2011. szeptember 12., hétfő

T, mint tanulás

Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik bizonyos jelzőt használva magukra, megelégszenek mindazzal, amit tudnak és úgy gondolják, hogy már nincs is több tanulnivalójuk az életben. Az, ha valaki irodalom tanár vagy a történelemben mozog otthonosan és tanítja, műveli, még nem jelenti azt, hogy mindent tud és teljes mértékben kimerítette azt. Szerintem minden ember holtig tanul, mint azt a jól ismert mondás is tartja. Az, hogy írók vagyunk és használjuk magunkra ezt a jelzőt, még semmit nem bizonyít. Jártasak vagyunk egy bizonyos témában, de úgy hiszem, hogy minden novellával, minden történettel, amit írunk, tanulunk valami újat. Valamiről és önmagunkról is, mert szerintem egy élet kell ahhoz, hogy teljes mértékben megismerjük mindazt, ami bennünk van. Mondhatjuk, hogy ismerjük a gondolatainkat, az érzéseinket, de vannak olyan reakciók, események, amelyek függenek az életkortól és éppen ezért vannak olyan dolgok, melyek még váratnak magukra, s amelyeket majd csak akkor értünk meg mind a környezetünkben, másokkal és legfőképp önmagunkkal kapcsolatban, amikor odaérünk. Legjobb példa talán erre a könyv. Mondhatják, hogy bizonyos könyvek kortól függetlenek és egyaránt tudja élvezni az olvasását, kicsi és nagy... de vannak olyan könyvek, amelyekhez szükséges egy bizonyos élettapasztalat, tudás. Kicsit kitérve, éppen ezért nem értem, miért adnak egy tizenéves kezébe Egri csillagokat vagy Kőszívű ember fiait, amikor nem érti még azt a világot, hiszen a saját világából, környezetéből sem látott még eleget ahhoz, hogy megértse a könyv mondanivalóját, de legfőképpen az íróét. A másik dolog pedig, hogy ezekkel a könyvekkel nem hogy megszerettetik az olvasást, inkább elveszik a kedvet és a kíváncsiságot a gyerektől és amint meghallja, hogy kötelező olvasmány, legszívesebben menekülne és már azon agyal, hogy milyen weboldalakon nézzen utána a rövidített változatnak vagy éppen kész olvasónaplónak más munkája szerint. 
Visszakanyarodok... vannak könyvek, amelyekhez kell egy élettapasztalat. Mostanában magamon tapasztalom, hogy kezdem túlnőni a Vörös Pöttyösök világát. Ezt szerintem, mindenki ismeri, ezért hozom ezt példának. Már nem kötnek le ezek a könyvek úgy, mint régebben. Bármelyiket elolvasom, ugyanazt mondják, csak más környezetbe, szereplőkbe, eseményekbe bújtatva. De a lényeg ugyanaz. Már egy ideje komolyabb könyveket szoktam olvasni, nagyobb falatokat, amelyek nem fogynak el olyan hamar, és hagynak bennem maradandó gondolatokat, érzéseket, amiken érdemes töprengni és elmélkedni kicsit. Ezen céllal vettem meg múlt héten az első Arany Pöttyös könyvemet és úgy érzem, hogy egy ideig megtaláltam a helyem. S hogy ne rébuszokban beszéljek, a képét ehhez a bejegyzéshez mellékeltem, s rákattintva a tartalmát is elolvashatjátok.

A tanulás fogalmába tartozik még egy dolog, amely a jelenlegi gyakorlati feladatban is megnyilvánul, pontosabban a harmadik témában. Gyakran írunk olyan dolgokról, amelyeket sosem éltünk még át vagy nem is fogunk, de mégis szavakba öntjük és legtöbbször pont olyan dolgokat vetünk papírra, amelyek soha nem történtek még meg velünk. Pont ez a lényeg. Ha már élőben nem sikerül a részévé válnunk, leírva és egy történetbe foglalva kicsit olyan, mintha a személyes élményünk lenne. Viszont, ha egy olyan témát választunk, amelyhez nem elég a képzelet, a fantázia és a mások által látott tapasztalat - mint például, ha a barátnőnk által megismerni egy kínos szakítást, amelyet ihlet gyanánt sikerül felhasználni a történetünkhöz, a saját szereplőinkhez alakítva - akkor bizony más dolgokhoz kell nyúlni és kicsit mélyebbre kell ásni a témában. Pont ilyen, ha egy ismeretlen helyet, várost választunk a történetünk színhelyéül. Vagy egy olyan korban helyezzük el a történetet, melyet nem ismerünk a történelemkönyveken és filmeken kívül. Ilyenkor jön a kutatás és az utánaolvasás, könyvtárba járás, böngészés a neten. Képeket, leírásokat, információkat keresünk, hogy tapasztalatunk legyen ezekről a dolgokról, hiszen sajnos nem tehetjük meg, hogy egyik pillanatról a másikra felpattanunk egy repülőgépre és elutazunk arra a helyre, ahol a történetünk is játszódik vagy ugyanígy nem tehetjük meg, hogy időgéppel 1865-be visszaugrunk. Jó lenne, mi tagadás, de ez utóbbira még nincs megoldás:))
Ezekkel kapcsolatban, miszerint hogyan is érdemes egy kort megalkotni, már volt bejegyzés---> Régmúlt idők, ismeretlen tájak. Viszont fontosnak tartom, hogy ne feledjétek ezt el és minden történeteknél, írásotoknál nézzetek utána a dolgoknak, keressetek rá bizonyítékokat, hogy hivatalos, úgymond tudományos dolgokkal is alá tudjátok támasztani egy-egy elméleteteket. Erre jó példa a vámpír és vérfarkas téma, hiszen hiába ismerjük őket, utána olvasással olyan dolgokat is megtudhatunk még róluk, amelyek alkalmasak lesznek a történetünk szempontjából. Hiszen... minden ember holtig tanul, ahogyan mi írók is!

2 megjegyzés:

Alsynia írta...

Kedves Szatti!

Nagyon egyetértek azzal, hogy fontos az utánajárás. Még egy teljesen új világ megalkotásánál sem lehet figyelmen kívül hagyni általános érvényű dolgokat. Persze ha az ember jól utánajár mindennek, egyre több kérdés vetődik fel, de ez is hasznos, ha nem akarunk ellentmondásokba ütközni :)

Szatti írta...

Nagyon köszönöm a véleményedet Alsynia. Egyetértek veled, hogyha érdeklődni kezdünk valami iránt, utána járunk egy bizonyos dolognak, annál több kérdés merül fel, annál több dologra derül fény, amire addig talán nem gondoltunk, de minden bizonnyal, még többet tanulhatunk belőle és még többek leszünk.:)