2011. október 23., vasárnap

Petrííí - Hailey - Penna Galéria



Hófehér, karcsú karjai kecsesen nyújtóztak az ég felé, mintha a csillagokat szerették volna leszakítani a maga számára. Ha elérte volna őket, kívánt volna valamit. Tudom, hogy ezt tette volna. Éjfekete hajkorona alá rejtett buksija hátrabicsaklott, természetellenesen gyönyörű pózba. Beleélte magát a zenébe, úgy táncolt, mintha más nem is létezne. Odaadással és szenvedéllyel – maga volt a báj és a szeretet.Az ecset kérlelés nélkül indult meg a kezemben és hívta életre a gyönyörű kislány alakját. A háttér számomra nem volt olyan fontos, nem is igazán érzékeltem, milyen vonásokat húzok. Csak a színek léteztek – elmosódott fűzöld, rejtélyes kék és zöld egyveleg, homályos szürke benyomások - és az a gyermekien tökéletes gyermek. Tüll szoknyáját vörös virágokkal díszítettem. Miközben a festéket kevertem, szinte hallottam magam mellett vékony, magas hangját, amint az édesanyját kérleli: „Mami, kérlek, varrj rá rózsákat! Tudod, hogy a papi szerint attól még hercegnősebbnek tűnök!” És ő teljesítette a kérését, mert egy ilyen csodának nem lehetett nemet mondani, én pedig mosolyogva figyeltem, amikor Hailey örömittasan ugrott édesanyja nyakába a kész ruha láttán. Még a szavaira is emlékszem. -Mama, te vagy a legjobb! A papi büszke lehet arra, hogy ilyen ügyes vagy! – csilingelte szoprán hangján. Igaza volt, büszke voltam a feleségemre, de ennek köze sem volt a kézügyességéhez. Azért néztem olyan szerelemittasan rá, mert neki köszönhettem Hailey-t. Az életem legszebb csodáját. Az utolsó ecsetvonások következtek: Hailey apró, kecses kis lábai, amik mindig eleganciát sugalltak, és még akkor is olyan elegánsan, szinte nemesi módon meneteltek, mikor csak a sarki boltba ugrott le kenyérért és tejért. Jobb lábát spiccben előre csúsztatta, bal lábával pedig apró testét segített egyensúlyban tartani. Ecsetemmel visszatértem az arcához. Tekintete még ebben a nehéz, megerőltető pózban is boldog volt. Mindig mosolygott. Még akkor is, amikor elzavartam, mert festenem kellett. Sosem haragudott rám, amiért nem törődtem vele eleget. Megértette. Ő volt a legjobb. -Apa, jól vagy? – Amikor meghallottam fiam mély baritonját, egy pillanat alatt feleszméltem. Székemmel feléje fordultam, közben pedig alattomosan kitöröltem a szememből a könny első jeleit, amiket Hailey emléke csalt oda. Christian a festményhez lépett, égkék tekintete végigpásztázta a kép minden egyes négyzetcentiméterét – a halványszürke padlótól Hailey kecses alakján át egészen a hátteret szolgáló elmosódott fákig -, majd halvány mosollyal az ajkain a kislány nyúlánk testére bökött. -Ő volt a nővérem, Hailey? – Ujjait végighúzta a festmény előtt, de nem ért hozzá. Kezei reszkettek. -Igen fiam – feleltem egyszerűen, de ez a két szó többet jelentett, mint valójában. Sosem beszéltünk Hailey-ről, aki gyors és tragikus körülmények között lépett ki az életünkből. Sosem emlegettük Christian előtt. Nem ismerhette a nővérét – most mégis úgy éreztem, pontosan annyira tudja, milyen volt Hailey, mint amennyire mi tudhattuk, hisz a festményem mindent elmesélt róla. A tánc volt az élete, és egyszer azt mondta, képes lenne meghalni érte – milyen kegyetlen iróniája a sorsnak, hogy végül ez be is következett!

Nincsenek megjegyzések: