2011. november 28., hétfő

Hasznos Tudnivalók Íróknak


Hogyan tarthatunk kézben egy regényt?

Ez a kérdés leginkább a saját könyveinkre, történeteinkre érvényes, amelyeket mi magunk írunk és hozunk létre. Kézben tartani egy regényt... a kifejezés átvitt értelemben értendő, miszerint egy történet, novella nem csak elméletben a miénk - mi írtuk és a gépünkön van egy jól őrzött és védett mappában - hanem teljes mértékben a mi tulajdonunk... és ez a jog magában hordozza azt, hogy mi vagyunk az egyedüliek, akik ismerjük minden részletét, apró mozzanatát, cselekményét. Mi nem csak a történetet ismerjük, hanem annak az előzményét, ami messzire nyúl vissza a múltba. Legyen az egy álom, egy találkozás, beszélgetés valakivel, valaminek a megismerése... a lényeg, hogy mi tudjuk, mely az a dolog, amely inspirált bennünket a megírására. Tudjuk, mi az a kiindulópont, ahonnan indultunk és mi az a dolog, amiből létrehoztunk valami maradandót mások számára. Az olvasó csak a történetet ismeri, egy olyan teremtett világot, amelynek ismeri a színhelyeit, a szobáit, utcáit, de csak is mi vagyunk azok, akik ismerik azokat a rejtett zugokat, ahonnan csendben figyelhetjük az eseményeket és a szereplőink cselekedetét. Kézben tartani egy regény azt jeleni, hogy együtt lélegzünk a művel, együtt éljük meg azokat a pillanatokat, amelyeket mi teremtettünk. Együtt létezünk a szereplőkkel, átéljük a cselekményeket és úgymond, gyermekünkként tekintünk az alkotásunkra. Formáljuk, neveljük, alakítjuk, lehetőséget nyújtunk neki a változásra, de a történetet habár mi alakítjuk, mégis önmagát alakítja általunk. Mi teremtjük a cselekményeket, helyzeteket a műben, de ha megfigyelitek, sokszor minden történet, amelyet egy megfelelő kezdéssel elindítottak, tovább viszi önmagát. Gondoljatok csak arra, amikor hirtelen ihletet kaptuk, eszetekbe jut egy lehetséges folytatás, további mozzanat. Azt maga a történet sugallja felénk, együtt működik velünk és együttes erővel hozunk létre valamit, amely szórakoztat, meghat, megnevettet, elgondolkodtat, élményt ad az olvasónak. Egy regény örökké a kezünkben tartunk. Sokan mondják és számtalan helyen olvastam már, hogy az író csak egy bizonyos ideig foghatja a története kezét. Egy idő után el kell engednie, és hagynia kell, hogy kibontakozzon, éljen. De szerintem, egy író mindig is a története mellett marad. Habár utat, teret enged neki a kiteljesedésre és arra, hogy mások is felfedezhessék - legyen ez akár egy blogon lévő publikálás vagy könyvben lévő megjelenés -  a szabadjára engedés ellenére, mégis a könyvünkben élünk és a könyv is bennünk... mert teljen el bármennyi idő, kérdezzenek az olvasók bármikor a részletekről, hogy mi inspirált a megírására, honnan jött az ötlet, a szereplő miért teszi ezt és miért nem gondolja úgy... mi mindig tudunk újat mondani és egyetlen kérdés elhangzásánál újabb jelenetek részletes megszületését tudjuk feleleveníteni az emlékezetünkből. Újra ott vagyunk, abban a rejtett kis sikátorban a színfalak mögött és figyeljük az eseményeket, amelyeket mi teremtettünk. Mi alkottunk. Mi álmodtunk. Mi formáltunk. A képzeletünkkel. 

2 megjegyzés:

B. P. Haidey írta...

Konkrét, gyakorlati tanácsom az lenne, hogy írjon mindenki vázlatot. A vázlat részletessége írótól függ. Legyen egy alaptörténet, úgynevezett alapvetés, ami azt foglalja össze, amit az író szeretne elérni a művel. Részemről a történet eleje és a vége szokott biztos lenni, a közte lévő rész viszont képlékeny. Az út, ahogy eljutnak a szereplők a végéig, írás közben alakul. Ahhoz, hogy a szálat tudjam követni, kell egy mankó, amit én vázlatnak hívok. Nekem ez csak fejben van meg, de ennek fő oka az, hogy elég rövideket, egyszerűeket írok. Ha komolyabb dologba kezdenék, akkor ezt a sorrendet követném:
1. alapvetés
2. cselekmény vázlat (ha 2 vagy több szálon fut, akkor annyi vázlat)
3. karakterek kidolgozása (kép és szöveg)
Karakterekre itt találhatok használható sablont.
http://pannonscript.byethost11.com/index.php/forgatokoenyviras/a-karakterek

Jó munkát!
Hédi

Névtelen írta...

Sziasztok!

Nagyon jó lett, ez a cikk. Magamra ismertem, én is kezdek már ,,érezni valamit" a könyvem iránt... :) Hédi!
Én sokáig nem tartottam fontosnak a vázlatírást, aztán mielőtt komolyabban blogolni kezdtem volna, a tervezett könyvét mégis megírtam. És szinte ijesztő dolgot vettem észre: Az elején azt írtam, hogy a 8 főszereplő férfi mind kirúgta a főszereplő nőt, majd mikor részletesebben kifejtettem az eseteket egyenként, 3szor leírtam azt, hogy ő mondott fel! Most gondolj bele, ha ezt a könyvnél veszem észre, az egyharmadát kb át kellett volna írnom. Na, azóta írok vázlatot mindig, mint a kisangyal. :)
Egyébként azt hittem, az csak az én hülyeségem, hogy a karaktereknél kell nekem a kép is, nem elég az, hogy a fejemben látom. Örülök, hogy Te is leírtad, mert így legalább tudom, hogy ez nem probléma. :)

Emmy