2011. november 30., szerda

Vendégírónk, Dia novellája - I miss you



Anyák vannak. Mindenhol. Értsd ezt szó szerint. Az ágyad mellett, a fésülködő asztalod mellett, a konyhádban, a nappalidban, a fürdőszobában, a munkahelyeden, a szívedben, az égben. Veled vannak, akár ismered őt, akár nem. Akár meg tudod érinteni, akár nem. Így vagyunk mi, anyák, ezzel. Veled vagyunk, és ha már nem vagyunk, akkor is. 


Rengeteg időm volt ezen gondolkozni. Naphosszat csak ültem a lányom kiságyánál, néztem ahogy alszik, simogattam, ő pedig rám mosolygott. Akkora volt, mint egy kispárna. A szemét az apjától örökölte, a mosolyát pedig tőlem. Furcsa érzés volt kívülről látni a saját mosolyomat. Szerettem őt nézni. Akkor még inkább, amikor nagyobbacska lett. Imádott tapsolni. Állandóan csak tapsolt és nevetett hozzá. Amikor kimondta az első szavát, olyan boldog voltam, mint még soha. Nem anya volt, hanem apa, de azt hiszem itt értettem meg mit jelent anyának lenni. Boldog voltam, ő is az volt, sőt talán a férjem is. Néha, amikor esténként az ágya mellett ült, szomorúságot láttam a szemében. Nem értettem miért van, hiszen gyönyörű a lányunk. Ilyenkor mellé ültem és a vállára hajtottam a fejem, de így is sokáig tartott mire újra elmosolyodott. Mindent összevetve, boldogok voltunk. Aztán a lányom 5 évesen kérdezett valamit a férjemtől. 

-Apu? -kérdezte a színezője fölött 

-Várj egy picit Heaven, ezt a helyére rakom és mondhatod. -kanyarodott be egy nagy kosár ruhával a gardróbba. A mosás soha nem volt az erőssége, a vasalásról ne is beszéljünk. Rosszallóan néztem, ahogy mindent bezsúfol vasalatlanul a szekrénybe. 
-Apu!! -rángatta meg a nadrágját Heaven. Kitartó, ezt tőlem örökölte.  
-Mondtam édes, majd ha ezeket elraktam. 
-DE APU! -kiabált 
Dan nagyot sóhajtva hagyta abba a pakolást. 
-Mond szívem. 
-Apu, a mami hol van? 
Nagyot nyeltem. Dannek elfehéredtek az ujjai a szekrény fogantyúján. Megfogtam a vállát, de mint mindig, most sem érezte. 
-Hát...kicsim... -guggolt le hozzá. A mami messze van innen, egy nagyon szép helyen. Vannak  ott pónik, meg tündérek, angyalok...
-Miért van ott? -kérdezősködött tovább
-Azért mert... -nem tudta befejezni a mondatot. Annyira szerettem volna megmondani Heavennek, hogy itt vagyok, itt állok mellette, de nem tehettem. 
-Azért mert, -folytatta- helyet cseréltetek. 
A kicsi értetlenül nézett. Nem értette, hogy is cserélhetnénk helyet. 
-Tudod, amikor megszülettél, téged elküldtek az angyalok az égből, ide hozzánk. Nagyon szerettek téged, ezért nem akarták, hogy itt legyél. Azt akarták, hogy maradj ott velük. De én is meg a mami is azt akarta, hogy itt maradj. Ezért a mami elment az angyalokhoz, te pedig itt maradhattál. 
-A mami az égben van? 
-Igen ott kicsim, ott van. -ölelte meg
-És őt elküldik majd az angyalok? 
-Lehet Heaven, de majd inkább mi látogatjuk meg egyszer, rendben? 
-Oké apu. 
Dan nagyot sóhajtott, örült, hogy így meg tudta magyarázni a lányunknak, hogy mi történt velem. Így még nekem is elfogadhatóbb volt. Valójában, leegyszerűsítve tényleg ez történt. Azok a fránya angyalkák tényleg nehezen adták a mi kislányunkat.  
Dan is és én is azt hittük, Heaven nem fog többet kérdezősködni ezután a válasz után. Rosszul gondoltuk. Minden este megkérdezte, hogy mikor látogatnak már meg, sőt rajzolt is nekem. 
Nehéz volt. 
Aztán, az egyik nap Dan a padlást takarította. Heavenre anyám vigyázott. Rajzoltak. Ott üldögéltem mellettük és hallgattam, ahogy énekelnek. Este volt már, a nap éppen hogy nem ment le. Egyszer csak Dan lerohant és felkapta Heavent. 
-Gyere kicsim, megmutatom, hogy hol a mami. -indult a padlás felé. 
Anyám arcára kiült a döbbenet. De nem ment utánuk, tudta, ő tudta, hogy én hol vagyok. 
Felmentek a padlásra és lerakta a kicsit az egyetlen ablak elé. Már majdnem sötét volt, de az égen, a város felett fényjáték úszott. Kék, zöld, fehér... olyan volt, mint a sarki fények. A város sárga lámpái még rátettek egy lapáttal. Olyan volt mint az angyalok tánca. 
-Látod szívem, ott van a mami. Ott fent. -mutatott a fényben úszó, esti égre. 
Elmosolyodtam és lehajoltam Heavenhez. 
-Apu rosszul tudja édesem, én itt vagyok veled.

5 megjegyzés:

ChristinDor írta...

Ez nagyon csodálatos történet!!!:) Egyszerre szomorú és vidám. A történet elején még nem is sejtettem, hogy mi is történt, de aztán kibontakozott előttem. Kissé meglepődtem, de még így is nagyon mélyen ható érzése van.

Dia.(: írta...

Örülök, hogy tetszik!(:

Jega írta...

Nagyon tetszett ez a mélységesen szomorú történet, és a csattanó a történet végén nagyot csattant.

Cynthia Cylise Cullen írta...

Nagyon szép és érzelmes volt, mélyen megható. Csak olvastam, olvastam, és egyszerűen magával ragadott, a könnyeimen keresztül mosolyogtam...
Köszönöm az élményt, és gratulálok a műhöz! <3

Anne Wolf írta...

Úristen, ez gyönyörű lett!!! *.*
Köszönöm, hogy megosztottad ezt a történetet velem!!! Bizony, az én szemem sem maradt szárazon, még egyszer, és még százszor, köszönöm!!!