2011. október 1., szombat

Különleges... érzésekre és gondolatokra hangolva Eredményhirdetés!


Halihó mindenkinek! Meg is érkezett a várva várt eredmény, amelyet az eddigiekkel ellentétben csak most teszek fel, de itt van. Megérkezett!:) Őszintén szeretnék gratulálni minden írónak, aki alkotott a feladatra, habár most nem voltatok olyan sokan, mint megszokhattuk. Ennek lehet oka a suli, a munka, szabadidő hiánya, vagy éppen ihlethiány, de remélem, hogy nem a feladat okozott számotokra nehézséget. Minden mellébeszélés nélkül, most szeretnék rátérni az eredményre:

1. Éld át a lehetetlent!
Dawn Silver

Hé, Theodor! – a kiáltás a háta mögül hangzott fel, ijesztően közel, még gyorsabb iramra késztetve a fiút. Pedig jól tudta, hogy hiába fut; semmi esélye. Az őt üldöző srácok mind az iskolai futball csapat tagjai. Hosszú lábúak, és akármeddig képesek elmenni a labdáért… ami jelen esetben az ő fara. Jól seggbe fogják rúgni! Már nem egyszer megpüfölték, és a fájdalom és megalázottság emléke mégis arra a hiábavaló cselekedetre sarkallta, hogy rohanjon. Így hát száguldott végig az utcán, göcsörtös öregember térdei majd összecsuklottak alatta, kis szíve gyorsan vert, akár a kolibri szárnya. Egy saroknyira volt a házuktól, mikor elkapták.


Miután a fiúkat alaposan elpáholták, és Theodor ezúttal annyira megrendült, hogy ki sem akart jönni a szobájából, a Collins házaspár úgy döntött, hogy egy hétre kiveszi a gyereket az iskolából. Csodálatos kirándulást terveztek erre az időre: Firenzébe utaztak, hogy lássanak egy igazi hőst; Dávidot. Frank Collins már az úton elmesélte a fiának Dávid és Góliát történetét, ám Theo-t úgy látszott, kevéssé hatja meg. Amikor pedig szembesült a hatalmas méretű, kidolgozott testű, gyönyörű fiatal férfit ábrázoló szoborral, csak még inkább elkeseredett. Lebiggyesztett ajakkal bámult a monstrumra.

- Öööh… Ez csak egy szobor. Igazából nem ilyen volt – próbálkozott az apja, miközben tanácstalanságában a fejét vakarta. – Elmenjünk? – kérdezte egy kis idő múlva.
Mivel Theo nem reagált semmit, csak mereven nézett, ezért Frank nagy sóhajjal ott hagyta. A fiú dühödten szuggerálta Dávidot; haragudott rá, amiért történetének reménykeltő híre hamisnak bizonyult, és legszívesebben belerúgott volna. Mivel azonban ezt nem tehette, csupán ennyit mondott:
- Ficsúr! – És elfordult. Már két lépéssel odébb járt, amikor valaki halk hangon felmordult:
- Kit nevezel te ficsúrnak?
Theodor azonnal megtorpant, s kereste a hang forrását. Azt hitte, valami műkedvelő öreg, vagy a teremőr szólt hozzá, de egyiket se látta a közelben.
- Ki beszél? – kérdezte.
Újabb mordulás.
- Nézz fel!
Theo engedelmeskedett, s elakadt a lélegzete; a szobor élt! Dávid márványsima arcát most harag torzította. Theo eltátotta a száját, majd kettőt pislogott.
- Na ne!
Dávid bólintott egyet.
- De igen!
- Hogy lehet…? – Theo képtelen volt magához térni.
- Varázslat – dünnyögte Dávid.
- Én nem hiszek az ilyesmiben.
- Mert te semmiben sem hiszel! Legfőképpen magadban nem. Ez jelenti a problémát.
Theo elhúzta a száját.
- Nekem egy műmájer szobor ne papoljon!
Dávid horkantott.
- Ez a forma csak a Mester túlzó fantáziájának köszönhető. Amúgy ugyanolyan nyeszlett voltam, mint te. És ha már itt tartunk, mondok neked valamit: minél kisebb a hős, annál nagyobb a tette! Szóval állj végre ki magadért, ne csak mindig menekülj! Tapasztalhattad, hogy a bajok utolérnek.
- Rémesen közhelyes vagy – fitymálta Theo.
Dávid nevetett.
- Látod, ha egy több mint négy méteres élő szoborral így mersz beszélni… - a közeledő léptek hallatára hirtelen elhallgatott. – Most mennem kell. De ne feledd: bátorság!
Nem hagyott időt Theonak a reagálásra; ismét mozdulatlanná merevedett. Frank sétált be a csarnokba.
- Na, mi a helyzet?
Theo egy pillanatig nem szólt semmit, majd:
- Apa, készítesz nekem egy parittyát?


2. Ments életet!
Syro

Éjjel egykor őrült tempóban hajtottam a város szívébe, ahol a legjobb barátnőm éppen élete legnagyobb ostobaságát készült elkövetni. Éreztem, hogy a hétvégi utam más lesz, minden porcikám tiltakozott is ellene, de soha nem gondoltam volna, hogy erre jövök haza.

Mire megérkeztem a háza elé a mentők, tűzoltók és a rendőrök is ott voltak már. Nagy hévvel elindultam a bejárat felé, de egy rendőr az utamat állta.

- Most nem mehet be, kérem várjon arrébb – intett a kíváncsiskodók irányába.
- De nekem muszáj bejutnom – erősködtem sírós hangon.
- Sajnálom. Kérem távozzon! - szólított fel.
- Hát nem érti, a barátnőm megakarja ölni magát, fel kell mennem – ordítottam a képébe. Erre rádión szólt valakinek, majd lóhalálában jött is egy férfi.
- Ön Any? - szegezte nekem a kérdést.
- Igen - vágtam rá.
- Jöjjön velem – és elindultunk az emeletre. Imádtam ezt a régi bérházat, ismertem minden apró zugát. Már egészen kicsinek lenyűgöztek a ház homlokzatán lévő szobrok, díszes faragások, és vízköpők, még nevet is adtunk néhányuknak. Sajnos az idő múlása nem kímélte őket, csak pár épp volt. Mire feleszméltem már Susie lakásába álltam.
- Istenem! - döbbentem meg. Hiába a tudtam, mi történik, a valóság sokkal ijesztőbb. 
Lassan lépkedtem az ablakhoz, ahonan egy férfi mászott vissza, rám nézett, és sok szerencsét kívánt. Értettlenül néztem utána, ő a többiek felé lemondóan ingatta a fejét, és elhagyta a szobát. Most ijedtem meg igazán, most érzetem igazán közelinek a veszteséget.
Gyorsan döntöttem, levettem a kabátomat, és mire észbe kaptak a szobában lévők, már rendíthetetlenül másztam a barátnőm felé. Biztos léptekkel haladtam az ismerős párkányokon, mikor megláttam őt. Egy vékony hálóingben kuporgott az egyik mélyebb kiszögelésben. Rámnézett.
- Te mit csinálsz? - nézett értetlenül.
- Nosztalgiázok, mi mást – válaszoltam.
- Mi lesz, ha leesel véletlenül?
- Régen se estünk le soha – nyugtattam meg.
- Igen, de akkor kisebbek voltunk, és bővel elfértünk.
- Amint látod most se olyan szűkös – majd a következő lépéssel mellé értem. Az egyensúlyom egy kicsit megingott, mire egy erős szorítás rántott vissza a biztonságos pózba.
- Köszönöm – néztem rá hálásan.
- Te teljesen megőrültél? - förmedt rám.
- Ha jól emlékszem, te akarsz ugrani, így akár én is kérdezhetném.
- Mert nincs veszteni valóm, de neked ott a családod – vágta rá azonnal.
- De igenis van!
- Hidd el, hogy nincs semmi, amiért érdemes lenne tovább élnem- szomorodott el.
- És én, nem vagyok elég ok neked, az Istenért, a legjobb barátnőd vagyok - akadtam ki.
- Nem miattad Any, komolyan, csak... Egyszerűen soha semmi sem sikerül, és megint kirúgtak.
- Sajnálom, de ez, gyenge indok.
- Tom elhagyott.
- Mi? Mikor és miért? - lepődtem meg.
- Összefeküdt Jantsekkel, és az jobban bejött neki. Vesztes vagyok – sóhajtott fájdalmasan.
- Nem vagy vesztes! - jelentettem ki – Tény, hogy nem minden alakul jól, de ez nem ok a halálra.
- Pedig a világnak jobb lesz - majd kijjebb lépet a párkányon.
- Ne! Kérlek! - könyörögtem.
- Szeretlek Any, te voltál a legjobb dolog az életemben.
- Azt hiszed ezzel mindent megoldasz? - ordítottam – Nehogy azt hidd, hogy csak neked vannak gondjaid.
- Mindened megvan Any.
- Csak volt – sírtam el magam.
- Mi? - fordult felém.
- Eric lelépett egy nővel. Úgyhogy nem csak neked nehéz az életed.
- Te jó ég! - hallottuk meg az ismeretlen hangot. Ijedten néztünk egymásra.
- Ki az? - kérdezte bátortalanul Susie.
- Mégis ki lenne? Hát Hegyes – erre felkaptuk a fejünket a vízköpőre. Minket nézett.
- Any, kezdek becsavarodni – esett kétségbe.
- Detto.
- Ez most komoly? Mindig is erre vágytatok, hogy valódiak legyünk.
- Te igazi vagy?
- Nem, csak imitálom az életet! - sértődött meg.
- Miért most?
- Mert hülyeséget csinálsz. Az élet ajándék, tessék megbecsülni. Nekem csak öt perc az életem, és azt, most rád áldozom, hogy meggyőzzelek, élned kell. Sokkal többet érsz mint gondolnád. Ha másnak nem is, nekem elhiheted.
Ezután elnémult, és leporladt a falról, soha többé nem hallottuk az élet hangját.


3. Járd be a világot - Különdíj - Penna Galéria
Viki

Mindhármótoknak szeretnék gratulálni, nagyon tetszettek a műveitek. Dawn, az írásod páratlan volt, első látásra beleszerettem, ha lehet ilyet mondani, a tiéd pedig, Syro nagyon egyedi és különleges volt. Gratulálok nektek! Viki, igaz, hogy téged kizártalak a versenyből a történeted hosszúsága miatt, de úgy érzem, megérdemled, hogy a díjazottak között legyél ily módon, hogy a művedet novellaként a Penna Galériában helyezem el, mint különdíjas alkotást. Már csak azért is, mert te voltál az egyedüli, aki ebben a témában alkotott. Köszönöm a munkátokat és a részvételt mind tőletek és a többiek részéről is. Remélem, hogy a jelenlegi feladat is megfog és megihlet majd bennetek!

Nincsenek megjegyzések: