2011. november 7., hétfő

Kayra B. King élménybeszámolója - Ahogyan én látom


Volt már, hogy valami annyira feldühített, 
hogy végül az alapjaiban megváltoztatta az életed?
Velem megtörtént. 
Pontosan egy gyönyörű májusi napon, 2010 tavaszán.



A végső robbanás és felkiáltás, hogy „Én ugyan ennél jobbat tudok!”, ekkor tört ki belőlem.
Még a mai napig nem bizonyítottam, hogy ez a kezdeti fellángolásom helytálló e, hisz még csak próbálkozom az írással és azon túl, hogy egy maréknyi kis csoport élvezi a "kirohanásaimat", túl sokat még nem tudok felmutatni, de ezen a napon úgy érzem,  újjászülettem. Ha pontosan akarok fogalmazni és előre elnézést kérek a szentimentalizmusomért, de attól a naptól tudom, hogy élek és létezem.
Korábban egy sort sem írtam, a már vagy tizenöt éve történt iskolai fogalmazásokon kívül. Azóta azt gondolom már létezni sem tudnék a sorok nélkül, amikbe gondolataim, megérzéseim öntöm. Én nem tanultam írni, bár azt gondolom, sokan sokfélét mondanak erről. Valakik állítják az írás tanulható. Én azt a csoportot erősítem, akik véleménye szerint,  ez vagy megvan benned, vagy nincs. Nyilván, akiben megvan a kellő kitartás, az nagyon sok gyakorlással és hasznos cikkek elolvasásával, min amiket itt a Pennán is megtalál, alkothat maradandót, de az élvezi igazán, akinek ez szívből jön. Én nem csak az írással állok hadilábon ismereteimet tekintve, hanem az olvasással is, ami miatt még jó, hogy nem létezik a máglyahalál, mert írótársaim biztos már feláldoztak volna, hogy megszentségtelenítem az ő kis szűk körüket. Itt egy kontár, aki írni sem tud és még olvasni is van pofája nem olvasni. Ez lennék én. De egyet mindenki elfelejt, mikor mást bírál: hogy nem ismerik a dolgok okát. 

Én tudom és hiszem, hogy mindennek oka van és bár próbáljuk azt gondolni, hogy életünket valami magasabb rendű erő irányítja és fohászkodunk a sorshoz, hogy tegye jobbá, szebbé életünket, ez kizárólag rajtunk múlik. Én okkal nem olvasok, ami nem egyenértékű azzal, hogy nem ismerem a konkurenciát és az irodalmi alakokat. Nézzünk kicsit mélyebbre. Miért kellene, hogy bármit elolvassak, ha tájékozódásaim  és mások véleménye által is tudok egy számomra értékelhető képet alkotni a körülöttem levő világról? Tudom, tudom, amit magad tapasztalsz az más. Én viszont nem szeretnék abba a hiába bele esni, hogy tudat alatt ezen nagyszerű íróktól átvegyek gondolatokat, érzéseket, sorokat, karaktereket, mert annyira tetszett, amit olvastam. Mind tudjuk, akik írunk, hogy ez sosem tudatos dolog, legalábbis, aki komolyan csinálja, annál biztos nem. Én ezt szeretném elkerülni, a befolyásoltság kicsinyke árnyékát is, ezért nem olvasok, nem azért mert nem tisztelem azokat, akik alkotnak, és hasonló cipőben járnak, mint én. Sőt, én azt gondolom, én így tisztelgek előttük, ugyanis az én lapjaimon biztos nem fogja viszont látni szeretett karakterét. Mivel én nem tájékozódom különösebben semerre és támpontom sincs, mondjuk egy visszaemlékezést, egy temetést vagy bármi mást, hogyan old meg más, ezért nálam mindenre egyedi megoldás született. Ahogyan én látom a dolgokat.

A célom nem más, mint azt az érzést, ami a szereplőimet körüllengi, azt átérezze az olvasó is és együtt éljen az elsőtől az utolsó lapig a hősökkel. Fájjon neki is, ha fáj, sírjon, ha sírni kell és nevessen, ha én úgy akarom. A karakterijeimet soha nem merítem, a környezetemből ugyanis nem tudhatjuk Gipsz Jakab szomszédunk, aki meglepően jóképű és sármos, és hiába lakunk már mellette tizenöt éve, mégsem tudhatjuk, miként reagálna arra, ha egy pisztolyt tartanánk a fejéhez és kényszerítenénk, hogy árulja e, de tüstént az Eredet titkát. Hiába ismerjük, de még nem járt abban a szituációban, amit mi át akarunk vele éreztetni, azt gondolom ez egy zsákutca, mert onnantól már nem Gipsz Jakab, hanem egy ugyanolyan kitalált személy, mit az összes többi. 
Az én mottóm az, hogy karaktert sosem kell építeni vagy személyiségfejlődésen átnyomni. Alakítja majd ő saját magát. Nálam minden karakter,  nem hónapok, napok vagy órák alatt születtek, hanem a másodperc töredéke alatt öltöttek nevet és komplett alakot. Rakd egy szituációba, kövesd mit fog tenni, és te csak írd le az ő reakcióit. Ez biztos most elég érdekesen hangzik, de biztos éreztétek már, hogy a történetet már nem te írod, hanem te is csak külső szemlélőként követed a cselekményeket, amiket mintha ők irányítanak. A te szereped íróból átmegy inkább közvetítővé, hogy az érzéseiket, amiket ők nem tudnak kifejezni, a te segítségeddel szóljanak az olvasóhoz. 

Sosem felejtem el a regényem második kötetében mikor azt a bizonyos temetéses jelenetet írtam. Nem tudom, ismétlem ki, hogy csinálja, de nekem csak egy gondolat cikázott a fejemben: hogy fentről vagy alulról kezdjem a bemutatást. Végül, mivel a kukacokat nem találtam túl vonzónak, bár a temetés atmoszférája elbírta volna, inkább a holdnál és az égi játékoknál döntöttem. Szeretem az olvasót először olyan lelkiállapotba hozni, mint amiről olvasni fog, hogy érezze azt a fájdalmat, amit az ácsorgó tömeg is érezhet. Ezekhez kellenek nekem a számomra különleges megoldások. Ismétlem, nem tudom, más hogyan oldja meg vagy használ e hasonló megszemélyesítéseket, melyek metaforákba csapnak át, szóval csak a magam nevében beszélhetek, elvégre is most az én tapasztalataimról írok nektek. Eddig összesen egy regény megírásán vagyok túl, ami ugyan nem lett túl rövid a maga 550 oldalas terjedelmével, de mégsem mondom, hogy én író lennék. Egy egyszerű lány vagyok, aki meg szeretné mutatni, hogy igenis előképzettség és anélkül, hogy heteket, hónapokat, éveket töltöttünk volna képzéssel is alkothat olyat, ami más számára értékes. Buzdítok minden hasonló kontárt, hogy csak a szívedre hallgass és akkor nem tévedhetsz. Lehet, sőt biztos, hogy nem fog mindenkinek tetszeni a stílusod, de az legalább te leszel, nem egy gép, aki a megtanultakat mantrázva próbálja a sorokat leírni és persze hatvanszor átírni, mert sosem olyan, mint a másik könyvben.


Végső kiegészítésként pedig én nem buzdítok senkit arra, hogy ne olvasson, olvasni kell muszáj. Csak megmutatom, hogy aki esetleg hasonló cipőben jár különcként, az ne érezze magát másnak, mert azt gondolom, nem feltétlenül kell követnünk a szabályokat. Alkothatunk sajátokat, ha a végeredménye ugyanaz, amiért mind írunk és élünk: Szórakoztatás…

2 megjegyzés:

zsuzsa221 írta...

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy „ott voltam” Kayra felkiálltásánál és azóta is nyomon követhetem az írását. Nekem nagyon tetszik Kayra világa. A történet, a cselekmény érdekes, fordulatos és izgalmas, a szereplők szerethetőek, vagy éppen gyűlölhetőek. A tájleírásokat, vagy átvezető szövegeket egy-egy könyvben nagyon unalmasnak találom, de benne még soha nem csalódtam.
Ez a beszámoló is teljesen Kayrára vall, kendőzetlen formában mondja el a véleményét.

Amióta ismerem azóta irigyelem, hogy milyen könnyen, szépen, érthetően ír. Abban szerintem is igaza van, hogy valaki vagy tud írni, vagy
nem. Megtanulható, de az már nem ugyanaz, elveszik a spontainitás.
Például én soha nem tudnám úgy megfogalmazni a gondolataimat, vagy olyan történetet kitalálni és végigvezetni, hogy a nagyközönség is szívesen olvassa, viszont én mások helyett is olvasok. :)

Úgyhogy továbbra is várom a jó könyveket!
Ezért aki kedvet érez rá és úgy érzi, hogy tudna egy érdekfeszítő könyvet írni, hajrá!

Névtelen írta...

Sziasztok!
Én ugyan nem májustól, hanem júliustól vagyok részese a Kayra által teremtett csodálatos világnak ezért merem állítani Kayra folyamatosan bizonyítja rátermettségét.Folyton meglep, mikor már azt hiszem ennél jobbat nem írhat,erre mindig rácáfol valami újjal, valami egyedivel.Imádom a leírásait, én iskolás koromban utáltam minden fajta leírást, de Kayra bebizonyította,nem a leírásokkal volt bajom, hanem azok megfogalmazásával.Hihetetlenül jó érzéke van ahhoz, hogy érzelmeket keltsen az olvasókban.Valamint kiemelném még, hogy ő tényleg egyedi mindenben és mi másra vágynánk mi olvasók, mintsem az újdonság varázsára.Remélem még sok sok fejezetet könyvet olvashatunk tőle.És szeretnék én is biztatni mindenkit, hogy merjen egyedi lenni, merjen nem beállni a sablonos világba!Zsófi