2011. október 23., vasárnap

Konek - Alkotás - Penna Galéria

Megragadtam az ecsetemet. A vászon csábító erővel hatott. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, de nem törődtem vele. A palettámat néztem. Világoskék. A kedvenc színe. Belemártottam az ecsetemet, a vászon pár pillanat alatt megteltet kékkel. Barna. A természet színe. Mennyire szerettünk a földön feküdni, és csak nézni az kék eget, és a napot, mi oly tisztán ragyogott le ránk. Boldogok voltunk. A következő könnycsepp. Az eső odakint már majdnem felszáradt. A képen még egy nagy tócsában állt a víz. Egy út. Hát, mi megjártuk az életünk kálváriáját. A fák. A színük egyre csak sárgul. Pont, mint az életben. Egy újabb könnycsepp. A visszatükrözősek. Semmi sem egyoldalú. Az éremnek is két oldala van. Szél. A háttérben az érzelmeim szele dúl. És az utolsó dolog. Egy sötét alak a fényben. Egy nagyon sötét alak, aki maga a fény. Beragyogta az egész eddigi árnyékos életemet. Egy újabb könnycsepp. Egy hirtelen elhatároztam, hogy eltűntetem az a sötét alakot. Belemártottam az ecsetet a festékbe, közelítettem a vászon felé, de képtelen voltam megtenni. Egyszerűen csak kimostam az ecsetet és fényt vittem a képre. Könnyes arccal, de elégedetten szemléltem a művemet. Fájdalmas pillanatokat örökítettem meg, de utána sokkal könnyebb lett. Minta… mintha megbeszéltem volna valakivel. És tényleg ezt tettem. Csak épp a társaim a színek voltak, a vászon, és egy ecset.

Nincsenek megjegyzések: