2012. szeptember 15., szombat

Írói kifejezésmód


Egy író se tud meglenni a hagyományos kifejezések, szimbólumok és metaforák alkalmazása nélkül.Még, ha szándékosan kerüli is, mindenütt ott vannak. Ha pedig elrejteni szeretné az olvasó elől, ő úgy is észreveszi. Az olvasók nagyon szemfülesek az ilyesmire:)
A szimbólumok, különleges kifejezések feladata nem más, mint az emberi tapasztalatok képekké alakítása, amelyek túlmutatnak önmagukon, és olyan igazságot fejeznek ki, amelyet mindenki ért bármilyen gondolati és fogalmi megmagyarázás nélkül. Ezek az eszközök színesítik, gazdagabbá teszik az írást magát, és semmiképp sem erőszakosan, mesterkélten hatnak a szövegre. Az alkalmazásuknál mindig arra kell figyelni, hogy természetesen hassanak, beleolvadjanak a szövegbe, a részévé váljanak és soha ne tűnjenek ki, ne emelkedjenek felül a szövegen. Hozzá kapcsolódjanak és mindaz, amit a történetbe szánunk, csak színesítsen rajta, szebbé tegye. Kifejezőbbé és egésszé. 

Vannak olyan szavaink, kifejezéseink, amelyeket nagyon ritkán alkalmazunk az írás során. Ismerjük őket, mind a jelentésüket és kifejezésük értelmét, de mégsem alkalmazzuk őket. Ennek oka, hogy úgymond kilógnak a sorból. A hangzásuk, csengésük, megjelenésük eltér a ma hasznát szavaink sorozatától és vagy megzavarja a szöveget és kissé érthetetlenné teszi azt, vagy giccsként, soknak érezzük a szövegben mind mi és az olvasók is. A példa okáért ezeket megfigyelhetjük a szépirodalmi műveknél és tapasztalhatjuk magunknál, hogy olvasunk és olvasunk, de vannak olyan mondatok, amelyeket csak még egyszeri nekifutásra értünk meg. Az idők változnak és változunk mi is. A nyelv és a kifejezésmód. Éppen ezért, óvatosan kell bánni ezekkel a szavakkal, mert nem hogy emel a történet színvonalán, lerontja és nehézkessé teszi a szöveg megértését. 
De, mint mindennek, ennek is megvan az előnye, ha mégis használjuk. Gondoljunk csak azokra a művekre, amelyek későbbi korokba nyúlnak vissza. Itt, egyértelműen rá tudunk hangolódni erre a világra és kifejezésmódra, erre a fennkölt beszédre, úgymond. Nem érezzük azt, hogy nehézséget okozna a megértés, de ha ugyanezeket a szavakat egy jelenlegi történetbe tesszük, olyan, mintha két világot akarnánk összekapcsolni és megbarátkoztatni egymással, ami lehetetlen. 
Viszont, ezek a kifejezések, nem csak egy adott korhoz passzolhatnak. A karaktereket is lehet ezekkel színesíteni. Ha egy történetben csak egy adott karakter használ ilyen kifejezéseket, szavakat, a részévé válik és teljesen össze tudjuk kapcsolni a szereplővel. Vele azonosítjuk és egyedivé válik. Ellenben, ha minden szereplő így beszélne, már nem is lenne olyan különleges, nem igaz? Érdemes ezen elgondolkodni. 

Az úgymond, "idejétmúlt" kifejezések mellett viszont vannak olyan szavak, amelyeket szintén ezzel a jelzővel illetnék, de nem azért, mert hasonló az előző kategóriához. Az idejétmúltat arra érteném jelen esetben, hogy vannak olyan szavak, kifejezések, amelyek nem a korhoz való kötődésük miatt váltak nem használatossá, hanem az elhasználtságuk miatt. Bizonyos kifejezéseket, szó-és mondatfordulatokat nagyon gyakran alkalmazunk, szinte öntudatlanul és sokszor fel sem figyelünk rá, hogy ugyanazzal a kifejezéssel dolgozunk újra és újra. Ennek két oka van: vagy csak ezt az egyetlen kifejezést ismerjük az adott helyzetre, vagy annyira megszokottá vált ennek az egynek a használata, hogy nem is igazán gondolkoztunk még el más szó, szinonima keresésén. Rengeteg kifejezés van a birtokunkban, mi viszont a jól beváltakhoz ragaszkodunk. Ezzel nem is lenne baj, hiszen otthonos terepen mozgunk és miért változtassunk a bizonytalanság "reményében"? Viszont, az olvasók rá tudnak unni az effélékre, amikor minduntalan ugyanabba a "kőbe" botlanak. Eleinte fel sem figyelnek rá, majd amikor már szemet szúrt nekik, eltekintenek felőle, de aztán újra találkoznak vele, arrébb "rúgják" és akkor ismét eléjük keveredik. Bosszantó tud lenni. Sokkal izgalmasabb és érdekesebb, ha bizonyos kifejezéseken változtatunk. Néha nem is a szinonima a fontos. Ezeket az érzéseket, gondolatokat, amelyek kifejezésére szimbólumokat, metaforákat használnánk, érdemes körülírni, kissé részletezni, színesebb külsőben az olvasó elé vinni és higgyétek el, bámulatos, amikor egyetlen szókapcsolat helyett egy gyönyörű részlet születik a szerelem, barátság, megbocsátás, elérzékenyülés, döbbenet leírására... ebből születne az idézetek:) 

Nektek vannak kedvenc, gyakran használt kifejezéseitek, szófordulataitok? Várom a hozzászólásokat, amelyeket előre is köszönök és remélem, hogy hasznos volt számotokra a bejegyzés!:) Szép napot!

5 megjegyzés:

Névtelen Senki írta...

Én - kissé szadista módon - nagyon szeretem a szereplőim torkát savas vagy tüskés gombócokkal maratni és fuldokoltatni; a szívüket és egyéb testtájaikat jeges ujjakkal szorongatni; szeretem, ha kínjukban beszéd helyett csak nyögnek vagy lehelnek, cikákolnak vagy épp habognak, mormolnak, hörögnek, felhördülnek. Szeretem továbbá a pillákon hintázó sós gyöngyöket csorgatni; a borzas hajtincseket; a felcsillanó, villámló, másikba fúródó, fátyolos vagy könyörgő tekinteteket; a megroggyant és daliás testtartást. Ezen kívül megrögzött szélmániás vagyok, miközben a való életben ki nem állhatom. A történetemben mindenütt ott van, játszik, figyel, leveleket lop, embereket lökdös egymásnak, jeges nyalábokkal simogat vagy támad, és hasonlók.
Hirtelen ennyi jutott eszembe, de majd még gondolkozom. :) A ritkábban használt szavakkal kapcsolatban kapásból beugrott az "akárha". Valamiért tetszik, viszont eddig csak elvétve találkoztam vele. Olykor jön egy-egy ámbátor is, de csakis párbeszédben.
Nagyon elgondolkodtató volt ez a cikk, köszi! :)

Szatti írta...

Nekem pedig nagyon elgondolkodtató volt a véleményed, mármint a leírásod. Nagyon tetszett, egyedi :) A szél nálam is fontos momentum, szeretek leírásokat írni, mi látható, milyen a környezet, ezek alaphangulatot adnak és meghatározzák a cselekményt is. Köszönöm a véleményed!

Névtelen írta...

Nekem furcsa mód, nem egy kifejezés az, amit ,,agyonhasználok". Én a félbehagyott mondatokat halmozom rendszeresen. Valószínűleg már rekordot döntöttem a leírt ...-ok számában. :) Valószínűleg ez abból ered, hogy így is beszélek (ami egyébként sokakat idegesít, de írásban még nem kaptam erre vonatkozó kritikát).

Emmy

Szatti írta...

Én is gyakran pontozok, rákaptam az évek alatt, de amikor megírok egy-egy fejezetet vagy bejegyzést, próbálom visszanézni és a nagyját törölgetni, hogy ne halmozódjon :) Beszédben még nem vettem észre, habár ki tudja :D

Dia Tanács írta...

Nekem személyes kedvenceim a megszemélyesítések és metafórák. Egyszerűen szeretem, amikor egy élettelen tárgyat, esetleg egy természeti jelenséget valamilyen általam kedvelt bőrbe bújtatni. A természeti leírásokban nem bírok nélkülük meglenni.
Kedvenc és folyton visszatérő motívumaim is vannak (első sorban verseket írok) mint például a fal, harc, szél, víz, álom, homály. És előttem levőre hivatkozva én is előszeretettel hagyom ...-ot a mondataim végén :)