2011. augusztus 1., hétfő

N, mint narráció

A narráció, avagy elbeszélés az irodalom legrégebbi szövegformája. Jellemzõ vonása az időbeliség, a dolgoknak,  többnyire a dolgok változásainak időbeli, lineáris rendbe való sorakoztatása. Elbeszélések tekintetében kétféle írási módról beszélhetünk. 
Külső történés elbeszélése: Az elbeszélőre és hallgatóra ez rója a legkevesebb terhet, ugyanis a nyelv eszköztára a külső történések tekintetében a legteljesebb, lévén hogy a mindennapos nem-irodalmi kommunikációban az ember a nyelvvel alapvetően az őt körülvevõ világ történéseit kívánja megragadni. További könnyebbséget jelent, hogy a szövegalkotó és a szövegbefogadó, mármint a kommunikáló felek tapasztalatai leginkább a külső történések vonatkozásában egyeznek meg, s ez a körülmény a szövegalkotást könnyeden spontánná, a megértést pedig szinte automatikussá teszi.
A belső történés elbeszélése már több okból is nehezebb. Mindenekelőtt azért, mert a belsõ történésekkel kapcsolatos emberi tapasztalatok kevésbé egységesek, lévén hogy mindenki csak a saját belső történéseivel kerül közvetlen kapcsolatba. A belső történéseket nyelvileg is nehezebb megragadni, mivel igen egyediek lehetnek, hiszen minden ember különbözik tulajdonságokban és érzésekben, éppen ezért a lexikai eszköztárban nincsenek rájuk “kész” szavak. Csupán a külső világ történéseire használt szavak metaforikus használatával lehet mások számára érzékletessé tenni őket (pl.: “valami nagyon megrázott”). De ezek a szavak eléggé sablonosak és megszokottak, nem tudnak egy egyénről újat vagy különlegeset mondani, így fontos, hogy minden karaktert egyedi nyelvhasználattal és gondolatmóddal ruházzunk fel. 
A narráció nemcsak a tárgyát tekintve lehet többféle, hanem az elbeszélt történés idejéhez viszonyítva is. A legszokásosabb forma az utóidejû narráció, amely korábban bekövetkezett történéseket beszél el. Ezek az úgynevezett múltidős forma, amikor már mindent megtörténtnek írunk le, habár jelen időben történik. Manapság szerintem ez az egyik legkedveltebb és legkönnyebb forma. Ez a módszer azért is alakult ki bennünk, mert először mindig elképzelünk, tanakodunk és változtatunk, s amikor már oda érünk, hogy mindezt papírra vessük, a képzeletbeli film már le is pörgött előttünk, s mi már csak megörökítjük. Már minden megtörtént a fejünkben, csak a kezünk nem tudja még, mi a dolga... éppen ezért írunk múlt időben, mert bennünk már lezajlott a cselekmény és amikor papírra vetjük, akkor már csak mesélünk, tudósítunk és ismertetünk. Ettől sokkal ritkább a szimultán narráció - amely egyébként közel áll a dialógushoz -, amikor az elbeszélés és az elbeszélt cselekvés egy időben megy végbe. Ez az úgynevezett jelen idejű elbeszélés, amikor minden egy adott pillanatban történik. Egyszerre gondolkodunk és cselekszünk. 

Számomra az ez utóbbi forma sokkal nehezebb. Nem tudom, miért, de jelen időben nagyon kell erőltetnem magam, hogy beszéljek. Talán pont emiatt, amit a múlt idős írásnál elmondtam. Bennem már lejátszódtak az események és nehéz újra abba a pillanatba képzelnem magam, hogy újra ott legyek. De ez függ egyéntől is, hogy kinek, melyik a könnyebb vagy beváltabb módszer. A lényeg, hogy megtaláljuk a saját hangunkat, amelyben beszélni tudunk, mozgatni a karaktereinket, s cselekvésre bírni őket.

3 megjegyzés:

B. P. Haidey írta...

Egyetértek veled Szatti. Jelen időben sokkal nehezebb írni nekem is, mégis van benne valami megfoghatatlan erő, valami, ami közelebb hozza az írást az olvasóhoz. Szerintem ezzel sokkal erőteljesebb érzelmeket tudunk közvetíteni, tehát úgy gondolom, ha valami érzést szeretnénk átadni, célszerű jelen időben fogalmaznunk. Persze egy történet elmeséléséhez tökéletesen megfelel a múlt, de a jelen ad neki egy kis pikantériát. Érdemes kipróbálni, csak sokkal több odafigyelést igényel az írása.
Pennára fel! :D

Anne Wolf írta...

Szia!
Én is utálok jelen időben írni, bár nekem néha a múlt idővel is voltak problémáim, például alsóban, és néha felsőben is előszeretettel állt pirossal az a mondat a fogalmazásom végén,hogy "Ne cseréld fel az időket!", néha ugyanis múlt időből jelenre váltottam.
De én már találkoztam olyan könyvel is, ami nagyon furán volt megírva. Nos ennél pontosabb megfogalmazást nem tudok adni, inkább idézek belőle:
"Belépsz az ajtón." vagy "A kutya hirtelen rád ugrik." És az egész történet így volt elmesélve. Persze így is élvezhető volt, mégis nagyon érdekesnek találtam.:)
Köszi, a bejegyzést.

Szatti írta...

Nekem is egyszerűbb a múlt idő, de néha szívesen strapálom magam a jelennel:) Hiába könnyebbnek tűnik, nekem nehezebb. Jobban fekszik az, hogy elmeséljem az átélt dolgokat, minthogy jelenben beleéljem magam, pedig ez tűnne reálisabbnak és izgalmasabbnak. De egyénfüggő a dolog szerintem. Valaki meg esküszik a jelenre:) Mások vagyunk.