2011. szeptember 14., szerda

KiTe novellája - Füstös vadvirágok


Tűnődve nézek ki az ablakon. Esik az eső, az ég dühödt vadállatként morog, villámkarmával a föld felé kap. Ez az idő csak fokozza bennem az elhatározást, mely oly régóta motoszkál bennem. Lassan fordulok meg. Egy kés árválkodik az asztalon, éles pengéjén csillogva tükröződik a kinti fény.
Felveszem, megforgatom az ujjaim között. Tényleg képes lenne ez a hétköznapi tárgy kioltani egy ember életét? Milyen abszurd belegondolni, hogy háziasszonyok készítenek ezzel a gyilkos dologgal ételt gyermekeiknek, és közben dúdolgatnak. Vajon az elborult elméjű gyilkosok is dúdolgatnak ölés közben?
Még az utolsó pillanatban is döntésképtelen vagyok. Mi lenne a legjobb? Mit kéne tennem? Végezzek életem megkeserítőjével, és éljek abban a tudatban, hogy bármikor elkaphatnak, vagy… vagy haljak meg inkább én, örökre elfeledve a bánatot, a szomorúságot, melyet ez az egyre romlottabb világ ont kénköves mélyéről?
A keresztre nézek, ami az ajtóm felett van. Magamban számon kérem az Urat, miért nem akadályozza meg ezt a romlást. Nincs válasz. Soha nincsen válasz.
Az életem megkeserítője elvette tőlem azt az embert, akit annyira szerettem. Közhelyes? Talán. Megbocsátható? Aligha. Ő már döfött kést a szívembe, még ha nem is tud róla. Közvetlenül a lelkemet sebezte meg. Kéne írnom egy búcsúlevelet, mielőtt elmegyek. Merthogy elmegyek, az már biztos – csak az a kérdés, evilági lényem szűnik-e meg létezni, vagy egy borzalmas tett után szállok vonatra?
A vihar fényében megnézem finom tapintású, hófehér csipkémet, egy ártatlan díszt a ruhámon. Vörös lesz, de kinek a vérétől? Megforgatom kezemben a kést, és előredöfök vele. Úgy érzem magam, mintha a barbár középkorból léptem volna elő. De nem, nem vagyok olyan állatias, a mérhetetlen bánat sodort ezekre a veszélyes vizekre. Mit nem adnék érte, ha kedvesem mosolya újból nekem szólna! Vidám szemeiben a tűz soha nem aludt ki, ajkain folyton ott bujkált egy mosoly. Ó, ha nem jött volna a Megkeserítő – már csak így nevezem -, most boldogok lennénk, házasok, talán már azon gondolkodnánk, vállaljunk-e utódot. De nem, nem és nem! Eltávolodott tőlem, és hitt a hamis szavaknak, az édes kígyómosolynak; felkorbácsolta érzelmeit az incselkedőn kivillanó boka, a porcelánfehérre púderezett bőr.
Könnyek folynak végig az arcomon. Mióta lettem ily gyenge, mióta öltözök feketébe, mintha gyászolnék valakit? Igazából gyászolok is. Gyászolom a boldog jövőt.
Előveszek egy lapot. Nincs tinta, melynek színe ki tudja kifejezni a bánatom. Csak a vér képes rá. Közömbösen tartom a pengét az ujjamhoz, végighúzom a bőrömön a hideg fémet. Kibuggyan a vörös folyadék.
Oly szépek…
Megállok. Miért írok szépségről? Sóhajtok. Nem, nem gondolkozom el ezen! Csak szavakba öntöm reménycseppjeimet, örökre elbúcsúzom ettől a csalfa érzéstől.
Oly szépek a füstös vadvirágok
A gyehennás ég fölött…
Szenvedélyesen égetett a tűz, a szerelem tüze. Mára csak ezek a füstös vadvirágok maradtak, ezek az elburjánzott, gyönge szilánkok. Csak azt tudják suttogni, Mi lenne, ha…?
Kedvesem arcát újra látom,
Ha otthoni földre jövök.
Maróan terjed szét bennem a bánat. Mindig is ezt szerettem volna! Visszamegyek a városba, és meglátom a kedvesem. Bizonyára vele lenne a Megkeserítő is.
Ennyi. Nem bírok többet írni, ennyire tellett. Vajon mit csinál az, aki egy szép napon megtalálja ezeket a vérrel írt sorokat? Eldobja? Észre sem veszi? Felolvassa a közönségnek?
Későn reagálok, egy vörös pötty keletkezik a csipkén. Lehunyom a szemem. Talán nem szeretném, hogy boldog legyen a kedvesem? Dehogynem. Ha a boldogság számára nem én vagyok, hát legyen! Legyen, de soha ne feledjen el engem! Lásson az emberek szemében, minden betűben, az égen szálló madárban; lásson az étekben, perzselő tűzben, a füstös vadvirágban. A gyehennás ég fölött.
Feleszmélek, és egy hirtelen elhatározástól vezérelve petróleumot locsolok a szét a szobában. Galacsinná gyűröm a papírt, a négy sorral, és kidobom az ablakon. Messze, a vén cseresznyefa alatt ér földet, ahol az eső nem éri annyira. Ennyi lenne hát. Meggyújtom a folyadékot, dühösen kap lángra. Nem akarok hosszas szenvedés után kimúlni! Remegő kézzel fordítom magam felé a kést, majd egy hangos sikollyal tövig hatolok vele a testemben. És a csipke, az a drága, hófehér csipke vörösre színeződött. Vörösre, akár a lángok.
Oly szépek a füstös vadvirágok
A gyehennás ég fölött,
Kedvesem arcát újra látom,
Ha otthoni földre jövök.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Gyönyörű lett KiTa:)
Nagyon szépen írtad és noha szomorú öröm volt olvasni művedet.
Puszy Suzy

KiTe írta...

Nagyon örülök, hogy tetszett! :)