2011. december 24., szombat

Keretbe zárva gyakorlati feladat

A blog megalakulása óta nagyon sok feladattípusra volt már példa. Most viszont, egy újabbat hoztam nektek, amely nem kis gondolkodást igényel. Kihívás, de megoldható feladat és biztosan tudom, hogy nagyszerű műveket olvashatok majd tőletek.  
Ahogyan azt lentebb láthatjátok, számokkal vannak csoportosítva bizonyos mondatok, szövegrészletek, amelyek egy lehetséges történet elejét és végét adnák meg. 
Feladat: válasszatok a megadott témák közül egyet és a keretmondatokhoz, szövegrészekhez szigorúan ragaszkodva - tehát nem írhatjátok át, nem változtathattok rajtuk! - írjatok egy történetet, melynek mind a cselekménye és szereplője/szereplői rátok bízottak. A lényeg, hogy a mondatok beleilleszkedjenek a történetbe, keretbe foglalják azt, a részévé váljanak. Értelmezzétek őket, próbáljatok összefüggést keresni és a [történet] felirat  helyére egy olyan sztorit írni, amely megfelel a mondatok tartalmi jelentésének. 

Figyelem! A félreértések végett: csak a [történet] helyére írhattok! A megadott mondatok elé vagy után nem írhattok, csak ahogyan megadtam nektek! A [történet] előtti mondat a legelső mondata a történeteteknek és értelemszerűen, a [történet] utáni mondat pedig a legutolsó mondat. Remélem, így mindenkinek érthető!

A történetnek kérném, hogy címet is adjatok!

Íme a mondatok a kerettörténethez:

1. téma - Cím
Percek óta csak bámultam a lemenő nap fényébe a fák között... kapaszkodtam ebbe a látványba, miközben már csak percek választottak el attól, hogy elinduljunk.
[történet]
Nem akartam sírni, de a könnynek megindultak belőlem, és képtelen voltam visszafogni magam. Meg akartam ölelni és hozzá bújni… őt akartam, és elfelejteni mindent.


2. téma - Cím
Kislány koromtól kezdve, amikor már volt fogalmam némileg az életről, sosem éreztem otthon magam... még a szobámban sem, ha magamra zártam, hogy kívül tartsak mindenkit és mindent. 
[történet]
Erre vágytam... újra normálisnak lenni. Embernek. De tudtam, ez már lehetetlen. 

3. téma - Cím
Sokszor mondogatják az emberek, hogy vigyázni kell az életünkre, mert sosem tudhatjuk, melyik percünk lesz az utolsó... sosem tudhatjuk előre, hogy mi lesz az utolsó szavunk, amit kimondunk, az utolsó sértés, amit hozzávágunk valakihez, az utolsó ölelés, amit kaphatunk valakitől, aki szeret... nem tudhatjuk és én sem tudtam. 
[történet]
Képtelen voltam tovább maradni. A kezemben lévő fényképet a zsebembe dugtam és amilyen gyorsan csak tudtam, végig siettem a folyosón a lift felé. Nem törődve semmivel sem, sem az utamba kerülő emberekkel... csak minél hamarabb el akartam innen tűnni, hogy egyedül lehessek a magányommal és a magam mögött hagyott életemmel. 

4. téma - Cím
De ekkor már nem csak a saját légzésemet hallottam… valaki másét is, aki gyorsan közeledett… hallottam, ahogy a gyors lépései megtörik az erdő csendjét… és hangos zihálása morgásba vált át.
[történet]
Szédültem. Éreztem, ahogy forog velem minden, majd apró, pici tűszúrásokat éreztem az arcomon és a szemhéjamon is, amitől csak hunyorogva tudtam kivenni a felém magasodó fák alakját, amelyek mintha tartották volna felettünk a csillagtalan égboltot.
Eleredt a hó.

36 megjegyzés:

Jega írta...

Húúúúúúúúú Szatti ez aztán férfias feladat, de szép!

Veréb Árnika írta...

Sziasztok!
Én az elsőt választottam, remélem tetszeni fog:

Erős paprika és mézes kenyér

Percek óta csak bámultam a lemenő nap fényébe a fák között... kapaszkodtam ebbe a látványba, miközben már csak percek választottak el attól, hogy elinduljunk.
Igazából én sosem akartam elmenni. Szerettem otthon üldögélni, akár az öreg nénik, kamillateát főzni és régi korok elmúlt időiről olvasgatni. Anyuék elfogadták ezt a tényt és hiába szerettek volna elutazni, sosem tették, mert tudták, hogy nekem gondot okozna.
De aztán jött ez a férfi. Szúrós borostájával, mentolos illatával és kopott ingeivel beette magát az életembe. Sosem tudtam megmondani, hogy miért engedtem közel magamhoz valakit, aki ennyire elüt tőlem. Talán olyanok voltunk, mint az erős paprika és a mézes kenyér. Különbözőek, de azok a bátrak, akik megkóstolják együtt, az ízek egyik legnagyobb szimfóniáját kapják ajándékba. Tökéletesek voltunk így, azt hiszem.
Amikor előállt ezzel a képtelen ötlettel, hogy üljünk be a kisbuszba néhány bugyival meg egy üveg befőttel és vágjunk neki a nagyvilágnak, elnevettem magam és közöltem, hogy már majdnem elhittem, hogy komoly dolgot akar mondani. Persze, ő nem nevetett.
Szóval felpakoltunk, én egy rakat füzettel a kéziratoknak, meg egy laptoppal, hogy azért ne tűnjek el teljesen, ő meg fogta a kottáit meg a gitárt és úgy éreztük készek vagyunk életünk legnagyobb kalandjára.
Hát én nem akartam belevágni. Csak néztem a fákat, ahogy táncol rajtuk a napfény és tudtam, hogy nem fogok elindulni. Valószínűleg ő nélkülem is elmegy, mert dalokat akar írni és ahhoz szükséges az ihletadó utazás.
De én, a mézes kenyér egy otthonülős nénike voltam, már húsz évesen is. Az tény, hogy mások meg fogják enni az erős paprikát, mondjuk egy szalámis kenyérrel. Talán ez fájt a legjobban.
Nem akartam sírni, de a könnynek megindultak belőlem, és képtelen voltam visszafogni magam. Meg akartam ölelni és hozzá bújni… őt akartam, és elfelejteni mindent.

Viki írta...

Sziasztok, a 4. feladatra írtam.

A cím: Csapdában

De ekkor már nem csak a saját légzésemet hallottam… valaki másét is, aki gyorsan közeledett… hallottam, ahogy a gyors lépései megtörik az erdő csendjét… és hangos zihálása morgásba vált át.
Hiába futottam, úgy éreztem, mintha egy helyben állnék. Mint amikor álmomban menekülnék valaki elől, de a lábaim nem visznek előre. Azt hiszem, mégis Jasonék házában kellett volna maradnom. Én csak a fejemet akartam kiszellőztetni a tegnap esti buli után, egy magányos sétát tenni. Az erdő annyira csalogatott ...de úgy tűnik, nem csak engem. Már egész közel volt; szinte a hátamon éreztem üldözőm tekintetét. Hátranéztem, és ekkor bekövetkezett az, amitől tartottam: ő volt az...a férfi a plakátról. Az arcvonásait egyből felismertem, ördögfekete, sűrű haját és a kerek anyajegyet az állán. Különösen veszélyes...csengtek a fülembe a plakát betűi. Tudtam, hogy semmi esélyem ellene, de mivel mindig is küzdő típus voltam, rohantam tovább. Az arcomat összekarcolták a fenyőfák jeges ágai, lábam elzsibbadt a bokáig érő hóban, de már ez sem érdekelt. Egyetlen cél lebegett előttem: kijutni az országútra. Tudtam, hogy minden másodperc kincset ér, és ha megállok, azzal az életemet teszem kockára. Az erdő már nem vonzónak, hanem ijesztőnek hatott, mint egy hatalmas, szövevényes pókháló, ahonnan nincs kiút.
A férfi hirtelen megragadott, izmos ujjai elemi erővel tapadtak sovány karjaimra. Arcára diadalittas, gúnyos vigyor ült ki, amikor meglátta szemeimben a vak rémületet. A következő pillanatban egy tompa ütést éreztem a tarkómon és mindennek vége lett. A pók becserkészte áldozatát. A külvilág zajai elhalkultak, lábaim megrogytak, csak annyit észleltem, hogy a hátára dob, mint egy darab zsákot.
Szédültem. Éreztem, ahogy forog velem minden, majd apró, pici tűszúrásokat éreztem az arcomon és a szemhéjamon is, amitől csak hunyorogva tudtam kivenni a felém magasodó fák alakját, amelyek mintha tartották volna felettünk a csillagtalan égboltot.
Eleredt a hó.

Hajnalpír írta...

Az első témát választottam:

Freya hősnő emlékére

Percek óta csak bámultam a lemenő nap fényébe a fák között... kapaszkodtam ebbe a látványba, miközben már csak percek választottak el attól, hogy elinduljunk.
- Kész vagy, szívi? – A bársonyos hang egészen közelről szólt hozzám. Először a szavakat hallottam meg, aztán éreztem derekam köré fonódni az ölelő karokat. Nem is hallottam, mikor osont mögém; mesterien értett a zsákmány észrevétlen becserkészéséhez. Az áldozat csak akkor jött rá, hogy lecsaptak rá, mikor már nem volt menekvés. Legszebb az egészben, hogy nem is kellett elmenekülnöm. Legalábbis nem előle.
- Igen, kész – feleltem, és a nyomaték kedvéért megszorítottam hasamon nyugvó kezét. Az ajka súrolta a nyakamat, s éreztem, hogy elmosolyodik.
- Jól van, kislány! Akkor induljunk! – Rácsapott a fenekemre, aztán elengedett.
Mikor megfordultam, én is láthattam az ő fenekét, amint ringó csípővel az olíva zöld dzsip felé tartott. Most is rácsodálkoztam, hogy milyen tökéletes az alakja, és hogy ez engem lázba hoz. Sosem gondoltam volna, hogy nőt fogok szeretni. Bár, ha figyelembe vesszük, hogy a férjem egy vadállat, aki évek óta terrorban tart, akkor talán mégsem olyan meglepő, hogy a feltétel nélküli gyengédséget választottam, és egy igazi harcos amazon védelmét. Freya volt az én megmentőm. Ez a gyönyörű, érzéki fiatal nő vezette a Mókuslak névre keresztelt erdei panziót, ahol néhány nappal ezelőtt megszálltunk Mitch-el. Drága férjem állítása szerint nyaralni hozott ide, és hogy megoldást találjunk a köztünk feszülő ellentétre, ahogyan ő nevezte, valójában azonban azért, mert otthon már kezdtek gyanakodni a szomszédok a sikolyok miatt. Az erdőben kevesebb esély volt rá, hogy meghallják. Csakhogy Mitch nem számolt Freyával, akinek már találkozásunk első pillanatában feltűnt, hogy valami nem stimmel a hazaságommal. A foltjaimat ugyan nem láthatta, mert Mitch sosem látható helyre ütött, de talán a tekintetében felfedezte a sötétséget, az enyémben pedig a félelmet. Nem faggatózott, de folyamatosan figyelt minket, és a kellő pillanatban a segítségemre sietett. Második éjjel kihívta a rendőrséget, és Mitch-et elvitték. A következő napokat mély beszélgetéssel töltöttük; teljesen megnyíltam Freya előtt, s a hálám hamar átalakult valami mássá… Most ott tartottunk, hogy együtt kezdünk új életet.
Freya épp felém fordult, és rám mosolygott, amikor a lövés eldördült. Fel sem fogtam, csak azt láttam, hogy összeesik. A bokorból Mitch rontott elő, arcán eszelős vigyorral. Óvadék – ez a szó jutott elsőként eszembe, aztán ismét Freya felé néztem, és… Nem akartam sírni, de a könnynek megindultak belőlem, és képtelen voltam visszafogni magam. Meg akartam ölelni és hozzá bújni… őt akartam, és elfelejteni mindent.

Dawn Silver

Szatti írta...

Szia Árnika!

A cím először mosolyra késztetett, és nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mit hozol ki a keretmondatok által. A mondatok azért is állnak hozzám közel és azért is választottam őket, mert a saját történetemből vannak. Onnan ragadtam ki őket és kíváncsi voltam, hogy ti mit tudtok folytatásnak elképzelni. Nagyon tetszett a történeted. Egyrészt szomorú volt és mégis könnyed, humoros kicsit. De a könnyed rá a legjobb szó. Gratulálok a művedhez és örülök, hogy sikerült boldogulni vele! Puszi

Szatti írta...

Szia Viki!

Nagyszerű volt a történeted, ahogyan megteremtetted a feszültséget, ahogyan késleltetted az eseményeket, magát a cselekményt. Tetszett a leírás, ahogyan a szavakat használtad! Gratulálok a művedhez és köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Szia Dawn!

Érdekes és meglepő volt a történeted. Meglepő, de mégis, annyira olvastatta magát, és nagyszerűen oldottad meg a keretmondatok beékelődését a feladatba. Nagyszerűen bántál a szavakkal, tetszett minden! Gratulálok neked és köszönöm, hogy alkottál!

Helga írta...

Sziasztok!Én a harmadik témát választottam.:)

Élettelenül

Sokszor mondogatják az emberek, hogy vigyázni kell az életünkre, mert sosem tudhatjuk, melyik percünk lesz az utolsó... sosem tudhatjuk előre, hogy mi lesz az utolsó szavunk, amit kimondunk, az utolsó sértés, amit hozzávágunk valakihez, az utolsó ölelés, amit kaphatunk valakitől, aki szeret... nem tudhatjuk és én sem tudtam.
Milliószor megfordultak már a fejemben azok a bizonyos "Mi lett volna ha..." kezdetű kérdések. Máshogy alakult volna a sorsom, ha az édesanyám nem hagyott volna itt apámmal és a húgommal? Boldog, kertvárosi életet élhettünk volna, vagy idővel mindenképp ebbe a koszos, sivár hotelszobába űzött volna az élet? Kérdések hada, de válasz sehol. Talán felesleges is keresnem. Már nem számít. Így vagy úgy, de itt vagyok. Egy lélegző ember, aki alig egy órája elvesztette mindenét. A szívét, amivel együtt eltűntek az érzelmei, a lelkét, ami miatt nem érdekelte többé sem a jó, sem a rossz.
Egyedül talán az eszem volt még a helyén, hiszen valahogyan sikerült kikeverednem arról a gengsztertanyáról, majd eljutnom ide, jelenlegi lakhelyünkre... vagyis lakhelyemre. Nincs értelme többé a többesszámnak.
Elég volt két golyó, hogy árva legyek. Elég volt az a két durranás, hogy Angelica és az apám holtan essen össze. Bár fizikai sérülést csodával határos módon nem szereztem, a lelki sebem olyan mély volt, hogy én is halottnak éreztem magam.
A testem önkéntelenül, a túlélés vezérelte parancsszavakra cselekedett. Előhúztam a dohos franciaágy alól a táskámat, beledobáltam néhány ruhaneműt és tisztálkodási szert. Sokat költöztünk az elmúlt időkben, és mindannyiszor öt percet kaptunk, hogy a legszükségesebb holmikat összeszedjük, így volt már gyakorlatom ebben. Gyorsan, céltudatosan mozogtam, nem keresve értelmet vagy logikát a tetteimben.
Négy perc múlva becipzároztam a táskát, majd a vállamra hajítottam. Nem akartam lelassítani, lenyugodni, mert tudtam, akkor elveszek. Már nyúltam a kilincs felé, amikor tekintetem megakadt a szekrény tetejére dobott képen. Három boldog, mosolygós arc bámult vissza rám. Az apám, a húgom és én. Egymást átkarolva, családi szeretetben. Fel akartam tépni az ajtót és eltűnni innen, de a kezem a fotó felé mozdult. Olyan vidáman csillog Angelica szeme... A látásom egyre jobban elhomályosult, és kellett egy másodperc mire rájöttem, hogy a könnyeimtől.
Képtelen voltam tovább maradni. A kezemben lévő fényképet a zsebembe dugtam és amilyen gyorsan csak tudtam, végig siettem a folyosón a lift felé. Nem törődve semmivel sem, sem az utamba kerülő emberekkel... csak minél hamarabb el akartam innen tűnni, hogy egyedül lehessek a magányommal és a magam mögött hagyott életemmel.

Loreena írta...

Sziasztok! Az első témát választottam. Remélem tetszik.
Páros magány
Percek óta csak bámultam a lemenő nap fényébe a fák között... kapaszkodtam ebbe a látványba, miközben már csak percek választottak el attól, hogy elinduljunk. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg elköltözünk. Valószínűleg a szüleim megelégelték a folytonos baklövéseimet. Ők imádtak itt élni, csöndben, a fák között. Nekem csak egyetlen ember könnyítette meg a dolgomat. Amikor először találkoztunk, azt hittem ő is az a nagymenő focista, mint a haverjai. De mint utólag kiderült, ő teljesen más. Mézszínű haja volt, egy-két aranyos tinccsel, minden lány vágyálma, hogy egyszer egy ilyen tökéletes testű és önmagában is teljesen fantasztikus pasit találjon. De ő nem vágyott a suli legnépszerűbb és egyben legszebb csajára. Csak egy kis nyugalomra vágyott, pont, mint én. Odaköltözésünk második napján már figyelmeztetést kaptam az iskolában, mert állítólag elszakítottam a színdarab egyik jelmezének az ujját. Már megszokásból, suli után nem haza indultam, hanem el minél messzebb mindenkitől. Magányra vágytam és a régi iskolámra. Egy szűk, elhagyatott erdei úton sétáltam éppen a házunktól egyre távolabb, amikor lépéseket hallottam magamtól még távol, de egyre csak közeledett. Amikor már elég közel volt, de még biztosan nem láthatott, elbújtam egy bokor mögé és vártam. Ott volt tőlem egy köpésre, megállt a bokor előtt és várt. Leült az egyik fához és nem csinált semmit. Amikor a kíváncsiság már nem hagyott nyugodni, kidugtam a fejem a bokorból és akkorára nyíltak a szemeim, hogy meglehet, először bagolynak nézett. Amikor felismert, odajött hozzám és kisegített a bokorból. Bemutatkozott, mert istenigazából még csak a folyosón találkoztunk. A neve Matt, vagyis Mattheus. Pont úgy hívják, mint az őrangyalomat. Megkérdeztem, hogy mit keres itt, mire azt felelte, magányt.
Gondoltam akkor épp itt aaz ideje, hogy lelépjek, amikor mégis megszólított, hogy na és én mit keresek itt. Én egy kissé elmosolyodva ugyanazt válaszoltam amit ő. Magányt. Összemosolyogtunk és leültünk az egyik fa mellé, elmeséltük egymásnak az életünket a félelmeinket. Így ment ez heteken, hónapokon keresztül, mire már úgy ismertük egymást, mintha régi barátok lennénk. Mindig megbeszéltük egymás problémáit, ami nekem a szüleimmel való veszekedések kibeszélését jelentette. Mindig megvigasztalt. Az utolsó estémen akartam csak elmondani neki, hogy költözünk. De még mielőtt megszólalhattam volna, csendre intett és egy kissé félve elkezdte mondandóját, ami az eltelt hónapokról szólt. Könny szökött a szemembe, amikor végiggondoltam , mennyi szép emlékem marad az itt töltött időről. Látta, hogy egy könnycsepp gurul le az arcomon. gyengéden letörölte az arcomról, a szemembe nézett, arcomat arcához emelte és megcsókolt. Nem ellenkeztem, mert jómagam se akartam mást csak szeretni őt. Már nem akartam érezni a magányt, csak vele lenni. A mi páros magányunkban. Mikor már nem csókolt, hanem csak ölelt, halkan, szinte suttogva ejtettem ki a szavakat, elköltözünk. Rám nézett és síni kezdett. Könnyei, mint ezernyi apró csillag csillogott a holdfényben. Már nem tudtam tovább nézni, kiszabadultam öleléséből és elrohantam. Még hallottam, hogy utánam kiált és fut, de nem vártam. És egy átszenvedett nap után állok egyedül, magányosan, összetörve. Soha többé nem láthatom. Nem akartam sírni, de a könnynek megindultak belőlem, és képtelen voltam visszafogni magam. Meg akartam ölelni és hozzá bújni… őt akartam, és elfelejteni mindent.

Szatti írta...

Szia Helga!

Nagyon jól építetted fel a történeted és tetszett, ahogyan a mondataid beleolvadtak a szövegbe. Szépen fogalmaztál, jól vitted végig a cselekményt, tetszett a történet témája is, amelyet a megadott mondatok ihlettek számodra. Gratulálok az írásodhoz és köszönöm, hogy írtál! Puszi :)

Szatti írta...

Szia Loreena!

Érdekes volt a történeted. Olvastatta magát és legjobban az tetszett benne, hogy párbeszéd nélkül is élvezhető volt, ahogyan meséltél a szereplőidről. Nem kellett élőben, igazán beszélgetniük, ez is pont elég volt, ahogyan leírtad, hogyan történtek a dolgok. Hiányoltam belőle valami pluszt, ami nagyobb löketet adott volna a történetnek, a végére kicsit úgy éreztem, hogy felgyorsulnak az események és túl hamar zártad le. Valami drámaiság vagy nagyobb érzelemkifejezés még belefért volna, de így sem volt rossz. Köszönöm, hogy írtál!:)

Rica Whimsy írta...

4. feladat - Hódémon

De ekkor már nem csak a saját lélegzésemet hallottam… valaki másét is, aki gyorsan közeledett… hallottam, ahogy gyors lépései megtörik az erdő csendjét… és hangos zihálása morgásba vált át.
Erik! – zokogott fel bennem a néma fájdalom. Megálltam, a faragott ládikát, amit eddig magamhoz szorítottam, a hóra ejtettem, és kinyitottam. Lebénultam a rémülettől, sem megmozdulni, sem levegőt venni nem bírtam. A ládikó kék selyem belseje üresen ásítozott, Silma varázstőre eltűnt!
– Erik! – már hangosan sikoltottam kínomat a világba. Erik áldozata hiábavaló volt!
Az udvarról tértem vissza, a karomban tartott tüzifa hangos puffanással esett a fafadlóra, megláttam az acsarkodó Hódémonná vált Jarfét a kicsiny hálószoba ajtajában.
Erik közénk vetette magát, a kezembe nyomta a ládikát.
– Fogd! Feltartóztatom, rejtőzz el az erdőben, ha lesből támadsz rá, megsebesíthetted! – visszafordult a démon felé. Olyan gyorsan hátrált, hogy kituszkolt a kunyhóból. Futnom kellett… Most azonban feladtam. A Hódémon megállt felettem. Felnéztem. Vér csorgott a szájából, megfestette fehér bundáját. Erik vére… Rám szegezte a tekintetét. A szeme nem sárgán izzott, hanem kéken, és nagyon szomorúan… Megbabonázva álltam. Belezuhant a karomba, de én nem tarthattam meg ezt a hatalmas, szőrös, fehér testet. Maga alá temetett…
– Itt vagyok, Kendra, vége van!
A hang a fejemben zúgó tompa morajon át jutott el hozzám. Két kéz ragadott meg és kihúzott Jarfe alól. Saját vérem ízleltem a számban. Valami lágyan megsimította az arcom, talán Erik keze vagy előre omló haja. A szempillám még túl nehéz volt, hogy felemeljem, de az ő ismerős illata, erős testének melege vette körül.
– Én vettem el a tőrt! Nem engedhettem, hogy megtetted, Kendra! Sikerült megsebesítenem, de még haldokolva is a nyomodba eredt… Akármivé vált is, a bátyád volt, és szeretett! Szédültem. Éreztem, ahogy forog velem minden, majd apró, pici tűszúrásokat éreztem az arcomon és a szemhéjamon is, amitől csak hunyorogva tudtam kivenni a felém magasodó fák alakját, amelyek mintha tartották volna felettünk a csillagtalan égboltot. Eleredt a hó.

Szatti írta...

Szia Rica!

Izgalmas és fordulatos volt a történeted. Végig lekötötte a figyelmem és kíváncsian vártam, hogyan fogod lezárni, merre viszed tovább a kiinduló pontot. Az egyetlen problémám talán a nevek voltak. Kicsit bekavaró volt. Másodszor elolvasásra értettem csak meg teljesen, elsőre nem volt tiszta. Ettől függetlenül nagyon tetszett a történeted, gratulálok a munkádhoz.
:)

Konek írta...

Helló, újra itt vagyok, és egy kis kihagyással újra próbálkozok ^^ Remélem tetszik. Puszi* :)

2. téma: Az időjós
Kislány koromtól kezdve, amikor már volt fogalmam némileg az életről, sosem éreztem otthon magam… Még a szobámban sem, ha magamra zártam, hogy kívül tartsak mindenkit és mindent.
Mindig megéreztem, ha rövid időn belül meghalt valaki. Féltem, azt hittem, nem vagyok normális. Először csak bogarakkal kezdődött. Kint sétáltam a kertben, mikor az a bizonyos szörnyű érzés hasított belém. A gyomrom felfordult, a szívemben késszúrás, az fejem pedig lüktetni kezdett. És mind ezt fél másodperc lepörgése alatt. A lábamat pedig nem tettem le a földre. Az érzés elmúl, ahogy egy másik helyre léptem. Kicsi voltam, és kíváncsi, ezért lenéztem oda, ahová eredetileg tettem volna a lábamat. Egy aprócska katica volt ott. De túl fiatal voltam, csak három-négy éves, nem tudtam értelmezni, hogy mi történt.
Ez az évek során egyre tovább fokozódott, egyre több élőlénynél éreztem, hogy mikor fognak meghalni. A 14-dik születésnapomon kezdtem el érezni, hogy az emberek mikor halnak meg. Egyre több időt töltöttem egyedül, a szobámba bezárkózva. De már ott sem volt jó, túl sok időt töltöttem ott.
De minden a 15-dik születésnapomon változott meg. Reggelem olyan volt, mint minden más reggelem. Felkeltem, fölöltöztem, és mentem reggelizni. Anyámra néztem, éppen a kávét főzte, háttal állt nekem, és én elfojtottam magamban egy sikítást. Számokat láttam felette. Piros számokat. Egy digitális órának tűnt, visszafelé mentek a számok. Elfordultam tőle, és a tesómat láttam. Neki is voltak számai. A szívroham kerülgetett. Kirohantam a házból, és minden ember fölött számokat láttam. Visszarohantam a szobámba és magamra zártam a ajtót. Majdnem egész nap ott voltam. Éjszaka képtelen voltam elaludni. Nappal nem voltam se fáradt, se szomjas, se éhes. Nem ettem, mégis friss voltam. Nem értettem, mi történt velem.
Az idő telt, lassan felnőttem, és hozzászoktam ehhez. Mindennapi látvány volt a piros számsor. Nem féltem tőle, de nem tudtam vele nem törődni. Mindig, mikor nagyon rövid lett valakinek az ideje, olyan érzésem lett, mint ami akkor, mikor meghal.
Egy napos délutánon a munkából mentem haza. Egy kisfiú labdázott a járdán, az e bizonyos érzés belém hasított. A labda kigurult az útra, a fiú utána akart szaladni. Egy autó száguldott végig az utcán. Másodperceim voltak. Vagy megkövülten állok tovább, és meghal a kisfiú, vagy megyek és megmentem. A második lehetőséget választottam.
A kisfiúhoz rohantam, visszarántottam őt, az autó elhúz mellettünk, a labda kipukkant. És volt egy másodpercnyi vérfagyasztó csend, ahogy ott álltunk, és a labdát néztük.
Egy nő szaladt hozzánk, hálálkodni kezdett. Sírt
- Nagyon, nagyon, köszönöm. Megmentette a fiam életét. Maga… Nagyon jó ember, és én… Mi… Nagyon hálásak vagyunk önnek.
- Kérem, máskor jobban vigyázzon.
Csak ennyit mondtam neki, mert erre vágytam… újra normálisnak lenni. Embernek. De tudtam, ez már lehetetlen.

Darinka írta...

Sziasztok!

4.feladatot választottam.

Kísért a múlt

De ekkor már nem csak a saját légzésemet hallottam… valaki másét is, aki gyorsan közeledett… hallottam, ahogy a gyors lépései megtörik az erdő csendjét… és hangos zihálása morgásba vált át.
Agyam lüktetett a magas láztól, kezeim, mint a rongybabáké, szinte élettelenül hevertek mellettem. A valóság és a képzelet határán imbolyogtam. Ebben a felemás állapotban láttam magamat sétálni egy hatalmas, hóval borított fenyőerdő közepén. Nagyon váratlanul ért az a felismerés, hogy magányos sétámat valaki vagy valami megzavarja. Először gondolni sem mertem arra, hogy hátranézzek, csak a lépéseimet próbáltam szaporázni. De hiába igyekeztem, a nagy hóban nehezen haladtam előre. A zihálást és morgást már szinte a fülem mellett hallottam. Agyamban vadul kergették egymást a gondolatok. Nem tudtam eldönteni, megálljak és bevárjam követőmet, vagy felhúzzam a nyúlcipőt és rohanjak, csak rohanjak kifelé az erdőből. Kíváncsi természetem azonban, még ebben a hallucinációs állapotomban is felülkerekedett a félelmemen. Hirtelen megálltam, és egy gyors mozdulattal hátraarcot csináltam. Követőm nem számított rá, hogy megállok, ezért majdnem fellökött, de még idejében lefékezte lépteit. Szinte porzott körülötte a nemrég leesett friss hó.
A meglepetéstől szinte elállt a szívverésem. Pár éve agyonlövetett kutyánk állt előttem, és nézett rám vádlón szomorú szemeivel. - Miért tettétek, miért? - kérdezte tőlem emberi hangon.
- Én nem, én nem... Csak ennyit tudtam nagy nehezen kimondani láztól kicserepesedett számon. Próbáltam volna védeni magamat, mert annak idején nem én rendeltem meg az agyonlövetést. Sírtam is miatta eleget, mást nem tehettem. Most, ebben a lázas állapotomban újból megszólalt a lelkiismeretem. Szédültem. Éreztem, ahogy forog velem minden, majd apró, pici tűszúrásokat éreztem az arcomon és a szemhéjamon is, amitől csak hunyorogva tudtam kivenni a felém magasodó fák alakját, amelyek mintha tartották volna felettünk a csillagtalan égboltot.
Eleredt a hó.

Szatti írta...

Szia Konek!

Nagyon tetszett a történeted, a cselekménye. Jó ötletet ragadtál meg, különleges volt. A számsoros dolog pedig eszembe juttatta a Nickelback egyik számát.:) Illene hozzá. Talán ez is ihletett meg, de nem tudhatom:) Az egyedüli problémám, amely nem a te hibád, hogy kicsit sűrűnek éreztem a cselekményt. Sok mindent szerettél volna leírni, megismertetni és kicsit elveszett a lényeg, miszerint hogyan is lehet egy ilyen dolgot megélni, hogy látjuk mások életét. De ez annak a hibája, hogy csak egy kommentben engedünk titeket dolgozni. Hosszabb novellaként még jobb lehetne:) Ha van időd, kedved, dolgozd szerintem át egy több oldalas történetnek. Érdemes lenne:) Gratulálok a művedhez és köszönöm, hogy írtál!:)

Szatti írta...

Szia Darinka!

Nagyszerűen teremtettél hangulatot és visszafogott feszültséget egészen a történet végéig. Végig lebilincselő és magával ragadó volt. Tetszett a fogalmazásmódod is, ahogyan felépítetted a dolgokat és a történeted jól olvadt bele a szövegkörnyezetbe, a keretbe, amelyet megadtam. Köszönöm, hogy alkottál és gratulálok!

Konek írta...

Kedves Szatti :)

Nem véletlen, hogy az a szám jutott az eszedbe róla, tényleg onnan jött az ihlet. Eredetileg tényleg egy olyan hosszú novellát akartam, de miután megnéztem a feladatot, változtattam a dolgon. :D
Amúgy már elkezdtem a hosszú változatát :)
Köszi a véleményt!
Puszi*Konek

Darinka írta...

Kedves Szatti!

Nem kevés izgalommal vártam véleményedet. Pár napja, véletlenül találtam rá blogodra és itt ragadtam. Megtetszett a feladat, gondoltam kipróbálom magam. Nagyon köszönöm pozitív véleményedet.
Üdv: Darinka

Szatti írta...

Majd kíváncsi lennék a hosszú novellára Konek:) Szívesen elolvasnám. Kidolgozottabb részletekkel pedig még jobb lesz!;)
Valamint örülök Darinka, hogy alkottál és remélem, hogy a továbbiakban is szívesen írsz majd nekünk!:) Puszi mindkettőtöknek!

Mili és Kylie írta...

Szia! Mili vagyok és az elsőt választottam.

A halál árnyékában

Percek óta csak bámultam a lemenő nap fényébe a fák között… kapaszkodtam ebbe a látványba, miközben már csak percek választottak el attól, hogy elinduljunk.
Képtelen voltam megmozdulni, megbénított a tudat, hogy elveszítem. Szerettem volna, ha megáll az idő és mi örökre az erdő, susogó fái közt maradhatunk. A végtelenségig gyönyörködhetnék arcának szépségében. Fájdalmat éreztem a mellkasomban, mikor tudatosult bennem… ez lehetetlen.
Szorosan mellettem állt, az égig magasodó fákat figyelte, nem tekintett rám.
Imádtam őt, nekem a világot jelentette a létezése. Most ez a világ összedőlni készült, és nem tehettem ellene semmit. Némán álltam, arcomon éreztem a gyenge napsugár melegét. Szememet égették visszafojtott könnyeim. Nem mertem a szemébe nézni, nem akartam, hogy lássa a szomorúságot szívemben… nem tehettem, nem okozhattam neki fájdalmat.
- A veled töltött idő a legszebb ajándék, amit az élettől kaphattam – suttogtam magam elé rekedten. Éreztem, hogy rám szegezi mélybarna szemeit, képtelen voltam viszonozni pillantását.
- Nekem is – lehelte bársonyos hangján, ami máskor életerőt sugárzott.
Tudtam, erősnek akar látszani, még ebben az állapotában is csak velem törődött, nem akart fájdalmat okozni, szenvedésével, pedig kínzó gyötrelmei lehettek. Törékeny testét súlyos betegség mardosta, a legjobb orvosok sem bírtak segíteni. Hónapjai lehettek hátra, talán csak napjai.
Egyetlen kívánsága volt még, hogy látni szeretné utoljára, ezt a helyet, ahol először találkoztunk. Rég feledett emlékek jutottak eszembe… karcsú alakja, hamvas bőre, ahogy szaladástól kipirultan omlott karjaimba. Csilingelő nevetését hallottam visszhangozni a fák közül… amikor először megláttam… ez az erdő jelentette a kezdetet… most a véget is… számunkra.
Elfordultam, nem bírtam tovább. Legszívesebben véget vetettem volna saját életemnek, csakhogy vele lehessek.
Nem akartam sírni, de a könnyek megindultak belőlem, és képtelen voltam visszafogni magam. Meg akartam ölelni és hozzá bújni… őt akartam, és elfelejteni mindent.

Szatti írta...

Szia Mili!Eddig nálad éreztem leginkább, hogy a megadott mondatok tényleg a szöveg részei Beleolvadtak, gyönyörűen keretbe zártál a történeted, amely fantasztikus volt. Nagyszerű módon foglaltál bele gyönyörű és mély érzelmeket. Köszönöm, hogy írtál és gratulálok neked!:)

Jega írta...

A harmadik témát választottam.

A fénykép
Sokszor mondogatják az emberek, hogy vigyázni kell az életünkre, mert sosem tudhatjuk, melyik percünk lesz az utolsó... sosem tudhatjuk előre, hogy mi lesz az utolsó szavunk, amit kimondunk, az utolsó sértés, amit hozzávágunk valakihez, az utolsó ölelés, amit kaphatunk valakitől, aki szeret... nem tudhatjuk és én sem tudtam.
Pedig az a jelentéktelen kis éjszakai baleset, melyet a férjem szenvedett el, gyökeresen megváltoztatta az életünket. Nem telt el csak néhány hónap és kiderült, hogy baj van. Az operáció sikerült, de a rák szép lassan rombolt tovább.
Fiatalok voltunk, még innen a harmincon, ilyenkor még úgy érzi az ember, hogy örökké él, vagy legalább is azt, hogy a halál egy távoli ködös valami, ami még messze van. Furcsa struccpolitikát vezettünk be, nem beszéltünk a jövőről, a betegségről is csak akkor, amikor elkerülhetetlen volt. Lefordítottuk az operáció utáni zárójelentést, egy könyvtári orvosi szótárból, és csak néztünk magunk elé , nem akartunk hinni a szavaknak, a mai orvostudomány nem képes gyógyítani ezt a rákot. A hetvenes évek közepén még nem alkalmaztak kemoterápiát, csak sugárkezelésre kellett járnia, leégetett bőrrel, és szörnyű hasmenéssel járt. A kezelés után látványos javulás kezdődött, és mi kezdtünk reménykedni, igen, hátha mi leszünk a kivétel, miért ne.
Házasságunk addig is boldog volt, de most annyira bensőségessé vált, hogy szinte nem is érzékeltük a külvilágot. Mi, és az akkor iskolát kezdő, kislányunkkal szoros hármast alkottunk, Bár mindketten dolgoztunk, igyekeztünk minden szabad percünket egymás közelében tölteni.
Nem siránkoztunk, vidám dolgokról beszéltünk, viccelődtünk, estéink hangosak voltak a nevetéstől. Nagyokat csavarogtunk, az erdőket jártuk. Úgy éltünk, mint akiknek azt a kevés időt, ami még együtt adatik , ki kell használni, de ezt nem beszéltük meg, csak úgy spontán, egymásra hangolva tettük.
Amikor kezdtek jönni a fejfájások, megmagyarázhatatlan esti lázak, a fogyás., összebújtunk, mintha így óvva segítenénk egymást. Már mindketten tudtuk, hogy nincs segítség, de az orvosokat elkerültük. Mindössze erős fájdalomcsillapítókat írattunk fel. Az orvosi segítséggel meghosszabbított szenvedésből nem kértünk.
Eljött a nap,, amikor leesett a lábáról, a mentő vitte be szilveszter éjszaka a kórházba,. Az ügyeletes doktornő elolvasta a zárójelentést, és nem szólt többet, pedig azt hitte addig, hogy egy holt részeg férfit hoztak be.
Többet nem tért magához. Ültem az ágya mellett napokig, csak este mentem haza, mérhetetlen fájdalommal néztem a haláltusáját. A világ megszűnt körülöttem, csak mi ketten voltunk, a halálba induló és én.
Hideg téli nap temették, sokan kísérték utolsó útján. Fiatal halottnak nagy a temetése, de én abból nem érzékeltem semmit. Oly egyedül voltam a világban, mint az ujjam, minden távoli, volt és idegen.

De a mindennapok prózai valósága kirángatott a napvilágra, a halottainkat akkortájt magunknak kellett töröltetni az élők közül. Kezemben az összes személyes okmányával , a halotti anyakönyvi kivonatával mentem a hivatalba. A hölgy elé dobtam mindent ami a kezembe volt, és ekkor kihullott a papírok közül a férjem gyerekkori fényképe elém.

Képtelen voltam tovább maradni. A kezemben lévő fényképet a zsebembe dugtam és amilyen gyorsan csak tudtam, végig siettem a folyosón a lift felé. Nem törődve semmivel sem, sem az utamba kerülő emberekkel... csak minél hamarabb el akartam innen tűnni, hogy egyedül lehessek a magányommal és a magam mögött hagyott életemmel.

Szatti írta...

Szia Jega!

Fájdalmasak és gyönyörűek voltak a gondolataid. Nagyon szépen adtad vissza a hangulatát a történetnek, már ha lehet ilyet mondani a szituációt tekintve. Szomorú, de nagyszerű művet alkottál, tetszett, hogy átjött az érzés, amelyet megfogalmaztál és nem csak üres szavak voltak. Volt tartalmuk, mélységük, gratulálok ehhez. Puszi és köszönöm a munkádat!

Lisa :) írta...

Sziasztok! Az első témát választottam.

Haldokló szerelem

Percek óta csak bámultam a lemenő nap fényébe a fák között... kapaszkodtam ebbe a látványba, miközben már csak percek választottak el attól, hogy elinduljunk.
Hirtelen ledermedtem, a torkom kiszáradt, a légzésem felgyorsult. Csak ő volt és én. Ám mindez már nem olyan volt, mint rég. Tudtam, hogy ezután minden megváltozik. Egyedül maradok a nagyvilágban. Sohasem hittem, hogy valaha is el fog jönni ez a nap. Elveszítem az egyetlen embert, aki valaha is fontos volt számomra. Ez igazságtalan.. Ő annyira jó, senkinek sem lenne képes ártani, és most mégis Ő búcsúzik ettől a világtól. Az életem romokban hever. A számomra tökéletes ember itt van mellettem, már csak percei vannak hátra, percei, amik villám gyorsasággal telnek. Esélyt sem adnak arra, hogy méltóképpen távozzon az élők sorából. Tegnap még minden olyan mesébe illő volt. Akkor még ő sem tudta mi vár rá. Önfeledten nevetett minden viccemen, még ha nem is értette őket. Ma pedig a poklok poklát éli át. Elképzelni sem tudom, mennyire fáj neki, mivel megpróbálja előlem elrejteni az érzéseit, de ez nem sikerül neki tökéletesen. Az orvosok az utolsó találkozásunkkor semmi biztatót nem mondtak, csupán annyit, hogy kevés van már csak vissza az életéből. Az utolsó kívánsága a távozása előtt annyi volt, hogy a természetben, a madarak hangját hallva hagyhassa el ezt a világot. Közben minden, amit felépített, kicsúszik a kezei közül, a porba hullik. De mindezt nem tudhatja, hiszen már órák óta fel sem ébredt. Szeretném visszaforgatni az idő kerekét, hogy megmentsem, de sajnos nem tehetem. Nem vagyok rá képes, mert én is csak egy törékeny kis ember vagyok a halállal szemben. Hiába szállok harcba vele, sokkal erősebb nálam. A felismerés, hogy tehetetlen vagyok, villámcsapásként ért. A gondolataim felett teljesen elvesztettem az irányítást. Csak annyit szerettem volna, hogy ő tovább élhessen. Ha választanom kellett volna az ő élete és a sajátom között, én inkább meghaltam volna, csakhogy őt megmentsem. Minden perccel egyre közelebb jár a másvilághoz. Alig bírtam kontrollálni az érzéseimet, legszívesebben kiabáltam volna, de ő végre felébredt.
- Szeretlek- suttogta alig hallhatóan. A fájdalomtól alig jött ki hang a torkán, képtelen volt tovább beszélni, de nem is akartam, hogy erőltesse. Helyette egy lágy csókot leheltem az ajkára, ezután becsukta a szemét és elaludt örökre. Hiába próbáltam bármit tenni, nem reagált.
Nem akartam sírni, de a könnynek megindultak belőlem, és képtelen voltam visszafogni magam. Meg akartam ölelni és hozzá bújni… őt akartam, és elfelejteni mindent.

Szatti írta...

Szia Lisa!

Nagyon szívszorító és szomorú történetet alkottál, mély érzelmeket írtál le a történetedben, melyben nagyon jól bántál a szavakkal, jól teremtettél hangulatot. Igazából, semmi kifogásolni valóm nincs benne, viszont hiányoltam kicsit, hogy több mindent megtudjunk a szereplőkről. Az érzést próbáltad mindvégig visszaadni, amikor elveszítünk valakit és ezt kicsit soknak éreztem ennyi mondatban. Rövidebben vagy a történet közben valamilyen előzményre kitérve, ami még jobban érzékeltette volna a kettejük kapcsolatát, talán jobban hatott, átjött volna. De gratulálok neked és köszönöm, hogy alkottál. Szép volt!

Mili és Kylie írta...

Nehéz gondolkodni

Sokszor mondogatják az emberek, hogy vigyázni kell az életünkre, mert sosem tudhatjuk, melyik percünk lesz az utolsó… sosem tudhatjuk előre, hogy mi lesz az utolsó szavunk, amit kimondunk, az utolsó sértés, amit hozzávágunk valakihez, az utolsó ölelés, amit kaphatunk valakitől, aki szeret… nem tudhatjuk és én sem tudtam…
Ezeket a sorokat hagyta rám… tudta… akkor ott, aznap nem voltam tisztában e szavak jelentésével. Az igazat megvallva sosem gondolkodom… marha nagy barom vagyok! Hogy miért? Nem tudom. Talán bennem van a hiba… nem értek az Emberek nyelvén. Jó, igaz… bevallom… egy Emberbe voltam szerelmes, ha lehet annak nevezni. Baby Ember volt. Fölöttébb csinos a maga módján. Rövid fekete haja állandó jelleggel égnek meredezett… szerette a csillogó hacacárékat. Vékony ujjait nem lehetett látni, a sok ékszertől, vastagabbnak tűntek, mint egy elefánt lába, pedig nádszálvékony teremtés volt.
Oké tudom… nem erre kíváncsi. De nézze el nekem…
Na, szóval, hol is tartottam? Ja, igen! Azon az éjjelen is itt ültem a WaySide bárjában, mindig, itt szálltunk meg, ha egy kis légyottra támadt kedvem.
Ismeri Guilty Gang-ot? Nem? Nagy kár! Elképesztő a frontemberük, a hangja, és ahogyan énekel, oh… az maga a mámor. Egyszerűen imádom. Jöjjön el este és hallgassa meg… nem, nem kell figyelmeztetni, tudom elkalandoztam már megint.
Azt hiszem tequilát ittam akkor este.
Tudja mindig azt szoktam, ha rendetlenkedik a gyomrom… aznap pedig felettébb ideges voltam. Baby fent várt a szobában, én épp csak leugrottam meginni egy pohárral… meg hát vártam a küldöncöt. Telefonhívást kaptam délután, hogy megbízásom lesz. Már egy ideje vártam, a poharam is kiürült időközben, kétszer is!
Oh! Nem vagyok én iszákos! Mifelénk erősebb szeszhez vannak szokva. Hát igen ezek a faji különbségek! Pont ez az oka mindennek…
Úgy tíz óra felé járhatott, akkor van váltás a pincéreknél. Lolát figyeltem, felszaladt a harisnyáján egy szem… nem volt időm szóba elegyedni vele, mert épp akkor toppant be az emberem…
Persze, hogy Varázsló volt! Hogy kérdezhet ilyet! Maga szerint vállalnék másnál munkát!
Felháborító, hogy maguk a Dimenzió Közi Felügyelőségtől miket ki nem találnak.
Az illetőnek nem tudom a nevét, minden alkalommal mást küldenek. Vigyáznak a biztonságra. Megbízható cég. Eddig semmi problémám nem volt velük… magukkal annál inkább!
Szokásosan megkaptam a borítékot a fényképpel és az illető nevével és tartózkodási helyével aztán a Varázsló el is ment. Gyanús volt nekem, de akkor még nem tudtam mire vélni a féloldalas molyost szája szegletében. Nem is ez a lényeg, hanem az, amit ez után tudtam meg, amikor kibontottam a borítékot… a szívem megállt egy pillanatra. Az én kicsi Babym fényképe mosolygott rám a vörös borítékból. Lélegzetem visszafojtva indultam meg az emeleti szobánk felé. A munkám és Baby, aki egy Ember… lebegtek lelki szemeim előtt. Hogyan lehetséges ez? Nem tudtam összerakni az eseményeket. Miként történhetett ez meg? Hacsak Baby el nem árult! Dühöm elborította az agyam…
Hamar méregbe gurulok, és akkor még kevésbé vagyok képes gondolkodni, hát akkor is ez történt.
Az a pár perc alatt kellett volna ésszerűen döntenem, nem volt több lehetőségem. Számításba kellett volna, vegyem egész addigi életem és a hátralévőt is. De ki bír ilyeneken gondolkodni, amikor a méregtől lilul a feje?
Nem kiabálok! Teljesen nyugodt vagyok. De értse meg mégis csak elveszítettem a szerelmemet, a nőt, aki fontos volt nekem…
Beismerem… Nem volt más választásom. Ha nem teszem meg a rám bízott feladatot fajom árulója leszek, de ha megteszem szívem árulójává válok.
Sikolya még most is itt cseng a fülemben…
Erős markom levettem lágyan ívelő torkáról… belenéztem a semmibe meredő barna szemébe… képtelen voltam tovább maradni. A kezemben lévő fényképet a zsebembe dugtam és amilyen gyorsan csak tudtam, végig siettem a folyosón a lift felé. Nem törődve semmivel sem, sem az utamba kerülő emberekkel… csak minél hamarabb el akartam innen tűnni, hogy egyedül lehessek a magányommal és a magam mögött hagyott életemmel.

Mili és Kylie írta...

Szia! Bocsi lemaradt, hogy melyiket választottam. A 3. témát. Kylie

Szatti írta...

Szia Kylie!

Ez eszméletlen volt. Ez az első gondolatom :) Nagyszerűen oldottad meg a feladatod és leginkább ez a "párbeszéd" tetszett a legjobban, ahogy a férfi önmagával vív harcot azért, amit tett. Nagyon jó volt a szereplő ábrázolása is, ahogyan Baby karakterét leírtad. Elképzelhető és különleges volt, ahogy a jelzőkkel felruháztad. Gratulálok a munkádhoz, fantasztikus voltál! Puszi!

Hikari94 írta...

Sziasztok! A 4. témát válaszottam melynek a címe: A titokzatos fenevad

De ekkor már nem csak a saját légzésemet hallottam… valaki másét is, aki gyorsan közeledett… hallottam, ahogy a gyors lépései megtörik az erdő csendjét… és hangos zihálása morgásba vált át.
A fákat kémleltem melyek körül vettek, hallottam a morgást és a lihegést, mely mögülem hallatszott. Összehúztam magam, majd becsuktam a szemem egy percre, hogy az elmém szóljon hozzám. A szívem azt várta, hogy maradjak, viszont a belső hang azt ismételgette: Fuss, fuss, fuss! Kinyitottam a szememet, majd elém tárult az erdő, melyben síri csend lakozott, mind addig, amíg mögém nem ért a vadállat. Futni kezdtem, hallottam újra a morgását, majd megroppant a friss hó a talpa alatt, amikor a nyomomba eredt. Előre tekintettem, tudtam, ha hátranézek, akkor bebizonyosodna, hogy Ő az… Menekülni akartam előle, el akartam feledni a találkozást, azt akartam, hogy ez az egész megtörténtek minősüljön. Mégis a szívemben lakozó vágyakozás erősebbnek bizonyult. Éreztem, amint rám veti magát, majd a kapucnimnál fogva hátra ránt. Elterültem a hóba és eltakartam az arcomat, hogy ne lássa a szememen a félelmet. Jellegzetes hangot adott ki a neszelés, amit a lélegzet vétele adott ki. Néhány perc elteltével elvettem a szemem elől a kezem, majd szembe találtam magam vele. Jól sejtettem, Ő volt az… Az aranysárga íriszeiben vadság és harag látszott. Tudtam, hogy nem önmaga, hiszen sose támadott volna meg. Legalább is naivan ezt a hitet dédelgettem. Elkezdtem zokogni a könnycseppek végig folytak az arcomon, melyeket a csalódottság és a boldogtalanság szült.
- Kérlek Damian ne bánts engem! – szóltam neki remélve, hogy felismeri a hangom. – Damian tudom, hogy te vagy az tisztába vagyok vele, hogy jót akarsz nekem. Nem akarsz bántani! Kérlek, engedj el! – kérleltem őt. – Damian… Szeretlek téged! – mosolyodtam el.
Tisztába voltam vele, hogy nem fog felelni, hiszen a farkas énje eluralkodott rajta. Igaz volt a pletyka miszerint a fenevad, aki rettegésbe tartotta a falunkat az a rejtélyes szomszéd fiú, Damian. Mindenki elzárkózott tőle. Viszont én megbíztam benne, mert megismertem az emberi énjét, ami nem volt ilyen agresszív, mint az állat, amely ösztönszerűen tört elő belőle az alakváltás után. Lassan felemeltem a kezemet, majd megsimogattam az orrát és ismét mosoly ült ki az ajkamra. Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy jön a vég.
- Damian senkit se szerettem még így, mint téged. Neked adtam az ártatlanságomat megtudtad a titkaimat és megnyitottam neked a szíved kapuját. Tudom, ha most az életem véget is ér mindez nem volt hiába. – mondtam. Majd kinyitottam a szemem és láttam, amint rám veti magát.

Kinyitottam a szemem, majd oldalra fordítottam először, egy alak ölelt át. Sötét volt, ezért nem tudtam ki lehet az, csupán sejtettem…

Szédültem. Éreztem, ahogy forog velem minden, majd apró, pici tűszúrásokat éreztem az arcomon és a szemhéjamon is, amitől csak hunyorogva tudtam kivenni a felém magasodó fák alakját, amelyek mintha tartották volna felettünk a csillagtalan égboltot. Eleredt a hó.

Szatti írta...

Szia Hikari!

Izgalmas és érdekes volt a történeted. Nálad is nagyon tetszett, ahogy a keretmondatok beleolvadtak a szövegbe. Szépen vitted végig, átélhető volt és elképzelhető. A végén éreztem kicsit, hogy bizonytalan vagy a lezárásban, hogy megfelelően illeszkedjen a történeted a megadott mondathoz, de ennek ellenére nagyon tetszett és köszönöm, hogy alkottál.

Becca (L) írta...

Percek óta csak bámultam a lemenő nap fényébe a fák között... kapaszkodtam ebbe a látványba, miközben már csak percek választottak el attól, hogy elinduljunk.
Mindenki visszajött ,köztük Jack is felbukkant, és vele együtt megjelent egy kelletlen gombóc is a torkomban a folyamatos köhögésre kényszerített. Csak egy röpke pillanatra akarta felemelni a fejét, mikor elkaptam a pillantását.
Figyeltem ahogy néz engem és ez jobban fájt mintha észre sem vett volna. Olyan dühösen nézett rám és olyan nagyon csalódottan ,hogy összeszorult a torkom. Csak némán megpróbáltam lesütni a szemem, és zokogva elrohanni majd belehalni magányomba és mélységes bűntudatomba. De mintha testem nem engedelmeskedett volna. Csak álltam tovább, mint a cövek és néztem őt, szüntelenül. Egészen belefúrtam könnyekbe fuldokló pillantásom, abba a gyönyörűm mélykék szemébe, amely mintha szikrákat szórt volna. Arca többször megrándult a fájdalomtól attól,hogy rám kellett néznie. Tekintetével ölni tudott , olyan csalódottan nézett végig , hogy szerintem belül már ő is zokogott. De kívül maradt az aki. Az a roppantul helyes, ellen álhatatlan, szépfiú. Akiért mindenki oda van. Aki hogyha mosolyog felderül az ég, és megváltódik a világ. Kinek a szeme olyan, mintha az egész univerzumot belesűrítették volna, mintha az-az ezernyi sziporkázó csillag fénye égne benne. Akinek ajkai egyenlők a mennyországgal. Ki … annyira tökéletes, hogy azt szavakba önteni lehetetlen. Aki ott állt most előttem , tökéletes kinézettel, de összezuhant lélekkel, mert megbántottam. Csak minden olyan gyorsan történt. Nem tudtam mit tegyek és… Szóra nyitottam a számat. Annyi mindent mondtam volna neki, de a torkom teljesen kiszáradt, és egy hang sem távozott belőle. Mindenem remegett, szédültem, mintha arcon vágtak volna egy óriási vas ásóval. Ziláltan hüppögtem, fuldokoltam, a könnyeim hirtelen záporától. Többször úgy éreztem mintha gyomorszájon vágtak volna. A szívem a torkomban dobogott. És ekkor a hosszas öngyűlölet, szomorúság, és a nagy bűntudat fellegein túl, mintha előtűnt volna valami. Az akkor egyetlen pozitív gondolatom. Ami szinte már kiáltott, üvöltött:Egy őrült mondat miatt nem múlhat el! Egy önkívületi cselekedet miatt nem lehet vége!
És erre a gondolat felhőre mintha utasításom nélkül indult volna el a lában. Annyira gyengén kullogtam előre, hogy többször majdnem elestem. Kifárasztott a sok sírás, azok az őrült és idegtépő percek, azok az idegesítő gondolatok mik nem hagytak nyugodni és azok akik egyenesen Jack remegő kajaiba vezettek. És mielőtt még gondolkodhattam volna, mielőtt még ő gondolkodhatott volna. Átkaroltam , erős láncot alkotva dereka körül. Honnan egy átlagos pillanatban simán megszökik. Csak, hogy ez nem volt egy átlagos pillanat. Ez az egy pillanat mentett meg engem, változtatta meg a jövőm és az ő jövőjét is.
Megcsókoltam. Éreztem megszűnni körülöttünk a világot. Eltűnni az előbb körülöttünk tomboló vihart. Éreztem ahogy az utóbb még éles hangokat duruzsoló morajjá változni. Szinte láttam magam előtt csodálkozó arcát. De mikor felnyitottam a szemem és elengedtem az ajkam, ő nem ment el. Tovább csókolt. És szeméből kihűlt a harag dühös lángja, mit átvett valami hihetetlenül mélységes megkönnyebbülés áradat. És mintha érzetem volna egy kósza könnycseppet a fájdalomtól megtorzult arcán végigfolyni, mely a rémülettől fogantatott és szerelmünk lángjában halt meg, igazi mártír ként. Úgy hiányoztunk egymásnak. Mindkettőnknek annyira fájt. És bár valahol elménk egy eldugott sarkában tudtuk, hogy rosszul cselekszünk, de képtelenek voltunk egymás nélkül létezni.
Mikor vége lett a pillanatnak. Úgy fájt, hogy elengedett, hogy nem ölelhettük egymást tovább..örökké. És egyszerűen nem bírtam ki…Nem akartam sírni, de a könnynek megindultak belőlem, és képtelen voltam visszafogni magam. Meg akartam ölelni és hozzá bújni… őt akartam, és elfelejteni mindent.

Syro írta...

Kislány koromtól kezdve, amikor már volt fogalmam némileg az életről, sosem éreztem otthon magam... még a szobámban sem, ha magamra zártam, hogy kívül tartsak mindenkit és mindent. Hiába rendezhettem be magam a szobám, az sem segített. Szinte sehol sem éreztem jól magam. A suliból is sokat lógtam, ami mindig ki is derült.
Szülői nyomásra másik iskolába kezdtem járni, ez némi enyhülést hozott. Új környezet, új tanárok, új barátok. Hamar beilleszkedtem és a tanulás is jól ment, de a furcsa érzések, hogy más vagyok, megmaradtak a felszín alatt.
Az évek múltak és elérkezett az érettségi, ami utólag már korántsem volt olyan nagy szám mint előtte gondoltuk. Mikor már a kezünkben volt a sikeres vizsga bizonyítéka, egy fergeteges bulit csaptunk, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet.
Ez a nap június 21-e volt, a bankett napja, a születésnapom és nem utolsó sorban a nyári napforduló a legrövidebb éjszaka az évben. Boldogan készülődtem az esti party-ra, de egy furcsa gondolat fészkelte be magát az agyamba: Ne menj! Ha akkor hallgatok a megérzésemre, akkor biztosan teljesen másképpen alakul az életem. De akkor még nem tudtam, hogy jobb megfogadni a sugallatok tanácsát, mint elengedni a fülünk mellett.
Az este ugyan úgy indult, mint bármelyik hasonló alkalom: Étel, ital, tánc, ital és még több ital. Ezzel még nem is lett volna baj, de sok új arc is volt ott, az ismerős ismerősének a kukkeros ismerőse, akit szerintem senki sem ismert. Szerencsére olyan tizenegy magasságában a többségük lelépet, így már sokkal fesztelenebbnek érzetem magam.
Fél órával éjfél előtt odajött hozzám egy lány, Gitta, legalábbis a kitűzőjén ez a név virított, hogy tud egy tuti bulit nem messze az erdőben. Ittas voltam és úgy éreztem enyém a világ, mi baj történhet, így vele tartottam. Nem kellett volna.
Egy kisebb tisztásra vezetett, ahol jó néhányan voltak, kisebb tüzeket álltak körbe, és beszélgettek. Legalábbis én azt hittem. Ahogy a közelükbe értünk minden szem ránk szegeződött, egy furcsa ruhás férfi elénk jött és üdvözölt. Elég barátságos volt, bár az öltözete mást sugallt. Mosolygott, és engem nézet merően. Volt valami a szemében, amit nem értettem, és félni kezdtem. Ekkor már nem is tűnt olyan jó ötletnek ez az erdei mókázás. Lassan elkezdtem hátrálni arra amerre jöttünk, de beleütköztem valakibe.
Innen már gyorsan peregtek az események, szinte fel sem fogtam. Gittát négyen fogták közre és egy asztalhoz hurcolták, ami inkább kinézett oltárnak. Ekkor láttam csak meg a fejünk fölé belógó fekete ötágú csillagot. Az ereimben meghűlt a vér és menekülni akartam, de két erős kar megakadályozta. Miközben szabadulni akartam fogva tartómtól sikoltozást hallottam. Odanéztem. Gittát lekötözték az oltárra és minden figyelmeztetés nélkül ledöfték, mint egy állatot.
Engem is közelebb vittek, vagy inkább rángattak. Teljesen kiakadtam, még ellenkezni is elfelejtettem annyira kiborított a látvány. Egy pentagrammára térdeltettek, pár gyors mozdulattal letépték rólam a ruhámat, majd a friss vérrel sötét varázslatokat róttak rám. Valami megmozdult bennem. Ami eddig mélyen bennem lappangott most a felszínre akar törni. Éreztem őt, egy vérszomjas démont, egy gyilkost, akit anyám méhébe rejtettek anno, hogy új testet adhasson nekem, nekem a világ pusztítójának. Azon az éjjelen születtem újjá, s lettem azzá, aki már közel egy évszázada tombol a Földön megállíthatatlanul.
A régi életemből nem sok maradt, kéjes örömmel áldoztam fel mindenkit a sötétség oltárán, akit ismertem valaha, beleértve a szüleimet is, és ez azóta sem változott, bárkit elpusztítok, aki az utamba kerül. Néha azonban vannak pillanatok, mikor az ember felébred bennem és furcsa érzéseket ébreszt. Ilyenkor titokban meglesem az embereket, és irigykedem, hogy akkor, ha hallgatok a megérzésemre talán nekem is lehetett volna férjem, gyerekeim, családom. Ez volt az igazi énem erre vágytam... újra normálisnak lenni. Embernek. De tudtam ez már lehetetlen.

Szatti írta...

Kedves Becca!

Bámulatos volt az írásod, nagyon tetszett! Ahogyan fogalmaztál és leírtad az érzéseket, gondolatokat. Gyönyörű volt és köszönöm neked az élményt, hogy olvashattalak. Gratulálok a művedhez!:)

Szatti írta...

Kedves Syro!

Nagyon izgalmas és fordulatos volt a történeted. Igazán történetszerű volt, amelyet arra értek, hogy olyan érzést keltett, mint egy kiragadott részlet, amelyet összefoglalóan leírtál. Viszont, ez a hatás kicsit túlságosan gyorssá tette a történeted tempóját. Nem hagytál elég időt a cselekmény kibontakozására, túl gyorsan történtek az események, amely lehet annak a hibája is, hogy csak egy kommentet engedünk. Nagyobb terjedelemben még jobb lehetne ez a sztori, ami így önmagában is nagyszerű volt, de szerintem érted, mire gondolok. Bővebb kifejtéssel, esetleg párbeszédekkel még jobb lenne. Talán nem kellett volna ennyi részletet leírnod belőle és csak maga a feláldozás részt leírnod, hogy ne hagyjon maga után függővéget:) Mert így kíváncsi lennék a részletekre is:) gratulálok neked a történetiség és a fantázia miatt, amelyet megalkottál. Ha pedig lenne kedved és időd, dolgozd még át egy hosszabb novellára, ahol jobban hangsúlyt a részletek.
Köszönöm, hogy írtál, puszi!

Becca (L) írta...

Köszönöm..:)
Ja és a történetem címe (sajnos lemaradt...)
: Mert érted élek...