2011. augusztus 27., szombat

Lásd más szemmel a világot!



Feladat: eddig már volt példa olyanra, hogy képzeljétek magatokat egy próbababa helyébe, vagy egy festmény érzéseit, gondolatait tárjátok elénk. Most tovább fokoznánk az izgalmakat és arra kérnénk benneteket, hogy a megadott tárgyak testébe bújva képzeljetek el egy történetet, egy helyzetet, ahol most ők a főszereplők. Írjátok le az érzéseiket, a gondolataikat, mintha élők lennének, akárcsak mi. Most ők döntenek, ők cselekednek, ők alakítják a jelent!
(A képek csak segítségként vannak feltüntetve, ábrázolásként a feladathoz, de nem kell hozzájuk ragaszkodni. Nem képleírást várunk!)

1. Pisztoly

2. Penna

3. Fényképezőgép

4. Homokóra

Viki
Becca
Suzy

16 megjegyzés:

Lola Leitner írta...

Hű, én vagyok az első :) Remélem tetszeni fog :D
Úgy éreztem, évezredek óta voltam a szekrény fogja, de valójában csak napok teltek el. Szerencsémre a szekrény ajtaja üvegből volt, így figyelhettem a külvilág eseményeit. Legalább nem ölt meg az unalom. Bár ez nem a legjobb kifejezés, hiszen én nem halhattam meg. De térjünk rá a problémára: azaz miért töltöttem az időt egy szekrényben, ahelyett, hogy dolgomat végeztem volna, mint más jóravaló írószerszámok?
A dolog egy szép, napfényes napon kezdődött, mikor Annabell (a tulajdonosom, egy fiatal hölgy) levelet kapott egy, meg nem nevezett úrtól. Annabell természetesen repesett a boldogságtól, hiszen ki ne örülne egy titkos hódolónak?
Rögtön hozzám fordult, és egy rózsavíztől illatos papírlapon szerény választ írt le velem.
Másnap egy csokor gyönyörű virág érkezett, tulajdonosnőm elpirult, ahogy meglátta.
Heteken át leveleztek egymással, és én tanúja voltam a kibontakozó kapcsolatnak. Egyre jobban megismerték egymást, s lassan a fiatalember elárulta a nevét. Kiderült, hogy látásból ismerték is egymást. Annabell, ha lehetséges, még boldogabb lett, mert így megtudta, hogy hódolója nem csupán egy kedves, romantikus, és jó személyiségű, hanem igazán jóképű fiatalember.
A sokadik levél olvasásánál épp én is ott voltam tulajdonosnőm íróasztalán. Láttam, ahogy arca egy pillanat alatt elfelhősödött, majd sértetten felállt a székről. Fölkapta a levelet, összegyűrte, és elhajította a szoba sarkába. Aztán engem fogott meg, és dühösen bezárt a szekrénybe.
Nos, így történt. Bár szerény véleményem szerint igazán megbeszélhették volna a bizonyos levél tartalmát, mert nem volt olyan nagyon sértő dolog. Inkább csak játékosan húzódzkodó. Azóta rengetek bocsánatkérő levél érkezett, de Annabell hajthatatlan volt.
Ahogy így töprengtem, hirtelen arra figyeltem fel, hogy Annabell a szekrény felé közeledik.
Csoda történt! Tulajdonosnőm kiengedett a fogságból! Itt mindjárt jobban éreztem magam.
Aztán olyan dolog történt, amire felcsillant volna a szemem, már ha lenne: Annabell a tintába mártott, és egy megbocsátó levelet kezdett írni velem.
És akkor… leírhatatlan érzés… ahogy száguldottam a papíron, és betűket, szavakat teremtettem! Minden a helyére került.

Szatti írta...

Szia Lola!

Örülök, hogy az írásod által más is elolvashattam a feladatra elküldött első művet. Gondoltam, hogy a pennás téma kedvelt lesz.:)Nagyon tetszett a történeted, ahogyan összefoglaltad az előzményeket és bepillantást engedtél a múltban történt eseményekhez. Gratulálok a művedhez, szuper volt! Puszi:)

tpr írta...

Szia! Remélem tetszeni fog.

Gyűlölök az lenni, ami. Soha nem szerettem az "életem". Minden héten egy újabb és újabb áldozat.
Mindnek én okoztam a halálát, mert a tulajom pár éve bekattant. És ez ellen nem tudok tenni semmit. Pedig mennyi életet megmenthetnék, ha tudnék neki parancsolni.
De nem. Tehetetlen vagyok, és ezt gyűlölöm. Csak egyszer tudnék segíteni valakinek! Bár az se változtatna semmin. Ugyanaz a gyilkolásra használt fegyver lennék, mint eddig.
Két hete nem használtak. Egy széfben porosodok. Ez vajon jó jel? Talán megtalálta az igaz szerelmet, amit keresett?
Legtöbbször fiatal nőket öl meg velem, mert csalódást okoznak neki. Lehet, most végre megkapta, amit akart.
Ekkor gyors, hangos lépteket hallok. Félek, megint használatba vesznek. A széf pittyegő hangot ad ki, amikor beüti a nyolcjegyű számot, majd kinyílik az ajtó.
Egy érdes kéz felvesz. Úgy szorít, mintha az élete függne tőlem. Érzem, közel a vég valaki számára. Ettől sikítani tudnék.
"Valami baj van, szívem?" - Ha ez lehetséges még jobban megrémülök. Az ifjú hölgy nem is sejti, mekkora veszély fenyegeti.
"Nem, kicsim, nincs semmi baj." - Válaszolja idegesen a férfi.
Ha tudnék beszélni, rákiabálnék a nőre, meneküljön. Legalább ezt az egyet megmenthetném, ha már a többit nem sikerült.
A férfi megfordul, és a hölgy felé tart engem, mire az felkiált.
"Mit csinálsz, Georg? Tedd azt le!" - És azzal elfut, de a gazdámat nem tudná visszatartani semmi, és utána ered.
"Ellie, gyere ide!" - Parancsolja Georg.
A hálószobában éri utol, és löki el. A prédája szembe néz vele, ahogy az üldöző fölé magasodik.
A férfi keze remeg a ravaszon. Eddig még nem tapasztaltam ilyet. Nem tudja eldönteni, megölje-e vagy sem?
Ám a nő nem várja meg ennek a végét. Felugrik, és nekiront a gyilkosnak.
Mind a ketten engem markolnak, viszont fogalmam sincs épp ki felé mutatok.
Meghúzzák a ravaszt, ettől nagy durranás visszhangzik az egész lakásban.
Valaki elesett. A kéz, ami tart túl puha ahhoz, hogy férfié legyen. Ellie kezében vagyok. Érzem, ahogy könnycseppek hullanak rám.
Legszívesebben én is sírnék. De nem a fájdalomtól, amit az iránt érzek, hogy a tulajom meghalt. Nem... Örülök, hogy meghalt. Végre vége a gyilkolászásnak, mert ő itt fekszik halottan.

Viki írta...

Nagyon tetszett ez a feladat, bár nem volt könnyű. Én a pisztoly bőrébe bújtam.




Egy revolver vallomása



Számomra az ember a legnagyobb rejtély a világon. Hogy miért gondolom így? A válasz egyszerű: csupán a puszta jelenlétemmel képes vagyok szélsőséges érzelmeket kiváltani belőlük. Egyesek, ha meglátnak, szenvedélyes szerelembe esnek, míg mások rettegni kezdenek tőlem. Egy biztos: egyikük sem marad közömbös irántam. Minden pisztoly életében akadnak hullámvölgyek, sötét és vérfagyasztó pillanatok, amiket jobb titkolni. Az én csövömön is szárad egy-két emberélet. A legmegrázóbb emlékemet szeretném most megosztani veletek, hátha okultok belőle.


Fiatal éveimet egy pazar mexikói villa dolgozószobájában töltöttem. Csodás darab voltam, egy kilenc miliméteres büszke Parabellum. Gazdám, Miguel -aki nem csak sármos fickó, de kitűnő borász is volt - nagy becsben tartott. Úgy bánt velem, akár egy ritka drágakővel. Mélykék selyembe tekerve őrzött mahagóni asztalának legalsó fiókjában. Alkalomadtán elővett, ujjai között megforgatott, megtisztogatott, majd gondosan visszatett sötét rejtekhelyemre.

Így teltek-múltak az évek, derűs nyugalomban, mígnem elérkezett az a szörnyű nap. Nyílt a szobaajtó, nehéz léptek koppanásai ráztak föl álmomból. A kulcs hirtelen megfordult az asztalfiók zárjában, és Miguel keze nyúlt be értem. Kirántott a puha selymeből, és görcsösen megragadott. Tenyere szokatlanul hideg volt és remegett. Érztem, amint egy könnycsepp a markolatomra cseppen. Kirázott a verejték, sejtettem, hogy valami rettenetes dologra készül. De vajon hová akar vinni az éjszaka közepén?

Perceken belül ezt is megtudtam. Miguel becsúsztatott a farmerja hátsó zsebébe, és leszaladt a lépcsőn. Kisandítottam a bőrkabát alól, és láttam, ahogy felesége, a csinos Catarina a konyhapultra dőlve zokog. Ijedtemben visszabújtam a kabát alá. Miguel közelebb lépett a lányhoz, majd így szólt:

- Szerettelek, drágám. Mindent megadtam neked, amire vágytál: fényűzést, estélyeket, pompás utazásokat, és persze a szívemet. De te nem tudtad értékelni, neked mégis Pedro kellett. Ne félj, egy ujjal sem érek hozzád - hadarta dühtől elvakulva -annál rosszabbat érdemelsz. Meglátogatom Pedro barátunkat!

Catarina esdeklő hangfoszlányait még hallottam a távolból.

A következő pillantban már úton voltunk Pedro háza felé. A kocsi kerekei vészjóslóan csikorogtak, majd gazdám leparkolt egy vaskapu előtt.

Csőre töltve vártam, hogy végre megtudjam, mit forgat a fejében. Miguel berontott a házba, ahol egy fekete hajú férfi feküdt a pamlagon sötétszürke köntösben, kezében szivarral. Gazdám erőszakosan tarkón ragadta, majd a halántékához nyomott. Fémszívem megolvadt a rémülettől.


-Tudod, Pedro, az élet néha furcsa tréfát űz velünk. Azt hittétek, hogy el tudjátok titkolni? Hogy majd könnyűszerrel leléphettek? Ezúttal nagy bajban vagy, haver. Elraboltad a feleségem szerelmét, ezért most csúnyán megfizetsz. Jó utat a pokolba! -kiáltotta , azzal meghúzta a ravaszt. A gyilkos golyóm süvítve fúródott bele Pedro koponyájába. Miguel öntudatlanul esett térdre, én pedig ott feküdtem halálsápadtan a vértócsa közepén.

Néhány óra múlva egy rendőrtiszt emelt ki az alvadt vérből, majd betekert egy koszos rongyba. Attól kezdve gazdámat soha többé nem láttam. De végre megértettem, hogy miért mondogatták folyton Miguel barátai az hogy : "Jól vigyázz barátom, a szerelem sötét verem."

Szatti írta...

Szia tpr!

Nagyon köszönöm a történeted, élvezetes volt olvasni:) Tetszettek a gondolataid, ahogyan megteremtettél egy feszült légkört. Gratulálok a munkádhoz!

Szatti írta...

Szia Viki!

Elképesztő volt az írásod!! A legjobban az tetszett benne, hogy néhány szóval, pár tökéletes kifejezéssel el tudtad érni nálam, hogy mindent láthassak magam előtt. Nem kellettek hozzá oldalak vagy több mondatnyi körülírás. Minden mondatod egy további információt közölt, és mindegyiknek megvolt a maga hangulata. Nagyon jó történetet alkottál, hatásos volt és igazán megfogtál vele. Gratulálok és köszönöm, hogy elküldted ezt a remekművet!:)

Syro írta...

Egy élet képei

Hajnalodik. Ahogy nap első sugari megjelennek a horizonton, és beragyogják az alvó várost az valami csodálatos. Minden élettelen egyszeriben élővé válik a fények táncától.
Innen rálátni a hegyekre, amik biztos dalra fakadtak ezen a gyönyörű reggelen. Azok a csodás erdők, völgyek, patakok, a szebbnél szebb állatok és növények. Bárcsak újra láthatnám őket.
Neszezést hallok mögülem, majd a látószögembe egy furcsa szerzet kerül. Lassan kezdem megszokni a szokatlan formájukat.
- Mit nézzel tata? - kérdezte flegmán.
- Semmit, csupán kíváncsi voltam, ki az aktuális polctársam.
- Mit érdekel az téged? - kötekedett, de nem vettem magamra.
- Ne is törődj velem, én csak egy régiség vagyok.
- Azt látom – felelte egykedvűen.
- Szegény ifjúság – sóhajtottam halkan, de meghallotta.
- Most meg mi a bajod öreg?
- Ó, igazán semmi, csak sajnállak téged.
- Engem nem kell sajnálni – mondta sértődötten -, inkább magad miatt bánkódj. Téged sosem fognak csodálni, de engem igen, mert én vagyok a legújabb típus, mindenki olyat akar majd, mint én – szónokolt gőgösen, bár szavai bölcsességet rejtettek, de ezt ő nem fogta föl.
- Igazad van - adtam helyt állításának, és nem vitatkoztam vele, mert fölöslegesnek tartottam felvilágosítani annak igazságtartalmáról, úgysem értené.
Pár órával később a terem, ahol a vitrin volt megtelt emberekkel. Sokan elmentek előttünk, megnéztek jó alaposan minden irányból volt, aki még a mellettünk álló kis táblát is elolvasta, és csak úgy ment tovább. Akadt köztük olyan, aki az én múltamon álmélkodott, de akadt szép számmal olyan is, aki a mellettem lévőt csodálta. Hallottuk is őket, nem is egyszer.
- Apu! Én olyat akarok – könyörgött egy fiú.
- Majd karácsonyra kapsz – és ezzel az apa le is tudta a fiát, de ő még tovább folytatta.
- Ugyan ezt?
- Igen, ugyan ilyen márkájú fényképezőt kapsz – ezután már hallótávolságon kívül kerültek.
- Na, mit mondtam, engem akarnak – vágott fel vitrintársam.
- Tévedsz.
- Hallottad egyáltalán, amit mondtak? - háborgott.
- Én, nagyon is jól hallottam. ''ugyan ilyen márkájú fényképezőt kapsz'', olyat vesz majd, de nem téged – ismételtem neki, erre már nem válaszolt oly könnyedséggel és arroganciával, mint az előbb.
- Engem az se érdekel, mert akkor is én vagyok a jobb – húzta fel képzeletbeli orrát.
Pedig ha tudná, mi mindenről marad le azzal, hogy ő csupán egy kiállítási darab, semmi több. Emlékszem az első képemre. Egy gyönyörű szőke mosolygós kislány egy nyári ruhácskában. Hogy tudott örülni a legapróbb dolgoknak is, boldogan készítettem képeket róla, és a családjáról. Jó volt látni, felnőtté válását, akárcsak a táj változását. Az évszakok mindig is lenyűgöztek, a tavasz minden apró csodája, a nyár bujasága, az ősz ezerszínűsége, és a tél makulátlan tisztasága. Szép időszak volt.
Aztán egy nap minden megváltozott, új látvány tárult elém, amiben nyoma sem volt a boldogságnak, vagy a szépségnek. Mindenütt csak a mérhetetlen pusztulás és nyomorúság jelei látszottak. A halál csupán csak egy volt a borzalmak közül, amit megörökítettem. A legjobban azonban az emberi fájdalom és szenvedés fogott meg, bár, inkább soha ne is láttam volna. De nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy nem tehettem semmit, csupán mozdulatlanságra ítélhettem a pillanatot, így őrizve meg tanulságképpen a jövőnek, és csak remélhettem, hogy sikerrel jártam.
Ezután láttam még pár szép dolgot is, de már korántse hasonlítottak a régiekhez, megfakultak, valami biztos elromolhatott bennem, tán a sok szörnyűség az oka, hogy már nem látom meg a szépet úgy, mint régen.
Aztán idekerültem a múzeumba néhány hasonló sorsú társam mellé. Idővel külön tettek, és egyre fiatalabb típusokkal osztoztam a vitrinben. Az idő múlását egyedül rajtuk láttam, sokat változtak, és egyre többet tudtak, de mégis sokkal kevesebbet. Rengeteget meséltem nekik, hogy miket láttam, de soha sem értették. Mára már belefáradtam az életbe és a magányba, persze ki hinné, hogy képes lehet erre egy fényképezőgép, de mit mondjak erre, a hatvannégy év, az hatvannégy év még nekem is.

Becca írta...

Köszönöm, hogy írhattam! Imádtam ezt a feladatot!


Egy fényképbe zárva.

Életünk rövid. Néhány évig használnak minket és utána tönkre megyünk. Olyanok vagyunk, mint egy képes napló. Bennünk van annak a lelke,akinek a szemével látnunk kellett az ő életét, az ő világát. Én próbáltam mindent úgy csinálni, amire engem szánt a sors. De valami mégis félre sikerült. Mert még mindig bennem él:
Adél szaladt felfelé a hegyen. Fel ahol először találkoztak. Lépteitől vízhangzott az erdő. De szíve dobogása még ezen is túltett. Úgy fájt, hogy azt szavakkal ki sem lehetett fejezni. Mintha szívét lassan felégetné a szomorúság, a csalódás, az hogy átverték és elvették tőle azt, ami a legfontosabb volt számára. Emlékében… mikor meglátta, azon a gyönyörű csillagos éjjelen, ahogy Márk először felé szegezte azt a káprázatosan gyönyörű kék tekintetét. Minden jel meg volt: a szíve lüktetése. Az addigi évek óta nyugvó pillangók, hirtelen feltámadása. És rögtön tudta, ő az, akire oly régóta várt. Egészen reggelig ott voltak ezen a mesebeli helyen. Sokat nevettek és beszélgettek, de hallgattak is. De ez nem az a kínos csönd volt. Hanem az a csendesség, amikor éreznek, amikor eltűnnek a gondolataik és már szavak nélkül szólnak. Mosolyognak, és még csukott szemmel is biztosan tudják, hogy egymást nézik. Hogy ő is elmosolyodik. Hogy ő is, óvatosan lehunyja a szemét. És még akkor is csak őt látja, csak rá gondol, vele együtt érez. Közelebb jön. És mielőtt még óvatosan megérintené a vállát, már előtte kirázza a hideg… És ahogy ezt gondolta, könnycsepp gurult le sápadt arcán, amely a rémülettől jéghidegre hűlt. Kezei között egy fényképezőgépet, engem lóbált. Együtt lélegzetem vele. Éreztem azt a bánatot, azt az veszteséget, azt a lyukat, amit Adél szívébe sebzett a csalódás, a düh, és a tudat ,hogy már nem az övé ez a csoda. Megállt a hegytetőn. És körbe nézett. Előtte lebegett az eddigi élete. Szülinapok, barátok, család…és Márk. Rám nézett pirosra sírt szemével. Ebben a pillantásban annyi hála és szeretet volt, hogy még ma is sírni kezdek, és nem a szomorúságtól, hanem a kötődés erejétől. Éreztem, nem úgy tekintett rám, mint egy drótokkal teli, műanyagból készült masinára. Hanem, mint egy barátra, egy hű társra.
A gazdám előre lépett néhány lépést. És elfelejtett gondolkozni. Csak előre nézett. Állát a magasba emelte,tekintetét a tájra vetette. És csak figyelte, ahogyan a tenger lágy fodrain megcsillan a nap utolsó aranyszikrája. Ami egy élet kigyúltát jelezte... A lány leugrott a szikláról…De engem itt hagyott,hogy örökké őrizzem emlékeit.
Lelke valahol itt maradt a földön. Belém, egy fényképezőgépbe zárva. Titkait örökké őrizni fogom az emlékeimben. És ahogy most te is elolvastad e tragikus történetet, a tiédben is örökké benne marad…

Szatti írta...

Szia Syro!

Nagyon tetszett a történeted, maga a hely, ahová mindezt elhelyezted és nem utolsó sorban a párbeszéd, amelyet alkalmaztál. Gratulálok a művedhez, igaz és mély gondolatokat osztottál meg velünk! Puszi:)

Szatti írta...

Drága Becca!

Nem is igazán tudok mit fűzni a történetedhez, igazi délutáni felüdülés volt számomra:) Gyönyörűen fogalmaztál, fantasztikus volt és én is nagyon örülök, hogy alkottál a feladatra!:) Puszi

Suzy írta...

Hahó, most én jövök=D
"Most balra, most jobbra..."

A penna gondolatai :)

Egyesültem a zenével, s úgy írtam a betűket. a kéz mely irányított csak az utat adta meg, itt én vagyok a parancsnok. Én döntöm el hogy balra írok, vagy jobbra. Hogy egy hatalmas pacát hagyok ezen hófehér és élettelen tárgyon., vagy egy folt festéket se.
A hangulatomtól függ. Ha vidám vagyok vígan szárnyalok és lágyan, örömmel telve húzom a vonalakat, pötyögtetem a pontokat. Ha szomorú, sőt dühös akkor lassú és éles vagyok. Egy-egy mozdulattal akár el is szakítom a papírt, illetve örökre ott hagyom a nyomot, hogy valaki ma feldühített. Csak egy karcolás, csak egy csikarás, csak egy mélyen szántott vonal mely több egymást követő lapba is beleég.
Ez vagyok én. Egy toll, egy penna kinek feladata hogy írjon, illetve rajzoljon. Ki elmeséli nektek a világ történetét, meséit, eseményeit. Ki lerajzolja érzéseiteket, s ki tudja mi rejtőzik a szívetek mélyén. Ugyanis én tudom, ismerek minden titkot, minden sóhajt, fájdalmat, érzelmet mely átfut a szíveteken és az eszeteken. Tudnom kell, mivel egy pennának ez a feladata. Ismerni a titkokat és csak néha kiadni bármit is belőle. Bennetek élek és mégis itt vagyok. Ti vagytok az életem, ti adtok okot a létezésemre.
Becsülünk titeket s mégis sokszor használtan elhajítotok, nem gondolva arra talán azért nem fog a toll, mert semmit sincs már leírni, legalábbis ami értékes. Új gondolatok, érzelmek, események nélkül a Pennák nemzetsége feleslegessé válik. Elhajítotok, pedig a hibát magatokban kell keresnetek, s nem bennünk. Sohasem fogyunk ki, csak ti emberek az értelmes gondolatokból.
Az okot keresitek, de nem jó helyen. Mi már a cél, az eszköz és az okozat vagyunk. Az ok bennetek van. Keressétek és rájöttök.
Pennák nélkül a gondolatok, események, érzelmek, mesék, rajzok csak bennetek fognak keringeni, s mások sem láthatják azokat.
Ne hagyjatok el minket, kérlek benneteket. Ahogy nektek ránk, úgy nekünk rátok van szükségünk. Nélkületek nem létezünk, s viszont.
Kérlek ne dobjátok el az újat, az ismeretlent, az érzelmeket. S legfőképp az életet.

Ez lett az irományom, egy Penna gondolatai.
Puszy Suzy

Dawn Silver írta...

Egy fényképezőgép emlékei a szerelemről

Egész életemben egyetlen nőt fotóztam. Mondhatni, hogy elpazaroltam működésem éveit, de ez nem lenne igaz, hiszen azért működtem, hogy Őt fotózzam. Ez nem is lehetett másként. Amint először kinyitottam a szemem, Paige, ez a lélegzetelállítóan gyönyörű teremtés volt az első, akit megpillantottam. Örökre el is raktároztam a mosolyát, amely még a vakunál is fényesebben villant fel porcelánfehér, hibátlan arcában. Mélyzöld szemével csodálkozón bámult a világba, mintha nem értené, hogy mi, miért van. Egy ártatlan gyermekre emlékeztetett, aki még nem élt sokat, s a hétköznapi dolgok mágiaként érnek fel számára. Volt benne egy kis csibészség is. Néha úgy tűnt, csak a tréfálkozáson jár az esze. Emlékszem, egyszer sétálni voltunk a lakáshoz közeli parkban, amikor gondolt egyet, és ruhájának épségével mit sem törődve, felmászott az egyik magas fára. Az ágak közt csimpaszkodott, akár egy majmocska, és harsányan kacagott. Senki nem nevetett úgy, mint ő; még a könnye is kicsordult közben. Így a tekintete éppoly zölden és nedvesen csillogott, mint a tölgy levelei a nyári zápor után.
Máskor főzőtudományának hiányával mit sem törődve vacsorát próbált főzni, és teljesen összekente magát paradicsomszósszal. Az arca és a köténye is úszott a piros lében. Ám Paige csak kacsintott egyet, kezében tartva a fakanalat, jelezve, hogy semmi probléma.
A legközelebbi alkalommal pedig kipingálta a nappali falát. Az önkifejezést nagyon fontosnak tartotta, és művei tökéletesen tükrözték a lelkivilágát: az egyik kép két szerelmest ábrázolt, akik egy szivárvány tövében állnak, és összeölelkezve csókolóznak. A következő jelenetben viszont a lány egyedül bámulta a szivárványt, és arcát a tenyérbe temetve zokogott. Ezt a képet is mentettem a memóriámba, amint Paige szomorkás mosollyal áll a tömör vászon előtt, ám a felvétel sosem került be semmilyen albumba…
Pedig a következő időkben készült fotók mindegyike ilyen volt. A bohókás Paige többé nem tért vissza. Napról-napra egyre sápadtabb lett, fekete hajzuhataga elvesztette fényét, arca leginkább halálfejre emlékeztetett. Szép lassan elfogyott, és én megörökítettem mindezt, mivel segíteni nem tudtam.
Egy délután leemelt a polcról, még egyszer utoljára a szemembe nézett, csókot dobott felém… Ez az utolsó emlék róla. Paige annyira rettegett attól, hogy elveszti a szerelmét, hogy végül önként mondott le róla, s vele az életről. Én pedig azóta is a fiók legmélyén senyvedek. Az elemem régen lemerült, és nincs több funkcióm.

Petrííí írta...

Sziasztok! Nos, én is itt vagyok! :) Én a fényképezőgépet választottam, remélem tetszeni fog :)

Apró, feketére festett körmű forrócska kéz emel ki a biztonságos dobozkámból. Sebesen bekapcsol, benyom rajtam pár gombot én pedig azonnal életre kelek. Ráközelítek a fűben elterülő fiú hanyag, vékony testére, fémszívem pedig egy pillanat alatt felragyog; már tudom, hogy ez egy tökéletes,gyönyörű kép lesz, hisz minden megfelelő: a nap aranyfényű csillanása amint a fiú búzaszőke tincseire vetül, a fű élénkzöld, sejtelmes csillogása,ami furcsa kontrasztot kölcsönöz az alaknak, valamint a spontaneitás finom illata. A lány settenkedve közelít kiszemeltje felé, engem pedig szorosan az arcához présel, így tekint le szerelmére.
A fiú az arca elé helyezi kecses ujjait, és felnyög, amikor észreveszi a lányt.
-Cam, tudod, hogy utálom, amikor engem használsz a modellednek - sóhajt fel.
Idegesít, hogy húzzák az időt. El akarom kapni a pillanat varázsát! Örökre magamba zárni egy szép emlékként.
-Ne rontsd el az örömöm! Olyan gyönyörű vagy... egyszerűen megihletsz. A lustaság szobra - kuncog fel a lány. Ujjai tétován a legnagyobb gombom felé kalandoznak. Azt kívánom, bárcsak rákiálthatnék, hogy nyomjon már meg, de szótlan vagyok és néma. Csak egy tárgy. Irigyelem Cam-et és a fiúját a szabad akaratuk miatt, de a harag, amit ez előtt sokszor éreztem a mozdulatlanságba zártságom miatt, most messziről elkerül - a vágy, hogy hasznos lehessek, mindent elfeledtet velem.
-Nagyon kedves vagy. - A fiú grimaszra húzza telt ajkait, én pedig hirtelen felvillanok. Egy rövid kattanással később a kép életre kel bennem, megörökítve a pillanatot, amint Chris orrát felvonva fintorog a kamerába.
Spontán, gyönyörű és vidám. Pont ilyenre vágytam! Életöröm éledezik fémtestembe zárva, és már nem is vágyom annyira a szabadságra. Boldog vagyok ezzel a két emberrel... Legalább ők valami hasznosra használnak engem... Megörökítik azokat a pillanatokat, amikre akár ötven év múlva is szeretnének emlékezni. Amikor én már rég egy kidobott kacat leszek...
-Lehetetlen alak vagy, Camille! Egyszer ki fogom dobni azt a vacakot! - mosolyodik el, miközben felém bök. Rémület lesz úrrá rajtam.
-Hamarabb repülsz szivi, minthogy hozzáérhetnél az én kicsikémhez - villant fel egy ártatlan mosolyt Camille, miközben a dobozom mélyére süllyeszt.
Ha tudnék, ebben a pillanatban én is mosolyognék...

Szatti írta...

Szia Suzy!

Nagyon tetszettek a gondolataid, ahogyan egy penna életét bemutattad. Örülök, hogy írtál a feladatra és gratulálok a művedhez! Puszi:)

Szatti írta...

Szia Dawn!

Érdekes volt a történeted, s leginkább az tetszett benne, hogy ilyen tömören és lényegretörően el tudtál mesélni egy komplett történetet. Nagyon tetszett és örülök, hogy alkottál a feladatra! Puszi

Szatti írta...

Szia Petrííí!

Nagyon kedves és mosolyogtató volt a történeted.:) Tetszett, ahogyan a fényképezőgép szemén keresztül mutattál be két szereplőt, azoknak érzéseit és gondolatait. Gratulálok a művedhez! Puszi:)