2011. november 5., szombat

Kite - Felvétel indul - Penna Galéria


Nagy levegőt vettem és próbáltam elnyomni a félelem érzését, csendesíteni a kétségbeesett légzésemen, majd még egy utolsót szorítottam a késen, amikor halk dudorászás dallamfoszlányai kezdtek táncolni egyre közelebb hozzám. Gombóc keletkezett a torkomban. Amilyen halkan csak tudtam, benyitottam az egyik kórterembe, és bezártam az ajtót. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.
- Ki elől bujkálunk? – búgta Lítium kéjes hangon. Felordítottam.
Hátamat a falnak vetettem, a kést remegve magam elé emeltem. A beszökő hold fénye még kísértetiesebbé tette a fiú aranysárga szemét.
- Kérném vissza a picinyemet, Koriander! – bökött a késre. Szinte belelapultam a téglába, szemeim már-már kiugrottak a helyükről. 
- T-tűnés! É-é-é…
- Ó, ha külső szemlélőként hallanád a szánalmas dadogásodat! Reménytelen vagy, Koriander, nem is értem, mit lát benned a főnök. Talán nekem akar adni téged? Jól eljátszadoznánk, mint azzal a kislánnyal a temetőben.
- Megölted őt! – vonítottam élesen. Lítium idegtépő lassúsággal mosolyodott el, majd nagyot bólintott. Íriszeit a pokol tüzei világították meg.
- Szükséges rossz – nyalta meg egyik véres ujját. – Add vissza a késem, és kövess! Megkímélnél mindenkit a felesleges kergetőzéstől.
Elhallgatott. Zihálásom láthatatlan madárként csapongott köröttünk, reszkető tagjaim a kétségbeesést közvetítették tudatomba. Talán csak káprázatot láttam, de mintha a halott lány szelleme hívott volna a holdfénybe.
„Gyere, gyere…” ismételgette síron túli kacajjal. A kacaj aztán átalakult a harang távoli zúgásává. Éjfél.
- Hm, mily szép is ez a melódia! – billentette Lítium oldalra a fejét. – Nem akarsz táncolni egy utolsót, mielőtt elviszlek Végeföldére?
Felocsúdtam, és a kilincs után kapdosva vágtam vissza.
- Nem megyek veled sehová te őrült, pszichopata gyilkos! Hagyj már békén, tágulj vissza a főnöködhöz!
- Szegényke, mennyire megrémíthetett ez a csúnya, csúnya bácsi! Jaj, rossz Lítium, rossz! Bántani picurka fiúcska lelkét! – gügyörészett tapintható gúnnyal. Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, zongoristakeze a nyakam köré fonódott.
- Játsszunk kitalálósdit! – sziszegte az arcomba. – Mi az, jégkék szemű, lélekrabló és az utolsó állomás?
- Nem tu… dom – hörögtem.
- Jégkék szemű, lélekrabló, utolsó állomás,
Élezi fegyverét, türelmetlenül vár rád;
Ha nem jössz, ha elbújsz, hiába,
Eltüntetett nyomaid is megtalálja.
Türelmes, nem kapkod, láthatod,
Meneküléssel dühét várhatod,
Nem bírod, lábad csuklik, elég!
Ha a kasza felbukkan, itt a vég.
- Ha… lál? – nyögtem az emberi satu között.
- Helyes! – villantotta meg veszélyes mosolyát. – De tudod, nem szereti, ha így szólítják. Sok mindent kell még tanulnod. És most velem jössz!
A világ kifordulni látszott alólam, de ekkor a semmiből lövések dördültek, és Lítium teste millió szikrára robbant szét. Az ablak végszóra becsapódott, figyelmet kérve a színdarab újabb szereplőjének.
- Professzor úr… - csúsztam le a hideg padlóra, útnak engedve könnyeimet. – Professzor úr…
- Sssh! – simogatta meg a fejem a zilált külsejű férfi. – Vége van, elment!
- Meghalt? – böktem ki. Nemet intett, majd felsegített. – El kell tűnnünk innen...
- Remek! Bravó! Ügyesek voltatok, Tora és Matthew! – tapsolt a rendező.
- Hé, és velem mi lesz? – méltatlankodott Lawrence, aki Lítium szerepét játszotta.
- Te egy másik dimenzióban vagy, szóval kussolj! – vigyorogtam. Law beleütött a vállamba, majd a fülemhez hajolt, és türelmetlenül számon kért.
- Áll még az egyezség? Az írónő nemsokára megy haza, addig be kell cserkésznem!
- Jó, jó! Egyelőre még van egy jelenetem Manuellel és Giovannival. Tényleg, nem furcsa, hogy Gionak az a neve a valóságban is, mint a filmbeli szerepében?
- Ne tereld a témát!
Egy újabb nem átlagos nap egy nem átlagos forgatáson. Vajon mivel szívatnak meg Halloween alkalmából?

Nincsenek megjegyzések: