2011. október 1., szombat

Képzelj, álmodj, ragadj ecsetet!


Egy újabb esztétika órai élményhez nyúlnék vissza. Mindenkinek ismerős lehet az a helyzet irodalom órán, amikor egy verset kell elemezni. Van, akinek ez már emlék, néhányan pedig még mindig a részesei vagytok ennek, hétről hétre.:) Elemezni kezditek a verset. Értelmezni, forgatjátok a szavakat és azok értelmét a gondolataitokban, hogy eleget tegyetek a tanár kérésének, miszerint: mire gondolhatott az író, amikor ezt a művét megírta? Mit akart ezzel és ezzel a sorral kifejezni? Személy szerint, finoman kifejezve nem szerettem ezt a részét az óráknak. Ha élő írókról lenne szó, bátran mondhatnék véleményt, hiszen van, aki megcáfolja. Az író megmondhatná, hogy igen.... így van! Így gondoltam, de le is tagadhatná és magyarázatot is adhatna a verse, költeménye mondanivalójára. De, mivel ezek az írók már nincsenek köztünk, kicsit ízléstelennek tartom, hogy olyan dolgokat próbálunk beleképzelni, belemondani az írásaikba, amelyre talán álmukban sem gondoltak vagy ha mégis, mi jogon alkotunk erről véleményt, hogy akkor mit érzett, miért érzett úgy és miért gondolta azt, amit? 

Visszatérve a jelenlegi gyakorlati feladatra, a téma most nem a versek lennének, hanem a festmények. Még pedig olyan festményeket, festőket válogattam össze, amelyek személy szerint nagyon közel állnak hozzám. A tenni valótok a következő lenne:

Feladat: a képek közül válasszatok ki egyet és írjatok hozzá történetet az alábbi formában - képzeljétek magatokat a festő helyébe, de ha pontosabban akarok fogalmazni, képzeljétek el magatokat egy festőnek, aki ezt a képet elképzeli, megálmodja, majd ecsetet ragadva vászonra viszi. Gondoljatok bele, hogy nektek mit mond a kép, milyen érzéseket, gondolatokat ébreszt bennetek és milyen helyzetbe tudnátok elképzelni, amikor ezt megfestitek. Miért festenétek meg? Gondoljatok arra, hogy minden mű, legyen akár az egy történet, vers, festmény, zene... minden születik valamiből, valaminek a hatására. Mindennek van előzménye. Van, aki szerelemből alkot. Van, aki haragból, dühből, csalódottságból, vágyakozásból, elragadtatásból, valamilyen öröm, élmény, utazás hatására, valaminek a kifejezésére, amely mély hatást  gyakorolt rá. Most gondoljatok bele, hogy a képre nézve, nektek milyen gondolatok jutnak eszetekbe, milyennek tudjátok elképzelni ennek a festménynek az előéletét, amikor megszületett egy gondolatból, egy hirtelen ötletből. Legyetek ti az alkotók és írjátok meg a történetét. Engedjetek bepillantást az alkotás folyamatába, abba a pillanatba, amikor ecsetet fogtok és megfestitek az első vonást, színt, érzést! 

A feladatban a személyes véleményekre vagyok kíváncsi, hogy belőletek milyen érzéseket vált ki a kép, milyen gondolatokat és álmokat. A feladat lényege az lenne, hogy adjátok vissza a saját fantáziátokra alapozva a kép hangulatát, hogy átérezzétek, milyen megalkotni valami elmondhatatlan, megfoghatatlant, amely évek múltán is fenn marad és még csak nem is sejtenétek! Hangsúlyozom, nem arra vagyok kíváncsi, hogy a festő miért festette meg. Ti miért festenétek meg? Mit vált ki belőletek és miért alkotnátok meg? Mit szeretnétek a festménybe zárni? Remélem, mindenkinek érthető a feladat és akkor lássuk a képeket!


A feladatban a választott kép, azaz a festő nevét kérném feltüntetni, hogy tudjam, melyikre alkottatok! Előre is köszönöm

1. Monet

2. Degas

3. Afremov

4. Renoir

5. Manet

6. Pissarro

7. Cassatt

25 megjegyzés:

Audrey írta...

Nos, azt hiszem én lennék az első. Cassatt képét választottam, remélem tetszeni fog(:

"Az opera harsogó fényei lassan rákúsznak hófehér bőrére, finoman aranyló ragyogásba borítva minden porcikáját. Hosszú, törékeny ujja között egyensúlyozott kukkerét ajkán óvatosan mosollyal arcához emeli, majd húgához fordul és pár szót suttog neki.
Vöröslő ajkai, amik nem is oly rég még az enyémet becézték, az én bőrömet hevítették, többé már nem nyílnak meg előttem, hogy felfedjék féltett titkait, többé már nem érintenek olyan gyengéden, mint a bársony...
Testvére egy szapora mozdulattal felkel eddig elfoglalt helyéről, hogy szüleik kíséretében üdvözölje barátaikat, míg ő a helyén marad és sötétlő pillantása figyelmesen fürkészi a páholy alatt örvénylő embertömeget.
Mindeközben egy rebbenésnyi időre sem vagyok képes elszakadni a látványától. Tekintetemet mintha alakjához szegeznék, gondolataim minduntalan visszatérnek régi, közös emlékeinkhez.
Ujjamat önkéntelenül húzom végig ajkam vonalán, amint emlékeim első csókunk ízét emlegetik fel bennem, majd mintha csak meghallaná elmém hangtalan folyását, parázsként izzó pillantását rám villantja.
Tekintetünk egy másodpercre egy irányba néz: a másik felé.

***

- És a látomás, orcáján halvány pírral vész el a mennyországi opera hangjai közt - mormolta a piktor lemondóan, mialatt ecsetének néhány vonásával vásznán is láthatóvá tette előbbi szavait, majd megtorpant és palettáját a mellette elterpeszkedő asztalra helyezte többi kelléke mellé.
Karját mellkasán összefonva mustrálta művét és még a szokásosnál is bírálóbb pillantással tekintett alkotására. Úgy érezte, most nem hibázhat, most utoljára maradandóan nagyot kell alkotnia, de életében először nem a becsvágy hajtotta. Szomorúságának és gyászának belső, kétségbeejtő tüze égette, sarkallta arra, hogy mások számára is láthatóvá tegye azt a tündért, akit oly hamar elragadott tőle az ég.
Megtorpant, levegőjét a kelleténél tovább marasztalta tüdejében és szorosan lezárta szemhéjait, de szeméből így is könnyedén kibújtak könnyei, hogy aztán végigfolyva az idő által végigszántott arcon, a földön érjenek véget.
A festő mély levegőt vett és csak aztán engedte magának újra látni a világot. Pillantását mohón a még olajosan fénylő festményre vetette és mellkasából jóleső, felszabadult sóhaj szakadt ki.
A vásznon élő, emlékeiből épült lány mintha egy szempillantásnyi időre tényleg valósággá lett volna és tekintetük egy másodpercre - hosszú idő óta először - ismét egy irányba nézhetett: a másik felé."

Szatti írta...

Szia Audrey!

Nagyon örültem, amikor megláttam,hogy már is írt valaki a feladatra. Féltem, hogy talán nehézséget okoz nektek, de remélem, mindenki olyan könnyedén veszi majd, mint te. Nagyon tetszett a műved, még barátnőmet is félbeszakítottam az olvasásban, hogy felolvashassam neki. Szép mondatokat alkottál, gyönyörűen fogalmaztál, nem találtam a művedben kivetnivalót. Köszönöm a reggeli élményt, szép napot neked!

Jandra írta...

Audrey, valami hihetetlenül szépet alkottál! Minden egyes apró részlet, minden rezdülés és érzelem, minden pillanat olyan törékeny volt, akár egy porcelán. Nagyon megfogott a hangulat! Csodálatos! =)

Dawn Silver írta...

Afremov

Őszi séta

Szeptember vége. A nyár hosszú ideje távozóban, és néhány napja már nem melengetik arcunk az utolsó forró napsugarak. Helyette… Ősz van. S mi jut erről a legtöbb embernek eszébe? Az elmúlás. Amint meghallom, hogy e két szót összefüggésbe hozzák, elmosolyodom, és szelíden megcsóválom a fejemet. A természet nem gyászol… A fák nem azért vetik le lombkoronájukat, mert meg akarnak halni. Ők csak… átöltöznek. Átöltöznek, hogy aztán még büszkébben viselhessék régi-új ruhájukat. És mi végignézhetjük, ahogyan próbálnak. Melyik állna jól? Bordó, barna, vörös, sárga? Végül kis időre elegük lesz, és hagyják, hadd szellőzzenek! Majd rájönnek, hogy még mindig a zöld a divatszín… vagy amelyiket megszoktuk rajtuk.

Délután két óra. Megkezdtem szokásos őszi sétámat a lakásomhoz közeli parkban. Nem mondhatnám, hogy zajlik az élet. Legalábbis azon az ösvényen, ahol én járok, nem. Reggel esett az eső, s a talaj nedvesen fénylik. Olyan, akár egy tükör: mindent megmutat. Látom benne a fák köztes ruháját, és valószínűleg ők is látják magukat benne, s már tudom, hogy nem elégedettek. Feltartott mutatóujjammal dorgálom őket. „Pedig gyönyörűek vagytok!” Ám akár csak a nők, ők sem hiszik el, csupán hajlongnak, és a szél hangján kuncognak. Megyek tovább. Lassan elhal körülöttem a nevetésük, és már csak a saját lépteim zaját hallom. Zsebre dugom a kezem, és nyugodt tempóban sétálok. Aztán egy idő után zavarni kezd a csend. Megállok, és hallgatom. Egy árva falevél hullik a lábam elé. Én is szeretném levetni a ruhámat.

Otthon. Állok a festőállvány előtt. Megszületett a mű; elkészült a tükör. Egy magányos férfi sétál az őszben… és szép lassan elmúlik.

Konek írta...

:) Én is a 3. Afremov képet választottam. Konek :)



Megragadtam az ecsetemet. A vászon csábító erővel hatott. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, de nem törődtem vele. A palettámat néztem. Világoskék. A kedvenc színe. Belemártottam az ecsetemet, a vászon pár pillanat alatt megteltet kékkel. Barna. A természet színe. Mennyire szerettünk a földön feküdni, és csak nézni az kék eget, és a napot, mi oly tisztán ragyogott le ránk. Boldogok voltunk. A következő könnycsepp. Az eső odakint már majdnem felszáradt. A képen még egy nagy tócsában állt a víz. Egy út. Hát, mi megjártuk az életünk kálváriáját. A fák. A színük egyre csak sárgul. Pont, mint az életben. Egy újabb könnycsepp. A visszatükrözősek. Semmi sem egyoldalú. Az éremnek is két oldala van. Szél. A háttérben az érzelmeim szele dúl. És az utolsó dolog. Egy sötét alak a fényben. Egy nagyon sötét alak, aki maga a fény. Beragyogta az egész eddigi árnyékos életemet. Egy újabb könnycsepp. Egy hirtelen elhatároztam, hogy eltűntetem az a sötét alakot. Belemártottam az ecsetet a festékbe, közelítettem a vászon felé, de képtelen voltam megtenni. Egyszerűen csak kimostam az ecsetet és fényt vittem a képre. Könnyes arccal, de elégedetten szemléltem a művemet. Fájdalmas pillanatokat örökítettem meg, de utána sokkal könnyebb lett. Minta… mintha megbeszéltem volna valakivel. És tényleg ezt tettem. Csak épp a társaim a színek voltak, a vászon, és egy ecset.

Viki írta...

Sziasztok! Nekem is Afremov képe tetszett:)


Egy párizsi sétányon


Fiatal fruskaként kerültem a szerelem városába. Már a kezdetektől magával ragadott Párizs, imádtam festeni éjszakai életének villódzó fényeit, a Champs Elysées méltóságteljes sugárútját vagy a Szajna hullámain sodródó faleveleket. Az ihlet a legváratlanabb pillanatban tört rám. A hely, ami különösen vonzott, egy sétány volt a Szajna jobb partján: a Tülériák kertje. Ha nyugalomra vágytam, itt sétálgattam az esti szürkületben.

Férjemet, Geromot is itt ismertem meg. Azon a napon zuhogott, és dermesztő szél süvített. Kétségbeesetten kapaszkodtam ernyőmbe, de a vihar kitépte kezemből, és egy fiatal férfi lábai elé repítette. Az eső elől egy meleg kávézóba menekültünk, a váratlan találkozásból pedig egy forró, szenvedélyes szerelem szövődött. Gerom harminc évnyi boldogságot ajándékozott nekem, majd hirtelen itt hagyott. Összetörtem, lelkemre fekete gyász borult. Nem akartam, hogy az egymás iránt érzett imádatunk a múlt ködébe vesszen, valahogy meg kellett örökítenem. Ahogy kezembe vettem az ecsetet, önálló életre kelve ontotta magából felgyülemlett érzéseimet.

Egy pillanatra újra remegni kezdett a térdem, mint amikor először megpillantottam őt a sétányon. Megelevenedett előttem, borostás arccal, hosszú szövetkabátban, kezében a törött esernyővel. Fájdalmas volt szembe nézni halálával, mégis mire a kép utolsó ecsetvonásai is elkészültek, megnyugvásra találtam.
Tartoztam neki egy festménnyel, ami csak a miénk, és ami örökre magába zárja heves és bohém szerelmünket.

Szatti írta...

Szia Dawn!

Nagyon örülök, hogy te is alkottál a feladatra. Gyönyörű szavakat, kifejezéseket használtál. Kíváncsi voltam, hogy kinek hogyan sikerül majd visszaadni ennek a képnek a hangulatát, már csak azért is, mert ez a legkedvesebb képem:) Nagyon szépen írtad le a festményt és tetszett, hogy személyesen mesélted el, E/1 személyben. A végén viszont azt éreztem, hogy túl hamar értél a végére. Egyik pillanatban még a természetet szemléled, majd hirtelen a festőállvány előtt vagy és már kész is a mű. Ezt egy kicsit jobban kidolgoztam volna. Gratulálok a művedhez és köszönöm, hogy alkottál. Puszi!:)

Szatti írta...

Szia Konek!

Bámulatos volt az írásod, eszméletlenül tetszett. Kicsit féltem tőle, hogy ez a felsorolás jelleg talán ront a végére az összhatáson, de nagyon jól gondoltad ki a dolgokat, jól vitted tovább és jó érzés volt olvasni a soraidat. Tényleg életre keltetted a festményt.:) Köszönöm, hogy olvashattalak, gratulálok neked is! Puszi

Szatti írta...

Szia Viki!

Látom, ez a kép mindenkit megfogott:) Nagyon tetszett az írásod, főleg, hogy te egy komplett történetbe helyezted el a képet és annak mondanivalóját. Kicsit több hangsúlyt fektettem volna a kép ábrázolásának leírására, a színekre, az összhangra, de nagyon tetszett így is. Köszönöm, hogy alkottál a feladatra, gratulálok:)

Mili és Kylie írta...

Helló! Mili vagyok és a 3. Afremov képhez írtam.


Megint itt állok a hófehér vászon előtt, a délutáni napfény szinte elvakít. Fura és ismerős gondolatok furakodnak elmémbe, a halál rejtelmes sötétsége. A gomolygó köd, mely az a bizonyos nap óta nem múlik az életemből, késként lebeg fejem felett. Majdnem meghaltam… igazából a szó szoros értelmében életemet vesztettem. A szívem megszűnt dobbanni, nem léteztem többé…
Egy csendes őszi délutánon történt, egyedül lovagoltam az erdőben. Értelmetlen baleset volt az egész…
Boldog voltam. Másodpercek töredéke alatt változott minden. A lovam hirtelen mozdult, megcsúszott a márvány sima úton, én előrebuktam, elvesztettem az egyensúlyomat. Izmos nyakába kapaszkodtam, hallottam riadtan verdeső szívét. Kezem erőtlennek bizonyult és megállíthatatlanul csúsztam a mellettem rohanó föld felé. Lábamat nem eresztette a kengyel, s így a fejem hatalmasat koppant a kemény talajon. A rémült állat kilométereket vonszolhatott, míg rám talált valaki.
Semmire nem emlékszem az egészből csak a gyönyörű tájra, ami elsuhant mellettem. Azóta is szemem előtt lebeg, az áttetsző út, ahogy végtelenül terül el az őt körül ölelő magas fák árnyékában. Aranyló leveleik közt besüt a napsugár és én egymagam haladok a semmibe…
A vászonra tekintek, és újra látom magam előtt a víztükör simaságú utat, pont olyan, mint akkor…

Jandra írta...

Sziasztok!
Dawn, nagyon tetszett az írásod, főleg, mert az ősz a kedvenc évszakom és mert én sem az elmúláshoz kötöm. =D Nagyon tetszett a "dorgálás" valamint "... és szép lassan elmúlik." befejezés, bár kissé hirtelen jött az egyik jelentből az otthonra váltás. =D Nagyon tetszett a hangulata a történetnek! Meg maga az egész történet! =D

Konek, nagyon jó volt, hogy majd' minden színhez egy megjegyzés, életbeli fanyar kitekintés tartozott!

Viki, nagyon tetszett, hogy egy városban képzelted el, életszerűvé tetted a történetet!

Mili, kicsit vázlatosnak tűnt a történet, de hogy egy egészen másféle halálszerű eseményt írtál le, ez nagyon tetszett, bár kicsit olyan, mintha nem arról a képről írtál volna, talán csak azért, mert nincs rajta ló és valahogy nem erdőt ábrázol =D

Szatti írta...

Szia Mili!

Érdekes volt a történeted, már csak abból a szempontból is, hogy más szemszögből ragadtad meg a történetet. Jól vitted végig a történetet, viszont úgy éreztem, mintha kicsit eltértél volna a képtől és annak mondanivalójától. Nem érzékeltetted eléggé a színeket, a hangulatot, jobban bemutathattad volna a festményt. S a másik, hogy nagyon egyedi módon belekapcsoltál egy halálszerű szálat, de ez valahogy elnyomta az igazi dolgokat, amelyek fontosak lettek volna, hogy leírd. Nem volt ez rossz, csak kicsit eltértél a tárgytól.:)Köszönöm a művedet, hogy írtál! Puszi:)

Mili és Kylie írta...

Helló!

Köszi a véleményeteket. Pár sorral szeretném megmagyarázni az érzéseimet, vagyis azt, amit első látásra kiváltott belőlem a kép.

Kedves Jandra, Én saját ízlésem szerint értelmeztem a képet és jobb oldalon lehet egy erdő is csak az nem látszik. A ló meg nem kell a halálközeli élménybe. Szerintem azon az ösvényen mindenki egyedül jár.

Kedves Szatti, nem értem miért tértem el a tárgytól, ha egyszer a saját elképzelésünk szerint kellett leírni, hogy mi miért festenénk meg a képet. Belőlem ezt hozta ki ez a szimbolista kép.
Ennyit szerettem volna hozzáfűzni.
Pusz Mili

Szatti írta...

Szia Milli!

Arra értettem a tárgytól való eltérést, hogy amit a képen láthatunk és amit te leírtál, nekem nem igazán kapcsolódik össze. Hiányoltam a színek "lefestését", pedig ezen a képen aztán bőven láthatunk belőle, de ahogy te is mondtad, belőled ezt hozta ki a kép, szóval semmi gond. Máshogy érzünk és írunk, szóval nem bántani akartalak ezzel, csak én nekem ez a véleményem. Puszi:)

Mili és Kylie írta...

Helló Kylie vagyok.
Az 5. képhez írtam.

….A férjemet, akit nagyon szerettem Zacknek hívták. Egy szép családunk született az együtt töltött évek alatt. A tündéri kislányunk Mavis. Zacket soha többé nem láttuk, miután távozott életünkből. Nem tudtam elfelejteni…
Ecsetet ragadtam. Színek sokasodtak a palettán. Gondolataimba merülve próbáltam felidézni a régi szép emlékeket, az elmúlt megfakult pillanatot. A fehér vászon előtt állva meredtem a semmibe, képzeletem mezején kezdett kibontakozni egy ismerős alak. Ő volt az… Zack jelent meg lelki szemeim előtt, amint kekhi színű zakójában… ecsetem szőrével kevertem, mártottam a zöldet a barnába és így tovább… borostás arcát vakarta gyengéden és unalmasan ült a kékre mázolt padon… de a képemen inkább zsebre dugtam kezeit. Nem vittek rá ujjaim, hogy úgy fessem le… lányunk jelent meg a semmiből rohant felé… a rózsaszínt kezdtem keverni. Lágy színeket használtam, mert ez illett törékeny alkatához, volt is egy hasonló ruhácskája, hogy imádta az én drágám… A nap cirógatta arcomat, mire elkészültem művemmel, csupa maszat lettem, de megérte. Mert, ha erre a csodás képre pillantok mindig Zack és a mi boldog életünk jut eszembe…

Szatti írta...

Szia Kylie!

Nagyon szépen írtad le a festmény színeit, hangulatát, és nagyon tetszett az is, hogy egy családot festettél meg a történeteddel. Viszont, nekem kicsit túlságosan elkapkodott volt az eleje. Hová tűnt Zack? Eltávozott az életünkből, érthető, de hogyan, miért? Ezt kicsit jobban kifejthetted volna, hogy jobban értelmet nyerjen mind a festmény és a történet is. Amúgy a festmény megfestése tetszett és gratulálok hozzá! Puszi:)

Jandra írta...

Szia Mili, abban igazad van, hogy akár erdő is lehetne ott és hogy nem lehet négy vonal közé szorítani a fantázit, valamint, hogy mindannyian mást látunk benne, ettől függetlenül továbbra is vázlatos ( talán azért, amit Szatti leírt )és továbbra is tetszik az életszerű momentum. =)

Petrííí írta...

Sziasztok! Én a második,Degas képet választottam! :) Remélem tetszeni fog.

Hófehér, karcsú karjai kecsesen nyújtóztak az ég felé, mintha a csillagokat szerették volna leszakítani a maga számára. Ha elérte volna őket, kívánt volna valamit. Tudom, hogy ezt tette volna. Éjfekete hajkorona alá rejtett buksija hátrabicsaklott, természetellenesen gyönyörű pózba. Beleélte magát a zenébe, úgy táncolt, mintha más nem is létezne. Odaadással és szenvedéllyel – maga volt a báj és a szeretet.
Az ecset kérlelés nélkül indult meg a kezemben és hívta életre a gyönyörű kislány alakját. A háttér számomra nem volt olyan fontos, nem is igazán érzékeltem, milyen vonásokat húzok. Csak a színek léteztek – elmosódott fűzöld, rejtélyes kék és zöld egyveleg, homályos szürke benyomások - és az a gyermekien tökéletes gyermek.
Tüll szoknyáját vörös virágokkal díszítettem. Miközben a festéket kevertem, szinte hallottam magam mellett vékony, magas hangját, amint az édesanyját kérleli: „Mami, kérlek, varrj rá rózsákat! Tudod, hogy a papi szerint attól még hercegnősebbnek tűnök!”
És ő teljesítette a kérését, mert egy ilyen csodának nem lehetett nemet mondani, én pedig mosolyogva figyeltem, amikor Hailey örömittasan ugrott édesanyja nyakába a kész ruha láttán. Még a szavaira is emlékszem.
-Mama, te vagy a legjobb! A papi büszke lehet arra, hogy ilyen ügyes vagy! – csilingelte szoprán hangján. Igaza volt, büszke voltam a feleségemre, de ennek köze sem volt a kézügyességéhez. Azért néztem olyan szerelemittasan rá, mert neki köszönhettem Hailey-t. Az életem legszebb csodáját.
Az utolsó ecsetvonások következtek: Hailey apró, kecses kis lábai, amik mindig eleganciát sugalltak, és még akkor is olyan elegánsan, szinte nemesi módon meneteltek, mikor csak a sarki boltba ugrott le kenyérért és tejért. Jobb lábát spiccben előre csúsztatta, bal lábával pedig apró testét segített egyensúlyban tartani.
Ecsetemmel visszatértem az arcához. Tekintete még ebben a nehéz, megerőltető pózban is boldog volt. Mindig mosolygott. Még akkor is, amikor elzavartam, mert festenem kellett. Sosem haragudott rám, amiért nem törődtem vele eleget. Megértette. Ő volt a legjobb.
-Apa, jól vagy? – Amikor meghallottam fiam mély baritonját, egy pillanat alatt feleszméltem. Székemmel feléje fordultam, közben pedig alattomosan kitöröltem a szememből a könny első jeleit, amiket Hailey emléke csalt oda. Christian a festményhez lépett, égkék tekintete végigpásztázta a kép minden egyes négyzetcentiméterét – a halványszürke padlótól Hailey kecses alakján át egészen a hátteret szolgáló elmosódott fákig -, majd halvány mosollyal az ajkain a kislány nyúlánk testére bökött.
-Ő volt a nővérem, Hailey? – Ujjait végighúzta a festmény előtt, de nem ért hozzá. Kezei reszkettek.
-Igen fiam – feleltem egyszerűen, de ez a két szó többet jelentett, mint valójában. Sosem beszéltünk Hailey-ről, aki gyors és tragikus körülmények között lépett ki az életünkből. Sosem emlegettük Christian előtt. Nem ismerhette a nővérét – most mégis úgy éreztem, pontosan annyira tudja, milyen volt Hailey, mint amennyire mi tudhattuk, hisz a festményem mindent elmesélt róla.
A tánc volt az élete, és egyszer azt mondta, képes lenne meghalni érte – milyen kegyetlen iróniája a sorsnak, hogy végül ez be is következett!

Szatti írta...

Szia Petrííí!

Ismét bámulatosat alkottál, ahogy egy egész történetet emeltél a kislány köré, s ahogyan szinte végig vezetted az életét. Tetszett, ahogyan ízelítőt kaphattunk a karakterekből, azoknak az érzéseiből és nagyon tetszett, ahogyan megfestetted a képet, ahogyan használat a színeket és a kifejezéseket a hatás elérésében. Gratulálok a munkádhoz, igazi élményt adtál nekem! Puszi:)

Jandra írta...

Petrííí, fantasztikus! A részletgazdag hangulat egyszerűen lenyűgöző és tapintható volt, varázsoltál a színekkel!

Silver Wolf írta...

Sziasztok! Még most írok először gyakorlati feladatra. Én az Afremov képet választottam.


Ősz van. Hideg szél fúj a hajamba. Hangosan veszem, a levegőt miközben a mesterséges tó mellett sietek el. Már egy órája várnak rám Lea és a többiek az étteremben. Hogy lehet az, hogy az ember a saját buliját lekési? Hát én pont így jártam. Nagy nedves esőcseppek kezdtek hullani a szürke égboltról. Felvetem a kapucnim, de még így is érezem a hideg cseppeket, amelyek sokasodni kezdtek. El fogok ázni, gyorsan körbenézek valami menedék után. Körülöttem kihalt játszótér, kosárlabda pálya, fák és egy üres árus stand, amin egy idegen srác ült a hirtelen égszakadás elől. Gondolkodás nélkül ugrok fel mellé a bódéra.
- Szia, látom téged is elkapott a zivatar! – köszönök mosolyogva az élénkzöld szemű fiúnak.
- Szervusz, nem, csak jó itt ülni. – válaszol, miközben a kezébe vesz egy vásznat és elkezd festékeket keverni. Áh, szintén festő! Micsoda véletlen én is az vagyok, vagy valami olyasmi.
- Mi lesz a téma? – kérdezem érdeklődve, mivel itt nincs sok mindent festeni.
- Nézz körbe! Várj, ne nézz, hanem láss! Lásd a fában az életet, a mászókán a formában lepattogzott festéket, a térkő repedéseit, az ég szürke minden árnyalatát, az avarban megbúvó csigát. Most én kérdezem, mit festek?- néz a szemembe mélyen fekete haja alól. Arcán komolyság tükröződik. Nem tudtam mit válaszoljak. Eddig, amit ábrázoltam az mindenki számára nyilvánvaló volt.
- A válasz: Az élet. – felelte. Nem értem mit akar ezzel. Gondolkozás kép kinéztem a felhőkre. Ekkor két dolog jutott el a tudatomig: Először, hogy elállt az eső, másodszor a buli. Nem maradhatok tovább.
- Bocs, mennem kell! Szia!- köszöntem el az idegentől és már futottam is a találkozó helyre. A parkon átérve egy fasorral övezett sétányhoz értem. Egy percre felpillantottam. És megértettem a művész szavait. Láttam és nem csak úgy, hanem tényleg. A felhők közül előbukkanó nap sugarait az ősz minden színében pompázó leveleket, a pocsolyák fodrozódását, egy távoli alak, libbenő kabátját. Ebben a pillanatban éreztem, hogy festenem kell és leültem a földre alkotni.
- Helen, mit csinálsz itt? Mit mázolsz, gyere, mennünk kell! – jön Lea elém.
- Hagyj most, az életet festem.

Szatti írta...

Szia Silver!

Először is, köszöntelek a Penna írók között, valamint köszönöm, hogy részt vettél a feladaton a műveddel. Nagyon tetszett, ahogy megragadtad a témát, és a vége is nagyon szép volt. Mint író az írónak, viszont tanácsolni tudom, hogy vigyázz az idők használatára, hogy akkor most múltat vagy jelent használsz. Néha kicsit kevered, valamint nyugodtan használj összetettebb mondatokat, kifejezéseket, amellyel tovább színesítheted az írásod. Jól fogalmazol, szépen vitted végig ezt a kis szösszenetet is, csak ne félj elveszni a részletekben:) Kicsit még bátortalannak éreztelek. A vége fantasztikus volt, nagyon szép lezárás! Gratulálok a művedhez és remélem, hogy a továbbiakban is számíthatok az írásaidra, amikor ihletet és időd van!:) Puszi

Szatti

Syro írta...

Szia! A Renoir képet választottam, remélem jó lett :) Syro

Syro írta...

- Szia Mike! – hallottam meg az ismerős hangot.
- Szia, te itt? Nem úgy volt, hogy a ma estét az asszonnyal töltöd? - néztem felé kérdőn.
- De, úgy volt, míg el nem kezdtek lövöldözni az Amsterdam és a 109-ik sarkán. Neked mid van?
- Egy pedofil kukkoló – húztam el a számat.
- Remek, akkor jó esténk lesz – jött az ironikus válasz, és már ment is a maga dolgára. Én is összeszedtem néhány papír, meg a képet, és elindultam a kihallgató szobába.
Mielőtt benyitottam volna, megnéztem még egyszer magamnak az ürgét a kis ablakon. Semmi különös, vagy szokatlan nem volt benne, teljesen átlagosnak látszott, de a látszat csalt, megint. Benyitottam, közömbösen néztem megszeppent arcába, de engem már nem tudott átverni egy ilyen mocsok, túl rég óta vagyok a szakmában ahhoz. Nem kerteltem, vagy udvariaskodtam, mindjárt a lényegre tértem.
- Tudja miért van itt?
- Nem – nézett rám zavartan.
- Feljelentés érkezett, hogy fiatal lányokat les meg – erre a kijelentésemre úgy kikerekedett a szeme, hogy már kezdtem azt hinni, ki is esnek a helyükről.
- Én? - döbbent meg – soha nem tennék ilyet – esett kétségbe. Tipikus. Először mindig tagadnak, majd csak csak bevallják, a végén meg már hencegnek vele. Undorító állatok.
- Hát nem is engem hallgatnak ki – gúnyolódtam. Nem volt kedvem a fajtájára jellemző kisded játékra most, fáradt voltam, és a műszakom is lejárt már vagy két órája. Az öreg meg csak ült előttem, tördelte a kezét, és... Nagy bajban volt.
- Figyeljen, könnyítsen a lelkén, itt vannak a képek, amiket a lakásán találtunk – és elé tettem a több tucat fényképet -, és ez a festmény, na? Az öreg szemében könnyek gyűltek, de nem szólt semmit.
- Ez így nem lesz jó, így nem fogok tudni segíteni – próbáltam puhítani, hátha beadja a derekát, és vallomást tesz, így minden sokkal egyszerűbb lenne. De ő csak ült és bámulta a képeket, vagyis csak a festményt. Remek. Lőttek az alvási terveimnek, és még a cég ügyvédje sincs most bent, így a vallomása se ér semmit.
- Van ügyvédje?
- Nincs – jött a megszeppent válasz -, kell?
- Hát, ahogy én a helyzetet látom, piszok jó ügyvéd kéne magának, hogy ezt megússza.
- De nem tettem semmit, ezek csak képek – nézet fájdalmasan a szemembe, majd óvatosan végig simított a festményen. Csak ezt ne. Mindjárt megütöm, még itt is képes erre ez a disznó. Dühöngtem magamban.
- Meséljen a képről, mikor csinálta? - hátha így mond valamit. A szemei azonnal csillogni kezdtek, majd elhomályosultak, és mesélni kezdett:
- Szép nap volt – mosolyodott el – akkor érkezett meg a különleges kármin piros festékem, amit rendeltem. Az első igazán meleg májusi nap, a fák már zöldelltek, és aznap tartották a majálist a Morningside Parkban, mint minden évben. Ilyenkor sokan vesznek fel tizenkilencedik századi ruhát erre az alkalomra, ahogy Ő is – itt megint megsimogatta a képet -, én is korhű ruhát öltöttem és lementem, hogy jobban lássam a vonásait, az aranyló haját, ahogy a nap játszik rajta. Egy padra telepedett le a barátnőjével, ezt örökítettem meg. Gyönyörűen festett a barackszín ruhájában, tökéletesen passzolt aranyló tincseihez, és az kalap, azzal a égő vörös hibiszkusszal és mezei virágokkal... Mint egy álom, olyan volt. Kis kezével, ahogy betűt vetett, gyermeki kacagása, ahogy féltett titkait megosztotta barátnőjével, maga volt az angyali hang. Még most is tisztán emlékszem rá. Ahogy csilingelt, mint megannyi csengettyű, és, ahogy kipirult arcát a napban fürösztette, mint egy igazi angyal, ezt festettem meg – nézet rám könnyes szemekkel az öreg. Hát én nem igazán tudom ezt a fajta beteges vonzalmat értékelni, így jobbnak láttam inkább menni, és papírmunkát végezni, mert csak megütném, de nagyon.
- Tudja, én a maga helyében, ezt a bíróságon nem ecsetelném ilyen érzékletesen, még a végén villamosszékben végzi.
- Magának van gyereke? - kérdezte. Ez most komoly? - akadtam ki, majd beugrott valami.
- Ki van a képen? - kérdeztem rá.
- Az unokám, akit a vejem örökre eltiltott tőlem, miután meghalt a lányom – majd ráborult az asztalra, és zokogni kezdett.

Szatti írta...

Szia Syro!

Igen, mindig utolsó pillanatban érkezel, de a lényeg, hogy itt vagy és megint bámulatosat alkottál:) Nagyon tetszett a történetisége, hogy nem a jelenben alkottad meg a festményt, hanem a múltban és mindezt egy ilyen bűnügyi cselekmény köré építetted. Nekem nem jutott volna eszembe:) Nagyon jól fogalmaztál, és habár sejtettem, hogy mi lesz a vége (én arra tippeltem, hogy a lánya), nem tudtam abbahagyni az olvasását, kíváncsi voltam minden részletre:) Nagyon köszönöm a műved, gratulálok és szép napot neked!