2011. november 19., szombat

Mondd el az elmondhatatlant!

Feladat: ismét egy Alkoss zenére! feladat követezik. Elég régen volt már erre példa, úgyhogy itt az ideje megint elővenni a kreativitásotokat, képzeleteteket és megalkotni valamit a hallottakra. Válasszatok a megadott öt zene közül egyet és írjatok hozzá történetet. Bármilyet, amit csak el tudtok képzelni. A lényeg, hogy tükrözze a zene hangulatát és a és annak címét, melyet lefordítva mindegyik fölé oda írtam. A zene címe, a történetetek címe legyen és kapcsolódjon ahhoz, szimbolizálja. Ez az egyetlen kikötés, amihez ragaszkodok, de a történet, a szereplők megválasztása, a cselekmény, minden rátok bízott. A feladatban ne felejtsétek el feltüntetni, hogy melyiket választottátok! 


1. Örökké az álmaimban

2. A napvilág halála

3. Gyönyörű ország

4. A bukás után

5. Várakozás

20 megjegyzés:

Cynthia Cylise Cullen írta...

Sziasztok!
Ez a feladat nagyon megihletett. :)
Kivételesen nem töröltem ki belőle semmit. :D
Remélem tetszeni fog!

A napvilág halála

Rohanok. Talpam csattog a kissé nedves járdán. A hideg levegő sípolva hagyja el fájó tüdőmet. Nem bírok visszanézni. Ami történt… Gyilkos képek suhannak végig elmémen, tudom, hogy ezekre örökké emlékezni fogok.
Lábaimat gyorsabb tempóra sarkallom. Nem követ senki, de nem vagyok képes másra gondolni, csak arra, hogy el innen. Az, amit pár perce tettem, megváltoztatott. Most pedig rohanok, új emberként, magamtól is idegenen, próbálom blokkolni az agyam. Nem akarom felfogni. Nem.
Kezemhez vér tapad, mocskos, vörös. Gyilkos vagyok. Átkozott gyilkos.
Pedig minden olyan szépen kezdődött. Volt családom, barátok vettek körül, szerelmes voltam… Éltem. Csillagom magasan ragyogott. Ellenben most szaladok, üldözőm a múlt. Ha tehetném, magamat hátra hagyva szabadon szállnék, könnyű lélekkel, akár a madarak.
Kitör belőlem a zokogás. Fülemben zeng a lány halálsikolya. Menekülnék előle, de nem tudok. A szívem dübörög, a torkom szúr a zihálástól, lábaim a végkimerülés szakadékának peremén, de én ezekkel mit sem törődve futásra kényszerítem magam. Megérdemlem a szenvedést. Lehet, hogy egy csélcsap lány volt, aki bedőlt annak a vonzerőnek, ami engem is csábít, de ember volt. Olyan, mint én. Családdal, barátokkal, szerelemmel. Ha ez utóbbi nem lett volna azonos az enyémmel…
Azon kapom magam, hogy kifogásokat gyártok, de mit számít már?
Megtorpanok a rakpart szélén. A víz fekete tintaként fodrozódik alattam pár méterrel. A macskakővel kirakott padka szinte taszított magától. Csak egy lépés, zuhanás és vége. Ott a megváltás. A tintatenger mélyén, levegő nélkül, örök sötétségben.
Gyilkos vagyok. Csak remélhetem, hogy a víz lemossa a vért.
A csípős, sós szél az arcomba csap. Érzem, ahogy a könnyeim az arcomra fagynak. Vacogok, a kabátom vékony, viszont ez nem fog már sokáig zavarni…
Mély levegőt veszek és halk imát susogva előredőlök…

Szatti írta...

Szia Cylise!

Nagyon tetszett a történeted, a fokozott hangulata és izgalmas előremozdulása. Amikor ilyen zenés feladat van, nem csak az írást olvasom el, hanem a zenét hozzá elindítva nézem a sorokat, a gondolatokat, amiket leírtok és nagyon tetszett az, amihez tőled a zenéhez olvashattam. Jól vitted előre, gyönyörűen fogalmaztál. Egyedül a tőmondatokra figyelj, amelyek igaz, fokozzák a hangulatot és a feszítettséget, de szaggatottá is tehetik. Ezt az elején éreztem kicsit, de utána már szépen magadra találtál a történetben:) Köszönöm, hogy írtál! Gratulálok!

Aeris írta...

Sziasztok!
Nem is gondoltam volna, hogy ez a feladat így megihlet, hogy ilyen gyorsan megírom a szösszenetet hozzá =)Én a negyedik zenét választottam, remélem, tetszeni fog =)

A bukás után


Itt állok szemtől szembe vele. Csapzott hajam izzadt homlokomra tapad, ruhám vizes, szakadt és sáros, zihálok, de egy pillanatra sem veszem le róla a szemem. Utam során ezerszer megcsapott a halál fagyos szele, megjártam élve az alvilágot, a Szépség könyörtelen, húsba vágó korbácsütéseit elviseltem, csak hogy még egyszer láthassam. Elbuktam ahányszor csak lehetett, de újra és újra tovább mentem. Meghaltam és föltámadtam. Mert szeretem tiszta szívemből, a gyilkos Szépség egyetlen fiát, őt, aki úgy játszik a szerelemmel, mint kislány a babáival.
Nem kényszerített belőlem semmit. Az én döntésem volt, hogy szerelmes lettem. Nem szúrta át szívemet a nyilaival. Mégis elhagyott, mikor megpillantottam valódi alakját, azóta rovom le szüntelenül a tartozásom ezért az egy hibáért. Ám most megláthatja, mire képes egy egyszerű ember a saját akaratából.
Felemelkedtem az égbe, alkudoztam a Halhatatlanokkal, csak hogy újra találkozzunk. Még egyszer, talán utoljára. Az Istenek csarnokában csak ketten állunk, én felhők peremén, mögöttem a legmélységesebb szakadék, ő a nagyapja, a Villám trónja előtt. Először látom teljes pompájában. Aranyszárnyaival, izzó, tüzes szemével és ragyogó bőrével. Eltökélten cövekelek, és nézek vele farkasszemet. Azt akarom, hogy komolyan vegyen, hogy érezze, ennek az erőnek köztünk világokat megrendítő hatalma van.
Lassan megmarkolja az íját, és a tegezéből kihúz egy nyilat. Ólomból készült, bagolytollas nyilat. Nagyot nyelek. Csak egy mozdulatába kerül, hogy minden érzést kioltson belőlem. Habozva kihúzza az íját, és nekem szegezi, nem remeg a keze. De nem félek, nincs mit vesztenem. Egyet előre lépek, mire ő hátrál. Meghátrál ő, a legfenségesebb lénye a világnak, tőlem, a közönséges embertől.
Leengedi az íját, és a földhöz vágja. Nem néz már a szemembe. Kivesz még egy nyilat a tegezéből, és embert próbáló lassúsággal fordítja a hegyét maga felé, majd pillant kihívóan rám. Megdobban a szívem, ütemesen ver a mellkasomba, biztos vagyok benne, hogy hallja. Az nem lehet, hogy meghaljon a Szerelem, hogy megölje magát. A nyilai hatalma végtelen szeretetet és kongó ürességet keltenek másokban, legyen az ember vagy isten. Csak egy lény létezik a kerek univerzumban, aki belehal a nyilai keltette sebbe. Ő maga, a Szerelem istene.
Könnyek szöknek a szemembe, és sutba dobva minden büszkeséget kezdek rohanni felé, ahogy a lábam bírja. Elértem mindent, amiről a halandók csak álmodhatnak, most mégis azt teszem, amit minden nő megtenne a férfiért, akit őszintén szeret. Megmentem a végső bukástól. A hideg levegő égeti a torkom, súlyos mázsák húzzák vissza a lábamat, de nem érdekel, csak a cél, hogy eltörjem azt a nyilat egyszer s mindörökre.
A keze remeg, kikerekedik a szeme, mikor egy mozdulattal elrántom tőle a gyilkos fegyvert, mintha nem egy mindenható istentől, hanem egy kisgyerektől venném el. A nyíl perzseli a kezem, eldobom, olyan messze, amennyire csak tudom, miközben ő összerogy, és szívet tépő zokogás tör fel belőle. Letérdelek hozzá, átölelem, hogy tudja, nem számít, mi áll közénk, mi egymáshoz tartozunk, még ha világok választanak is el. Mert ő az én egyetlen Szerelmem.

Amúgy nem tudom, mennyire kivehető, az írás Ámor és Psziché, vagy ha jobban tetszik Erósz és Pszükhé történetét dolgozza fel =)

nOémi írta...

Sziasztok!
Fúúú ez a feladat nagyon megfogott. Régen jártam már itt, de most úgy döntöttem újra kipróbálom magam. Nagyon tetszett ez a feladat. Tiszta sci-fi fan lettem az utóbbi időben, szóval ehhez hűen alkottam meg ezt a szösszenetet. (Remélem nem csalódtok bennem.)

A napvilág halála


A tűz úgy terjedt, mint valami járvány, épületről épületre átcsapott s lassan már az egész város lángokban úszott. Menekülés közben fekete haját megperzselt a futótűz, most pedig a szél összekócolta s pattogott, sistergett kezében a fáklya. Romina csodálta művét, akár egy elvetemült gyilkos. Hasonlót érezhetett Nero is, mikor felgyújtatta Rómát – gondolta.

Légpárnás repülők jelentek meg a székháznál, vízzel próbálták eloltani a lángoló forradalmat. A lány mégis nevetett, hisz, ha sikerülne is nekik eloltani a lángokat, a tömeget már nem állíthatják meg, a népet, kik most szabadságukért harcolnak. A Napvilág Társadalomnak vége. Csak egy személy kellett, akit az emberek követhetnek a háborúba, hogy kivívják maguknak a szabad életet. Egy kis tűz, hogy a zsarnokság porrá legyen.

Romina büszke volt magára, azért amit tett. Feladta tökéletesnek hitt életét, a pompát, a csillogó világot, parfüm illatú ifjúságát, hogy az éhezők, a nincstelenek szimbóluma legyen. Kyle szavai jutottak az eszébe: - Nem vagy te harcos, Romina! Fogd már fel! Eldobnád te ezt? Eldobnád a boldogságot? Apád csalódna benned, ha látná, kiket védsz.

Könnyek szöktek a szemébe, de a forróság felszárította azokat.

- Apám csalódna, de anyám büszke lesz – mondta s lehajította a hegyről az égő botját.

Kifújta a levegőt, végre megnyugvás költözött a szívébe. Közönyösen vetett még egy pillantást művére. Halkan felolvasta az égő betűket: H-O-L-D.

- Mert a Harcoló Országoknak Lesz Demokráciája! – kiáltotta.

Ekkor egy katonai légpárnás jelent meg Romina előtt. Lézerfegyveres kommandósok utasították együtt működésre. Ám a lány nem hallgatott rájuk. Futásnak eredtet, persze rá lőttek s egy bénító lövedékkel háton találták. A földre esett, szájába a föld vasas íze keveredett vérével. Tudatán volt, csak nem bírt mozogni, akkor is mikor a katonák elfogták és a repülőre rakták, és akkor is, mikor felszálltak. Hallotta a megszokott zúgó hangot, amit a légpárnás kiad a hajtóművek bekapcsolásakor.

Csalódottnak kellett volna lennie. Elfogták, valószínűleg megkínozzák, aztán nyilvánosan kivégzik, hogy az emberek lássák, tudják, hogy a remény csak illúzió. Nincsen esélyük a rendszer ellen, mert mindig neki van igaza és ő nyer. De Romina mégis mosolygott, annak ellenére, hogy le volt bénulva, a szemét se tudta becsukni. Mosoly maradt az arcán, mert tudta a rendszer bármit tehet, a futótűz elindult s az Isten sem állíthatja meg.


köszi :)
nOémi

ChristinDor írta...

Sziasztok! Nekem ez a történet bontakozott ki a zene által. Remélem valamennyire tetszeni fog.

A bukás után

A diadal, amit oly régóta vártam elmaradt. Helyette felperzselt vidék, megtört lelkek, összeroppant testek s sivár szenvedés tölti be a bíborvörösben úszó harcteret. A birodalmam, amit apám épített fel, amit örökül hagyott rám a dögkeselyűk martalékává vált. Most azok, akik életüket adták e kegyetlenségnek a feledés homályába vész el. A túlélők, akikben van némi lélek rabláncon halad tovább egy új, de annál zordabb világba. S köztük vagyok én is.
Én Warrick Myron, aki mind közül a legjobb s leghatalmasabb egyetlen sorsdöntő ütközet által letaszítottá vált. Olyanok közé, akiket messzire elkerültem, s akiket én magam is csak eltaposni kívánt férgeknek tartottam. Mocskos halandók, akik sosem harcoltak, sosem éltek, sosem értek el semmit. Szegények, betegek és hitványak.
Harcra termettem. Születésem óta másra sem neveltek csakhogy a Myron Birodalom élén állva vezessem seregeim. S mialatt birodalmam határait egyre bővítettem, addig nemes asszonyok méhébe örököseim fejlődtek tovább. Küzdöttem, kitöröltem a fájdalmat, ami egy harcos életében ismeretlen fogalom. Célokat tűztem magam elé, hogy a leghatalmasabb uralkodóvá válhassak. Életem egyetlen pillanatnak élt, hogy megismerjék a nevem.
Sérüléseim ellenére s a súlyos bilincsek, amelyek szabadságomat végérvényesen korlátozták a poros, göröngyös úton próbáltam ugyanaz a kimért, magabiztos, félelmet keltő vezér maradni, aki mindig is voltam. Azok a megpróbáltatások, amiket apám mért rám távolinak és alulmaradtnak tűnt ehhez képest. Az izmaim megfeszültek, a csontjaim minden egyes lépésnél egyre inkább azt éreztette velem, hogy én magam is csak egy ember vagyok. Egy jelentéktelen ember, akit megfosztottak rangjától, vagyonától, otthonától, becsületétől… Becsület. Mily drága egy szó. Mily elveszett.
Felnéztem. A horizonthoz közeledett a Nap. Az oly nagy becsben tartott aranyló fénysugár. Az éltető erő. A fényes korongot beleolvasztottam az íriszembe, mert tudtam ez az utolsó, hogy láthattam. Amint tömlöcbe vetetnek mindez csak az elmém egy szegletében él tovább. Ironikus mosollyal köszöntem el az egykor csodálatosnak hitt, ám rangon alulinak vélt világtól. Tekintetem elsiklott a ragyogó égitesttől s egy másik töltötte be hiányát.
Ő, aki tele élettel, egyszerűséggel s tökéletességgel született e földi létbe. Egy gyermekien tiszta, nemes szívű, ám mindinkább vonzó, gyönyörű és bátor nőszemély. Az, akiről mindenki azt hitte, hogy jámbor lélek. Egy cseléd lánya. Hazugság! Gonosz pillantást vetettem rá, de ő kitartóan s büszkén nézett vissza rám. Szemében merő fájdalom sugárzott. Ha megbánásért esedezne, sem tudna már meghatni. Elárult, pedig a legfinomabb kelmékbe öltöztettem, a legpuhább ágyban fekhetett, királyi étekkel telíthette hasát, a legédesebb borral hűsíthette magát. Mindez azért, hogy aztán hátba döfjön. Ha nem lennének a bilincsek s körülöttünk katonák, már rég a kezeim között lelné halálát.
Mézszőke haját a lenge szél borzolta. Ajka mozogni kezdett. Szeme könnyben úszott. Kezei finoman hasára siklott s belém egy új, eddig ismeretlen erő nyilallt. Értetlenül meredtem rá. Tudni akartam miféle boszorkánnyal van dolgom. Dühödten ráncigáltam a láncaim, miközben félrelöktem mindenkit, aki csak az utamban állt. Szememet nem véve le róla feléje igyekeztem. Láttam rajta a félelmet és az ijedtséget, de most semmi más nem érdekelt, csak az, hogy elérjem. A következő pillanatban éles fájdalom hasított a tarkómba és a hátamba. Az utolsó kép mégis az ő gyönyörű arca volt.

Jega írta...

Sziasztok, nekem egy fantasztikus történet jött az agyamba a zene hallgatása közben.

A napvilág halála

Benjamin a barlangjuk ajtajában állt és meredten bámult az ég felé. Fázósan összehúzta magán a kabátját és csendesen sírni kezdett. Rettenetes éhség marta gyomrát, de mára már elfogyott az utolsó morzsa éleleme is. Csak vizet ihatott, az még volt a kutakban.

A mama és az összes szomszéd barlanglakó holtan fekszik a barlangok mélyén, ami most már örökre a koporsójuk lett. Soha senki nem fog imát mondani a sírjuknál, és nem fog felettük virág nyílni, mert a virágok is elpusztultak, mind egy szálig.

Benjámin csak állt az ajtóban és bámult felfelé, bár rég elhagyta a remény, hogy a sűrű szürkeségben meglátja a napot valaha. Nincs fény, nincs áram, nincs hír, csak halottak, szürkeség mindenfelé. Napról napra hidegebb reggelekre ébredt.

Agyában csak egyetlen gondolat volt, elindulni valamerre, hátha találkozik egy élővel és összefognak, élelmet keresnek. De tudta már, hogy ez csak vágy marad, nincs ereje az úthoz. Félt a kegyetlen igazságtól, hogy nincsen élő ember a környéken.Talán valahol élnek még és helikopterrel körbejárják a hegyeket is.Érezte, ez is csak hiú remény.

Benjámin a tíz éves iráni kisfiú fagyott teste a barlang ajtajában feküdt, nyitott szeme az ég felé meredt, ahonnan oly hirtelen eltűnt a napvilág, és vele együtt az élet. Ő volt a Föld utolsó halottja 2028 májusán, amikor a szépséges kék bolygónk, hófehér fagyott hógolyóvá vált, egy kisbolygó tragikus látogatása után.

Szatti írta...

Szia Aeris!

Nagyon tetszett az írásod és maga az ötlet, hogy Amor és Pszyché mítosza köré építetted a történetet. Gyönyörűen fogalmaztál, nagyszerű alkotás. Gratulálok és örülök, hogy olvashattalak:) Nagyon tetszett. Puszi!

Szatti írta...

Szia NoÉmi:)

A sci-fi tényleg érződött kicsit, de ez adta meg az ízét a történetnek és örülök, hogy a zene mind téged és a többieket is ennyire megihletett. Jó látni, hogy szépen érkeznek a művek:) Nagyszerű volt a történeted, izgalmas és fordulatos. Gratulálok neked is és köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Szia ChristinDor!

Bámulatos volt az írásod. Lebilincselő és igazán megkapó. Gyönyörűen fogalmaztál, jól vitted előre a cselekményt. Rendkívülit és különlegeset alkottál, nem is tudok mást hozzáfűzni:) Gratulálok neked, fantasztikus voltál!

Szatti írta...

Szia Jega!

Látom, ez a napvilág téma mindenkit nagyon inspirált:) A történeted nagyszerű volt, elgondolkodtató és kicsit rémisztő is, a jövő előrevetítése szempontjából:) Talán amiatt is, hogy annyi mindent hallani a 2012-vel kapcsolatban. Nagyon tetszett a történeted. Egyedi volt! Puszi és köszönöm, hogy írtál!

B(o)londe írta...

Örökké az álmaimban


Nem hordott kabátot a Nap, nekem sem kellett. Elmosolyodva terültem a harmatos fűbe, olyan kuszamód, cipőm fűfoltos talpa felülre került, lentre meg a fejem huppant. Alig bírt bármit is nyalogatni rajtam a szellő, néha aláfújt a hajamnak, csikizte-csiklandozta az amúgy is gabalyos fülbevalómat meg a nyakamban lógó bronzos gyöngyfüzért. De békén hagyott. Még a lélegzet is óvatosan ereszkedett belém, hűvössel töltve a tüdőmet és az ujjbegyeimet, vigyázva a törékeny mosolyomra. Félszemmel az emelkedő mellkasomra sandítottam, de aztán vállvonva hunytam le a szemem. Joe úgyis a szemhéjamra volt rajzolva.
-Minden megváltozik.
-Tudom - nyújtózva emeltem a karomat, hogy végigsikálja a füvet, aztán összeráncoltam a homlokomat - De még itt vagy.
Nem válaszolt.
Kicsit meglibabőröztetett a bújócskázó szél.
-Addig semmi baj nem lesz - suttogtam.
Joe belémnézett, nem volt nehéz dolga, az íriszemen élt.
-Tudod, hogy magamtól nem tudok elmenni.
-Akkor ne menj.
Zizzenve hullott pár sárga levél az éterbe, hogy kergetőzzenek egyet. Egy az orromra szállt, lefújtam.
-Megígérted... - súgta Joe.
-Meggondoltam magam.
-Miért? - kérdezte Joe és a homloküregembe nézett - Már semmi értelme sincs.
-Tán nem fogok hiányozni, azért mondod.
-Csak egy gondolat vagyok.
Csak egy gondolat! A mosolyom reszketni kezdett. Összeráztam a fülbevalóimat.
-Te vagy mindenem!
Joe belelépett a fejembe és törökülésbe ült. Nadrágja megfakult, szakadozott lett az évek során, haját megcincálta az öreg-szenilis fájdalom, borosta serkent az arcán s néhány apró szarkaláb. Megviseltem. Aprót simított valamelyik idegpályámon, félmosollyá fakultam és érezni kezdtem, ahogy fűről beszívja a hajam a nedvességet.
Joe a tenyerébe hajtotta az arcát, majd a lassan fodrozódó könnycsatornámba lógatta a lábát. Elnézően ringatózott minden.
-El kell engedned, nem kellek én már neked.
-De te adsz értelmet!
-Ráncos lettem, lefogytam, össze vagyok karcolva, meg is koptam. Szerintem kopaszodom. Nem vagyok én már szerelem.
-Te vagy a mindenem! - visszarántottam a karom a fülem mellől, de nem mertem mozdulni. Lassan szédelegtem. Rebegtek a szempilláim. Féltem, hogy egy hirtelen mozdulattal kinyitom a szemem, én a kabát nélküli Napba nézek, ő meg eltűnik.
-Csak egy gondolat vagyok - mondta Joe, s lassan feltápászkodott - Figyelj, megbeszéltük. Engedj ki. Hadd menjek...
Utoljára húztam össze a szemem.
-Emma, nyisd ki. Értsd meg, nem én vagyok minden, hanem te!
Hideg nyilallt belém, mert a hátam átázott, a mellkasomra pedig egy falevél esett. A fény belevibrált a szemembe. Mire újra becsuktam a szemem, már nem volt ott.
A tarkóm alá gyömöszöltem a kezem, és visszaszívtam a szememből a könnyeimet.
-Szia Joe. Este akkor is találkozunk...

Viki írta...

Sziasztok, én az 5.zenét választottam:

VÁRAKOZÁS


Fájdalmas volt az elválás. Próbáltam minél jobban kiélvezni az utolsó perceket: beleszagoltam a nyakába, és amikor megcsókolt, behunyt szemmel koncentráltam, hogy majd magányos estéken fel tudjam idézni ölelése minden egyes mozzanatát. Majd elérkezett a búcsú pillanata. Megkövülve néztem, ahogy léptei távolodnak a hóval borított ösvényen, és ahogy delejes alakja eltűnik a fenyvesek között.
Az egyedüllét hatására hibái feledésbe merültek, egy férfit láttam csupán, aki őrülten akar engem, és aki szenvedélyes szerelemmel szeret. Reggelente szokásommá vált, hogy kiszaladjak a postaládához, jött-e levél tőle. Tisztában voltam vele, hogy a háborúban a férfiak nem írogatnak minden héten levelet a kedvesüknek, de én mégis reménykedtem. Eltelt egy tél, majd lassan kezdett kibontakozni a tavasz. Virágba borult minden, kivéve a szívemet. A köztünk lévő szerelmi kötelék, amit már-már természetesnek éreztem, most hirtelen elérhetetlen távolságba került. Hónapok óta nem kaptam hírt felőle. Egyre gyakrabban jelent meg az álmaimban, sebesülten, ijesztő tankok között elterülve. Gyötört a kétség, hogy él-e még, vagy már örökre elveszítettem?
Beköszöntött július hava, mikor a postás egy levélkét dobott be az udvaromra. Ziláltan, reszkető kezekkel nyúltam az aprócska levél után, és amikor megláttam a kézírását, könnyes szemmel téptem fel a borítékot. Végre hírt adott magáról. Soraiból éreztem a megtörtséget és a háborús borzalmak okozta fájdalmat, de a vágyat is, ami végül arra kényszerítette, hogy hazatérjen hozzám.
Kebleimhez szorítottam a levelet, hogy az illata, ami a lapok közé vegyült, beleivódjon bőröm pórusaiba. Érezni akartam, szorosan hozzátapadni, hogy a szivdobbanásait is hallhassam. Szemeimből könnycseppek buggyantak ki, a sóvárgó szerelem könnyei...

Szatti írta...

Szia Bolonde!

Gyönyörűt írtál... szebbet és találóbbat nem tudok mondani az alkotásodra. Fantasztikusan oldottad meg a feladatot. Lenyűgöztél:) Gratulálok:)

Szatti írta...

Szia Viki!

Meghatóak voltak a gondolataid és az érzelmek, amiket leírtál. Nagyon tetszett a téma, ahogyan elképzelted és hogy egy ilyen szerelmet ábrázoltál, amelyben vágyakozunk és nem lehetünk együtt azzal, akit szeretünk. Köszönöm, hogy írtál. Puszi:)

Niki írta...

Sziasztok! Engem a legelső zene ihletett meg. :)

Örökké az álmaimban

Az első dolog, amit megláttam, az ő volt. Ott állt egyedül a tengerpart szélén nekem háttal. A langyos szellő borzolta a haját, miközben lassan botorkáltam felé. Mezítláb volt, ahogyan én is, így a kissé hideg tengervíz nyaldosta a lábunkat.
Ahogy mögé értem, megöleltem. Mélyet szippantottam illatából, habár tudtam, ez mind csak a képzeletem. De jól emlékeztem arra, milyen is volt ő valójában. Nálam jobban senki nem ismehette őt.
- Hiányoztál - suttogtam, mert féltem, hogy hangos szavammal megtöröm a varázst. De neki ez is épp elegendő volt ahhoz, hogy észhez térjen, s elhúzódjon.
- Egyszer úgyis el kellessz engedned - mondta, majd felém fordult. Szavai határozottak voltak, de a szemeiben mást láttam. Mindig meg tudtam mondani, mire gondol, amint belepillantottam szürkéskék íriszébe. Maradni akart, de féltett engem.
- Soha - jelentettem ki, miközben tovább tanulmányoztam szemeit. Teljesen el tudtam veszni bennük, akár egy másodperc alatt is. Most a dühöt véltem felfedezni bennük.
- Nem érted, hogy ez nem normális? Én már halott vagyok.
- Nem érdekel - ráztam meg a fejem. Miért akar eltaszítani magától? Miért nem élvezi ki inkább ezt a kis időt, ami nekünk jutott? Miért?
A könnyek némán kezdtek lefolyni az arcomon. Nem igazán tudtam miért sírok. A dühtől? A csalódottságtól? Netalántán a szomorúságtól? Vagy mindegyiktől?
- Csss... Ne sírj! - Jött közelebb, majd arcomat megfogva, letörölte a könnyeimet, de azok megállíthatatlanul folytak tovább a mélybe.
- De nem akarsz itt lenni... velem.
- Nem maradhatok veled örökké. El kell engedned!
- Nem! - kiáltottam rá hisztérikusan.
- Dehogynem!
- De... szeretlek - mondtam ki a bűvös szót, majd közelebb hajoltam hozzá, s megcsókoltam. Minden érzelmemet belevittem, hogy tudja a szavaim nem hazudnak. Szeretem őt. Egyre jobban belemélyültünk, amikor egyszer csak eltolt magától.
- Mi... mi az? - kérdeztem meglepetten.
- Sajnálom - suttogta, majd hátranézett. Követtem tekintetét, ami egy óriási cunamihoz vezetett. A szemeim tágra nyíltak a meglepetéstől, mert mindössze már csak két méterre volt tőlünk.
- Én is szeretlek - mosolyodott el, majd ránkzúdult a víztömeg. Megpróbáltam megfogni a kezét, de az ujjaim kicsúsztak az övéiből.
A sós víz lassacskán kezdte ellepni a tüdőmet, de én csak egy valamire tudtam gondolni: megint elveszítettem. Próbáltam levegőt venni, de csak a maró víz áramlott be az orromon, és a számon keresztül. Megfulladtam...
A szemem hirtelen pattant ki, s ültem fel. A levegőt kapkodtam, miközben körülnéztem, hol vagyok. A szobámban. Az ágyamban. A jó meleg paplanom alatt.
Csak álmodtam. Megint.
Lehunytam a szemem, s visszadőltem az ágyra. Hiába mondta azt, hogy engedjem el, úgysem fogom. Már örökre itt fog velem maradni, a szívemben. Ha kell, az álmaimon keresztül, de legyen velem...

Szatti írta...

Szia Niki!

Először, elnézésedet kérem, hogy eddig nem válaszoltam a történetedre. Már korábban észrevettem, csak akadt valami dolgom, kiment a fejemből és később elkerülte a figyelmem. Az írásod nagyon megható és szívhez szóló volt. Nagyon tetszett, ahogyan leírtad az érzelmeket és a gondolatokat. Nagyon örülök, hogy írtál és még egyszer ne haragudj a késői válaszom miatt:)

Konek írta...

Kayra sikerén felbátorodva én is egy verset írtam :)

A bukás után

Elbuktam, elestem,
A Hegy teteje
Nem vonzhat ennyire.
Elbuktam, elestem,
De mégis felálltam,
És tovább másztam.
Elbuktam, elestem,
Mégis tovább megyek,
A Hegyet meg kell fejtenem.
Elbukok, elesek,
Fel kell, hogy álljak,
A Hegycsúcs nem várhat,
Újra és újra,
El kell, hogy bukjak,
Hogy tovább menni tudjak.

Syro írta...

Szia Szatti!
Igen megint az utolsó pillanatban :)
A gyönyörű országot választottam, sajna megint csak szűkös mennyiségű időm volt, de azért remélem, még megüti a szintet :)


… emlékszel, mikor megtaláltuk az elveszettnek hitt mezőt? Kellemes lágy szellő simogatta a zöldellő rétet, s a fák katonásan sorakoztak őszi ruhájukban körülötte. Büszkén meredeztek az ég felé pompás öltözetükben. Nem messze hegy magaslott, zöld síkságokkal és fehér foltokkal tarkítva, majd ahogy a szem feljebb siklott, megláttuk a hegycsúcsot, melyet az örök hó és jég tartott fogságban.
- Emlékszel?
- Igen – válaszolta és halvány mosoly suhant át merengő arcán. Újabb emlék kell, zakatolt az agyam. Meg is van!
- Emlékszel, mikor a magas tónál voltunk? Az ég azúrkéken magaslott felettünk. A levegő hűsen vont karjaiba, de nem fáztunk, a látvány, hogy amerre a szem ellátott, ezer hegyet engedett látnunk, és az a kristálytiszta tó. A nap apró gyémántokkal szórta tele a felszínét.
- Emlékszel rá?
- Igen.
Éreztem arcomon a leheletét, ahogy kiejtette a szót. Öleltem őt, ahogy csak bírtam reszkető kezem mellkasára fektettem, hogy érezze vele vagyok.
- Emlékszel? A múlt hónapban, mikor Jackékkel sátoroztunk, és meglepett minket egy őzike? Olyan más volt mint a többi, ő nem félt, de csak téged engedett a közelébe. Neked hagyta, hogy kézből etesd. Talán ő már érezte. Olyan békesség vett titeket körül, amit soha sem tapasztaltam, még akkor sem mikor mi ketten tényleg egyek voltunk. Annyi hely van amit, még látnod kell, kérlek légy erős, és ne menj el. Emlékszel, egyszer azt mondtad, ez egy gyönyörű ország, és te itt akarsz örökké élni, most mégis itt hagyod?
- Ez az én utam, nem én választottam – suttogta a hajamba. Könnyeim áztatták erős mellkasát, már nem tudtam nekik parancsolni, túlságosan fájt az elválás. Imádtam ezt az országot, annyi szépséget és csodát láttunk, most mégis szürkének és üresnek érzem. Keresem a szép emléketeket, a szebbnél szebb helyeket, de elmémen béklyó van. A félelem és kétségbeesés, hogy elhagy, nem engedi látnom mindazt ami jó volt.
Sírásom, halk szipogássá csendesült, már nem rajta nyugtattam a fejem. Ültem és figyeltem, őt, még hallani véltem szívverését, még elmém látni vélte kedves mosolyát. A nap is bekukucskált, de életet már nem talált. Az elmúlás hagyta itt fagyos zálogát, melyet örökre szívembe zártam.
- Mrs. Pots – hallottam meg a nővér hangját – sajnálom, el kell vinnünk őt. A fájdalomtól kábultan bólintottam, és többé nem láttam őt. Az ablakhoz sétáltam, és figyeltem a természet elevenségét, a burjánzó életet, melyet olyan nagyon szerettünk, hisz ez a gyönyörű ország volt az életünk.

Szatti írta...

Szia Konek!

Egyszerűek és mégis, sokat mondóak voltak a soraid:) Tetszett a kreativitásod és örülök, hogy alkottál:) Puszi

Szatti írta...

Szia Syro!

Nehezen és hosszan tudnám csak kifejteni, hogy miért fogott meg az írásod, de köszönöm az élményt, hogy olvashattam ezeket a gondolatokat. Mélyen érintettek és ismét csak gratulálni tudok neked. Fantasztikusat alkottál. Lenyűgözött. Köszönöm és puszillak!:)