2016. május 1., vasárnap

Kifejezésmód és annak határai


Minden író, amikor alkot, próbál a tökéletességre törekedni. Keresi a megfelelő szavakat, amelyek hűen visszaadhatják mindazt, ami a gondolataiban, az ő elképzeléseiben él és akár többször is képes egy bizonyos részt, helyzetet, szituációt átírni, átfogalmazni, esetleg teljesen megváltoztatni, hogy elérje azt a végeredményt, amelyet elvár magától. Magunkkal szemben szerintem eléggé kritikusak vagyunk, s legtöbbször elégedetlenek. Még akkor is, ha többen is állítják azt, hogy például az egyik novellánk szuper, csodálatos vagy fantasztikus. Mi, mindig találunk benne hibát és mindig észreveszünk valamit, amit pár nap vagy hét után átértékelünk és rájövünk, hogy most már bizony másképp írnánk. 

Ezzel nincs is probléma, ha egyszer vagy kétszer esik meg, viszont a többszöri alkalom előbb-utóbb tönkreteszi a történetet.

Velem is gyakran megesik ez a dolog. Megírok valamit, majd eltelik valamennyi idő, és már máshogy látva, automatikusan elkezdek javítgatni néhány helyen. Mondjuk, nálam ez akkor a leggyakoribb, ha pár éves írásomat olvasom vissza. Másabb szószerkezetet használtam akkor, más kifejezésekkel dolgoztam, érzem magamon, hogy akkor még eléggé kezdetleges és kiforratlan volt az írásom. Nem mintha, most annyira jó lenne, de fogjuk rá, hogy jobb... legalább is, magamnak tetszetősebb.

Gyakran hajlamosak vagyunk a túlzás hibájába esni, hogy valami nagyszerűt alkossunk. Nem hisszük el magunkról, hogy amit és ahogyan alkotunk, jó... és ezért, önbizalom hiányában néha olyan eszközökhöz, kifejezésekhez, alkotási módokhoz folyamodunk, amelyek igazán nem is mi magunk vagyunk, de mégis alkalmazzuk annak érdekében, hogy a saját elképzeléseink szerint sikeresebb legyen az írásunk, az adott történet vagy novella. Persze, a fennkölt írás is egy kifejezésmód, amely csodálatos a maga nemében. Viszont, mint mindennek, ennek is megvannak a határai. Ha túlzásokba esünk és túl gyakran, túl sűrűn, valamint sokszor használunk ilyen kifejezéseket, akkor az írásunk mesterkéltté válhat. Műnek érezzük, és nem valódinak. Habár, ezek a kifejezések önmagukban nagyon is szépen csengnek, gyakran használva nem a legjobb eredményt adják. Persze, sokszor volt arról szó, hogy törekedni kell a sokszínű, kifejező írásmódra és egy írónak sokrétű szókinccsel kell rendelkeznie, ha szeretné elkerülni a szóismétlésekkel járó problémákat, amelyek unalmassá tehetik a történetet. De egy olyan írás, amely bővelkedik a fennkölt szavak használatában, egy idő után giccsbe válthat át és a történet élvezhetetlenné válik. 

Mindig próbáljatok mértékletesek lenni! Törekedjetek a választékos, szép megfogalmazásra, de a ló túloldalára se essetek! Sosem szabad másképp írni, mint ahogyan hétköznap megszólalunk és élünk! Nem szabad másképp írni, mint ahogyan érzünk és gondolkodunk! Persze, írni és a mindennapjainkat élni két külön dolog, még ha sok mindenben ugyanaz is. Egyszerű példának tudom felhozni magyarázatképp azt a helyzetet, amikor egy vizsgán írásban vagy szóban fejezzük ki magunkat. Egy szóbeli esetében gyorsan kell mondatokat alkotnunk és sokszor nem is figyelünk a választékos megfogalmazásra, hiszen örülünk, hogy izgalmunkban egyáltalán képesek vagyunk "izé és őzés" és szóismétlés nélkül végig mondani egy értelmes mondatot. Írásban könnyebb utat engedni a szavaknak, mert van időnk. Még ha ketyeg is az óra, és percről percre kevesebb időnk van leírni minden tudásunkat, sokkal több idő engedett arra, hogy precízen és tudatosan megfogalmazott gondolatokat adjunk vissza.

Körülbelül, ugyanez a helyzet az írással is. Természetes, hogy van egy írói énünk, aki esetleg szebben fogalmaz vagy gondolkodik, mint az az énünk, aki a mindennapokat éli. Elhagyjuk a "sztem és a valszeg" rövidítéseket vagy bővebb választ adunk egy "oké"-nál. Viszont még mindig mi vagyunk az a személy, aki a sorokat megálmodja és elírja. A papír önmagunk tükre legyen, amelyben szívesen nézünk bele, és önmagunkat látjuk viszont.
Mindenki, aki ír egyedi és különleges, máshoz nem hasonlítható az, ahogyan elképzel és alkot. Ez pedig így helyénvaló és szép. Nem kell máshoz hasonlítanunk, vagy megütnünk valaminek a mércéjét, amelyet mi elég magasnak látunk és szeretnénk elérni, mert talán akkor tényleg írónak nevezhetjük magunkat. Egy írót nem csak az határoz meg, hogy hogyan ír és milyen kifejezéseket használ a történetben. Nem a mondatszerkezetek bonyolultságától és a fennkölt megszólításoktól, kifejezésmódtól lesz valakiből Valaki. Írjon bármilyen hétköznapi fogalmazással, egyszerű kifejezéssel, szimpla történetet a lényeg az, hogy mindaz, amit megalkot át tudja adni az olvasóknak. A szavaival, mondataival képzeltessen, és éreztessen... keltsen valamit életre az olvasóban azzal a világgal, amelyet ő teremtett. Megragadni kell a közönséget és nem oly' módon lenyűgözni, hogy közben elveszítjük önmagunkat. Ha pedig hiszünk önmagunkban és legfőképp abban, amelybe olyan sok időt, ihletet fektetünk, amellyel annyit törődünk - legyen az bármilyen írás, történet - akkor tényleg leszünk Valakik. 

"Az egyediség az egyik legnagyobb érték ebben a világban. Aki ezt elveszíti, nem önmaga többé. Ismeretlenné válik saját magának is." - mondta nekem egyszer egy kivételes és rendkívüli személy. 

Nincsenek megjegyzések: