2011. szeptember 10., szombat

Különleges... érzésekre és gondolatokra hangolva

1. Éld át a lehetetlent!

Feladat: eszedbe jutott már valamikor is, hogy milyen érzés lenne, ha egyszer, a parkban üldögélve megszólítana a melletted lévő szobor? Ha beszélni kezdene hozzád? Mi lenne a reakciód, hogyan élnéd meg a pillanatot? Miképpen fogadnád a helyzetet, ha megtörténne a lehetetlen és beszélgethetnél mondjuk egy híres emberrel, megtudhatnád a gondolatait, érzéseit, múltját? Keltsd életre az élettelent és mutass be egy helyzetet, ahol egyesül két világ és bepillantást nyerhetsz egy kőszív érzéseibe!
Segítség: A szobor karakterének megalkotása rátok bízott. Lehet egy teljesen ismeretlen és átlagosnak mondható "személy" is, de akár egy híres, már nem élő személyt is ábrázolhattok. A szereplőtök karaktere, akivel pedig ez a lehetetlen, de annál érdekesebb helyzet megtörténik, akárki lehet. A lényeg azon van, hogy párbeszédet alkossatok kettejük segítségével és bemutassátok ezt a különleges helyzetet, egy élő és egy élettelen találkozását, amelynek nem muszáj feltétlenül az első találkozásnak lennie.:)



2. Ments életet!

Feladat: nincs annál jobb érzés, mint amikor segíthetünk valakin, aki fontos a számunkra. Legyen szó egy nehéz döntésről, kihívásról, vagy egy sorsdöntő fordulatról, amikor valaki kétségbeesésében kénytelen azt a döntést meghozni, hogy önként lemond az életéről. Ezt a kissé abszurdnak és senkinek nem kívánó, csak is elméleti szempontból megközelítő feladatot adnám kihívásnak, melyben meg kellene mentenetek valakit a tragikus végtől, pontosabban az öngyilkosságtól. Hogyan hatnátok az illetőre, melyek lennének azok a szavak, amelyekkel megpróbálnátok meggyőzni, hogy nem érdemes feladnia és tovább kell küzdenie? Hogyan cselekednétek és hogyan akadályoznátok meg őt a célja elérésében? 
Segítség: Mutassátok be a helyzetet, a szituációt, miközben képet adtok mindkét szereplőről - érzéseikről, gondolataikról, tulajdonságaikról! Ehhez nagyon jól kell ismernie a karaktereteknek a másik szereplőt. Bele kell látnia a lelkébe, az érzéseibe, tudnia kell, hogy mivel tudja meggyőzni és visszatántorítani a cselekedetétől. A helyzet, a helyszín, a karakterek mind rátok bízott. A lényeg az érzéseken van és a párbeszéden, amellyel meggyőztök, érveltek és hatást gyakoroltok a másikra. 

3. Járd be a világot!

Feladat: jártál már valaha Párizsban, Egyiptomban vagy New Yorkban? Ha még nem, semmi gond! Most pont ez a lényeg. Íróként sok olyan dolgot kell megalkotnunk, amelyben még nem volt részünk. Sok olyan dologról kell írnunk, amelyet még nem tapasztaltunk, de mégis szavakba kell öntenünk. Próbáld elképzelni azt az élményt, amikor az Eiffel torony tetejéről láthatod egész Párizst, vagy sétát tehetsz Anglia hangulatos utcáin. Válassz a világ bármely pontjáról egy helyet és egy történet alapján, szereplők segítségével mutasd be a várost!
Segítség: a város kiválasztása rátok bízott, a történet bármiről szólhat, a karakterek is szabadon választottak lehetnek. A lényeg azon van, hogy minket, olvasókat kalauzoljatok el egy városba, ahol helyi ízeket kóstolhatunk, nevezetességeket láthatunk, belepillanthatunk a helyi szokásokba és a város egyedi hangulatába. Lehet ez egy szereplő visszaemlékezése, amely kellemes, szép emlékeket ébreszt benne. Egy jelenben történő utazás valakinek a társaságában. De a szereplőtök akár rátalálhat a nagy szerelemre is Rómában.:) Engedjétek szabadjára a fantáziátokat és irány a nagyvilág! Bon Voyage mindenkinek!:)


24 megjegyzés:

Dawn Silver írta...

Végre én lehetek az első! :D A szobros feladatot választottam:

Hé, Theodor! – a kiáltás a háta mögül hangzott fel, ijesztően közel, még gyorsabb iramra késztetve a fiút. Pedig jól tudta, hogy hiába fut; semmi esélye. Az őt üldöző srácok mind az iskolai futball csapat tagjai. Hosszú lábúak, és akármeddig képesek elmenni a labdáért… ami jelen esetben az ő fara. Jól seggbe fogják rúgni! Már nem egyszer megpüfölték, és a fájdalom és megalázottság emléke mégis arra a hiábavaló cselekedetre sarkallta, hogy rohanjon. Így hát száguldott végig az utcán, göcsörtös öregember térdei majd összecsuklottak alatta, kis szíve gyorsan vert, akár a kolibri szárnya. Egy saroknyira volt a házuktól, mikor elkapták.

Miután a fiúkat alaposan elpáholták, és Theodor ezúttal annyira megrendült, hogy ki sem akart jönni a szobájából, a Collins házaspár úgy döntött, hogy egy hétre kiveszi a gyereket az iskolából. Csodálatos kirándulást terveztek erre az időre: Firenzébe utaztak, hogy lássanak egy igazi hőst; Dávidot. Frank Collins már az úton elmesélte a fiának Dávid és Góliát történetét, ám Theo-t úgy látszott, kevéssé hatja meg. Amikor pedig szembesült a hatalmas méretű, kidolgozott testű, gyönyörű fiatal férfit ábrázoló szoborral, csak még inkább elkeseredett. Lebiggyesztett ajakkal bámult a monstrumra.
- Öööh… Ez csak egy szobor. Igazából nem ilyen volt – próbálkozott az apja, miközben tanácstalanságában a fejét vakarta. – Elmenjünk? – kérdezte egy kis idő múlva.
Mivel Theo nem reagált semmit, csak mereven nézett, ezért Frank nagy sóhajjal ott hagyta. A fiú dühödten szuggerálta Dávidot; haragudott rá, amiért történetének reménykeltő híre hamisnak bizonyult, és legszívesebben belerúgott volna. Mivel azonban ezt nem tehette, csupán ennyit mondott:
- Ficsúr! – És elfordult. Már két lépéssel odébb járt, amikor valaki halk hangon felmordult:
- Kit nevezel te ficsúrnak?
Theodor azonnal megtorpant, s kereste a hang forrását. Azt hitte, valami műkedvelő öreg, vagy a teremőr szólt hozzá, de egyiket se látta a közelben.
- Ki beszél? – kérdezte.
Újabb mordulás.
- Nézz fel!
Theo engedelmeskedett, s elakadt a lélegzete; a szobor élt! Dávid márványsima arcát most harag torzította. Theo eltátotta a száját, majd kettőt pislogott.
- Na ne!
Dávid bólintott egyet.
- De igen!
- Hogy lehet…? – Theo képtelen volt magához térni.
- Varázslat – dünnyögte Dávid.
- Én nem hiszek az ilyesmiben.
- Mert te semmiben sem hiszel! Legfőképpen magadban nem. Ez jelenti a problémát.
Theo elhúzta a száját.
- Nekem egy műmájer szobor ne papoljon!
Dávid horkantott.
- Ez a forma csak a Mester túlzó fantáziájának köszönhető. Amúgy ugyanolyan nyeszlett voltam, mint te. És ha már itt tartunk, mondok neked valamit: minél kisebb a hős, annál nagyobb a tette! Szóval állj végre ki magadért, ne csak mindig menekülj! Tapasztalhattad, hogy a bajok utolérnek.
- Rémesen közhelyes vagy – fitymálta Theo.
Dávid nevetett.
- Látod, ha egy több mint négy méteres élő szoborral így mersz beszélni… - a közeledő léptek hallatára hirtelen elhallgatott. – Most mennem kell. De ne feledd: bátorság!
Nem hagyott időt Theonak a reagálásra; ismét mozdulatlanná merevedett. Frank sétált be a csarnokba.
- Na, mi a helyzet?
Theo egy pillanatig nem szólt semmit, majd:
- Apa, készítesz nekem egy parittyát?

Szatti írta...

Szia Dawn!

Elképesztő volt a történeted! Nagyon tetszett! Eredeti volt, izgalmas, a párbeszédet is szépen összetetted, nem éreztem mesterkéltnek. Köszönöm az élményt, megmosolyogtattál:) Puszi és örülök, hogy elsőként alkottál a feladatra!

Jandra írta...

Dawn, ezen jót nevettem, nagyon jó történet volt, főleg az utolsó mondat volt ütős! =D

Konek írta...

Én is az első képre alkottam :) Remélem tetszik. Konek


A park hegedűse.

Ott ülök a Hegedűs terén. A szél lágyan fúj, a hajamat teljesen összeborzolja, könnyeimet messzire viszi. A saját hegedűmet a kezemben fogom, a vonó vége már szinte beleér a szökőkút vizébe. Még most sem vagyok képes felfogni. Kirúgtak a zeneakadémiáról. De még csak nem az én hibám volt. Abba akarom hagyni a hegedülést. Eddig akár mennyien is dicsértek már meg, mindig csak szenvedést hozott. Nem megy. De. Még egyszer, utoljára, hegedülök valami szépet. A vállamra veszem világosbarna hangszerem, a melegség végigszáguldott a testemben. Automatikusan lefogtam a G-húron a harmadik hangot. A csendben szinte süvített a hangja a kis hangszeremnek. Három hang után képtelen vagyok tovább játszani. Elkap az újabb sírógörcs. De a dal tovább szól. Meglepetten nézek körbe. Senki nincs a téren, csak maga a Hegedűs. A szökőkút tetején egy szobor, aki legnagyobb meglepődésemre hegedül. A réz karjai megelevdve folytatják az abbamaradt darabom alsó szólamát. Önkéntelenül visszaemelem a hegedűt a vállamra, és lefogom a megfelelő hangot, és beszállok a játékba. A zene távolra száll el. Felidéződnek bennem a szép emlékek, ahogy megkapom az első hegedűt, vagy mikor megtapsolt a közönség. A könnyek megállíthatatlanul olynak végig az arcomon. Tényleg abba akarom én ezt hagyni? A darab utolsó hangja még a fejemben visszhangzik. Felnézek a hegedűsre. Mosolyog.
- Ezt hogy csináltad? – kérdem remegve. A hangja a fejemben szól.
- Én vagyok a Hegedűs. Ha valaki ezen a téren játszik, mindig életre kelek. De mostanában senki sem veszi a bátorságot, hogy itt játsszon a hangszerén. Már beletörődtem, hogy senki nem fog életre kelteni többet.
- Értem. És… te most a fejemben beszélsz?
- Igen. És szerintem ne hagyd abba a hegedülést.
- De már nincs értelme!
- Értelme? Mindennek van értelme. Nem adtam fel. Soha. És most nézz rám. Teret állítottak nekem, és a lelkem ebbe a szoborba van bezárva. Igen, be vagyok zárva, de nagyon jól érzem magam itt. Hiszen nem haltam meg, az szoborban és az emberek tudatában tovább élek. Gondolj bele. Ily módon halhatatlan vagyok. És ha te most feladod, a neved ködbe vész, és ha tested meghal, lelked nem tud tovább élni. Eltűnsz a korral, és többé nem leszel.
- Értem. Köszönöm. Viszlát.
- Jó utat.
Az utolsó mondatát nem tudom mire vélni. Felnézek rá, és látom, hogy már megkövült. Lassan ballagok a kollégiumba vissza. Ott összepakolok, és elindulok, a hegedűmet magammal viszem. Nem tudom csak úgy eladni, vagy kidobni. Végül felszállok az első buszra, a Hegedűs szavain gondolkodva.

80 évvel később

A Hegedűsök terének az avatóján állunk. Merev karjaimat még nem mozgattam meg, de hát ez nem meglepő, egy szobor vagyok. A kezeim közt fogom a kicsi hangszeremnek a mását. Már meghaltam, de még élek. A hegedűs így értette, hogy halhatatlan. Rá szeretnék mosolyogni, de a testem túl merev. Azóta többször is jártam itt ezen a téren, azért állítottak nekem itt szobrot. Jó érzés volt újra egy testben lenni, hiába merev és mozdíthatatlan. Még mindig tisztán emlékszek a Hegedűsnek a szavaira. Örülök, hogy nem hagytam abba a hegedülést. Egy másik iskolában tanultam tovább. És most itt állunk, a Hegedűsök terén.

Konek írta...

xD Bocsiii, véletlenül lemaradt az utolsó mondat. Leírjam az egészet egybe, vagy így is jó lesz?

Örülök, hogy bejártam az utamat, ami ezen a téren kezdődött el.

Petrííí írta...

Én a 2. feladatot választottam. Remélem, tetszeni fog. :)

Rohantam. A lábaim szélsebesen futottak a szakadék széle felé, de legbelül tudtam, hogy már nem érhetek oda időben. A remény még ott égett a lelkemben, de az agyam már felfogta, hogy késő. El fogom veszíteni.
Az eső fátyolos ködén keresztül egy görnyedt alakot pillantottam meg, a szívem vad vágtába csapott át. Fáradt lábaim, ha lehet, még gyorsabb iramot diktáltak. Igen!
-Állj meg, vagy azonnal leugrok!
Sejtésem sem volt, honnan tudja, hogy itt vagyok, de azonnal megtorpantam.
-Kérlek figyelj rám, Sean! Ne csináld ezt, nem éri meg! - lihegtem.
Sebhelyes arcát felém fordította, majd pillantását rögtön a földre kapta - nem mert a szemembe nézni. Ő már döntött, döbbentem rá.
-Ő sem akarná, hogy ezt tedd! - kiáltottam rá, de a hangom elcsuklott. Nekem is hihetetlenül nehéz volt felhoznom Cecily emlékét, és tudtam, mekkora fájdalmat okozok neki csupán az említésével is, de ki kellett ráznom őt ebből a letargikus állapotból. Bármit, csak ne tegye ezt!
-De ő már nincs itt, Ashley! Meghalt, érted? Nem tudok egy olyan világban élni, amelyikben ő nem létezik! - csattant fel. Hátratántorodott, és a szakadék széle felé kezdett botladozni. Akaratlanul is közelebb léptem hozzá. - Állj meg!
A szívem is összeszorult, attól a látványtól, hogy Sean, az egykori erős és magabiztos bátyám a halálba akarja vetni magát. Bármit megtettem volna azért, hogy megmenthessem, de rettegtem, hogy kevés leszek ehhez. Sosem hallgatott rám. Miért tenné most?
-Elfelejtkezel valakiről, és ha Cecily tudná ezt, gyűlölne érte - vetettem oda egy hirtelen ötlettől vezérelve.
A kívánt hatás elérkezett - Sean felém lépett.
-Miről beszélsz?
-Lily. Elfelejted a lányotokat. Szerinted Cece mit szólna, ha tudná, hogy szülő nélkül akarod hagyni az ő szeme fényét? - Tudtam, hogy a szavaim gyilkos méregként borították be a szívét, de tisztában voltam azzal, hogy csak kegyetlen módszerekkel terelhetem a helyes irányba. Lily-nek szüksége van rá. Nekem is szükségem van rá. Sean nélkül nincs élet.
-Te tudnál rá vigyázni. Imád téged - suttogta. Égkék szemeiből apró könnycseppek hullottak alá. Legszívesebben én is sírtam volna.
-De te vagy az édesapja. Nem nőhet fel szülő nélkül. Kérlek Sean, gondolj a lányodra! Hallgass rám, most az egyszer! Nem akarhatod ezt... - leheltem.
-De annyira fáj... nélküle egy senki vagyok. - És ekkor tudtam, hogy nyertem. Sean a földre rogyott, a vállai megereszkedtek és keservesen felzokogott. Mellé vetettem magam, átöleltem széles vállait, és gyengéden simogatni kezdtem. A megkönnyebbülés hullámai elárasztották a testemet, és az eddig visszatartott stressz sírás formájában tört ki belőlem.
-Minden jobb lesz... Higgy nekem Sean, egyszer majd könnyebb lesz - duruzsoltam, miközben magamhoz szorítottam. Sosem örültem még ennyire annak, hogy az ő húga lehetek.
-Igen. Minden rendben lesz... - motyogta, majd lehunyta a szemeit, és vékony, boldogtalan mosolyra húzta telt, édes ajkait...

Szatti írta...

Szia Konek!

Nagyon érdekes volt a történeted. Nekem különösen kedves, hogy a zene oldaláról közelítetted meg a történetet:) Kicsit viszont volt kifogásolni valóm a sztorival kapcsolatban. Az elején írtad, hogy a főszereplődet a zeneakadémiáról rúgták ki. Kicsit idegennek éreztem a gondolatait a szereplődnek, nem jött át nekem, hogy ő tényleg mennyire szomorú és csalódott, habár ez csak a bevezető volt és nem maga a történet lényege. Viszont, ez nekem valahogy nem érződött a soraidban, de talán csak amiatt lehetett, hogy rövidre kellett venned az egy komment miatt. Valamint adódhatott abból is, ha ilyesmit még nem éltél ás vagy hasonlót, és nincs saját tapasztalatod, éppen ezért próbáltad átérezni, mit is érezhet ilyenkor valaki. Viszont a történet szép volt, kerek és tanulságos. Gratulálok neked, puszi és köszönöm, hogy írtál!:)

Szatti írta...

Szia Petrííí!

Érzelmes, elgondolkodtató volt a történeted, nagyon szépen fogalmaztál és jól építetted fel, habár kicsit sablonosnak éreztem az alaptörténetet. De ettől függetlenül tetszett, érdekes volt és a nevek, kapcsolatok alapján bepillantást nyerhettünk a szereplők életébe, miszerint ki kihez tartozik. Szerelmesek, testvér, gyerek, stb. Köszönöm, hogy írtál, puszi!:)

Mili és Kylie írta...

Helló! Kylie vagyok, a 2. képhez írtam.


Hűvös volt, de Ciprián nem érezte bőrén a természet változását. Hallotta a hűs szellő enyhe mozgását, amint utat keresett magának a barlang belsejébe, de nem érzékelte saját testén a bizsergető didergést. Nem észlelte az idő múlását sem, csak mobilja idegen rezgése törte meg néha a természet harmonikus csendjét. Nem vett róla tudomást, képtelen volt mással foglalkozni, egyszerűen lehetetlennek tartotta gondolatait elszakítani a fémes csillogástól. Meredten ült a kietlen felgyújtott barlangban, aminek egykor volt szépségéből semmi nem maradt. Mindent felemésztett a tűz és a hatalmas robbanás. Lángok martalékává égett el szemvillanás alatt az egész. Pedig azt hinnénk, a kövekben rejlik az erő, mert azok kemények és elpusztíthatatlanok. Mindenki úgy tudja, de tévednek. A természet ereje nem a kinézetben rejlik, oly sokszor fennmaradnak a gyengék és a mi szemünkben és hitünkben védtelenek és az igazán stramm veszik oda. A kinézet nem számít…
Ordítani tudott volna kínjában, de nem tette. A kiutat kereste reménytelen helyzetéből. Válaszokat akart a megtörtént tragédiára. Csakhogy azt már nem kaphatott, hiszen megölte az egyetlen embert, aki magyarázattal szolgálhatott volna. Elhamarkodott döntés volt, a düh vezérelte. Bosszút akart, azonnal és kíméletlent. Sikerrel járt, Emil percek alatt kilehelte lelkét. Motorja roncsaival egybeolvadt teste felismerhetetlenségig.
Képek kezdtek peregni szeme előtt, visszafelé a fájó múltba, az elvesztés órájába, pillanatába sodorták az emlékek. Könnycsepp gördült lassan hófehér arcán lefelé, fel nem fogott másodpercek suhantak elméjébe és törtek utat tudatába, folyóvá duzzadt cseppekként haladtak tovább. Megállíthatatlanul folytatódott minden tovább, csak Ciprián nem változott.
Valaha volt boldogság még most is közelinek tűnt. Messzinek hatott a félelem és az elvesztés által okozott űr. Érezte Tilda, jelenlétét, mintha még mindig a barlangban lenne. Hívogatta… halkan szólt és nyugtatta.
Meg akarta próbálni a lehetetlent, hátha csak ámítás és nem is badarság. A kés élével játszott, ujjbegyével simította. Tűhegyes végével, jéghideg bőrét karcolta. Telt ajka szomorkás mosolyra húzódott, vér szivárgott, halkan hullott a nyirkos kőre. Nem szisszent fel, fájdalmat nem érzett, csuklóját kitartva figyelte a lassan szökő életet. Megállíthatatlan folyamat vette kezdetét…
Ismerős ismeretlen… mámorító virágok, titokzatos ámbra és érzéki pézsma tiltott fantáziája, érintette meg érzékeny orrát. Felpillantott, Mili állt vele szemben.
A lány karcsú kezébe vette a kést és elhajította a barlang egy távoli zugába.
- Ne tedd! – suttogta halkan, figyelembe véve, hogy mégis csak a halál helyszínére érkezett. Táskájáért nyúlt, látta barátja csukóján éktelenkedő sebhelyet.
Ciprián nem válaszolt, lesütötte kék szemeit és a megperzselt földet bámulta, melyet vérvörös cseppek pöttyöztek.

Mili és Kylie írta...

Bocsi, de csak így engedte feltenni, remélem nem gond. Kylie.

- Minden rendben lesz. – nyugtatta Mili és elővette a gézt, kötszert tépett le a férfi karja felé nyúlt. Szorosan húzta meg Ciprián csukóján a pólyát. Időben érkezett, nem volt mély a seb. – Itt vagyok… én, nem hagylak el soha. – simította végig Ciprián könnyes arcát. Nem akarta így látni, elszorult a szíve. – Nekem kiöntheted lelked bánatát, tudod, hogy melletted vagyok… mindig. Sokat jelentesz nekem…
Ciprián elrántotta a kezét, felállt és kóvályogva lépdelt távolabb a lánytól. Füstszagú barlang mélyebb része felé botorkált.
- Tudom, hogy nehéz… - duruzsolta lágyan Mili. – Az elvesztés mindig fáj, de nincs előle menekvés… egyszer mindenkit utolér.
A lágy szavak hallatán Ciprián megdermedt és lassan beszélt.
- Meg akarok halni. – őszinte volt.
- Szerinted ez megoldás! – csattant fel Mili idegesen és szúrós tekintettel nézte barátja hátát.
- Hogy nézzek a családja szemébe! Miként magyarázom meg a történteket? Én vagyok a bűnös minden tekintetben! – fordult meg Ciprián és immár Mili szemébe nézve sorolta kétségeit. – Ha nem lennék nem történt volna meg mindez! Gyilkos vagyok. – gördültek le ismét a keserűség bánó cseppjei az arcán. Mili előtt nem szégyellte gyengeségét.
- Számomra nem…
- Vedd már észre, hogy a tényeken nem lehet változtatni! Amit egyszer megtett az ember nem teheti semmisé! Itt már csak a halál segíthetne…
- Nem segített. – jelentette ki Mili, rávilágítva az igazságra. – Valóban sok mindenen nem lehet változtatni, meg kell próbálni elfogadni és túllépni rajta. A halál nem megoldás. Gondolkodj csak el rajta, hogy neked mennyire fáj Tilda elvesztése. Szerinted nekünk mennyire fájna a te hiányod? Nem érted? Fontos vagy…
- De akkor is… nekem ez fáj… - mutatott szívére – nem tudok a tudattal létezni, hogy közveszélyes vagyok! Nem mehetek többé emberek közelébe! – térdre rogyott.
Mili kezeit tördelte, idegesen toporgott lábával, hezitált. Végül a szeretet legyőzte a kétségeket és odalépett a zokogó férfihoz. Leült mellé a göröngyös földre, átölelte.
Órák teltek így el. Mili nem törődött az idővel, boldog volt. Felszabadultnak érezte magát, oly sok év után most először. Tisztában volt szíve hangos dobbanásával és tudta, mostanra már biztos volt benne mit is akar az élettől. Nem hagyhatja, elveszni, még egyszer nem.
Reszketni kezdett, a nyári szellő friss fuvallatát jéggé dermesztette a barlang korgó gyomra.

Mili és Kylie írta...

Ez is még hozzá tartozik. Kylie.

- Menjünk. – törte meg a csendet Mili reszkető hangja.
A kocsihoz közeledett, bőrét cirógatta az aranyló nap sugara, hátra pillantott és a semmire tévedt tekintete. A barlang fekete bejárata szörnyként ásított vele szembe. Nem mozdult a levegő, beállt a csend. A férfi nem követte.

Ciprián értetlenül figyelte Mili távolodó sziluettjét, aki kijárat felé libbent, nem mozdult meg, kőszoborként, rezzenéstelenül helyén maradt. Csak a gondolatai cikáztak sötéten, mint az éjszaka eljövetele. Egy, csak egyetlen egy kép villogott a tudatában, kedvese arcát látta szüntelen. Elképzelte, újra átélte az együtt töltött szép hónapokat. A trapézon átélt pillanatokat, az első romantikus csókjukat és megannyi csodaszép ígéretet, jövőre szőtt terveket. A terveket, amik már csak fájó és tövisként szúró, kínzó szavak maradnak. Csókjaira vágyott, ölelését akarta… Tildát akarta.
Hirtelen állt fel, gyorsan mozgott… Mili a késsel a kezében mosolygott.
- Ezt keresed? – egy határozott mozdulattal a táskájába süllyesztette.
- Add vissza! – utasította Ciprián – Találok más módszert, ha nem teszed. – csuklójáról tépte a kötszert, messzire hajította – Semmit nem ér! Tilda nélkül nincs élet! - kiabálta tébolyultan.
- Emlékezz vissza, mennyi mindent megoldottunk mi ketten… én segítek most is, csak akarnod kell. – lehelte Mili szinte suttogva, félt, hogy még jobban megijeszti Cipriánt. Tartott tőle, hogy megsebzi. Nem akart elhamarkodni semmit, hiszen most már ráérnek. Az idő nem állt útjukba.
- És, ha nem akarom… - nyögte elfúló hangon, szemei vörösen izzottak. Körmeivel rövidre nyírt haját markolta.
- Szeretném… - könyörgött Mili, kezdte egyre reménytelenebbnek ítélni a beszélgetést. Lehetséges lenne, hogy kevesebb az esélye, mint hitte volna? Kiült pirospozsgás arcára a kétségbeesés, nem veheti Tilda el tőle a boldogságot még egyszer! Ajkán voltak már a meggyőző szavak, csak ki kellett mondja. Hangot kellett adjon annak, amit eddig barátságból elfojtott.
- Nézz rám… vedd észre, hogy szeretlek! – nyögte ki végül Mili szíve egyetlen régóta rejtett titkát. Ajkai remegni kezdtek, apró gyémánt cseppek jelentek meg szeme sarkában.
Valami megváltozott, Ciprián megdermedt, kitágult pupillával meredt a lányra, hallotta Mili kalapáló, ki-kihagyó szívverését. Az élet repdesett körülötte…
Kiáltások sortüze és a tiltakozás dühös, Tilda hangján szóló egyvelege töltötte be a barlangot. Ciprián halántékához kapott…
- Segíts! – könyörögte – Nem bírom elviselni! Nem enged el!
- Csss! Nyugodj meg! – törölte le Mili az arcáról a drágaköveket. Nem foglalkozhatott magával, erősnek kellett lennie. Füle mögé tűrte csapzott göndör barna haját és Cipriánhoz sietett. Szorosan magához vonta és hátát simította szeretetteljesen. – Gyere, menjünk haza! Majd én vigyázok rád, ígérem.

Viki írta...

A harmadik feladatra alkottam. Bocsi, kicsit hosszú lett.

San Remo- Mon amour


Tizenhét évesen az ember álmodni sem mer arról, hogy szokásos reggelei egyikén óriási szerencse hullik az ölébe. Akár hiszitek, akár nem, velem pontosan ez történt.
Mikor egy májusi hajnalon kiszaladtam a postaládához a friss napilapért, az ujság alatt egy fehér borítékra akadtam.
Ebben még nem lett volna semmi különös, viszont abban már igen, hogy a nevemre volt címezve. Berontottam a házba, és letettem apám elé a levelet, aki épp a gőzölgő feketéjét kortyolgatta.
-Bontsd ki te , apa! -kérleltem izgatottan. -Ha valami rossz hír, legalább nem én olvasom először.

Apám gondolkodás nélkül felszakította a borítékot, majd kihajtotta a levelet. Ahogy végigfutotta a sorokat, markáns arca felderült, és hangos üdvrivalgásban tört ki:

-Azt hiszem, kitűnő napnak nézel elébe, Liza.

-Miért? Mi áll a levélben? Beszélj már, apa!

-Most kapaszkodj meg: egyhetes utazást nyertél San Remoba. A Mediterran Tours a te nevedet sorsolta ki a májusi nyereményjátékán.

-Ugye csak viccelsz, apa? Hadd lássam azt a levelet.

Apám legkevésbé sem viccelt. A játékra anya nevezett be titokban, és a szerencsés nyertes még egy személyt magával vihetett. A következő hétvégén már a Ferihegyen vártuk anyával, hogy a gép elrepítsen minket egyenesen San Remoba.

Mikor megérkeztünk, egy másodpercig gyötört a lelkiismeret barátaim miatt, akik épp a szürke iskolapadot koptatták, én pedig itt állok a Capo Nero és a CapoVerde közti öböl szines városának, San Remonak a főterén.

A Hotel Belvedere névvel fémjelzett szállodánk a város szívében bújt meg. A recepción egy kávébarna hajú, olasz kisasszony fogadott, aki ellátott minket a szükséges információhalmazzal, majd miután lepakoltunk a szobába a bőröndöket, elindultunk, hogy felfedezzük San Remo titkait.

Egy fehér csipkés felsőben, büszkén és boldogan léptem ki az utcára. Arcomat megcsapta a párás virágillat, ami a tenger sós aromájával keveredve még a repülés okozta hányingeremet is feledtetni tudta. Ott rögtön beleszerettem a városba, macskaköves sikátoraiba, szegfűillatú levegőjébe és magasan integető pálmafáiba.


Ekkor, a sétálóutca egyik üzlete felől egy fiú hangja szállt felém: -Benvenuto nella riviera dei Fiori! Légy üdvözölve a Virágos parton, fordítottam magamban, majd megfordultam, hogy egy futó pillantást vessek a fiúra. De az a pillantás több lett, mint futó. Középmagas, olívabarna srác volt, arcvonásaiból ítélve arab lehetett. Tenyeréből röpke csókot dobott felém, majd villámgyorsan eltűnt az üzlet üvegajtója mögött.

Viki írta...

2.rész


A sétány jobbkézfelöli oldalán hatalmas villák sora követte egymást, kovácsoltvas kapuikkal, fenséges kertjeikkel. Trópusi növények burjánzottak mindenfelé: kaktuszok, banánfák és ciklámen fuksziák öntötték magukból az édes illatot. Igaz, első alkalommal jártam San Remoban, de egy regényben már korábban is találkoztam vele. A modern irodalom legismertebb gyilkosságát itt követték el. Tom Ripley -A tehetséges Mr.Ripleyből- a virágvárosban ölte meg vendéglátóját egy bárkában. Ez volt minden, amit eddig a városról tudtam.

Az első vacsorát a szállodában fogyasztottuk el, én pestós raviolit ettem. A pesto bazsalikomból készített szósz, a környék legtipikusabb ételének számít. A svédasztalon főleg mediterrán ételeket tálaltak, friss paradicsomsalátát, olívabogyót, halat és tengeri herkentyűket. Vacsora után kisétáltunk a bárba, hogy megigyunk egy erős espressot. Anya fényképet akart készíteni, és amíg felment a szobába a gépért, addig én felültem a bárpult egyik székére, hogy megigyam a kávémat.



-Csatlakozhatok, kisasszony?-szólalt meg egy hang a hátam mögül. Megfordultam, és ott állt előttem az arab fiú kacéran mosolyogva. Testközelből még vonzóbbnak tűnt. Arca szabályos volt, tekintete tiszta.

-Si-válaszoltam zavartan.

-Örülök, a nevem Nasid-nyújtotta felém a kezét.

-Liza, úgyszintén.

-Tudod, követtelek a tekintetemmel, és amikor láttam, hogy ebben a hotelben szálltatok meg, megörültem, és gondoltam, talán utolérlek. Én itt dolgozom szemben, kebabot árulok. Megkérdezhetem, melyik országból jössz?

-Magyar vagyok, és te?-néztem rá kiváncsian.

-Én tunéziai , de már három éve itt élek. Ha van kedved, holnap elvihetlek San Remo egyik legszebb helyére, belátni onnan az egész öblöt.

-Jó ötletnek hangzik, de anyával meg kell beszélnem. Talán ellenezni fogja, hogy egy idegen fiú kisérgessen.

-Akkor hívjuk el őt is-simította el a dolgot Nasid, miközben huncutan rám kacsintott.

A lifatjó kinyílt, és anya lépett ki rajta. Megrökönyödve vette észre, hogy társaságom van.



-Jó estét asszonyom-köszöntötte a fiú anyát nyers olasz kiejtéssel, majd neki is bemutatkozott.

-Ne ijedjen meg, csak láttam, hogy ujdonsült turisták, és mivel ismerem a várost, szeretnék megmutatni egy varázslatos helyet, ha nincs ellene kifogása. A kikötőben a naplemente lélegzetelállító, látniuk kell.

-Nem is tudom-szólalt meg anya-és hogy jutunk el oda?

-Tíz perc alatt ott vagyunk.

-Jól van, legyen. Gyere a bejárathoz naplemente előtt, a hallban fogunk várni.

-Rendben, asszonyom, köszönöm a bizalmat, és viszlát holnap. Ha napközben megéheznének, ugorjanak be hozzám egy kebabra-ajánlotta fel barátságosan az arab fiú.



Nasid látszólag jól ismerte a szálloda személyzetét, mert mindenkihez volt egy-két kedves szava. Még egy sejtelmes pillantást küldött felém, majd kisuhant a forgóajtón.



Anya kifaggatott, hogy ki ez a fiú tulajdonképpen, én pedig elmeséltem rövid kalandomat a megismerkedés körülményeiről. Másnap a szálloda teraszán reggeliztünk, majd elmentünk megnézni a híres san remo-i Casinot és az Ariston színházat. Az élmények töményen kavarogtak a fejemben, elteltem a város zúgó tömegétől, így alig vártam, hogy leszálljon az este.

Nasid a megbeszélt időpontban várt ránt a szálloda előtt, majd elindultunk hárman a kikötő felé. A lungomare mentén pálmafasor kísérte utunkat, jobbról az azúrkék tenger hullámai fodrozódtak. A levendulaillatú levegő lágyan fonódott közénk. A kikötőbe érve félkörívben tárult elénk az egész öböl, közben az ég alját a nap vörösre festette. Percekig szótlanul ittuk magunkba a látványt, Nasid pedig kihasználva a meghitt perceket, finoman hozzám simult.

Viky írta...

3.rész

Idegen volt, mégis mintha hozzám tartozott volna. Lassan beesteledett, a város úgy ragyogott az éjszakában, akár egy ékszerdoboz. Nasid türelmesen kalauzolt minket, hogy feltárja előttünk a város kincseit, majd visszakísért a szállodához, mert hajnalban várta a munka. Másnap anyával lementünk a partra. Belemerültünk a kék vízbe, sütkéreztünk és citromos jégkását szürcsölgettünk.

A maradék estéken a fiúval lézengtem, anya pedig egy francia házaspárral kártyázott a szálloda teraszán.

A hold fénye, a tengerparton tett séták gyöngéd érzéseket ébresztettek Nasid szívében. A búcsúesten telefonszámot cseréltünk, és megígérte, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot.

Az elutazásunk reggelén a hallban várt, és szomorú szemekkel búcsúzott tőlem: -Je t'aime, mon amour.

Ahogy felszállt a gép, világossá vált, hogy San Removal együtt Nasid mélybarna szemeit is el kell felejtenem.

Már épp kezdtem kiverni a fejemből, mikor három hét múlva, a gimiből hazajövet megcsörrent a mobilom. Nasid volt az. Felvetette, mit szólnék hozzá, ha kimennék nyárra dolgozni. Így történhetett meg az, hogy július elején már kebabot árultam az arab étteremben, és mi lettünk San Remo egyik legboldogabb párja. Azóta jegyben járunk, és bár a távolság még közöttünk áll, tavasz szülte szerelmünk erősebb, mint valaha.

Szatti írta...

Szia Kylie!

Izgalmas és lebilincselő volt a történeted. Nagyon szépen fogalmaztál, jól építetted fel a cselekményt, a párbeszédeket, a lezárás is nagyon tetszett. Viszont, nem tudom elfogadni a műved, mégpedig az egy kommentet meghaladó mennyiség miatt. Ezt minden feladatnál kikötjük, hogy nem haladhatjátok meg, mert ezeknél a gyakorlati feladatoknál nem az a lényeg, hogy milyen hosszú és jó novellát tudtok alkotni, hanem hogy mennyire vagytok ügyesek abban, hogy lényegre törően fogalmazzatok, nagyobb terjedelem nélkül. Sajnálom, de jóval meghaladtad az adott keretet és nem tudom elfogadni a műved. Nagyon köszönöm, hogy írtál, és remélem, megérted a nemleges válaszom.

Szatti írta...

Szia Viky!

Tetszett, hogy a harmadik feladatra alkottál, mert úgy hiszem, hogy ezzel kevesebben próbálkoznak majd, és nagyon jó volt a történet is. Izgalmas, fordulatos, szépen részletezted a hely sajátosságait, látványosan és tényleg érezhettem, hogy ott vagyok. Viszont, a feladat leírásában megadtam, hogy csak egy komment lehet az írt történet, és jóval meghaladtad ezt a mennyiséget. Így, ennek értelmében nem tudom elfogadni a művedet a feladatra. Annak ellenére sem, hogy tetszett és történetiség szempontjából helyt álltál. Ez a szabály, amelyet hoztunk, mégpedig azért, mert nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyire jól írtok meg egy novellát - a tiédet annak tekintem a részletessége miatt - hanem, hogy röviden mennyire tudjátok átadni azt az érzést, gondolatot, amit a feladat vagy kép megfogalmaz. Attól függően, hogy mit adunk meg. A tiéd szépen átadta ezt az érzést, de mennyiségileg nem felelt meg és túlrészletezted a lényeget, amelyre egy komment is elég lett volna. Sajnálom, hogy el kell utasítanom, remélem, megérted.

Viki írta...

Megértem, és elfogadom a döntést, sajnálom nagyon.

Mili és Kylie írta...

Szia, Mili vagyok, én is írtam egyet a 2. képről.


Távolodott… Valamit motyogott, de nem éreztem gondolatát. Meg nem értett szavak hagyták el ajkát. Követtem… az erdőbe vezettek léptei, talpa alatt zizzent a friss avar. Nem értettem… vagy mégis. Száraz levelek és gallyak közt kotorászott, matatott. Nem láttam, hogy mit keres csak mikor megfordult vettem észre a kezében tartott gyilkos galócát. Felém nyújtotta egyiket és némán kínálta. Tisztában voltam szándékával most már pontosan tudtam, nem bírja tovább. De nem hagyhatom veszni, hiszen, szeretem. Kiutat kell találjunk együtt, reménytelen helyzetünkből, meg kell győzzem! Ajkához emelte jobb kezét, melyben a másik mérget tartotta.
- Ne tedd! – suttogtam halkan hisz féltem én is, hogy fogvatartónk meghallja. – Nem akarlak elveszíteni, van még remény. Amíg mi ketten kitartunk egymás mellett semmi nincs veszve. Nem számít a gyalázat, az egymás iránt érzett szerelmünk a mi megmentőnk.
- De ha ránk talál? Nem élném túl, ha még egyszer látnám, ahogyan bánt. Semmi vagyok erőtlen és gyenge. Nem tudlak megvédeni. – nyögte erőtlenül könnyes szemmel a számomra tőrként maró mondatokat.
- Nem is kell, én majd gondoskodom rólad, bízz bennem! Van egy tervem, ha beválik, megváltozik minden. – rám nézett őzbarna szemével, amiben még mindig a kétségek szikráztak. Egyhelyben toporgott, hezitált. Tudtam, ha most meg is győztem, ez nem tarthat örökre.
- Bízom benned. – karjaimba omlott és most már biztos voltam benne, hogy meggyőztem. Gondolatai elárulták, nem titkolhatta többé, megértette a szerelem nem a testről szól, azzal azt tesz a gonosz, amit akar. Az igaz szerelem mélyről fakad a lélekből, az csak egy lehet.

Mili és Kylie írta...

Szia, elfogadom a döntést, tényleg utána néztem és ki van írva. Kylie.

Szatti írta...

Szia Mili!

Örülök, hogy alkottál a feladatra, igazán érdekes volt a történeted. Kicsit Ádám-Éva hangulatom volt az elején:), szépen vitted végig a történéseket, habár kicsit jobban részleteztem volna még, főleg az érzéseket, gondolatokat, de így is tetszett. Köszönöm, hogy írtál, puszi!:)

Crystal írta...

Sziasztok! :)
Rég jártam itt, de gondoltam most, hogy vége a nyárnak újra megpróbálkozom. :D

Az ajtó hangos csattanással csapódott be mögöttem, miközben visszhangzott az üres ház magányában. Nem érdekelt, engem már semmi sem érdekelt. A hideg csempén álltam, miközben a tükörbe bámultam, hajam, akár egy fekete szénakazal, összekuszálódott halmazként omlott hátamra, ruháim cafatokban lógtak rajtam. Hihetetlenül szennyezettnek, mocskosnak éreztem magam. Le akartam vájni a bőröm, teljesen levakarni, szabadulni akartam ettől a gyalázatos érzéstől.
Nem bírtam a tükörképemet nézni, kezemmel hatalmasat ütöttem a tükörre, mire az ezer darabra törött. Kézfejemet elborította a vörös, éltető nedű, a fehér csempére vércseppek csordultak ki, de nem éreztem fájdalmat. Már nem. Megbabonázottan bámultam a vörös foltokat, lassan felemeltem az egyik tükördarabot, erősen megmarkoltam, mire a tenyeremből is vörös folyó fakadt. Erre még erősebben megszorítottam.
Üveges tekintettel fordultam a mögöttem levő kádhoz, majd lassú mozdulatokkal belemásztam, közben folyamatosan szorítva a borotvaéles üvegdarabot. A lehető legforróbb vizet engedtem meg, égette, marta a bőröm, de nem érdekelt, csak arra vágytam, hogy ne érezzem magam ennyire szennyezettnek, mégis, mintha semmi sem segített volna. Örökre ebben a gyalázatban kell élnem, a tudatban, hogy beszennyeztek. Erre nem vagyok képesek.
Lassan szinte átláthatatlan gőz töltötte meg az apró fürdőszobát, levegőt szinte lehetetlen volt venni. Kezemet erőtlenül kinyújtottam, majd a csuklómon egy apró karcolást ejtettem, mire szivárogni kezdett a vér, belevegyülve az egyre forróbb vízbe.
Hirtelen kitárult az ajtó, mire önkéntelenül is összerázkódtam, és ijedten lestem, hogy ki lehet az. Így kellene élnem mostantól? Mindig figyelve, hogy ki jön a közelembe? Mindenkiben észrevenni a rosszat, elvakulva nem venni észre a jót? Nem. Erre képtelen vagyok.
Szőke fürtök tűntek fel az ajtóban, tulajdonosuk a legjobb barátnőm volt. Abbie.
-Mit művelsz? – kérdezte ijedten, miközben oda rohant hozzám. Kezét belemártotta a vízbe, majd gyorsan kirántotta belőle, mikor megérezte annak égető, elviselhetetlen érzését. – Szállj ki!
Nem érdekelt, amit mondott, meg se mozdultam. Abbie kétségbeesett pillantást vetett rám, míg a rózsaszínre színeződött vizet és vérző kezemet figyelte. Megemelte a lábát, és fogait összeszorítva beült mellém a kádba, bár bőrét perzselte a forró víz, mintha savval öntötték volna le. Engem már nem érdekelt a fájdalom.
-Ne tedd – mondta gyengéden, mire égszínkék szemeimből ömleni kezdtek a sós könnyek.
-Miért ne? Egy semmi vagyok! Egy mocskos semmi! – ordítottam, mire ő rám mosolygott, és átölelt.
-Ne mondj ilyet! Csodálatos lány vagy, nincs hozzád hasonló – duruzsolta a fülembe, mire fejem a vállara esett, míg egyre erőteljesebben rázott a zokogás. Abbie kifejtette kezemből a tükördarabot, és a földre dobta.
-Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Nem érted?! Megerőszakoltak! Bemocskoltak! Soha nem fogom magam tisztának érezni, azoknak a mocskoknak a kezei után! – hangom egyre halkabb lett, szinte már fuldokoltam a könnyeim tengerétől.
-Szerinted velem mi lesz, te kis csacsi, ha elmész? Rengeteg ember van, aki szeret. Soha nem engedem, hogy valaki kezet emeljen rád! Soha többé. Megígérem. Mindig melletted leszek, és csodálatos életed lesz – szavai varázslatnak hatottak fülemben, szeretete, mintha erőt adott volna. Görcsösen megöleltem, még mindig könnyeimmel küszködve, de éreztem, hogy vesztettem, és ő nyert. Nem, inkább én nyertem,éreztem, hogy újra erő száll belém, és ez csak Abbienek köszönhető.

Szatti írta...

Szia Crystal!

Nagyon örülök, hogy hosszabb kihagyás után visszatértél és ismét alkottál számunkra. Nagyon tetszett a történeted, rejtélyesnek mondanám. Ahogyan felvezetted, halogattad a dolgokat, hogy miért is akarja magával ezt tenni, ahogyan eltörik tükör, majd ahogyan a kádba mászik, stb. Szép, lassú bevezető volt, majd féltem attól, hogy elveszel a részletekben és kevés figyelem jut majd annak, ami a feladat, miszerint hogyan is akadályoznád meg egy öngyilkos tettét. De a végére szépen kialakult minden, gratulálok a művedhez, puszi!

Syro írta...

Éjjel egykor őrült tempóban hajtottam a város szívébe, ahol a legjobb barátnőm éppen élete legnagyobb ostobaságát készült elkövetni. Éreztem, hogy a hétvégi utam más lesz, minden porcikám tiltakozott is ellene, de soha nem gondoltam volna, hogy erre jövök haza.
Mire megérkeztem a háza elé a mentők, tűzoltók és a rendőrök is ott voltak már. Nagy hévvel elindultam a bejárat felé, de egy rendőr az utamat állta.
- Most nem mehet be, kérem várjon arrébb – intett a kíváncsiskodók irányába.
- De nekem muszáj bejutnom – erősködtem sírós hangon.
- Sajnálom. Kérem távozzon! - szólított fel.
- Hát nem érti, a barátnőm megakarja ölni magát, fel kell mennem – ordítottam a képébe. Erre rádión szólt valakinek, majd lóhalálában jött is egy férfi.
- Ön Any? - szegezte nekem a kérdést.
- Igen - vágtam rá.
- Jöjjön velem – és elindultunk az emeletre. Imádtam ezt a régi bérházat, ismertem minden apró zugát. Már egészen kicsinek lenyűgöztek a ház homlokzatán lévő szobrok, díszes faragások, és vízköpők, még nevet is adtunk néhányuknak. Sajnos az idő múlása nem kímélte őket, csak pár épp volt. Mire feleszméltem már Susie lakásába álltam.
- Istenem! - döbbentem meg. Hiába a tudtam, mi történik, a valóság sokkal ijesztőbb.
Lassan lépkedtem az ablakhoz, ahonan egy férfi mászott vissza, rám nézett, és sok szerencsét kívánt. Értettlenül néztem utána, ő a többiek felé lemondóan ingatta a fejét, és elhagyta a szobát. Most ijedtem meg igazán, most érzetem igazán közelinek a veszteséget.
Gyorsan döntöttem, levettem a kabátomat, és mire észbe kaptak a szobában lévők, már rendíthetetlenül másztam a barátnőm felé. Biztos léptekkel haladtam az ismerős párkányokon, mikor megláttam őt. Egy vékony hálóingben kuporgott az egyik mélyebb kiszögelésben. Rámnézett.
- Te mit csinálsz? - nézett értetlenül.
- Nosztalgiázok, mi mást – válaszoltam.
- Mi lesz, ha leesel véletlenül?
- Régen se estünk le soha – nyugtattam meg.
- Igen, de akkor kisebbek voltunk, és bővel elfértünk.
- Amint látod most se olyan szűkös – majd a következő lépéssel mellé értem. Az egyensúlyom egy kicsit megingott, mire egy erős szorítás rántott vissza a biztonságos pózba.
- Köszönöm – néztem rá hálásan.
- Te teljesen megőrültél? - förmedt rám.
- Ha jól emlékszem, te akarsz ugrani, így akár én is kérdezhetném.
- Mert nincs veszteni valóm, de neked ott a családod – vágta rá azonnal.
- De igenis van!
- Hidd el, hogy nincs semmi, amiért érdemes lenne tovább élnem- szomorodott el.
- És én, nem vagyok elég ok neked, az Istenért, a legjobb barátnőd vagyok - akadtam ki.
- Nem miattad Any, komolyan, csak... Egyszerűen soha semmi sem sikerül, és megint kirúgtak.
- Sajnálom, de ez, gyenge indok.
- Tom elhagyott.
- Mi? Mikor és miért? - lepődtem meg.
- Összefeküdt Jantsekkel, és az jobban bejött neki. Vesztes vagyok – sóhajtott fájdalmasan.
- Nem vagy vesztes! - jelentettem ki – Tény, hogy nem minden alakul jól, de ez nem ok a halálra.
- Pedig a világnak jobb lesz - majd kijjebb lépet a párkányon.
- Ne! Kérlek! - könyörögtem.
- Szeretlek Any, te voltál a legjobb dolog az életemben.
- Azt hiszed ezzel mindent megoldasz? - ordítottam – Nehogy azt hidd, hogy csak neked vannak gondjaid.
- Mindened megvan Any.
- Csak volt – sírtam el magam.
- Mi? - fordult felém.
- Eric lelépett egy nővel. Úgyhogy nem csak neked nehéz az életed.
- Te jó ég! - hallottuk meg az ismeretlen hangot. Ijedten néztünk egymásra.
- Ki az? - kérdezte bátortalanul Susie.
- Mégis ki lenne? Hát Hegyes – erre felkaptuk a fejünket a vízköpőre. Minket nézett.
- Any, kezdek becsavarodni – esett kétségbe.
- Detto.
- Ez most komoly? Mindig is erre vágytatok, hogy valódiak legyünk.
- Te igazi vagy?
- Nem, csak imitálom az életet! - sértődött meg.
- Miért most?
- Mert hülyeséget csinálsz. Az élet ajándék, tessék megbecsülni. Nekem csak öt perc az életem, és azt, most rád áldozom, hogy meggyőzzelek, élned kell. Sokkal többet érsz mint gondolnád. Ha másnak nem is, nekem elhiheted.
Ezután elnémult, és leporladt a falról, soha többé nem hallottuk az élet hangját.

Szatti írta...

Szia Syro!

Örülök, hogy az utolsó pillanatban sikerült befutnod:) Nagyon érdekes volt a történeted és tetszett benne, hogy a párbeszéd nem olt mesterkélt, szépen felépítetted. Gratulálok a művedhez, engem megfogott! Puszi:)