2017. augusztus 20., vasárnap

Kifejezésmód és annak határai


Minden író, amikor alkot, próbál a tökéletességre törekedni. Keresi a megfelelő szavakat, amelyek hűen visszaadhatják mindazt, ami a gondolataiban, az ő elképzeléseiben él és akár többször is képes egy bizonyos részt, helyzetet, vagy szituációt átfogalmazni, esetleg teljesen megváltoztatni, hogy elérje azt a végeredményt, amelyet elvár magától. Magunkkal szemben szerintem eléggé kritikusak vagyunk, s legtöbbször elégedetlenek. Még akkor is, ha többen is állítják azt, hogy például az egyik novellánk szuper, csodálatos vagy fantasztikus. Mi, mindig találunk benne hibát és mindig észreveszünk valamit, amit pár nap vagy hét után átértékelünk és rájövünk, hogy most már bizony másképp írnánk. 

Ezzel nincs is probléma, ha egyszer vagy kétszer esik meg, viszont a többszöri alkalom előbb-utóbb tönkreteszi a történetet.

Velem is gyakran megesik ez a dolog. Megírok valamit, majd eltelik valamennyi idő, és már máshogy látva, automatikusan elkezdek javítgatni néhány helyen. Mondjuk, nálam ez akkor a leggyakoribb, ha pár éves írásomat olvasom vissza. Másabb szószerkezetet használtam akkor, más kifejezésekkel dolgoztam, érzem magamon, hogy akkor még eléggé kezdetleges és kiforratlan volt az írásom. Nem mintha, most annyira jó lenne, de fogjuk rá, hogy jobb... legalább is, magamnak tetszetősebb.

Gyakran hajlamosak vagyunk a túlzás hibájába esni, hogy valami nagyszerűt alkossunk. Nem hisszük el magunkról, hogy amit és ahogyan alkotunk, jó... és ezért, önbizalom hiányában néha olyan eszközökhöz, kifejezésekhez, alkotási módokhoz folyamodunk, amelyek igazán nem is mi magunk vagyunk, s mégis alkalmazzuk annak érdekében, hogy a saját elképzeléseink szerint sikeresebb legyen az írásunk, az adott történet vagy novella. Persze, a fennkölt írás is egy kifejezésmód, amely csodálatos a maga nemében. Viszont, mint mindennek, ennek is megvannak a határai. Ha túlzásokba esünk és túl gyakran, túl sűrűn, valamint sokszor használunk ilyen kifejezéseket, akkor az írásunk mesterkéltté válhat. Műnek érezzük, és nem valódinak. Habár, ezek a kifejezések önmagukban nagyon is szépen csengnek, gyakran használva nem a legjobb eredményt adják. Persze, sokszor volt arról szó, hogy törekedni kell a sokszínű, kifejező írásmódra és egy írónak sokrétű szókinccsel kell rendelkeznie, ha szeretné elkerülni a szóismétlésekkel járó problémákat, amelyek unalmassá tehetik a történetet. De egy olyan írás, amely bővelkedik a fennkölt szavak használatában, egy idő után giccsbe válthat át és a történet élvezhetetlenné válik. 

Mindig próbáljatok mértékletesek lenni! Törekedjetek a választékos, szép megfogalmazásra, viszont a ló túloldalára se essetek! Sosem szabad másképp írni, mint ahogyan hétköznap megszólalunk és élünk! Nem szabad másképp írni, mint ahogyan érzünk és gondolkodunk! Persze, írni és a mindennapjainkat élni két külön dolog, még ha sok mindenben ugyanaz is. Egyszerű példának tudom felhozni magyarázatképp azt a helyzetet, amikor egy vizsgán írásban vagy szóban fejezzük ki magunkat. Egy szóbeli esetében gyorsan kell mondatokat alkotnunk és sokszor nem is figyelünk a választékos megfogalmazásra, hiszen örülünk, hogy izgalmunkban egyáltalán képesek vagyunk "izé és őzés" és szóismétlés nélkül végig mondani egy értelmes mondatot. Írásban könnyebb utat engedni a szavaknak, mert van időnk. Még ha ketyeg is az óra, és percről percre kevesebb időnk van leírni minden tudásunkat, sokkal több idő engedett arra, hogy precízen és tudatosan megfogalmazott gondolatokat adjunk vissza.

Körülbelül, ugyanez a helyzet az írással is. Természetes, hogy van egy írói énünk, aki esetleg szebben fogalmaz vagy gondolkodik, mint az az énünk, aki a mindennapokat éli. Elhagyjuk a "sztem és a valszeg" rövidítéseket vagy bővebb választ adunk egy "oké"-nál. Viszont még mindig mi vagyunk az a személy, aki a sorokat megálmodja és elírja. A papír önmagunk tükre legyen, amelyben szívesen nézünk bele, és önmagunkat látjuk viszont.
Mindenki, aki ír egyedi és különleges, máshoz nem hasonlítható az, ahogyan elképzel és alkot. Ez pedig így helyénvaló és szép. Nem kell máshoz hasonlítanunk, vagy megütnünk valaminek a mércéjét, amelyet mi elég magasnak látunk és szeretnénk elérni, mert talán akkor tényleg írónak nevezhetjük magunkat. Egy írót nem csak az határoz meg, hogy hogyan ír és milyen kifejezéseket használ a történetben. Nem a mondatszerkezetek bonyolultságától és a fennkölt megszólításoktól, kifejezésmódtól lesz valakiből Valaki. Írjon bármilyen hétköznapi fogalmazással, egyszerű kifejezéssel, szimpla történetet a lényeg az, hogy mindaz, amit megalkot át tudja adni az olvasóknak. A szavaival, mondataival képzeltessen, és éreztessen... keltsen valamit életre az olvasóban azzal a világgal, amelyet ő teremtett. Megragadni kell a közönséget és nem oly' módon lenyűgözni, hogy közben elveszítjük önmagunkat. Ha pedig hiszünk önmagunkban és legfőképp abban, amelybe olyan sok időt, ihletet fektetünk, amellyel annyit törődünk - legyen az bármilyen írás, történet - akkor tényleg leszünk Valakik. 

"Az egyediség az egyik legnagyobb érték ebben a világban. Aki ezt elveszíti, nem önmaga többé. Ismeretlenné válik saját magának is." 

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kedves Szatti!

A szavaid, mintha csak a gondolataim betűformákba öntött tükörképei lennének. Nagyon sokat jelent nekem a blogod és hatalmas ihletet az írásod, az ötleteid.
Még egy olyan évvel ezelőtt - vagy egy kicsivel még többel is - az egyik barátnőm ajánlotta ezt a csodás helyet, amit magadénak tudsz, mert tudta, hogy mindig is érdekelt az írás, bár ezen kívül minden más művészeti ág is, de ugye ez ugyanúgy rettentő módon. Ő pedig nagyon hasonlít hozzám. Nagy művészlelkek vagyunk, akik kicsit bolyonganak a világban és belemártják magukat iskolájuk szolgáltatta közgazdasági ágba - mivel mindent fel szeretnének fedezni, hogy biztosra menjenek, nekik tényleg a művészet való. De őszintén, rengetegszer nevetünk ezen a paradox módon alakuló hétköznapi életünkön. A két nagy müvészlélek szerencsepróbája a szöges ellentéttel.
Bocsánat, úgy tűnhet kicsit elkalandoztam...pedig nem. Mivel pont ezért is adsz nagy erőt! Már maga a a zárójeles rész is: igenis írok, ha írni akarok! Egyszerűen szuper. És sokszor keresem magam, és sokszor nincs megfelelő önbizalmam vagy éppen időm vagy úgy érzem az iskolai környezetben nem élhetem ki magam és a kreativításom...vagy csupán, mint sajnos sokan mások, én is kifogásokat keresek, mert lusta vagyok. Ám mindennek egy a vége. Szeretném megköszönni, hogy itt vagy, hogy a gondját viseled ennek a nagyszerű, lehengerlően kreatív ötlet- és tanácstárnak, mégha a saját szórakozásodra is csinálod. Légy rá büszke! Ahogy magadra is!
Tényleg nem tudom elég jól kihangsúlyozni azt, hogy milyen elképesztően jó érzés néha egy igényes, akár fennkölt, akár nem, de mindenképpen szépen fogalmazott és letisztult blogot olvasni. Visszatérni. És otthon lenni valahol.
Mert én is...á, nem is tudom! Ezer felé visz a szívem! Terveim végeláthatatlan pontokba vannak sorakozva és megannyi dolog van, ami nagyon, de nagyon érdekel és én persze mindent egyszerre akarok. Mindent, mindent.
Szóval már csak ezért is az elsők közt szerepel ez a kis menedékhely, ha lehet így fogalmazni. Tudod, illetve szerintem akár te magad is tapasztalod, mennyire csúnyán, sehogyan tudnak ma beszélni az emberek és itt jó megtalálni újra a hangunkat, a helyünket, erőt gyűjteni, újjáéledni.
Na most viszont...már elkalandoztam. Ez van, ha valakiben bent ragad a kreativítás és egyszercsak felszabadul! ��
Szóval szeretnék a továbbiakban is sok sikert kívánni életed összes területén és kitartást. Továbbá bíztatlak, hogy folytasd és szeresd örökké, amit csinálsz! ��

Mert ugye: "If you can't stop thinking about it, don't stop working for it."

A legjobbakat!

Anita

Szatti írta...

Drága Anita!

Nem tudom elégszer és eléggé megköszönni a leveled! Meglepő és jóleső volt számomra, hogy így vélekedsz és köszönöm, hogy mindezt szavakba is öntötted. Sokat jelent nekem! A blog bár nem az én ötletem alapján jött létre, a hozzá való csatlakozás után rögtön szívügyemnek éreztem és érzem azóta is, hogy szerkesszem, egyengessem, fejlesszem és tovább vigyem mindazt, amit magába foglal és közvetíteni szeretne: mégpedig az írás szeretetét. A való életben én sem ebben a közegben mozgok, s nem igazán van sok közöm az íráshoz munka terén, viszont hobbiként meghatározó számomra, mindig is az volt és szerintem egy életet át kitart majd - mégha rövidebb, vagy hosszabb szünetek követik is majd egymást. Nem mindig van időm írni vagy olyan formában foglalkozni vele, ahogyan én szeretnék, viszont ha egy kicsi ideje is van az embernek, már is több, mintha semmit sem szánt volna rá. Így lehet, hogy olykor hetekig a mindennapjaim része, később pedig hónapokig nem ragadok tollat. Ezt viszont nem érzem üres időszaknak vagy vakványának. Írni akkor kell, amikor késztetést érez rá az ember. Nem muszájságból és nem elvárásból. Amióta így tekintek az írásra, sokkal hálásabb feladat számomra.

Ez leginkább a saját írásaimra értendő. A blog mindig is egy kihívás, egy olyan mérce lesz számomra, amit újra és újra meg kell ugranom, egyrészt magam miatt, másrészt az olvasóim miatt - miattatok -, hogy folyamatosan újulni és élni tudjon az oldal. Ezt viszont a leghálásabb szívvel teszem. Nem vagyok szakértő a témában. Amit elmondok, megosztok, leírok és átadok, csak is saját tapasztalatból teszem, ahogyan én látom és jónak gondolom. Az, hogy ezt Ti miképpen veszitek át és hogyan tudjátok hasznosítani, már a Ti feladatotok és személyes tevékenységetek. De, ahogyan a Te üzeneted is pozitív megerősítésként van jelen, remélem, hogy rajtad kívül még sokan mások is így gondolnak rá. Mind a Pennára és mind Rám. Mert az oldal kicsit engem is jelent és még ha személyesen nem is ismerjük egymást, jó tudni, hogy sokak életében, kölcsönösen jelen vagyunk.

Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat! Jó szívvel őrzöm meg! A legjobbakat kívánom Neked!

Szatti :)