2011. október 10., hétfő

Z mint...

Ezennel a Penna Írószótár végére értünk. Habár, még hátra lenne az X, Y és a Z, nem igazán van ötletem, hogy ezekkel kapcsolatban miről lehetne írni. Az eltelt öt hónap alatt érdekes témákról olvashattatok - milyen soknak tűnik így, legalább is nekem - és remélem, hogy mindaz, amelyet leírtam, a hasznotokra vált. Ez egy kisebb rendszerezés volt a fontosabb témákról, amelyeken néha érdemes eltöprengni és amelyekkel érdemes foglalkozni az írás során. Volt szó a könyvek írásánál a prológus-epilógus viszonyáról, műfajokról és stílusokról, az olvasói tapasztalat fontosságáról, az improvizációról és a kevésbé kedvelt ihlethiányról is. A jövőben tervezek még ilyen sorozatokat, ha nem is ABC rendben, de vannak terveim és igyekszem a héten belekezdeni a megvalósításukba. Mint látjátok, ritkábban vannak bejegyzések, de remélem, hogy továbbra is szívesen vagytok itt és olvastok, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ebben az egyetemes időszakban is itt tudjak lenni és érdekes, hasznos, inspiráló témákkal tudjak nektek szolgálni.

S hogy ez az utolsó, Z betűs bejegyzés, amelyhez nem terveztem témát, de hogy ne zárásnak, hanem folytatásnak érezzétek, feltennék egy kérdést, amelyre filozófián került sor. Igaz, nem könyv értelmében, hanem zeneileg kaptuk meg a kérdést, de szerintem épp olyannyira helyes írók esetében is. Hol van egy történet helye? Bármilyen könyvről beszélhetünk, de hogy ne általánosítsak, példaként felhozom Libba Bray Rettentő gyönyörűség című regényét, amelyet szerintem a legtöbben ismertek. Szóval, hol van ez a történet? Hol létezik? Érdekes volt végig hallgatni mindezt zenei példával és nagyon nehéz volt meghatározni a választ. Egy könyv kézzelfogható dolog, egy zenével ellentétben, amelyet csak láthatunk, hallhatunk, tapasztalhatunk. Egy könyvet a sajátunknak mondhatunk és bármikor újra és újra elolvashatjuk, visszalapozhatunk, újra kezdhetjük. Hol van hát a történet helye? A könyvben? Azokban a sorokban, amelyet az író megalkot? Vagy esetleg az íróban van mindaz a tér, ahol létezni tud?

Hosszas eszmefuttatást lehetne erről írni, de a lényeg egyetlen szóban rejlik: bennünk. A könyv, a történet maga bennünk létezik. Nem a világban, az íróban, azokban a leírt sorokban. Csak is abban, aki olvassa és a magáévá teszi és az ebben a különleges, hogy mindenki máshogyan kelti életre. A történet hiába ugyanaz, mind a nevek, a helyszínek, a karakterek, a történések és események.. mégis, emberenként változik a táj, a színpad, a színek sokasága. Ha én elolvasok egy könyvet, teljesen más élményt ad számomra, mint valaki másnak. S habár ugyanaz a könyv lényege vagy célja: meghatni, elgondolkodtatni, szórakoztatni, elvarázsolni, kiragadni a valóságból... mégis, máshogy éljünk meg mindannyian egyazon könyv történetét. S a legcsodálatosabb benne, hogy amint újra elővesszük, teljen el akár tíz év is, mire újra a kezünkbe kerül, ugyanúgy képzeljük el. Visszaemlékszünk, a tudatunk újra megteremti azt a világot és azokat a szereplőket. De az már egy másik kérdés, hogy milyen szemmel fogjuk látni mindazt, amit újra olvasunk. Főleg, ha köztes időként évek telnek el. 

Összegzésként, szerintem a legfontosabb, hogy ne csak elolvassunk/írjunk egy könyvet, hanem meg is éljük azt. Ha képesek vagyunk beleképzelni magunkat, akkor életre kel, megelevenedik, élménnyé és emlékké válik. Íróként pedig ez a beleérzés nagyon fontos, hiszen ha felületesek vagyunk, az meglátszik a munkánkon is. Teljes szívvel és lélekkel kell dolgozni mindenen, amely csak kikerül a kezünk alól. Legyen az akár egy könyv, egy kisebb írás, vagy novella...:)


"Az egyetlen dolog, úgy hiszem, ami elviselhetővé teszi ezt a világot: a szépség, amelyet az emberek hébe-hóba előteremtenek a zűrzavarból. A festmények, a zene, a könyvek... amelyik élet a leggazdagabb ezekben, az a szép élet. A legtökéletesebb műremek."

Nincsenek megjegyzések: