2011. szeptember 18., vasárnap

A lélek útja... mit is sugallsz a történeteddel?

Miután elolvastam az utolsó szót és lerakom a könyvet, jó esetben elönt valamiféle megnyugvás. Persze nem csak ez, hanem érzelmek tucatnyi csoportosult tömkelege, amit csak az ért, aki végigolvasta betűről-betűre a történetet, de én most ezt a békét szeretném kiemelni.
Ha egy remekművet olvasol, te vagy a szereplő. Te érzed azokat a kétségeket, a szenvedélyt, a bút és örömet, amit az író a karakternek tulajdonít. Úgy jársz-kelsz a regény helyszínein, ahogy a karaktered tenné, és az ő szemével szemléled a történéseket. Ez röviden és szépen valahogy így hangzik: Benne élsz a történetben.

Én személy szerint fontosnak tartom tehát (tekintve, hogy igazából mi vagyunk azok ott a sorok között), hogy a lélek által megtett út íve teljes legyen. Értitek, mire gondolok?  Arra a változásra, ami a szereplőink jellemében, gondolkodásában történik. Mondok egy példaszerűséget is, hogy biztos lehessek a dolgomban.

Adott- mondjuk- a főszereplő, aki egy önző, beképzelt alak, de a történet végére megérti, hogy nem is ő a világ közepe. Meg tanul szeretni és becsülni… Szóval kezdi megérten az életet. Boldog lesz. Igazán, mélyen boldog, nem csak úgy, felszínesen, mint eleinte.

Úgy hiszem, ez különleges elsőbbséget élvez nálam az írásban is. Minden fejezetem megírása előtt és után átfut a fejemen, hogy mit is szeretnék ezzel tanítani az olvasónak abból, amit szerintem én már érzek magamban, megtanultam, vagy épp amit jómagam is szeretnék sajátomnak tudni.
Nektek is átfutott már valami efféle a gondolataitokon? Eszetekbe jutott már valaha, hogy ti mégis mit mutattok az olvasóknak? Vagy, hogy ebből ők mi mindent tudhatnak meg rólad?
És végül: ti magatok mit tanultatok a szereplőitektől?

Nincsenek megjegyzések: