2016. november 5., szombat

Szűkszavúság és bőbeszédűség


Azt hiszem, erről a témáról kitérően és röviden már volt szó, de most hosszabban is szeretnék írni nektek. Az, hogy valaki szűkszavú vagy éppen bőbeszédű, sok mindentől függ. Nem csak az írótól, a szókincstől, a kifejezésmódunktól, vagy a történettől függ, hanem magától a történetben lévő helyzettől is, amit éppen szavakba szeretnénk önteni. Sok minden befolyásolja, hogy képesek vagyunk-e egy adott jelenetről, szereplőről, élethelyzetről, érzésről írni. Viszont legjobban, magától az írótól függ, hogy mindazt meg tudja-e alkotni, amit szeretne. Sokszor akadtam már olyan könyvbe, amely oldalakon keresztül taglalt egy dolgot. Ez egy jó dolog, hiszen teljesen körüljárva, részletesen olvashatunk arról az adott témáról és elmondhatjuk, hogy nem csak felületesen érintettük azt. Ellenben van olyan is, hogy mértékletesség és egy jelenet leírásánál vagy bárminek a megfogalmazásánál nem szabad a túlzás hibájába esni. Fontos arra törekedni, hogy ne csapjuk össze a munkánkat, mégis figyelni kell arra, hogy több oldalon keresztül ne írjuk körül újra és újra ugyanazt a dolgot. Ez egy idő után unalmassá válhat az olvasónak és mást sem csinál, csak előre lapoz, hogy na mikor lesz már vége és meddig kell még erről olvasnia?!



Persze, most nagyon a sarkított verziót mondtam, mert lehet olyan jó is ez a rész - már ha úgy írja meg az író - hogy legyen bármilyen hosszú vagy annak tűnő, élvezettel olvassuk minden sorát. Ilyenre is lehet példa és ez a legjobb, ha nem veszünk el a rengetegben. Viszont, erre nagyon kevés író képes és egy kezem elég arra, hogy megszámoljam, ezt az érzést hányan érték már el nálam az évek során. Nem egyszer esett meg velem, hogy én is elkezdtem forgatni a lapokat, hogy mennyi van még ebből, mert untam magam és nem azt éreztem, hogy menne előre a történet, hanem hogy megállt a medrében és csak hömpölyög, hullámzik, de nincs útja vagy célja. Mintha, maga az író is megállt volna ezen a helyen elmélkedni, mert ő sem tudja, hogyan tovább és habár a későbbiekben talán magyarázatot ad erre az időhúzásra vagy cselekménykésleltetésre, mégis türelmetlenül várom, hogy mikor indulhatok már tovább. 

Szóval annak, hogy valaki szeret részletesebben leírni egy történetet, vannak hátrányai, de ahogy mondtam, van előnye is, még pedig azok a példák, amikor képtelenek vagyunk abbahagyni az olvasást. Legyen szó bármilyen átvezető szakaszról, késleltetésről, vagy előkészítésről valamilyen jelenet kapcsán, mégis élvezhető és egyáltalán nem azt érezzük, hogy mikor lesz már vége... sőt. Még jobban el akarunk veszni a részletekben és még többet akarunk. Ezt pedig úgy érhetjük el egy olvasónál, hogy ugyanígy érezzen a mi történetünkkel kapcsolatban, hogy sosem vagyunk ugyanolyanok. Fontos, hogy minden kisebb monológnál, belső gondolkodásnál és elmélkedésnél egy szereplő kapcsán, vagy valaminek a leírásánál, valami újat mutassunk a történetből és önmagunkból is. Fontossá kell tennünk ezeket a részeket is, éreztetni kell az olvasóval, hogy ezek felett nem érdemes átugrania, mert szerves részét képezik a történetnek. 
Ezek a cselekménymorzsák, hogy így nevezzem, bármik lehetnek... a lényeg, hogy megfogjuk velük az olvasót és olvasásra késztessük ezáltal. Habár nem tudatosan, de amikor egy történetemről volt szó és abban valamilyen belső vívódást írtam le, vagy tájat "festettem" le, érzelmeket és gondolatokat öntöttem szavakba, akkor később kellemes visszajelzésként kaptam vissza az olvasóimtól, hogy habár nem szeretik az ilyen átvezető részeket, mégis élvezték és nem érezték azt, hogy na ezt most át kellene ugrani, és a párbeszédes részhez kellene lapozni. Jó érzés volt látni, hogy nem untatom őket annak ellenére, hogy nem igazán történnek olyan dolgok, amelyek izgalmat keltenének, viszont a történet, a karakterem megformálásában nagyon is fontos volt és kihagyhatatlannak éreztem a leírását. Ha ezt az érzést el tudjátok érni az olvasóitoknál, jól dolgoztatok, hiszen ebből látszik, hogy nem írtatok se túl hosszan, se túl szűkszavúan...

Szűkszavúság. Ezzel is gondban van néha az írók többsége, amikor valamit nem tud eléggé leírni, lefesteni, ábrázolni, megjeleníteni, érzékeltetni. Gyakran beszélgetek írókkal, akiket blogokról ismerek és ismerve engem, mindig felteszik a kérdést - már akinek a szűkszavúsággal problémája van - hogy én hogyan tudok hosszan írni? Nekem miért megy, hogy csinálom? Nehéz erre válaszolni, mert ahogyan ti is ismertek, szeretek hosszan írni és néha elveszni a részletekben. Ahhoz, hogy képesek legyünk hosszan írni, először is engedélyt kell adnunk az olvasóknak arra, hogy lássák mindazt, amit mi. Az egy dolog, hogy mi látjuk magunk előtt az egész erdőt, azt a különleges fát, a folyót, amin megcsillan a napfény, vagy érezzük a szelet, ami végig borzongat, vagy hallunk valamilyen zajt a távolból, ami hirtelen félelmet ébreszt bennünk... mindent de mindent le kell írni az olvasóknak. Ha nem írjuk le, nem tudnak a sorok mögé látni. Nem tudják, hogy mi él a mi fejünkben és gondolatainkban. Ha csak kulcsszavakkal dolgozunk és lényegretörő fogalmazásmódra törekszünk, akkor nem érhetünk el olyan hatást, amellyel az olvasó teljesen látja majd maga előtt a történetünket és ettől a dolgok homályossá, érthetetlenné válhatnak. Persze, mint mindennek, ennek is létezik a másik oldala, hiszen nem mindig kellenek "regények" valaminek a pontos és elképzelhető leírásához. Néha nem is kell elvesznünk a részletekben és "oldalakra" törekednünk, mert lehetnek, vannak olyan dolgok, amelyeknek a megfogalmazásához elég csak pár szó és kifejezés, hogy teljesen visszaadhassuk annak az érzését. Viszont, személy szerint, én fontosnak tartom hogy igenis, törődjünk a részletekkel és ne féljünk belemenni. A sokból mindig lehet elvenni, hogy kevesebbé tegyük, de a keveset nagyon nehéz bővíteni. Inkább dolgozzunk hosszabban és azokból még lehet lecsípni.

Összegezve a két témát, valamilyen középutat érdemes megtalálni, amelyen jól érezzük magunkat mind mi és az olvasók is. Lehet, hogy néha pont a hosszúságra van szükség, a terjedelemre, hogy visszaadhassuk valaminek az érzését, de megtörténhet az is, hogy elég csak pár szó, hogy szíven találjuk az olvasót és elvarázsoljuk, megragadjuk. A lényeg ezen van... megragadni. Hatni és hatással lenni. Legyen szó akár egy bekezdésnyi szövegről vagy egy több oldalas, nagyobb lélegzetvételű írásról. Az pedig már rajtatok áll, hogy eldöntsétek, nektek melyik megy jobban, melyik írásmódot érzitek hozzátok közel állónak és jónak, tekintve az olvasóitok igényeit és elvárásait.

Nincsenek megjegyzések: