2011. november 5., szombat

Szavakra hangolva!


Feladat: A megadott szavak segítségével alkossatok történetet. Bármilyen témában, bármilyen szereplőkkel. Minden rátok van bízva, a ti fantáziátokra, az egyedüli kikötés, hogy a szavaknak szerepelnie kell a történetben. 
Felhasználható szavak: Mint látjátok, három kategóriát adtunk meg. Fogalom, Tárgy és Helyszín. Mindegyik kategóriából kötelező egyet választanotok, így minimum három szóval dolgoztok, amellyel lesz egy helyszínetek, egy tárgyatok és egy fogalmatok, amely köré építitek a sztorit, de ezeken kívül még kettőt felhasználhattok, bármelyik csoportból. Tehát összesen öt szót engedünk felhasználásra. Ezt azért kötjük meg így, hogy ne hagyjatok ki egy csoportot se, viszont a további kettőt bármelyikből párosíthatjátok a meglévőkhöz.

Példa a feladathoz
Kötelező: fogalom-védelem; tárgy-gyertya; helyszín-pince; 
 További választott szavak: remény, szélharang.


Terjedelem: Egy komment, mint mindig! Aki ezt túllépi, kizárást von maga után! Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyire tudtok hosszan írni és részletesen felépíteni egy történetet, hanem hogy ebbe az egy kommentnyi terjedelembe mennyire tudtok a lényegre összpontosítva ismertetni mindent, amely meglenne egy 3-4 oldalas műben is. A megfelelő fogalmazás és kifejezés a lényeg, amelyeket várunk tőletek! Előre is köszönjük!

Felhasználható szavak
(ne felejtsétek el feltüntetni őket a kommentben, hogy tudjuk, melyekkel dolgoztatok!)


Fogalmak: próba, rettegés, összetartozás, vereség, beolvadás, vasakarat, védelem, szemben az árral, körforgás, világosság, halál, összeomlás, remény, extázis, bizalom.
Tárgyak: zsebóra, festmény, térkép, pipereszekrény, tabletták, álarc, gyertya, esernyő, medál, falevél, tűzifa, fecskendő, kampó, kavics, szélharang.
Helyszínek: stég, templom, klubhelyiség, erdei kunyhó, bolhapiac, kietlen utca, pince, üvegház.

32 megjegyzés:

Mili és Kylie írta...

Szia! Kylie vagyok és ezeket a szavakat választottam: fogalom: remény, próba, tárgy: medál, helyszín: templom.

Felejteni… az a legnehezebb. Csak egy pillanat volt, ami felkavart. Találkozott a tekintetünk sok év után ismét. Nem értettem szívem vad zakatolását. Talán ez egy próba? Rég elfelejtett emlékek törtek felszínre, durván, de határozottan. Félszegen bámultalak, hisz nem voltál egyedül…
Lehetett volna másképp is? Kérdeztem magamtól már oly sokszor, azóta.
Képek peregnek előttem… egy régi csók, ház sarkában meghitt búcsúk. Nagyszülők előli bújócska az esti órákban, harangszóig. Kiskori emlékek ezek. Álom volt csupán? Annyi minden változott az idők során.
Sosem voltam jó semmibe, ennyit tudnék magamról elmondani. Sokszor elfelejtek dolgokat, olykor fontosakat is. De mindig rá kell ébrednem, hogy azok a dolgok csak másoknak fontosak nem nekem. Ezt neveznék kötelességnek? Mert akkor trehány vagyok, azt beismerem. Haragot von maga után tettem, ami félelmet szül bennem. Félek az emberektől, bizalmatlan lettem az évek során.
Álarcot húztam, magam elé tettem, úgy sétálok az utcán szüntelen. Magamat keresem, a bennem szunnyadó tehetséget kutatom. Figyelmet akarok!
A templom körül sétáltam a minap, téged várlak. Kétségek gyötörnek, választ kerestem kételyeimre. A kétségekre, amik talán nem is léteznek. Félelem borítja a lelkem, ha arra gondolok nincs már esélyem. Elszalasztott évek peregnek le előttem, meg nem valósított álmok rohannak képzeletem mezején. Azokra a pillanatokra gondolok, amik a mienknek lehettek volna…
Nekem már csak ez jutott, hibbant elmém fantáziája!
Reménykedek, mert mit tehetnék mást, ha azt nem tudom, hogyan kell boldognak lenni. Elrontottam mindent.
Leteszem ide levelem… a medállal, amit eddig őrizgettem.

Szatti írta...

Szia Kylie!

Elgondolkodtatóak voltak a soraid. A merengő szó illene rá leginkább. Nagyon tetszett és főleg a dallamossága, ami szerintem csak véletlen, de végig úgy éreztem, mintha rímekben beszélnél:) Mélyek voltak a gondolataid, szomorúak, de mégis,ettől a majdnem versformától könnyeddé váltak, légiessé, ami nagyon tetszett benne. Az időkre viszont figyelj! Gyakran keverted a jelent a múlttal és itt nem arról az időről van szó, hogy múlt és jelen eseményeket említettél, hanem hogy egy mondatban a két időt használtad.

"A templom körül sétáltam a minap, téged várlak. Kétségek gyötörnek, választ kerestem kételyeimre."

Helyesen: A templom körül sétáltam a minap, téged vártalak. Kétségek gyötörtek, választ kerestem kételyeimre.

Így talán érthetőbb, példával. Erre vigyázz, mert zavaró tud lenni, még ha érthető is az, amiről írsz. Ettől eltekintve nagyon tetszett az írásod. Örülök, hogy alkottál!:)

Mili és Kylie írta...

Szia! Aranyos vagy, köszi, hogy szóltál. Máskor jobban odafigyelek. Kylie

Dia.(: írta...

Sziasztok! Ez is fantasztikus feladat volt.(:

STÉG-KAVICS-ÖSSZEOMLÁS-REMÉNY-VASAKARAT

Az emberek igen gyöngék. Valamiért egész életükön keresztül harcolnak, aztán jön egy akadály és már is feladják.
Sok idő után jöttem újra haza. Egyedül vagyok, mint mindig, csak Leo, a vörös cicám bújik a lábamhoz. Kiülök a házamhoz közeli folyó stégjére, gondolkozni. Csak nézem a folyó sodrását, néha belepiszkálok egy-egy hullámba a lábammal, és nagyokat sóhajtozom. Jól esik végre itthon lenni. Teniszező vagyok, az év 365 napjából 300-at a világ különböző pontjain töltök, azzal a céllal, hogy megtaláljam a nyeréshez vezető utat. Most azért vagyok itthon, mert ezt az utat igen nagyon eltorlaszolták. Világ életemben vasakaratom volt. Küzdöttem, az álmaimért, azért, hogy legyen belőlem valaki. Sohasem állt mögöttem senki, se a szüleim, se a barátaim, senki. Mindenki úgy tekintett rá, mint egy hóbortra, ami majd elmúlik. Én azonban kitartottam, és profi játékos lett belőlem. Sohasem voltam a legjobb. Nem vezettem a világranglistát, nem nyertem nagy versenyeket, nem voltam világbajnok, de elmondhattam, hogy a nevem ott szerepel a hivatásos ranglistán. Boldog voltam így, azt hiszem. De most, jöttek a vereségek, a sérülések, és az összeomlás szélére kerültem. Sőt, azt hiszem, most már kimondhatom, hogy összeomlottam. Hogy is mondják? Be telt a pohár? Áh, annál sokkal több. Inkább összetört. Az újságok szalagcímei vízhangzanak a fejemben: 'LORA HARRISNAK ABBA KELL HAGYNIA', 'ITT ÉR VÉGET EGY ÁLOM?', 'MÉGSEM VÁLTOTTA BE A HOZZÁ FŰZÖTT REMÉNYEKET'
Úgy gondoltam, ha hazajövök, újra megtalálom önmagam. Rettegek a pályafutásom végétől, mert soha sem csináltam mást. Nem tudom mihez értek és mihez nem, a teniszen kívül. Nem tudom, mi az élet. Elnevetem magam. Szánalmasnak tűnök, még így saját magamnak is. Egy dalt kezdek dudorászni, egy régi Roy Clark balladát, amiről még anno, egy teniszező önéletrajzában olvastam.

"Még küszködünk és úgy teszünk, mintha nem lenne késő."

Dühös vagyok magamra. Miféle szánalmas lény az ember, aki mindig meghátrál? Legszívesebben pofáncsapnám magam, azért mert én is ezt teszem. Már emelem is a kezem, de rá kell jönnöm, én is pont ez a szánalmas ember vagyok. A meghátrálós, feladós fajta. Mérgemben lefutok a stégről és megmarkolok pár kavicsot a parton lévők közül. Kihalászok a táskámból egy filctollat és ráfirkantom az elsőre: akadályok. Belehajítom a vízbe. A következőre: félelem. Ez még messzebb repül. Már csak egy kavics marad a kezemben, egy kicsi, szép színű, sima felületű kavics. Pont olyan kicsi, mint az én reményeim. Fogom a filctollat és szép betűkkel ráírom: remény. Besétálok a stég végéig és a kezem elidőzik a víz felett. Nem dobom be végül, vállamra akasztom a táskát és elsétálok. Ahogy lelépek a fapadlóról, hírtelen megpördülök és olyan erővel hajítom a reményeimet a vízbe, amilyet csak egy igazi teniszező tud produkálni.

Szatti írta...

Szia Dia!:)

Bámulatos kis alkotást írtál, mint mindig:) Nagyon tetszett az egész történet, de legfőképp a vége. Nagyszerű és fantasztikus! Köszönöm, hogy írtál!:)

Viki írta...

Fogalom:RETTEGÉS, tárgy: GYERTYA, helyszín:PINCE




A hang a pincéből eredt. Üvegcsörömpölés, majd néma csend. A félelemtől a gyomrom mogyorónyira szűkült. Ha Jonny itthon lett volna, bizonyára a háta mögé bújok sikongatva, és megkérem, hogy nézzen körül az alagsorban. De Jonny már a hajnali géppel elrepült, így egyetlen választásom maradt. Minden erőmet összeszedve benyúltam a retikülömbe a zsebkésért, és kipattintottam. Selyempongyolámat magam köré tekertem, majd óvatosan lenyomtam a pince vaskilincsét. Egy újabb kísérteties zörej... A szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, hogy rögtön elájulok.
Milyen keserű halál lenne! Gyönge testem eszméletlenül gurulna le a lépcsőn, majd valaki pár nap múlva rám találna vérző fejjel, halálsápadtan, a sötét pincém fogságában. A gyertya a kezemben pislákolva égett. Remegő kézfejemre rácsöppent a forró viasz, de nem bántam; dermesztően hűvös volt odalent. Testemet szorosan odatapasztottam az agyagos, földszagú falhoz, úgy osontam óvatosan a hang felé. A kaparás mostmár folyamatosan hallatszott. A rettegés felemésztette maradék bátorságomat is, egy tapodtat sem bírtam mozdulni. Lehet, hogy az a valami hall engem, és ő is ugyanúgy fél, mint én? Mélyet lélegeztem a nyirkos levegőből, hogy erőt gyűjtsek, majd a kést magam előtt tartva lépkedtem egyre közelebb a zaj forrásához. Hirtelen egy darabka kőbe botlottam, mire az égő gyertya kirepült a kezemből, és a pince sarkában landolt...
Ekkor vettem észre, hogy a sárgás fénynyalábban egy rémült galamb pislog, miközben szárnyaival verdesve próbál menekülni a fény felé. Halálsikolyom lágy nevetésbe torkollott. Tenyerembe vettem a csapdába esett madarat, és szabadjára eresztettem a törött ablakon keresztül.

Mili és Kylie írta...

Szia! Mili vagyok.
Halál, stég, vereség, szélharang,remény.

Arcomat fújja, lágyan cirógatja a hűs szellő. Hosszú hajam a nyakamat csiklandozza, ahogy meglebbenti pajkos játékával. Friss óceánillat árad szét a testemben, felfrissít, mélyeket lélegzem…
Elveszett és magányos vagyok, sós könnyeim az arcomat mossák. Hallom a szélharag ismerős játékát fülemben.
Lenézek s a mélyben a habos hullámok a partot ostromolják. Követelőzően csapódnak a kemény sziklákhoz, csak az a pár pillanat együttlét jutott nekik, amíg a víz szeretve öleli keblére és szinte sóhajtva húzódik vissza. Hallani lehet, ahogy újra és újra próbálkozik, szüntelenül a partot ostromolja, de hiába. Szerelmét nem érheti el soha, de nem adja fel, az idők végezetéig küzd, és apránként meghódítja kedvesét. Akármilyen keménynek látszik is a szikla, idővel megadja magát.
Talán nekem is ezt kellett volna tennem? Küzdeni és kitartani, amíg meg nem hódítom szerelmem kőkemény szívét…
A távolban a szélharang még mindig csilingel… most már késő… feladtam, vereséget szenvedtem. Csak könnyeim közt reménykedhetek, hogy egyszer az életben jól döntök. Lenézek a stégről, mélyen, a hullámzó semmibe és már zuhanok is az édes halál, a megváltás felé…

Kayra írta...

Mivel ötszöri átolvasás után sem találtam arra kikötést, hogy vers nem lehet, ezért én verset írtam. Első, szóval ne kövezzetek!

Választott szavak: összeomlás-extázis-gyertya-tabletták-templom


Óh, hogy égnél még mélyebben te kínzó gyötrelem,
Mikor jéghideg kezedet ölembe helyezem.
Sírva énekelve dúdolom dalod,
Reménykedve hogy talán meghallod.

Sikítok, ordítok, hogy már nem érdekelsz, és nem figyelek rád.
Csak még egyszer mond, hogy nincs szükségem rád.
Kimondott betűid a húsom alá hatolnak,
De büszkén csak azt mondom, na, menj, utállak!

Extázisban merengve felejteni próbálsz,
Még végül meggyőzöd magad, hogy mennyire utálsz.
A halál árnyékában motyogsz valamit halkan
Ahogy egyre jobban körül ölel a mennyei paplan.

Öntudatlanul hagyod, hogy elmerülj benne,
Mert hagytad, hogy tabletták legyenek a jegyed a mennybe.
Magamat okolom, hogy hagytalak elmenni
És nem tudtam búcsúzásul csak sértőket mondani.

Ibolya ajkadat csókolnám ezerszer
Csak szidnál még tovább naponta, nem egyszer.
Veszekedjünk, verekedjünk, mert hiányzik a lényed
Csak te vagy, aki megért és megóv, hát nem érted?

Most templomban mantrázva borulok le térdre
És fohászkodom hozzá, hogy ő is óvjon meg téged.
Beletörődve fújom el az érted gyújtott gyertyát
És hagyom el vesztesként a menedéket nyújtó bástyát.

Minden, ami voltam általad megszűnt létezni,
Csak várom már, mikor tudunk újra beszélni.
Magamtól nem megyek, jöjjön ő, ha kellek!
De, ha hívsz, tudod úgyis ott termek.

Óh, hogy égnél lassabban te kínzó gyötrelem,
Mikor végre kezed elengedem,
Sírva, énekelve vonulok tovább
És hagyom el az összeomlás várát.

Kayra írta...

Ha esetleg ezzel mégis kizárattam magam, akkor sebaj, de ennek ki kellett jönnie, még akkor, is ha ide nem jó :)
Sok sikert a többi pályázónak is!

Szatti írta...

Szia Viki!

Nagyon tetszett, ahogyan a végsőkig húzod feszíted a dolgokat, fokozod az izgalmat. Nagyon jól teremtetted meg ezt a hangulatot. Tetszett a történeted, főleg a végének a kedves, egyszerű lezárása:) Köszönöm az élményt, puszi!

Szatti írta...

Szia Mili!

Amint a végére értem a történetednek, az első gondolatom az volt, hogy neked és Kylie-nek is érdemes lenne a versírással próbálkozni:) Ahogy írtok, fogalmaztok, van egy belső ritmusa, lüktetése a mondataitoknak, és ebből a történetből is, akárcsak a Kylie-ből, lehetne egy verset is írni. Nagyon tetszett, szépen fogalmaztál, gyönyörű kis alkotás:) Köszönöm az élményt, gratulálok neked!

Szatti írta...

Szia Kayra!

Nem vagy kizárva a versenyből, nyugi:) A kizárás csak az 1 komment meghaladásával történik, de nem kötöttem ki, hogy milyen formában alkossatok, és nagyon örülök, hogy a feladat megihletett olyannyira, hogy vers formában megalkosd. Nagyon tetszettek a soraid és a gondolataid, az pedig tényleg figyelemre méltó, hogy az első versed ilyen szépre sikeredett:) Gratulálok hozzá és nagyon tetszett! Köszönöm, hogy írtál!:)

Aeris írta...

Egy szakadt, dohos kanapén feküdtem, gondosan betakarva. Hamar felismertem a kis erdei kunyhót, ahol már hetek óta nem jártam. Ide is belopódzott a tél szaga és hőmérséklete, csípett a hideg a takaró ellenére is.
- Felébredtél – Kellemes hang törte meg a csendet, majd tulajdonosa leült az előttem lévő kisasztalra.
- Shane – próbáltam mondani, de csak erőtlen suttogás hagyta el a számat. – Miért vagyunk itt?
Fagyosan sóhajtott. – Elraboltalak a kórházból. Mindenki téged keres, ezért idehoztalak.
- Miért is? – kérdeztem.
- Miattam majdnem megölt a Vadász. – Ellágyult az arca. – Meg akarlak védeni.
- Melegebb helyen nem lehetetne? – csipkelődtem rekedt hangon, de az arca megkeményedett. – Ó, ez megint valami boszorkányosdi? – nevettem fel, de semmi reakció. – Nem lesz bajom az infúzió nélkül? – próbálkoztam tovább.
- Soha nem bántanálak. – Alig mondta el, már az ajkamon éreztem az övét. Szinte fájt. Olyan csók volt, amibe majd beleszorul az ember szíve.
- Áu! – kiáltottam, mikor a nyakamat a kelleténél jobban elfordítottam. Visszaült az asztalra.
- Bocsánat – mondta szomorúan. Kezdtem rosszul érezni magam.
- Semmiség, de ne legyen ilyen bánatos pofid, rossz rád nézni – szóltam rá, mire a szája erőltetett mosolyra húzódott. – Oké – adtam fel –, essünk túl a hókuszpókuszon. Itt megfagyok.
– Ja, így lesz a legjobb – bólintott, és előhúzott a kabátjából egy kopott, karcos zsebórát. Habozva felpattintotta, majd a szemembe nézett. Rögtön rájöttem, hogy baj van.
– Mit csinálsz? – Pillantottam az órára, aminek a mutatója elkezdett forogni – visszafelé.
- El fogsz felejteni – suttogta. – Csak így tudlak megvédeni.
- Nem – tiltakoztam, és próbáltam felkelni, de egy különös erő visszatartott. – Shane. – Nem nézett rám. – Nézz a szemembe, hallod? Mi összetartozunk, nem választhatsz szét – kiabáltam, majd éles szúrást éreztem a mellkasomban.
- Shane, mit csinálsz? – nyögtem, amennyire tudtam. Könnyes volt a szemem, és sírni támadt kedvem. – Miért vagyunk itt? – suttogtam, mert több hangot nem tudtam magamból kipréselni. Rám nézett. Patakzott a könnye, rázkódott a teste. Soha nem láttam ilyennek. – Mi a baj? – kérdeztem aggódva, de nem felelt. Furcsa tikkelést hallottam, amitől majd felrobbant a fejem. A hang irányába néztem. Shane egy láncos zsebórát tartott a kezében, aminek a mutatója sebesen pörgött.
- Á! – Olyan éles fájdalmat éreztem a szívemnél, hogy azt hittem, azonnal belepusztulok. Előtört belőlem a zokogás. – Shane, ugye? - krákogtam, felidézve magamban a fiú nevét, akivel egyszer összefutottam a kunyhónál. Nem tudtam, miért vagyunk itt, nem is érdekelt. Minden erőmet összeszedtem, hogy beszélni tudjak. – Hívj már egy mentőt. – Hatalmas levegőt vettem, félve, hogy az lesz az utolsó.
Egy fiú ült előttem, némán nézve, ahogy szenvedek.
– Ki a… fene vagy? – A végére elhalt a hangom. Homályos lett a kép, és mindenem fájt, főleg a mellkasom. – Kérlek – nyöszörögtem segítségért. Válaszul olyan szívet tépően zokogott fel, hogy elállt a szakadozó lélegzetem.
Megcsókolt, szenvedésem kellős közepén. Égető, maró érzés volt, mintha savba mártotta volna az ajkait. Beleordítottam a csókba, mire elhúzódott, majd a nyakamhoz nyúlt. Egy laza mozdulatba került, hogy leszakítsa rólam a medált, amit a nagyitól kaptam, hogy a barátom fotóját rakjam majd bele.
- Hé – nyúltam volna utána, de nem volt elég erőm.
Összemosódott minden, egy pacát láttam fölém magasodni. Az eddigi kattogó hang megszűnt, belém meg mintha kést döftek volna.
- Segítsen – vonyítottam, és minden erőmet latba vetve nyúltam felé, de az ujjaim csak súrolták, mert ellépett. – Kérem. – Hiába, az alak távolodott. Meg akar ölni, hagyni meghalni? Mit ártottam neki… hogy így büntet?
Gyilkosom hátranézett, majd egyszerűen átlépte a küszöböt, hadd kebelezzen be elevenen a szívemből induló, kongó üresség.

Aeris írta...

Nos, sziasztok! =D Már régóta olvasom a blogot, csendben meghúzódva, de ez a feladat olyan inspiráló volt, hogy muszáj volt alkotnom rá. Elég nehéz volt az, hogy már pár órája nyírbálom a szöveget, mert mindig túlléptem a határt, de végül is sikerült. =D

A szavaim: védelem, zsebóra, erdei kunyhó. A plusz kettő pedig: összetartozás és medál.

Nagyon élveztem a feladatot, és izgatottan várom a végeredményt =)

Szatti írta...

Szia Aeris!

Örülök, hogy alkottál a feladatra, mert igazán kár lett volna veszni hagyni egy ilyen remekművet:) Nagyon tetszett, gyönyörűen fogalmaztál és a választott szavak által egy nagyszerű történetet sikerült megalkotnod. Remélem, hogy a további feladatokra is szívesen írsz majd. Gratulálok és köszönöm a részvételed!

Névtelen írta...

Cylise története

A szavai: rettegés; álarc; pince; halál, vereség.

A pince falán színes girlandok lengedeztek.A régi,finom muzsika diszkósított változata az egész helyiséget betöltötte.Melyik idióta ötlete volt ez a maszkabál?Kezemben álarc kis pálcikán,abroncsos ruhám halkan susogott,ahogy próbáltam valamit kezdeni a zavaros ritmus közben a csípőmmel.Borzalom.
-Lea,drágaságom,hát eljöttél?–a fiú hangjára megfordultam.Dan közeledett felém,röhejes vámpírjelmezben.
-Helló,Dan…-meg se próbáltam kedvesen viselkedni vele.Utáltam, mikor a drágaságának titulál.Olyan undorító ilyenkor.A fiú megvillantotta hegyesre maszkírozott szemfogait.Visszafojtottam kitörni készülő kacagásom,mikor rájöttem,szexi akart lenni.
-Mi az,cica?–a megszólításnál elfintorodtam–,nem tetszenek a fogaim?Ha akarod,VIP keretek között megmutatom,mire képesek.
-Állítsd le magad,Dan!–hangom hideg volt,parancsoló-,nincs hozzád hangulatom… Ellenben… A bátyád hol van?
Kérdésemen, melyet huncut mosoly kíséretében tettem fel,kellőképp felhúzta magát.Vörös arccal,felvont orral,válasz nélkül faképnél hagyott.
Bár ő nem segített,így is könnyen megtaláltam a bátyját.A fiú fél fejjel a tömeg fölé magasodott.Épp nevetett,szájában hosszú szemfogak csillogtak.Most őszintén,ez valami családi hóbort?Mindegy.
Adam tekintete körbeszaladt a helyiségben,majd megállt rajtam.Száját csibészes mosolyra húzva elindult felém.Zavart tekintettel a poharamban lötykölődő rózsaszín folyadékot vizslattam,mikor felbukkant előttem.Ennyi idő alatt nem érhetett át a vonagló tömegen.Képtelenség.De lénye oly letaglózó volt,hogy minden gondolat kiszökött elmémből.
-Szia, Lea…-hangja mély volt, búgó.Azt hittem, ott,azon a szent helyen elájulok.
-Mit keresel itt,rajongó tömeg nélkül?
Bókján elpirultam.Mintha annyi fiú ugrálna mindig körül.Abszurd.
-Az előbb hajtottam el-gondoltam nyomuló kisöccsére. Elvigyorodott.A nyújtott fogak vággyal töltöttek el.Vajon ő is tesz nekem olyan ajánlatot? Mert ha igen...
-Azt hiszem, kihasználom, hogy nem legyeskedik itt-karjait derekam köré fonta és magához vont. A vér hangosan dobolt a fülemben.Tudtam, hogy ellenkezhettem volna, de nem tettem.Teljesen elkápráztatott szemeivel.
-Gyere, Lea!-és a lépcső felé kezdett húzni, én pedig rongybabaként csüngtem karján. Nem tudtam tiltakozni, de nem is akartam.A bizalom hullámokban tört rám, mintha csak ő szuggerálná belém, nem tudtam nemet mondani.A fejem lüktetett, hiányoztak belőle a gondolatok.
Felvezetett a szobájába.Azt hiszem. Nem tudom. De ölelt.A suli legmenőbb pasija engem ölelt.A kis, harmadikos Lea Jonsont.
-Lea-nevemet elfulva sóhajtotta.Kéj mászott át az ajkán át belém. Szeretkezni fogunk.A fiú, aki elcsente a testnevelés tanárnőnk alsóneműit,míg az tusolt, most az én bugyimat fogja a zsebében hordani.A fiú,aki részegen csókolózott egy gólya anyjával, most az én számat fogja tépni.
-Adam-vágyban úszó hangom megijesztett.Egy vadidegennel szeretkezni egy bulin.Ez nem vall rám.Nagyon nem.De a szükség nagy úr,és nekem, úgy éreztem,szükségem volt rá.
-Most megvagy!- hörgő kiáltása kiábrándított, de már nem volt menekvés. Éles fájdalom hasított a nyakamba, sikítani akartam, de megállított.
-Ha csak megnyüsszensz, eltöröm a nyakad!
Remegtem.Összeszorított pilláim közül könnycsepp csordult.Hallottam morbid szürcsölését, éreztem, ahogy kiszívja belőlem az életet. Küzdés nélkül képes voltam feladni.
-Vámpír vagy-sóhajtottam erőtlenül. Jól van, na, miközben az ember vérét csapolják lefele, elég nehéz gondolkodni.Olyan volt, mintha két kicsi lyukon keresztül akarnának kifordítani.
Vártam valamit. Reakciót, múló fájdalmat vagy halált, de nem jött. Az érzékeim tompultak, a cuppogó ajkak elvesztették a figyelmem. Ehelyett... Susogó szárnyak sejlettek fel látóteremben. Fény gyúlt, elvakított. Talán az a másvilág. Bevallom, kissé vonzott.
Összeestem. Térdem találkozása a padlóval fájdalmas volt. Még meg se nyekkentem, a fejem is hatalmasat koppant.
Az angyal eltűnt. A remény elveszett.
Ordítani akartam. Ordítani haragból, fájdalomból, félelemből. De már nem tehettem. Már elnyelt a sötétség.

Szatti írta...

Szia Cylise!

Nagy nehezen sikerült feltennem a műved. A karakterszámmal volt gond, így anélkül, hogy vennék el a szövegedből, kicsit összehúztam úgy, hogy a vesszük és pontok után egyet visszatöröltem, tehát elvettem a space-t, hogy azokkal is csökkentsem a karakterszámot. Így pedig belefért egy kommentbe:)

A történeted nagyon tetszett, izgalmas volt és örülök, hogy a párbeszédek ilyen életszerűre sikeredtek. Fantasztikus volt a vége is, és jól választottad meg a szavakat. Ügyes munka, gratulálok és köszönöm, hogy írtál!:)

Cynthia Cylise Cullen írta...

Szia Szatti!
Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél és rám pazaroltad az idődet. :)
Örülök, hogy tetszett. Bevallom, hogy a szavak megválasztásánál sokat gondolkodtam, mert a kész műre rengeteg fogalom illett.
Köszönök mindent!
Puszi:
Cylise

Crystal írta...

Sziasztok! :)
A választott szavaim: remény, kavics, medál, stég

Rohanok…
Minden erőmet összeszedve irányítom testemet, képességeimet meghaladó sebességre ösztökélem lábaimat. Kétségeim nehéz láncai kegyetlenül visszahúznak, félelmem szakíthatatlan fonala fojtogat, miközben lassítani próbál, de megfeledkezve erről csak a cél lebeg szemeim előtt. Bizonytalanságomat megfosztom trónjától, letépem fejéről a koronát.
Csalfa remények kúsznak be elmémbe, nem akarok engedni nekik, de már késő. Nem tudok mit tenni, édességeikkel kecsegtetnek, kell nekem. Rosszabb, mint a heroin, nem tudom megtagadni magamtól. Reményeim adják a fényt, azt a bizonyos szikrát, nélkülük az életem egy üres kifestőkönyv néhol elszórt, megfakult festékfoltokkal.
Most is ők irányítanak, ők mutatják az utat, ők adják az erőt. Nélkülük még mindig a „Mi fűzfánk” ágain ülnék, miközben kegyelmet nem ismerő emlékeim kínoznának.
Viszont most itt vagyok. Szívembe lopózott reménysugarak azt suttogták csalárdul fülembe, hogy nem késő, így most minden energiámat latba vetve szaladok. Izmaim megfeszülnek agyam irracionális parancsaira, de engedelmeskednek. Tüdőm levegőért kapkod, szívem már torkomban dobog.
Azonban mindez feledésbe merül, amikor megpillantom a „Kikötő” feliratú táblát. Még nagyobb sebességgel folytatom utamat, ha ez egyáltalán lehetséges, miközben lábaim alatt csikorognak a kavicsok.
Dobog a móló a talpam alatt. Már nincs messze... Végig futok a hosszú stégen, majd egyszer csak megtorpanok.
- Ne! – Kiáltásom visszhangzik az elnéptelenedett kikötőben vegyülve az ég mennydörgésével. Észre sem vettem, hogy körülöttem vihar készülődik. Zihálva figyelem a látóhatáron eltűnő, egyre apróbb hajót. A hajót, mely elviszi Őt. A hajót, mely elviszi Őt tőlem.
Elment...
Könnycseppjeim keverednek az ég könnyeivel. A feltámadó szél sötét, kócos hajamat cibálja, miközben fölöttem könyörtelen villámok cikáznak.
Letépem a nyakamban levő medált, az utolsó emléket Tőle, majd egy határozott, dühödt mozdulattal a tengerbe dobom. Abba az irányba, ahol eltűnt szemem elöl a hajó, mely elragadta Őt pár másodperce.
Az utolsó pillanatokig reménykedtem, hogy nem hagy itt. De talán már nem is látom többé az életben.
Itt hagyott összetört, gyilkos reményeimmel.

Konek írta...

Sziasztok! Remélem, hogy nem baj, hogy kicsit szomorú lett a vége.
Szavak: Remény, Halál, Kavics, Álarc, Kietlen utca


Kézen fogva sétálunk a kietlen utcán. Félve nézek fel rá. A világoszöld szeme élénken csillog. A szívemet eltölti a remény érzése. Annyira hihetetlen, hogy nemrég a halálra gondoltam. Persze, most, ahogy a csontig fagyott ujjai az én forró ujjaimat öleli körbe, ez teljes képtelenségnek tűnik. A kavicsos úton kissé megbotlom, de ő itt van mellettem, és a megtart, mielőtt elesem. Rám mosolyog. Ez a világ legszebb mosolya. Miért nem vettem ezt eddig észre? A hó elkezd esni, a leheletem látszik a levegőben, tél van. És nagyon hideg. De én nem fázok. Boldog mosoly ül ki az ajkaimra. És ez már nem csak egy álarc, amit nap, mint nap magamra öltöttem, hogy elbújjak a világ elől. Ez már teljes mértékben én vagyok. Kérünk a sötét buszmegállóba. Ott állunk, halkan beszélgetünk. Egy fény tűnik fel a távolban. A busz megérkezik a megállóba, előreengedem a felszállókat. Ő már ott van, lágy csókot ad a mosolygó számra. A kezemet végigsimítom az arcán.
- Szeretlek!
- Én is szeretlek! Hiányozni fogsz.
- Te is! Pár nap múlva látjuk egymást!
És felszállok a buszra. Leülök a sofőr mögötti székre. A pillantásomat az ablakra szegezem, kint nagyon sötét van, nem látok semmit. És hirtelen a páni félelem hasít belém. Mindenki sikítozik körülöttem. Egy kamion közelít az ülésem felé…

Szatti írta...

Szia Crystal!

Bámulatos volt az írásod, minden szavad és gondolatod! Gyönyörű alkotás és örülök, hogy elküldted. Gratulálok, többet nem is tudok hozzá fűzni. Még a hatása alatt vagyok!:) Köszönöm az élményt!

Szatti írta...

Szia Konek!

Függővég, de jó helyen hagytad abba a történetet. Arra hívnám csak fel a figyelmed, hogy gyakran használtad az ést, mint mondatkezdő szót, amit nem szabad, valamint próbálj összetettebb mondatokban gondolkozni a tőmondatok helyett. Amúgy a történet, a nyelvtani résztől eltekintve nagyon tetszett, érzelmes volt, és köszönöm, hogy olvashattalak!:)

KiTe írta...

Sziasztok, elhoztam én is a történetem! :)
Fogalom: összetartozás, rettegés; tárgy: álarc; helyszín: kietlen utca

A városban, ahol lakom, egy sorozatgyilkos él. Éjszaka támad, áldozatai fiatal nők. Minden helyszínen lila rózsát hagy, mintegy bizarr jelképet. Sajnos ezen a héten én vagyok az esti műszakban, ezért is tartok annyira a hazaúttól.
A Liliom utca most is kihalt. A boltok bezártak, kopott cégérek lógnak szomorúan a falakról. A lámpák halovány fénye is remeg a téli hidegben. Kifújom a levegőt, lélegzetem fehér páraként fodrozódik előttem.
Kezemben zörög a szatyor, ahogy a csípős szél szembefúj velem. Hozzávalókat vettem csokis süteményhez. A kedvesemnek sütöm, aki kórházban van. Hazafelé tartott egy megbeszélésről, mikor belérohant egy részeg sofőr. Az orvosok szerint maradandó agykárosodást szenvedett.
Lépteim halkan koppantak az utcakövön, ösztönösen felgyorsítottam. A keskeny sikátorokból minduntalan démoni szempárokat látok kikukucskálni. Talán a képzeletem szülte őket, mégis libabőrös lettem tetőtől talpig.
Egy perc kell, hogy összeszedjem magam. Mélyeket lélegzek, kicsit megállok, az elsuhanó autókat figyelem a távolban. Miután kellőképpen lenyugodtam, folytatom utamat a biztonságos otthon felé.
Egy macska szalad át előttem, szőre felborzolva. Veszettül fúj, már-már emberi sikolynak lehet vélni. Megrettenek. Gyomrom öklömnyire zsugorodik. Szám elé kapom a kezem, nehogy felkiáltsak.
- Idióta görcs! – sziszegem az egyre távolodó állatra. Szinte futok, szeretnék minél messzebbre kerülni ettől a hátborzongató helytől.
Nagy sietségemben elesem, a szatyorból kiesnek a dolgok. A tojások eltörnek, a liszt kiszóródik. Mérgemben kicsordul egy könnycsepp, átkozom a figyelmetlenségem.
A sírással küszködve feltápászkodom, összeszedem vásárlásom romjait. A sütőporért nyúlok, ám valami megszúrja a kezem. Rosszat sejtve pillantok oda, a látványtól megáll bennem az ütő. Rózsa. Lila.
Nem törődve semmivel és senkivel, sikoltok. Hangosan, kétségbeesetten, rettegve. Segélykérésem visszhangzik, százfős szellemkórusra bővül.
Rohanok. Zihálok. A zacskót magamhoz szorítom, tekintetem cikázik a sikátorok között.
Hirtelen egy kesztyűs kéz tapad a számra, tulajdonosa lecövekel mögöttem. Hisztérikusan felzokogok, egész testemben reszketek. Meghalok. Biztosan meghalok. Egy sorozatgyilkosnál nem számít, mennyit könyörögsz, nekiadod-e a pénzed… Így is, úgy is véged.
- Charlotte? – Meglepettség veszi át a félelem helyét. Aprót bólintok.
- K-k… kérem… a párom kórházban van, gondoskodnom kell róla. Ha nem megyek be hozzá holnap, talán azt hiszi majd, másnál keresek boldogságot. – Az traumától megered a nyelvem. Gyenge próbálkozás, de csodák csodájára beválik. A félelmetes alak elhúzódik tőlem, végre szembe tudok fordulni vele.
- És ez így lenne? – tudakolja. Hevesen megrázom a fejem.
- Szeretem őt teljes szívemből! A halálos ágyáig mellette fogok maradni, és ezért nem hagyom, hogy megölj engem!
S ahogy ott állok, halálra váltan, mégis elszántan, ő leveszi eddig viselt karneváli álarcát. Mosolyog, akár egy angyal.
- És a bitófára is elkísérnéd? – kérdi csendesen. Térdre zuhanok, hangtalanul formázom a nevét: Noé. Jelentése nyugalom, vigasztalás. Milyen… ironikus.
- Charlotte? – Leguggol elém, megsimítja az arcom. Hiába tornyosul fölém a bizonyíték, miszerint tucatnyi emberéletet oltott ki, hiába dobta elém azt a rózsát, miszerint kiszemelt magának, ő mégiscsak az én Noém!
- Veled tartok, ahová csak mész! – nézek a szemébe. Kissé érzelgős mondat, viszont beleteszem szívem-lelkem.
Noé átölel. Már nem is olyan hideg ez az este. Kuporoghattunk ott pár perce, mikor aztán suttogva, a szél sóhajánál alig hallhatóbban megszólal. Egy szó, egy világ.
- Köszönöm.

B(o)londe írta...

Körbenézek. Meztelen padokat látok végtelen sorokban, nyúlánk ablakokat, gyengén beszűrődő porkeringős fénnyel. Nincs semmi zúgás, semmi és semmi - csak a sáros lépteim csattanásait hallom - minden olyan tompa a kinti esőzajhoz képest, hogy úgy érzem, már a fülem is bedugult. Dohos levegő és hangulat hempereg a hideggel - én meg érezzek szatént a lelkemen?
-Még mindig semmi, Mika - mondom enerváltan.
A kisfiú rám se néz:
-Még.
Felhorkanok, s a hang hullámokat verve rezegteti meg a gyertyákat az oltár előtt - olyan impresszióm van, mintha a templom pislogott volna egyet. "Mit hitetlenkedsz?!"
Mika óvatosan a derekamra teszi kesztyűbe bújtatott kezét, én pedig unottan ránézek.
-Mutatni akarok valamit - suttogja.
-Tudom.
-Tetszeni fog.
-Jó.
Nem érzek szatént sehol. Sem magamban, sem a szálkás padon elől, ahova becsúszunk egymás mellé. Mika jó srác, de nem tud semmit. Hisz olyan fiatal. Honnan tudhatná, hogy én már rég nem hiszek semmiben, főleg nem mások Istenében? Honnan tudhatná.
Meg aztán nincs is jelentősége. Semminek.
Rose halála óta nem fázom. Rose halála óta még Mika sem érdekel. S legalább már templomban is voltam.
Türelmetlenül dobol a cipőm a hideg kőpadlón, a gyerek rövid lábai mellettem kaszálják a levegőt. Az arcára nézek. Szemét összehúzva, oldalra döntött fejjel bámulja a mennyezetet.
Összeráncolom a homlokomat, megnyugszik a lábam. Olyan csönd áll be, ami sokkal aberráltabb, mint kellene. Sír és vánszorog az ereimben a vér, és mind hallom - nem Mikát, nem a templomot, hanem magamat belül. Nagy, furcsa levegőt veszek és megbököm a srácot.
-Na. Mi van? Mégsem mutatsz semmit?
-Ja - mosolyodik el amolyan sajnálkozó módon - Te nem tudhatod. Hát nézz fel!
-A boltozatra?
-Ez nem boltozat.
Hátradöntöm a fejem és megdöbbenek. Kavalkád és örvény, tornádó és jéghegy. Türkiz eget látok, hófehér felhőpamacsokat, császárbíbor nevetéseket, arany hajakat, rohanást és mozdulatlanságot, dallamokat és csendet és mindent és magasan. Örökkét bezárva. Mezőt, meg tengereket, hajót és szelet - iszik a szemem én pedig megráznám mindenem, de nem bírom. Hunyorítok és egy pillanatra melegem lesz, ami miatt azt is tudom, hogy az előbb tényleg fáztam.
Csodálva meredek.
-Ez egy freskó?
-Nem - rázza a fejét Mika - Mennyország. Itt van Rose. Csak akartam, hogy végre tudd. És ne legyél olyan szomorú.

halál, festmény, gyertya, templom, remény

Szatti írta...

Szia KiTe!

Nagyon érdekes és izgalmas volt a történeted. Ahogyan a végsőkig fokoztad a hangulatot és a feszültséget. Arra vigyázz csak, hogy ne keverd a jelen időt a múlt idővel, mert gyakran voltak ilyen tévedéseid. Vagy az egyik, vagy a másik, különben ez zavaró lehet. Főleg a történet elején vettem ezt észre.
"Kifújom a levegőt, lélegzetem fehér páraként fodrozódik előttem."(jelen)
"Lépteim halkan koppantak az utcakövön"(múlt)

De ettől függetlenül nagyon tetszett és köszönöm, hogy írtál! Puszi

Szatti írta...

Szia Bolonde!

Elgondolkodtató volt az írásod. Számomra valahogy megfoghatatlan, de csak is jó értelemben. Tetszettek a gondolataid, a szavaid, ahogyan egy ilyen egyszerű dologból nagyszerűt alkottál. Gratulálok a munkádhoz, nagyon tetszett!:)

Puszi

Syro írta...

Szia! Hoztam a szokásos utolsó pillanatban érkezős formámat :) Sajna nem igazán volt időm a feladatra, de remélem azért élvezhető lett :)

Fogalom: beolvadás
Tárgy: falevél
Hely: bolhapiac
+2: térkép, kietlen utca

Ősz van, a színek ezer félék, ahogy a Nap játszik a fák lombkoronáin. A falevelek meg szép csendben aláhullnak a földre, hisz sorsukat nem kerülhetik el. Ahogy lépkedtem a levelek között, az otthonom jut eszembe. Egy kis házikó az erdőben, egy kedves kis rét szomszédságában, és nem messze tőle van egy csendesen csordogáló kis patak is. Finom hűs vize kincset ér a nyári melegben. Lassan haladok a nyüzsgő város felé, pedig semmi kedvem odamenni, de megígértem. Öltözetem hasonlatos az erdő színeihez, de mégsem hivalkodó, így sikerül észrevétlen maradnom az emberek között és beleolvadok én is az utca forgatagába. Régen, gyerekkoromban szerettem ide járni, imádtam a bolhapiac nyüzsgését, a sok színt, a finom illatokat, a változatos portékákat, ami mára már jócskán megfakult. Alig volt kereskedő, aki ki tudta fizetni a bérleti díjat, de sokan tönkrementek az előző évi aszály miatt. Sokukat ismertem, mint a hagyma árus anyókát, akinek olyan volt az arca mint egy mazsola, de kedvessége melegséget hozott mindenki szívébe még a leghidegebb napokon is. De szegény szőlős Berci, ő sincs már itt, az a kevés, ami terem neki, épphogy maguknak elég. Rossz látni ezeket az emberi sorsokat, hisz nem akarnak ők sokat csupán megélni. Ezért adok hálát minden nap az égieknek, hogy az erdő még most is megad mindent a családomnak és nekem.
Ahogy haladok az üres standok mellett, néhány kóbor kutya szegődik a nyomomba, ami kicsit ijesztő. Nem mintha félnék tőlük, de nem szeretném ha megkergetnének, így az első lehetőségnél betérek a csarnokba és átvágok rajta. Ide úgyse követhetnek, a másik oldaltól meg már nincs messze úti célom.
Már éppen elérem a kijáratot, mikor egy nagydarab férfi kerül elém, észre se vett, bár ezen nem is csodálkozom. Tipikusan az az ember, aki saját magán kívül senkit se vész észre. Óvatosan kikerülöm, hogy még véletlenül se érjek hozzá, és már kint is vagyok, újra a szabad levegőn.
Már csak a piac mögötti kietlen utcán kellett túljutnom épségben, hogy találkozzam velük. Mindig is kirázott a hideg ettől a helytől, kosz, mocsok, szemét mindenhol, és ez még nem is a legrosszabbak voltak errefelé. Az emberi aljasság nyomai, legyen az bármilyen régi, még ma is látszódtak. Hány embernek lett ez az utca az utolsó hely, ahol még levegőt vehetett? Egy ideig még számoltam, de egy bizonyos idő után, már elborzadtam, pusztán a számoktól, mert azok nem csupán számok voltak, hanem elveszett emberi életek. Sosem fogom megérteni miért történnek ezek, az erdőben minden olyan más.
A sarkot elhagyva egy kis kopott sorházhoz értem, balról a harmadik ajtó volt az úti célom, ide vártak. Körbekémleltem nincsenek-e figyelő szemek valamerre, majd gyorsan oda osontam, bekopogtam a megbeszéltek alapján, és egy pillanattal később már a ház kellemes melegében találtam magam. A háziak kedvesek voltak, mindenfélével megvendégeltek, hisz kincset hoztam nekik, egy térkép formájában. Ez minden család számára fontos volt, ezen minden meg volt jelölve. Ki, és hol lakik, mit hol találunk, melyik úton tudunk észrevétlen odajutni, és a legfontosabb, visszajutni.
Éjszakára vendégük voltam, de már kora hajnalban indultam, hisz várt a családom haza. Utam gyorsan és eseménytelenül telt, de szívem boldog volt, hisz mostantól egy manócsaláddal több lakott a Hangos erdő szomszédságában.

Jega írta...

Jega írta az utolsó pillanatban 20percel éjfél előtt.
Szavak: kietlen utca, kavics , rettegés, vereség, remény

Hajléktalan leszek! A rohadt életbe, nekem semmi nem sikerül. Kivágtak a suliból. Tavaly is kivágtak a hiányzások miatt. Menjek el dolgozni, mondja az anyám , de hova?
Egy nagyot rúg a kavicsba, a kietlen utcán messze repül az aszfalton. Mindig csak a vereség, miért nincs már szerencsém is? Lusta vagyok, nemtörődöm, ezt vágják a fejemhez. Lehet, nem szeretek korán kelni, és ha már elkéstem , minek bemenni, alszom tovább.
Most mi lesz, tényleg kirúgnak otthonról is, már huszonegy éves vagyok, megtehetik. Rettegek a hidegtől, nem bírnék az utcán élni.
Lehet hogy találok munkát, talán megbocsátanak otthon, talán, még utoljára, talán.... Reménykedek.

Szatti írta...

Szia Syro!:)

Utolsó pillanat,de mindig jól elkapod az írás pillanatát is is és sikerül valami nagyszerűt összehoznod:) Nagyon tetszett, ahogyan meséltél és ábrázoltál. Teljesen bele tudtam magam képzelni a szereplőd helyébe. Érdekes volt és elgondolkodtató minden sorod. Köszönöm az élményt és, hogy írtál:) Puszillak

Szatti írta...

Szia Jega!

Örülök, hogy te is befutottál és hogy írtál a feladatra.:) A téma, amit megfogtál, nagyon érdekes és hosszan lehetne róla írni. Talán ezt hiányoltam kicsit, hogy nagyon rövidke volt az írásod, de az alapgondolatok, amiket megfogalmaztál, a helyén volt. Csak bővebben, ha kifejted, talán nagyobb hatást érsz még el:) De tetszett, ahogyan pár mondatba megfogalmaztad a lényeget. Köszönöm, hogy írtál és remélem, látlak még a további feladatoknál:) Puszi

Jega írta...

Köszönöm Szatti az észrevételeidet. Mentségemre szolgál, hogy húsz percem volt a feladat elolvasására, ami nagyon tetszik, és a megírására. Máskor is jövök, de már figyelek, hogy legyen időm is az írásra.

Szatti írta...

Gondoltam, hogy ez az oka Jega, de semmi baj:) Így is örülök, hogy alkottál a rövid idő ellenére:)