana, de megszűnik ez a kötelék. Csak sodródok az árra, egyre messzebb a testemtől. Ekkor tudatosul bennem, hogy meghaltam. Sírni akarok, de nem tudok. Nagyon nem teszik ez az új helyzet, de bele kell törődnöm. Eszembe jut az egyik kedvenc sorozatom. Röghöz kötött lelkek. Elgondolkodom. Engem mi köt még ide? Mindent megtettem, amit meg kellett tennem. Nemrég költöztünk új helyre. A családomban nincs semmi, amit el kellene rendeznem. Hacsak nem…
A lakásunkra gondolok. Még a szememet is becsukom. Mikor kinyitom, ott találom magamat. Nagyon furcsa, ami történt, de tetszik. A lakást az új lakók már átrendezték. Új lakók? Hiszen én egy napja még itt laktam! De a düh ellenére a szívem tájékát melegség lepi el. Érzem, jó úton járok. Sorra felkeresem azokat a helyeket, amik összekötnek. Az iskola, a park, az étterem. A hely, ahol először találkoztunk, beszéltünk, és vacsoráztunk. A szívem mintha újra élne.
Végül a temetőbe megyek el. Meglepetten látom, hogy a levelek már elsárgultak és lehullottak. Számomra még mindig az a meleg nyári délután van, mikor elütött az autó. A sírok között a széllel szállok. És ő oda visz, ahová mennem kell. A saját síromhoz. Szívfacsaró látvány. De a szél tovább visz. Közben látom, hogy itt sok szellem őgyeleg. Én viszont csak egyet keresek. A saját sírjánál ül. Leszállok a szél karjairól, és oda lebegek. A férfi, akit szeretek. Már összeházasodtunk, és beköltöztünk a lakásba, mikor a bankjában megölték egy rablás során. Szerettük egymást. Leülök mellé a földre. A barna szeme pont olyan, mint amilyenre emlékeztem. Átkaroljuk egymást.
- Hiányoztál – töröm meg a csendet
- Te is – a hangja mély és lágy. Megnyugtat.
Egymást öleljük. Nekem csak egy percnek tűnik, de csak Isten tudja, hogy mennyi idő telik el valójában.
Egy csókot lehelek az ajkaira. Csak ennyi történik. Ülünk némán a vizes fűben. Ezt sajnos már nem érezzük. De az idő nem számít.
- Szeretlek – leheljük egyszerre
Ezzel a szóval megtört az idő nélküliség. A percek, az órák újra jelentenek valamit. Valami felragyog mellettünk, amit mások csak úgy hívnak, „a fény”. Nekem másnak tűnik. Egy átlátszó ajtónak. Bent minden ragyog. Egy folyón túl gyönyörű kert látszik. A vízben egy csónak, benne egy csuklyás ül. A révész. Mosolyog, és mutatja, hogy lépjünk be. A túlvilág vár, s mi kézen fogva lépjük át a kapuját.

Viki írta...

Az első témához írtam én is.



Kísértő szerelem


A baleset pillanatában

Az út közepén álltam, sötétség és köd vett körül.
A távolban egy sziréna villogott, és emberek jajveszékelését hallottam.
Elindultam a fény felé. Ahogy közelebb értem, a sikoltozó tömegben megpillantottam a szerelmemet, Tomot. Mit keresel itt, és miért térdelsz szakadt farmerban a tömeg közepén?
A lány, olyan mint...neem, az nem lehet.


A temetőben

Tom naponta elment a síromhoz. A szerelem hajtotta hozzám. A tied vagyok, édes; veled maradok, megígérem. Ez mind csak látszat, itt vagyok melletted, hát nem érzed?

Tom lerogyott a fagyos sírkőre, és zokogni kezdett.
Ideje indulnunk drágám, itt minden olyan hátborzongató és kihalt. A fiú felállt, majd elindult a temető kijárata felé. Selymes, hideg fuvallat simogatta a mellkasát. Úgy érezte, mintha nem lenne egyedül.


Egy évvel később


Aznap este a fiú lázasan készülődött. Rendet rakott, vacsorát főzött, gyertyát gyújtott, a ház a parfümjétől bűzlött.
Megszólalt a csengő, és egy fekete hajú lány lépett be az ajtón.
Ki ez a lány, hogy engedheted be az otthonunkba?
Követelem, hogy azonnal dobd ki ezt a nőcskét!
Emlékszel, mi örökké együtt maradunk.
Tom megcsókolta a lányt, majd visszament a konyhába, hogy elvégezze az utolsó simításokat a vacsorához. A lány hirtelen hideget érzett a nyaka körül. Próbált kiáltani Tomnak, de egy hang sem jött ki a torkán. Némán zuhant a földre.

Mostmár minden rendben, drágám. Tudod, hogy te vagy a végzetem, én pedig a tied...

Szatti írta...

Szia Dia!

Nagyon érdekes volt a történeted! Tetszett a kor, ahogyan a széllel végig jártad a házat és elértél a festményhez. Köszönöm, hogy olvashattalak és köszönöm, hogy elsőnek próbálkoztál meg a feladattal!:) Puszi és gratulálok

diana írta...

A halott mennyasszony

A kastély temetőjében lebegtem, épp ahogyan „életem” utolsó háromszáz évének, minden egyes éjszakáján. Keserűen bolyongtam az ismerős sírok között, majd telepedtem le sírkövem tetejére, a csillagokig nyújtózkodó fenyők mögül előbújó Holdat kémlelve.
Ezüstös korongként kúszott fel az ég horizontjára, miközben átlátszó testem sápadt sugaraiban fürdött. Behunytam a szemem és mélyet szippantottam a faggyú aromájától átitatott hegyi levegőből, s bár halott testemnek egyáltalán nem volt szüksége az oxigénre, földhöz ragadt lelkemnek olyan volt ez, mint egy gyengéd simogatás, amelyre oly régóta vágytam.
És akkor meghallottam. Alig kivehető suttogás volt, amely engem hívott.
– Elisabeta! – szólított a nevemen a kastély irányából érkező hang, én pedig engedtem csábításának. A kúria irányába libbentem, hosszú, immáron megsárgult uszályommal felkavarva a sírok között gomolygó vastag ködöt, amely szürke függönyként lepte be a tájat megnehezítve ezzel előrébb jutásom. Ám a hang még mindig nem adta fel.
Könnyedén suhantam fel az elhagyatott kastély lépcsőjén, majd át a tömör bükk ajtón be a házba, amelyet egykoron az otthonomnak nevezhettem. Ámulattal néztem végig a málladozó falakon, a megfakult tükrökön és a szétszaggatott függönyökön, miközben az oly rég feledésbe merült emlékeimet próbáltam visszahívni. Megbabonázva szárnyaltam át a báltermen, táncra kélve a törött ablaküvegeken beszökő széllel, felidézve azoknak a csodás báloknak az emlékeit, amelyekben valaha részem volt. Az ételeket, amelyeket már soha többé nem ízlelhetek. A csodaszép selyemruhákat, amelyeket már soha többé nem tapinthatok és a férfit, akit soha többé nem csókolhatok.
– Fabian! – torpantam meg végül a táncban, amikor az emlékek több száz év után újra elmémben motoszkáltak. Eszembe jutott ő és az esküvő. A végtelen szerelem, amelyet a halálom homálya évszázadokon át elködösített előttem, de most újra lángra gyúlt. A hang pedig, amely percek óta szólongatott immáron oly ismerősen csengett!
A torony irányába indultam. A hely felé, ahonnan háromszáz évvel ezelőtt puszta balesetből, de a mélybe zuhantam. Rettegve tettem meg az utolsó métereket. Koponyám reccsenése, amelyet zuhanásom okozott, újra és újra fejemben visszhangzott. De akkor megpillantottam.
Betonba öntött sírján ücsörgött, amelyen a sírfelirat az 1701. március elsejei dátumot hirdette. A halálunk napját.
– Már vártalak – szólalt meg, mikor meglátott, majd zárt karjaiba úgy, mint még soha. Éteri testünk egymásba fonódott, lelkeink pedig eggyé váltak. Nem létezhettünk többé egymás nélkül. Kéz a kézben léptük át a fény kapuját és többé már a halál sem választhatott el minket.

Úgy látom, hogy nagyon népszerű az első téma!:D Itt az enyém:)

Dawn Silver írta...

Sziasztok!
Már dolgozom a vendégírói bejegyzésen, azaz a novellán, amit majd el fogok küldeni nektek, de nem tudtam ellenállni ennek a mostani feladatnak, így ismét alkottam, a második témára.

Reményhal

Egy halnak vajon lehetnek mélyenszántó gondolatai? És egy hal vajon érezhet együttérzést a gazdái iránt? Érezhet egyáltalán bármit is? Ezen töprengtem, miközben a zöld műnövények közt lebegtem, uszonyommal meg-meglegyintve azt az ízléstelen műanyag kincses ládát, amely bizony nem rejtett aranyat, ha csak én nem potyogtattam tele olykor leváló pikkelyeimmel. Csak köralakban tudtam keringeni. Unalmasan, mindig körbe-körbe, akár a versenyautó. Nekem azonban nem akadt társam, akivel kergethettünk volna egymást. Egyedül laktam be az akváriumot. Talán a magány tehetett róla, hogy elkezdtem gondolkozni… és figyelni.
Némi vizsgálódás után rájöttem, hogy az a nagyfejű gyerek, Peter a gazdám. Tőle kaptam az ételt, és vele éltem egy szobában. Egy vakítóan fehér, sivár szobában… Nem sokat nyüzsgött, általában az ágyban feküdt, vagy a kerekes székben ült, és engem bámult. Órákig képesek voltunk nézni egymásra szótlanul. Ő olykor elmosolyodott, és megkocogtatta ujjával az üveget. Nem tudom, mit várt… Talán, hogy visszakopogok? Én csupán cuppogtam, és ha meguntam a figyelő tekintet közelségét, elvonultam a váramba.
Így ment ez időről-időre, mikor is Peter pár nap után már nem tudott felkelni az ágyból. Hiába vártam megszokott találkozásainkat – bevallom, olykor azért imponált nekem a közönség -, ezek rendre elmaradtak. A szobában viszont megnőtt a nyüzsgés. Egy fehér köpenyes fickó látogatta folyamatosan Peter-t. Odahajolt az ágyához, és mindenféle fura dolgot művelt vele, miközben az egyetlen színes ruhás nő, akit eddig láttam, feszülten figyelte őket. Néha felém lesett, s olyankor ösztönösen elbújtam előle. Valahogy nem tetszett a pillantása. Csak az etetés idején voltam hajlandó felfedni magam. Az egyik ilyen alkalommal a nő különös dolgot művelt. Lehajolt hozzám, hogy egy szintben legyünk – a feje hirtelen megnőtt, mint a fiának -, és láttam, hogy mozog az ajka. Valamit valószínűleg közölni akart, mert a hangrezgéseket is érzékeltem, de persze nem értettem, miről van szó. Egyszer csak víz kezdett folyni a szeméből, és az arca elé kapta a kezét. Aztán hirtelen nagyon megijesztett. Csak azt éreztem, hogy az akváriummal együtt felemelkedem, és a víz hullámzik körülöttem. Az egész világom megrendült, ahogyan összevissza rázkódtam. Majd váratlanul véget ért. Ismét a helyemen voltam. Láttam a nő csípőjét, ahogyan távozóban elhaladt előttem. Biztonságban érezhettem magam.
A következő nap kiürült a szoba. Peter eltűnt, és vitt magával mindent. Szerencsére azonban nem sokáig maradtam magamra. Visszahozták a gépeket, és érkezett egy újabb Peter. Ő sajnos a kezdetektől csak feküdni tudott, de közelebb költöztettek az ágyhoz, így élesben láthattam a mosolyát. Ekkora rájöttem, mi vagyok: reményhal.

Szatti írta...

Szia Konek!

Nagyon tetszett az írásod! Megfogott és végig arra késztetett, hogy egy percre se hagyjam abba az olvasást! Fantasztikus történet, örülök, hogy megalkottad! Puszi:)

Szatti írta...

Szia Viki!

Örülök hogy te is írtál a feladatra. Igazán érdekes és elgondolkodtató volt az írásod. Kicsit úgy érzetem, hogy ezekkel a kisebb megszakításokkal a történet maga is szaggatva halad, mintha nem hagynád kibontakozni, hiszen csak pár mondatban foglaltad össze a történéseket, de ennek ellenére nagyon tetszett és köszönöm, hogy olvashattalak!:) Puszi

Szatti írta...

Szia Diana!:)

Igen, ahogy írtad, én is úgy látom, hogy az első téma nagy népszerűségnek örvend, de az a jó, hogy habár a téma egy, különféle módon oldjátok meg. Nagyon tetszett a te történeted is, szinte láttam magam előtt a kastélyt, ahogyan leírtad! Köszönöm, hogy olvashattalak, puszi!:)

Szatti írta...

Szia Dawn!

Fantasztikus, és lenyűgöző volt az írásod. Nem is vártam tőled mást!:) Szuper voltál és köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kis remekművet. Nem hiába lettél te a legutóbbi nyertes! Megérdemelted! Gratulálok, puszi és nagyon várom a novelládat!

Jandra írta...

Dia, ez valami fantasztikusan jó lett! Nagyon tetszett az évszám, hogy ennyire messzire vittél bennünket, elején szellő, később a nemes és fennkölt szavú párbeszéd és sajnálatos történtek bemutatása! Imádtam! =)

Konek, szép és kerek történet! Nagyon tetszett, hogy minden belefért, aminek bele kellett, a kevés karakterszám ellenére is! Tetszett benne az időtlenség, a végén a szerelmes megtalálása és a túlvilág ajtajának bemutatása, főleg a Révész mosolygása!

Viki jó ötlet volt, hogy három részre szedted a dolgokat, kicsit hiányosnak érzem, olyan mintha a HP filmek merengőjében néztem volna a történéseket =D Jó ötlet volt, hogy a szellem itt maradt!

Diana olyan volt a történeted számomra, mint egy rajzfilm! =D Szép volt!

Dawn Silver egyszerűen remek! Az elején, hogy maga a hal gondolkozik, hogy egy halnak „lehetnek mélyen szántó gondolatai” nagyon tetszett! Meg az egész történet, úgy, ahogy van fantasztikus volt! =D Nem tudok mást mondani!

B(o)londe írta...

Megfogtátok a fantáziámat:)

Gyuri szép és okos

Óriási dilemma - a felkelés - elé állítja őket a sors, pedig minden olyan szépecskén indul, olyan nyugodtan meg kellemesen. A virágok üdén és sárgán ontják magukból az illatokat, mosolyogva nyitják és hullajtják szirmaikat, engedik, hogy a közelről természetesen ínycsiklandó, de messziről csupán döngicsélőnek jellemezhető méhecskék rájuk telepedjenek. A Napocska is feltűnik a horizont mögül, világospiros fénybe vonva, felmelegítve az alig szmogos és csak egy egészen kicsit elhasznált levegőt. Visszafordíthatatlanul reggeledik.
Az ébresztőóra nyugalmasan berreg az ágy mellett, a kisgyermek pedig olyan ártatlanul, mint a 7 éve született bárány oly ormótlan nagyot csap a tetejére, hogy az óra megadóan elengedi különböző alkatrészeit.
A fiatal káromkodást hallat, bár egészen kulturált, már-már elviselhető formában.
Eközben a konyha is vibrál, anyuka és apuka boldogan üvöltenek egymással a gőzölgően forró kávé felett, s most jöhet a filozófia: ha lenne fogam, már nem lenne: egyenként rángatnám ki mindet, hogy azokkal dobáljam meg ténfergő emberszabású gazdáimat.
Amúgy... nincs is okom panaszra, már majdnem gördülékeny minden. Legalábbis a sarj gurul, ma háromszor vágódik el a konyhakövön nem látva, hogy én, mint három éve minden egyes nap, minden órájának minden percében ugyanabban a kalitkában ücsörgök életuntan és vonyítva - feldönt és elkap. Ezúttal is megemlítem neki, hogy:
-GYURRRI SZÉP!
Csak a mihez tartás végett, aztán tovább lesek: a lábak alatt rohangászó macska nem repül nagyot, mikor édesapa felrúgja: a nyíladozó virágok közé nyekken, macskásan vonyít, aztán más oka nincs a panaszra, eloldalog. Korrekt módon kiröhögöm.
Fut az egész ház, és ha szólnék, hogy ég a tűzhely, árad a mosógép, törik a pohár, ömlik a verejték a fejemről - valószínűleg nem is hallaná a három homo és jön a vicc: sapiens. Hát akkor nem is szólok.
A tükrömbe lesek, megest rájövök, hogy rakoncátlanul nagy a csőröm a fejemhez képest. Kicsit tollászkodok, meg kifényesítem a karmaimat - aztán megszánom bolondjaimat, akik a hajnali rohanástól azt sem tudják, hogyan kell repülni (jó, tegyük hozzá, amúgy sem, ha nem vesszük azt a fűnek hívott kotyvalékot, amit a sarj fogyaszt szülőmentes délutánokon)...
Kiakasztom a kalitka kampóját, az égbe reppenek, és elkiáltom magam:
-GYURRRI OKOS!
Aztán a kocsiba szállok, és miután többször elküldöm Darwint a francba - eldöntöm: majd én megyek helyettük dolgozni, s ha hazaérek, talán kajával is megdobálom őket, valami ilyesmi körítéssel:
-Állatkáim.

Szatti írta...

Szia Bol(o)nde!

Ez igazán bolondosra sikeredett:) Végig mosolyogtam, szuper voltál! Ahogyan megfogalmaztad, fantasztikus és humoros. Szerintem méltón teljesítetted a feladatot, gratulálok!:D Nem semmi voltál, a vége pedig csattanós és frappáns! Köszi az élményt, most még pár percig vigyorogni fogok:D Puszi

KiTe írta...

Ez az első olyan írásom, amit megadott témára alkottam. Olvassátok szeretettel!

I love life

Félek. Hogy mitől? Attól, mi vár rám a túlvilágon. Láttam már a fényes csillagot, mely elvezet oda, de még sosem mertem rálépni a felé vezető útra.
De itt is kerülget a bizonytalanság. Mindennap lebegek a konténer felett, s várom, mikor találják meg porhüvelyem. A düh halványan felüti bennem a fejét, kaparja a torkom, könnyeket csikar ki a szememből. Könnyeket, melyeket csak érzek, ám nem gördülnek végig nedvesen az arcomon. Megjelenik az Ügyvéd,nagy ü-vel, felhúzott orral megy el a tároló mellett.
- Mi ez az irdatlan bűz? – fintorog okostelefonját babrálva.
Fagyosan sikítok, jégkék testemen végigcikázik az indulat. Elé suhanok, s a képébe ordítom: Én vagyok! Én vagyok, akit leszúrtak itt egy héttel ezelőtt!
Nem hallja. Egyszerűen átsétál rajtam, s megy a dolgára. Nem fogom hagyni! Lehunyom a szemem, és megszállom a telefont. Megnyitom az internetet, beírom a keresőbe az egykori nevem. Az ügyvéd felhorkan. Ahogy olvassa a sorokat, egyre mérgesebb lesz. Megpróbál kilépni a böngészőből, de nem engedem.
- Ki szórakozott ezzel a vacakkal? – nyomkodja a kikapcsoló gombot. Most bezárom a programot, ám mihelyst a megkönnyebbülés hulláma fut végig az arcán, belépek a jegyzetek közé. Gondolataim szavakká formálódnak.
„Ne védd a gyilkost!”
- Ez valami vicc? – hörög.
„Nem vicc. Fordulj meg, és nyúlj bele a konténerbe! Ha nem teszed, itt helyben végzek veled!”
Ez persze nem igaz, de olyan kétségbeesett vagyok, hogy már a hazugságtól sem riadok vissza. Szkeptikus szemforgatással tesz eleget kérésemnek. Feltűri drága öltönye ujját, könyékig elmerül a szemétben. Hevesen dobogó szívvel várom. Óh, nem, csak a dobbanások emléke visszhangzik alakomban. Felkiált. Kezében kulcscsomót tart, a kulcscsomón pedig hímzett mondat virít: I love life.
Az ügyvéd szeme sebesen jár a telefon és a hímzés között, majd mindkettőt elhajítja. Drasztikusabb eszközökhöz folyamodom, most egy régi zeneszámot indítok el, s beleszövöm hangomat.
- Hívd a rendőrséget! – ismételgetem süvöltve.
Ott maradok, míg nem tárcsázza a számot. Figyelem riadt tekintetét, remegő testét. Nemsokára kiérnek az egyenruhások, és előkotorják földi maradványom.
Másnap együtt nézem emberemmel az újság címlapját.
„A diáklány elrablásával vádolt férfi ügyvédje találta meg a holttestet.”
A gyilkosomat halálra ítélték kegyetlen tette miatt. Megsimítom emberem kócos fürtjeit, s szellemhangon lehelem: köszönöm!
Mily csodás zene! Vajon honnét jön? Megfordulok, ezüstösen ragyogó utat vélek felfedezni. Még egyszer rámosolygok láthatatlanul az ügyvédre, ki lényemre vak szemmel felnéz, majd megszorítja a kocsi kulcsán függő hímzést. I love life.
Rálépek az útra, hagyom magam a gyönyörű hegedűszó által eltűnni az élők világából. Már nem félek. Köröttem sok lélek lebeg, bevésik nevüket egy gigantikus sírkőbe, és végleg eltávoznak. Nekem még emberi alakom van. Ösztönösen fellibbenek a sírkő tetején magasodó trónushoz, hol a Kaszás szántja végig csillagfényű vonójával háromhúrú hegedűjét.
- Már vártalak, egykori Lavender Anderson! – mondja ezüst hangján, bársonyosan fénylő kristálykék szeme nyugalommal tölt el.
- Visszatérek hát a Lelkek Világába – válok lassan fénylő lélekgömbbé.
- Áldásom rád!
Bevésem nevem a sokmilliárd közé, majd egy utolsó lobbanással elfoglalom helyem a Végtelen Béke földjén.

Szatti írta...

Szia Kite!

Üdvözöllek a Penna írók között és örülök, hogy írtál a feladatra. Nagyon tetszett, kreatív, összetett és érdekes volt. Igaz, hogy sokan választjátok ezt a témát, de jó látni, hogy mindannyian máshogy oldjátok meg, más elképzelésekkel. Gratulálok neked, nagyon szépen fogalmaztál, élmény volt téged olvasni. Puszi:)

EVETTA BRIGHT írta...

Sziasztok!

Én is meghoztam a kis történetemet. Ezúttal a harmadik feladatra alkottam:-)

Címe: Éjjeli kávézó

Hihetetlen milyen gyorsan suhannak az évek. Mert suhannak ám, elillannak mint azok a kósza pillanatok, amiket teljes valónkkal átélünk, amikért akár az életünk is odaadnánk….
Igen, ilyenkor bármilyen hihetetlen is, de hálás vagyok azért, hogy nincs életem. Nem bánkódom egy percig sem azon, hogy, nem lélegzem, nincs szívem, nem tudok mozogni, táncolni, hogy nem öregszem meg soha…. Még szerencse, mert ha így lenne, akkor már vagy tízszer meghaltam volna.
Persze, nem pompázom már olyan élénk színekben mint anno. A tér, az én örök otthonom, már nem is emlékeztet arra a föld sárgára, amilyenre fénykorában mázoltatott. Az ég kékje és a csillagok fényessége is szürkülőben, épp, mint az én nem túl elegáns ruhám. De a mosolyom még mindig olyan vidám és elégedett, mint azon a gyertyafényben úszó éjszakán, amikor a mesterem létrehozott engem. Mondjuk messziről nem is látszik, hogy épp nevetek, mert aprócskára sikeredtem. Egy alig észrevehető alak, az éjszakai forgatagban, a kávéház előtt… A kávéház… az én kávéházam, ahová sajnos soha nem térhettem be, pedig olykor-olykor, főleg amikor a mester a hóna alá kapott, és elhaladunk egy igazi kávéház előtt, fenséges illatok csapták meg az orromat. Ekkor jöttem rá, hogy igaz lelkem nincs, mégis képes vagyok dolgokra, képes a szaglásra és képes a hallásra.
De az én kávéházamba sosem jutottam be, annak ellenére, hogy csak pár lépés választott el tőle.
Egy napon a mester felkerekedett, és valamennyiünket bepakolta egy nagy zsákba. Felelem lett úrrá rajtam: „ de most mégis hová cipel? Miért foszt meg attól, hogy mellette legyünk? „
A zsákból előkerülve egy – a mester viskójától, kétszer nagyobb - szobába kerültünk. A falra aggattak bennünket. Másnap jött néhány ember és megcsodált, mit csodált, fintorgott, majd tovább állt. Nem tartott soká, ez az állapot…. Szinte minden „ testvérem” odaveszett azon az éjjelen. Csak páran úsztuk meg…, Többé nem láttuk egymást, de én sosem adtam fel a reményt.
Egy koszos, poros, régi kis viskóba kerültem, már magam sem emlékszem, hogyan. Magányos évek voltak azok. Egyetlen társam a néha- néha a törött ablakok rései között bekúszó szél volt. Susogott egy kicsit azután tovább állt. A régi ház, a maga dohosságával, elhanyagoltságával, mégis megborzongtatta a nem létező lelkemet. Hogy miért? Mert vékonyka papír létem legszebb évit, épp egy ilyen helyen töltöttem, az én mesterem, műhelynek semmiképp sem nevezhető fából tákolt házikójában.
Már nem számoltam az éveket, amikor megtörtént a csoda… Emberek jöttek és úgy kezeltek mint valami kincset. Óvatosan emeltek le a falról és kivittek a szabadba. Újra érezni a nap simogatását, hallani a madarak csicsergését, és beleszippantani a friss levegőbe, leírhatatlan érzés volt….. Igen, akkor a pokolból, a mennyekbe kerültem.
Mostanság, úgy kezelnek mint egy királyt, legalább is úgy képzelem, hogy a királyokat vették körül régen, efféle pompával.
Igen, amikor legelőször végigvezettem a tekintetem a csillogó-villogó, márványpadlózatú, kristálycsillárokkal és falikarokkal körbevett, puccos galérián, vége megértettem: nem véletlenül menekültem meg. Hogy a mesterem, aki egész életében arra várt, hogy elismerjék, hogy akár egyetlen képét is megvegyék, végre megkapta a neki, joggal kijáró dicsőséget. Kár, hogy ő már ezt nem élhette meg…..
Én mégis boldog vagyok, nem a fényűzés okozta mámor ez, hanem a rég nem látott ismerősök, azok a festmények, akik az én testvéreim, akik hozzám hasonlóan megmenekültek és most itt, velem együtt, büszkén viselik, a mesterüktől kapott nevüket….
Engem rendre így szólítanak meg:
van Gogh – Éjjeli kávézó……

Jandra írta...

Szervusz EVETTA! Igazán csodás történetet szőttél van Gogh festménye köré, bár a történet, nem igazán egyezik a feladattal... egy régen elhagyatott házban régóta lakozó festményt kellett életre kelteni, hogy mennyi mindent élt át abban a házban, mi a véleménye, gondolatai, emlékei =) Az éjjeli kávézónál például többen is vannak képen, lehetett volna esetleg egy párbeszédet kialakítani =)Mindettől függetlenül, nagyon jó a történet, a kezdettől, a megérdemelt végig, főleg, hogy csak a végén derült ki: ez egy létező alkotás, nem is akárkié! Nagyon jó volt olvasni! ( Hmmm... adtál nekem egy új ötletet ! =D )

Lola Leitner írta...

Gondoltam én is megpróbálkozom a feladattal. Lola :)

Villan a fényképezőgép vakuja. A rigó riadtan száll fel az ágról, amin eddig pihent. Szemeivel már nem fürkészi a természetet. De a lényeg már megvan. Sikerült megörökíteni a pillanatot, belefagyasztani egy fotóba.
Újabb villanás. A játszótéren nevedgélő kislányok egyike egy pillanatra pontosan a kamerába néz. Vidámság, felszabadutság, ártatlanság. Öröm. Tekintete az érzelmeit tükrözik.
Harmadik villanás. Aranyos, zsemleszín kutya. Szemének pajkos csillogása immár tartósítva, fényképbe tömörítve.
A lány megrázza a fejét,de nem segített semmit. Az emlékek ott kavarogtak a fejében. A halála előtti pillanatban az élete képeinek kellett volna leperegnie, de nem ez történt. Helyette azok a fotók villantak szeme elé, amiket saját maga készített. Azóta is csak a képekre tudott gondolni. Főképp szemeket örökített meg, tekinteteket, melyekben érzések elevenedtek meg.
Most éppen a fűben üldögélt, a házuk kertjében. Ő mindekit látott, követte az eseményeket, őt azonban senki sem látta. Teste nem érzett semmit, nem volt éhes, álmos, és nem is fájt semmije. Nem értette, mit keres itt. Csak figyelni tudott, nézni az embereket, a családja tagjait.
Alig két hete halt meg. A családja fájdalma friss volt, hiányát még nem tudták feldolgozni. A legrosszabb az volt, hogy segíteni sem tudott. Nem vigasztalhatta meg őket. Hangját nem hallották, testét nem érzékelték.
Valami ide kötötte. Pedig érezte, hogy már máshol lenne a helye... egy eddig ismeretlen, másik világban.
Fölment a lépcsőn, át az ajtón. Aztán belépett a szobájába. Minden pontosan úgy volt, ahogy hagyta. Az ajtó félig nyitva. Ágy bevetetlenül. Íróasztalán fotói, témák szerint elrendezve, kiállítva egymás mellé. A lány szomorú volt. Sírni szeretett volna, de nem tudott. Nem tudott könnyezni. Az ő emlékeiben ott éltek a képek egytől egyig. De rajta kívül csak kevesen látták őket. Sajnos. Egész életében művész akart lenni. Fotóművész. Képeit szerette volna megmutatni a világnak. Annyi mindent szeretett volna még tenni! Tizenöt év nem volt elég, hogy mindent megtegyen, amit akart.
Megérintette a nyakát. Valami fájdalmasan hiányzott róla, amit eddig úgy viselt, mint más a nyakláncot: a fényképezőgépe. Ott volt az ablakpárkányon. Próbálta megérinteni, de a keze egyszerűen átsiklott rajta. Nem akart már itt maradni, az emlékek megrémítették. Ahogy kirohant a szobából, az ajtó hangos dörrenésel csapódótt be mögötte. Meglepődve fordult vissza: ez hogy történhetett? Az ajtót nem tudta megérinteni. Hangulata mégis hatással volt rá. Különös. Most az ajtó kinyitásának gondolatával foglalkozott. És bevállt. Az ajtó lassan kitárult. Szóval tudja mozgatni a dolgokat. De mit ér vele, ha megérinteni nem tudja őket?
Lépteket hallott. Kisöccse közeledett. Ahogy a szoba elé ért, szeme tágra nyílt, és visszaszaladt.
A lánynak hiányzott a fényképezőgépe. Ezt a pillantást is szívesen megörökítette volna: meglepettség, csodálat, félelem.
-Anya! Clarity szobájának az ajtaja nyita van!
-Tudom. Eddig is nyitva volt.
-De most teljesen nyitva van! Gyere!
-A huzat lehetett. De ha annyira szeretnéd, megnézem.
Az anya belépett a szobába. Sápadt volt, és megviselt. Tétován járta körbe a szobát. A lány a szoba közepén állt, és csak a gondolataira figyelt. Erősen az álmára gondolt, a legnagyobb vágyára, minden mást kizárt a fejéből.
Az anya végigsimított az íróasztalon sorakozó képeken.
-Annyira imádott fotózni...-összegyűjtötte a fényképeket, és felemelte őket.-Úgy szerette volna kiállítani a műveit! És... talán...-motyogta -Teljesítem az álmát! -mondta végül elmosolyodva, és elment, kezében a képekkel.
A lány is elmosolyodott. Így ő is hagy valami nyomot maga után ezen a világon. Most már érezte, hogy továbbmehet.
Újból az ablakpárkányhoz lépett. Már meg tudta fogni a fényképezőgépét. Kilépett a szobájából, kilépett a házból. Kilépett ebből az életből, ebből a világból. Legkedvesebb tárgya pedig vele tartott, a nyakába akasztotta végleg.

Szatti írta...

Szia Lola!

Nagyon tetszett a történeted! Már csak azért is, mert nagyon szeretek fotózni és ezzel Jandra is így van!:) Szépen vezetted elő a történetet, figyelemfelkeltőek voltak a soraid, s a végére képet kaphattunk egy lányról is, az életéről, emlékeiről. Szuper volt és köszönöm hogy írtál!:) Gratulálok a munkádhoz!

Jandra írta...

Nagyon jó történet volt! Igen, valóban közel áll a téma hozzám is! =)Egy szép és kerek történetet olvastam! Ez így gömbölyű! ;)

Haidey írta...

– Na mi az haver? Kekeckedsz? Tudod, mi vagy te? Egy lúzer, egy senki, nímand, egy holdkóros fityfiritty. Te vagy a sziámi harcosok szégyene, de még mondok cifrábbat is... – Az akvárium falairól Furkó, a sziámi harcos hal végeláthatatlan szitkainak áradata verődött vissza.
Csíkafoltja, a vitorláshal unottan lebegett a rohamosan és visszafordíthatatlanul algásodó vízben. Unaloműzésként a szájával apró örvényeket keltett a vízben. Szokásos útvonalát tette meg az akváriumban.
– Szevasz, Csíkafoltja! – csatlakozott hozzá kedves barátja, Kalucsni, a narancssárga színű szifó.
– Üdv, Kalucsni! – köszöntötte. – Úszogatunk, úszogatunk?
– Csak a szokásos. Ezek az asszonyok már az őrületbe kergetnek. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra – fanyalgott Kalucsni. – Látom, Furkó a szokásos diskurzusát folytatja a tükörképével.
– Igen – sóhajtott lemondóan a vitorláshal. – Viszont örvendetesen gyarapszik a szókincse.
– Valóban – ismerte el a szifó. – Mit tesz egy kis gyakorlás!
Mindketten jót nevetgéltek elhivatottan gyűlölködő társukon.
– Hogy vannak a szifó hölgyek? – érdeklődött Csíkafoltja udvariasan.
– Nézz csak hátra! Éppen a növények között játszadoznak – mutatott Kalucsni a vízinövények burjánzó rengetegében fickándozó szifó lányokra.
– Ennek őszintén örülök.
– Én inkább egy kis pihenésre vágyom – bosszankodott tovább barátja. – Amióta átváltoztam, megállásom sincs. Folyton valakinek a kedvére kell tennem.
A vitorláshal megértően vigyorgott rajta, majd egy farokúszó csapással odébb lebegett, követve a megszokott útvonalat. Emlékezett még szifó barátjára, annak kislánykorából, amikor még nem voltak gondjai a nőkkel, ő is egy volt közülük. Most, hogy ivart váltott, már egészen máshogy állt a dolgokhoz.
– Ugrást! Ugrást! – hallatszott a növényerdő felől a kiabálás. A bámészkodó szifó lányok sorfalat álltak Kalucsninak, és ugrásra biztatták.
– Látod? Már megint – sóhajtott Kalucsni, majd a felszín felé úszott. Egy parádés ugrással megcsillogtatta pikkelyes testét, majd a lányok örömujjongása közepette csatlakozott Csíkafoltjához. – Erről beszéltem. Nyugtom sincs.
Váratlanul az ember jelent meg az akvárium mellett. Mindenki meglepődött, izgatott mozgolódásba kezdtek. Még Furkó is hátrahőkölt, pedig ő soha nem vallotta volna be ijedtségét.
Egy háló merült bele a vízbe, és előbújt belőle Csíkafoltja számára a leggyönyörűségesebb lény, amit valaha látott. Álmélkodva nézte, ahogy a csodás, kékes árnyalatú vitorláshal lány gyors csapásokkal körbefordul, majd egy szusszanás után megszólal.
– Nem is olyan rossz ez az akvárium.
Csíkafoltja félénken közelebb úszott a tüneményhez, és elhaló hangon köszöntötte:
– Szia!
– Szia! Látom, a társaság sem lesz kellemetlen – mérte végig a lány.
Csíkafoltja gyönyörködve nézte, ahogy a lány csatlakozik hozzá körútján. Úgy érezte, teljesült leghőbb vágya. Mostantól nem kell egyedül rónia unalmas köreit. Megmutatta társának a búvóhelyet, a növényerdőt. A lány élvezettel lubickolt a buborékok rengetegében, és lelkesen kiáltott:
– Hihetetlen, még jakuzzi is van!
Mikor körbeértek és visszaúsztak középre, Rolla tovább csacsogott.
– Gyönyörű ez a hely. Örülök, hogy idekerültem. Az előző helyem nagyon sivár volt, és túl sok volt a bosszantó szomszéd. Ugye itt nincsenek kellemetlen lakótársak? – húzódott bizalmas közelségbe, de meg sem várva a választ mondta tovább. – Sebaj, majd tartom tőlük a távolságot.
Amikor megpillantotta Furkót, aki szakadatlan vitáját folytatta tükörképével, Csíkafoltjához fordult, és elhalkított hangon mondta:
– Látod, ilyenekről beszélek. Na, most viszont foglalkozzunk magunkkal. Szeretnék egy kavicságyat oda a bal sarokba – úszott kicsit távolabb, hogy megmutassa az ágy kívánt helyét. – Ide pedig egy függöny kéne, talán az egyik növény jó lenne...
Csíkafoltja megfeszítetten próbált figyelni, ám hamarosan elveszítette a fonalat. Nézte az izgatottan ide-oda cikázó nőstényt, majd megcsóválta fejét. Tűnődve vetett egy pillantást a veszekedő sziámi harcosra.
„Talán mégis Furkó a legszerencsésebb ebben az akváriumban. Az ő tükörképe legalább nem beszél.”

Szatti írta...

Kedves Hédi!

Nagyon tetszett a történeted. Megmosolyogtatott és hoztad a tőled megszokott, érdekes és különleges formádat, a "hédiset":) Tetszetek a nevek, a karakterek, szuper volt minden!:) Gratulálok a munkádhoz, igazi kis színfoltja lesz a gyakorlati feladatnak!:D Jandra is biztosan véleményezi majd és szerintem neki is úgy fog tetszeni, mint nekem. Puszi és köszönöm a munkád!:)

Jandra írta...

Nem kifejezés, hogy tetszik! =D Kíváncsi voltam erre a történetedre és nem csalódtam! Imádtam a sziámit, meg a nemet váltott szifót! =D Jó volt olvasni!

Suzy írta...

Egy halott ember lelke lebegett a föld felé. Mivel békét sehol sem lelt. Pedig kereste, először a Mennynél, majd a Pokolnál, de sehol sem engedték be. Mintha a nyugalom szándékosan elkerülte volna. A halála nem hagyta nyugodni, hiszen szeretett élni, noha néha szenvedés volt. De az életét szerette. S most ez el lett tőle véve. Oktalanul.
És ő nem nyughatott, míg okot nem talált rá.

Remélem kiderítem, s a bűnös, bűnösök megbűnhődnek. Őszintén bízok benne.. Ezzel leszálltam a földre és az otthonom felé kezdtem lebegni, a volt otthonom felé. Mint egy szellem nos, én tényleg az vagyok.
Szellem. Egy nő ki meghalt. Egy nő ki visszajött, hogy megtudja miért kellett meghalnia a férjemnek és önmagának.
Nem voltam zavarodott, semmi, csak egy kicsit dühös, s nagyon kíváncsi. Ám az otthonomba nem a megszokott látvány fogadott. A testvérem, Rachel a holmimat pakolászta. Össze, szét, dobozokba. Közben pedig sírt szegény... Majd megszakadt érte a szívem, igazságtalan volt az élet hogy elvett tőle. Elvett tőle miután a szüleink már meghaltak. Most már csak magára számíthat. „Odamentem” hozzá s megfogtam a vállát. De semmi sem történt, nem mozdult meg az érintésemre, semmi. A kezem átment rajta, mintha egy üres levegőbe nyúlnék, vagy én lennék a levegő.
Ekkor megszólalt: -Angela, esküszöm az istenekre megtalálom az okot hogy miért kellett meghalnod. Esküszöm a sírodra! - kiáltott fel sírástól kásás hangon. S szívemet erre valami a testvéri szeretet átmelegítette. De valahogyan mégis tudtam, hogy vigyáznom kell, mert ezer veszély leselkedik rá.
Egy megérzés, ennyi volt az egész. Se több, se kevesebb. Így hát a húgom mellet maradok, s figyelem a lépéseit. A lépéseit melyről sokan fognak tudni.

Ez lettem volna én=D
Puszy Suzy

Tia írta...

Sziasztok. Jó rég jártam már erre, most is csak futólag írtam a feladatra és már rohanok is tovább, mert holnap megyünk nyaralni :) További szép napot: Tia
Ui.: Lehet értelmetlennek fog tűnni az irományom, de próbáltam érthetően fogalmazni.


Önmagunk rabjai


Szorítsd erősen, nem engedheted el, most az egyszer nem! Sikerülni fog. Elég erős vagy, hogy ellenállj – gondolta körülfonva a lány tovatűnő, nőies vonalait. Egy újabb rémálomba illő, átvirrasztott éjszaka felé közeledtek. Érezte a karjain felfutó, hullámzó rettegést, ami a lányból áradt, de nem tudta megnyugtatni, bárhogy is akarta. Kínjában még szorosabban fogta közre a remegő testet.
- Annyira félek – suttogta a nap lenyugvó sugarai fele fordított arccal. Látta szemében a gyötrelmet, bár megpróbálta kusza frizurájával kendőzni érzelmeit. Olyan szívesen megnyugtatta volna, halkan suttogva adta volna tudtára, hogy mellette biztonságban lesz, de nem tehette meg, nem tudta megtenni. – Bárcsak véget érne ez az örökkévalóság - sóhajtott fel mintegy megadva az éjjelnek az engedélyt, hogy elragadja. A sötétség pedig nem kérette magát kétszer, körbevette a halovány színekben derengő teremtést. Csak a hajdan vörösbe mártózott ecset vége - ami az ajkainak oly nagy teltséget adott, s ami a dermedtség ellenére továbbra is pompázatosan tündökölt, - fedte fel a lány egyik természetes báját. Ennyi maradt számára, egy ajak és két, sírásba soha nem forduló, kihűlt szem. Az orcája, ha jobban rá koncentrált, fakón derengett, de ilyen állapotban rá sem bírt tekinteni. Inkább jobbra fordította a fejét, hogy bámészkodással üsse el az egyedüllét borzongató óráit. A kísértetiesen csöndes szoba semmit nem változott az előző naphoz képest. A por ugyan úgy megtelepedett az öreg hintaszéken, a rossz nyílászárók miatt pedig a csillárról lelógó pókháló büszkén hintázott a föld fele terjeszkedve. Az idő látszólag megfogta a bútorokat, de a por alatt valójában ugyan olyan csillogók voltak, mint annak előtte. Azelőtt, mikor még az itt élők boldogak voltak, akkor, mikor még nem ítélték őket az örökkévalóság fogságába. Mily rég is volt és mégis mintha épp aznap kezdődött volna – húzta végig tekintetével a függönyök tökéletlen redőit, melyeket a szél tépázott meg századokkal előtte. Csaknem ezredszere könyörgött valakinek, hogy hallgassák meg imáit. Hogy visszamehessen valahogy az időben és helyrehozhassa a hibáit. Már belátta, hogy nem létezett tökéletes alkotás, valahol valaminek szabálytalannak kellett ahhoz lennie, hogy azáltal kelthesse a teljesség érzését. Ahogy az ujjai között lassan újra egésszé váló test is tökéletes volt a maga módján és a saját arcán sem volt semmi szégyellnivaló, amin vízzel áthaladt dühében, amikor meglátta a kész alkotást. Átkozta már magát a kicsinyességért, de túl késő volt. Ide lettek száműzve, ebbe a tökéletlenül tökéletes festménybe, hogy átgondolhassa gőgös mivoltát. Sajnálta felesége gyötrődését, mert ezt a súlyt csak rá mérhették igazságosan, őrá nem, mégis örök kárhozatra lettek ítélve mindketten…

Szatti írta...

Szia Suzy!

Örülök a részvételednek a feladaton és nagyon tetszett a történeted, amelyet megalkottál. Volt valami hiányérzetem, amit a végére sem találtam meg, de igazán nem tudnám megfogalmazni, hogy mi is ez tulajdonképpen. Jandra talán okosabb lesz. Puszi, örülök, hogy olvashattalak és köszönjük a munkádat!:)

Szatti írta...

Szia Tia!

Nagyon tetszett az írásod, főleg a leírásaid. Bámulatos nekem még mindig, a mai napig, ahogyan fogalmazol:) Köszönöm az élményt, hogy elképzelhettem ezt az általad teremtett környezetet, ahol a történetet játszódott. Jandra majd szerintem még részletesebben véleményez, tekintve, hogy ez az ő feladata! Részemről gratulálok és köszönjük a műved!:) Puszi

Jandra írta...

Szia Suzy! Talán egyetlen dolog van, amit hiányolok: az ok, amiért itt maradt. Oké, megölték mindkettőjüket, de valahogy valahol valami, egy kicsit részletesebb leírást kívánt - természetesen csak, ha belefért volna a kommentbe ;) Egyébként nagyon jó volt az alkotás, örülök, hogy írtál! =D

Jandra írta...

Tia, csodálatosat írtál, mint mindig! Nagyon szeretem a soraid mély gondolatmeneteit és egész érdekes volt megközelítésed a feladathoz! Tetszett! =D

Hope írta...

Sziasztok!Az 1. témában alkottam.Remélem tetszeni fog:)

A valóság csak egy rémálom

Egy pillanatig az ablak üvegét bámulom…senki nem látszik benne,elnyelte a tekintetem,akárcsak ez az állapot a lelkem. Eszembe jut amikor még pajkosan,gyönyörűen csillogott kék szemem,a világ összes tükörképében. Majd gyilkosom tekintete ahogy a felszínről nézi rémült,tágra nyílt szemeim,és igézve vizsgálja tehetetlen testem,ahogy vergődik a tó vizében. Ez idő alatt,ott álltam mellette és könyörögve kapaszkodtam belé…meg sem érezte,mert már nem önmagam voltam.

Néma árnyékként suhanok keresztül a hideg folyosón.Látom a színeket,a vidám hangulatot az emberek arcán és mozdulatain,de mindezt egy fekete fátyolon keresztül.Nem hallom a hangokat…üres fekete lyuk tátong a testembe,melyet körbe fog a fátyol.A márvány padlón nem hallatszanak a léptek,mintha süket lenne az egész világ.A folyosó végén nyitva áll az ablak. A csípős,hideg téli szél meglebegteti a fátylamat.Fehér vattafoszlányokként hullik hó,és rátelepednek a kilógó hajtincseimre.Hirtelen éles csattanást hallok és egy villanás pillanata alatt megjelenik a fehér selyemlepel.Valami van alatta,de félek megnézni.Lassan lépkedek,hátam mögött hagyva a boldog percek silány,unalmas látványát.Egyik sarkánál megemelem és hagyom hogy természeténél fogva a földre csússzon…gyönyörűen és könnyedén.Nehéz lecsiszolt,tengerparti kövek gurulnak le a selyemlepel ráncain,s mikor a földre csapódnak a maradék víz ami rajtuk maradt,vízcseppenként,kristályosan csillogva szét törnek a padlón.Ekkor veszem csak észre,hogy a szilánkok melyek talpam alatt ropognak,egy koporsó körül hulltak szét.Gyászos fekete-fehérbe burkolózik a kép.Tudom hogy nem kéne,de felnyitom a fedelét…eddig nem féltem,de mikor saját arcvonásaimat felfedezem azon az idegennek tűnő,élettelen lényen,mély rettegés fog el.A koporsóból víz ömlik ki,és elárasztja mindazt,amit eddig igazinak véltem.Feltételes másom kinyitja a hasonló zöld szemét,és rám néz miközben fuldoklom. Ugyanaz a rettegés ül a arcán.Ő sem érti mi történik,vagy talán pontosan tudja,és attól fél hogy bekövetkezik a látomás.Lecsukom a szemem,mert elfáradtam a küzdésben.Lebegek a világító kristályok és kövek között.
Majd felébredek…
Csak egy álom,semmi más.Szivem lassaban ver,majd normális tempóba vált át.A fürdőszoba felé tartok.Még kába vagyok,az álom mámora ott kavarog a fejemben.Szilánkok ropognak csupasz lábam alatt ,és össze-vissza karcolnak.A vérem szétfolyik és az apró kristályos cseppek mély bordó színben fénylenek tovább.Megijedek,hogy még mindig tart az álom.Belenézek a tükörbe és meglátom az álombéli siralmas,élettelen arcot.Ekkor jövök rá hogy ez a valóság…ideje megfulladnom,hogy új halálokat éljek át nap mint nap.Szellemként töltsem a végtelent,és csendesen,levegőként hallgassam az élők zaját…örökkön örökké.

Jandra írta...

Szia Hope! Nem találok szavakat, nagyszerű alkotás lett! Roppantul tetszik az elgondolásod, főleg a végén ez a mondatod: "új halálokat éljek át nap mint nap." Egyedi, mikor a kísértet itt marad, de nem megy bosszút állni vagy ilyes... nagyon jó lett!!! =D