2011. december 3., szombat

Mondd el az elmondhatatlant - Eredményhirdetés!


Újabb feladat, újabb eredmény. Mindig olyan hamar eltelik nálam ez a két hét és mégis, ez alatt az idő alatt ti pedig fantasztikus történeteteket, verseket alkottok. Tényleg, őszintén mondom, hogy mindig öröm olvasni a soraitokat, mindig kapok tőletek valami pluszt, egy élményt a novellák elolvasásával. Örültem, hogy ezek a zenék sokakat megihlettek és hogy mindegyikhez érkezett mű. Szeretném megköszönni a részvételeteket, hogy írtatok és mindenkinek gratulálok! Nagyszerű művek, amelyek megérdemlik az elismerést. 

A művek közül viszont, szeretnénk néhányat kiemelni, amelyek kivételesek voltak!

1. Örökké az álmaimban - Bolonde


Nem hordott kabátot a Nap, nekem sem kellett. Elmosolyodva terültem a harmatos fűbe, olyan kusza módon, cipőm fűfoltos talpa felülre került, lentre meg a fejem huppant. Alig bírt bármit is nyalogatni rajtam a szellő, néha aláfújt a hajamnak, csikizte-csiklandozta az amúgy is gabalyos fülbevalómat meg a nyakamban lógó bronzos gyöngyfüzért. De békén hagyott. Még a lélegzet is óvatosan ereszkedett belém, hűvössel töltve a tüdőmet és az ujjbegyeimet, vigyázva a törékeny mosolyomra. Félszemmel az emelkedő mellkasomra sandítottam, de aztán vállat vonva hunytam le a szemem. Joe úgyis a szemhéjamra volt rajzolva. 

-Minden megváltozik. 
-Tudom - nyújtózva emeltem a karomat, hogy végigsikálja a füvet, aztán összeráncoltam a homlokomat - De még itt vagy. 
Nem válaszolt. 
Kicsit meglibabőröztetett a bújócskázó szél. 
-Addig semmi baj nem lesz - suttogtam.
Joe belémnézett, nem volt nehéz dolga, az íriszemen élt. 
-Tudod, hogy magamtól nem tudok elmenni. 
-Akkor ne menj. 
Zizzenve hullott pár sárga levél az éterbe, hogy kergetőzzenek egyet. Egy az orromra szállt, lefújtam.
-Megígérted... - súgta Joe.
-Meggondoltam magam.
-Miért? - kérdezte Joe és a homloküregembe nézett - Már semmi értelme sincs. 
-Tán nem fogok hiányozni, azért mondod. 
-Csak egy gondolat vagyok. 
Csak egy gondolat! A mosolyom reszketni kezdett. Összeráztam a fülbevalóimat.
-Te vagy mindenem!
Joe belelépett a fejembe és törökülésbe ült. Nadrágja megfakult, szakadozott lett az évek során, haját megcincálta az öreg-szenilis fájdalom, borosta serkent az arcán s néhány apró szarkaláb. Megviseltem. Aprót simított valamelyik idegpályámon, félmosollyá fakultam és érezni kezdtem, ahogy fűről beszívja a hajam a nedvességet. 
Joe a tenyerébe hajtotta az arcát, majd a lassan fodrozódó könnycsatornámba lógatta a lábát. Elnézően ringatózott minden. 
-El kell engedned, nem kellek én már neked. 
-De te adsz értelmet! 
-Ráncos lettem, lefogytam, össze vagyok karcolva, meg is koptam. Szerintem kopaszodom. Nem vagyok én már szerelem.
-Te vagy a mindenem! - visszarántottam a karom a fülem mellől, de nem mertem mozdulni. Lassan szédelegtem. Rebegtek a szempilláim. Féltem, hogy egy hirtelen mozdulattal kinyitom a szemem, én a kabát nélküli Napba nézek, ő meg eltűnik. 
-Csak egy gondolat vagyok - mondta Joe, s lassan feltápászkodott - Figyelj, megbeszéltük. Engedj ki. Hadd menjek... 
Utoljára húztam össze a szemem. 
-Emma, nyisd ki. Értsd meg, nem én vagyok minden, hanem te!
Hideg nyilallt belém, mert a hátam átázott, a mellkasomra pedig egy falevél esett. A fény belevibrált a szemembe. Mire újra becsuktam a szemem, már nem volt ott. 
A tarkóm alá gyömöszöltem a kezem, és visszaszívtam a szememből a könnyeimet. 
-Szia Joe. Este akkor is találkozunk...


2. A napvilág halála - Cylise


Rohanok. Talpam csattog a kissé nedves járdán. A hideg levegő sípolva hagyja el fájó tüdőmet. Nem bírok visszanézni. Ami történt… Gyilkos képek suhannak végig elmémen, tudom, hogy ezekre örökké emlékezni fogok.
Lábaimat gyorsabb tempóra sarkallom. Nem követ senki, de nem vagyok képes másra gondolni, csak arra, hogy el innen. Az, amit pár perce tettem, megváltoztatott. Most pedig rohanok, új emberként, magamtól is idegenen, próbálom blokkolni az agyam. Nem akarom felfogni. Nem.
Kezemhez vér tapad, mocskos, vörös. Gyilkos vagyok. Átkozott gyilkos.
Pedig minden olyan szépen kezdődött. Volt családom, barátok vettek körül, szerelmes voltam… Éltem. Csillagom magasan ragyogott. Ellenben most szaladok, üldözőm a múlt. Ha tehetném, magamat hátra hagyva szabadon szállnék, könnyű lélekkel, akár a madarak.
Kitör belőlem a zokogás. Fülemben zeng a lány halálsikolya. Menekülnék előle, de nem tudok. A szívem dübörög, a torkom szúr a zihálástól, lábaim a végkimerülés szakadékának peremén, de én ezekkel mit sem törődve futásra kényszerítem magam. Megérdemlem a szenvedést. Lehet, hogy egy csélcsap lány volt, aki bedőlt annak a vonzerőnek, ami engem is csábít, de ember volt. Olyan, mint én. Családdal, barátokkal, szerelemmel. Ha ez utóbbi nem lett volna azonos az enyémmel…
Azon kapom magam, hogy kifogásokat gyártok, de mit számít már?
Megtorpanok a rakpart szélén. A víz fekete tintaként fodrozódik alattam pár méterrel. A macskakővel kirakott padka szinte taszított magától. Csak egy lépés, zuhanás és vége. Ott a megváltás. A tintatenger mélyén, levegő nélkül, örök sötétségben.
Gyilkos vagyok. Csak remélhetem, hogy a víz lemossa a vért.
A csípős, sós szél az arcomba csap. Érzem, ahogy a könnyeim az arcomra fagynak. Vacogok, a kabátom vékony, viszont ez nem fog már sokáig zavarni…
Mély levegőt veszek és halk imát susogva előredőlök…


3. Gyönyörű ország - Syro


… emlékszel, mikor megtaláltuk az elveszettnek hitt mezőt? Kellemes lágy szellő simogatta a zöldellő rétet, s a fák katonásan sorakoztak őszi ruhájukban körülötte. Büszkén meredeztek az ég felé pompás öltözetükben. Nem messze hegy magaslott, zöld síkságokkal és fehér foltokkal tarkítva, majd ahogy a szem feljebb siklott, megláttuk a hegycsúcsot, melyet az örök hó és jég tartott fogságban.
- Emlékszel?
- Igen – válaszolta és halvány mosoly suhant át merengő arcán. Újabb emlék kell, zakatolt az agyam. Meg is van!
- Emlékszel, mikor a magas tónál voltunk? Az ég azúrkéken magaslott felettünk. A levegő hűsen vont karjaiba, de nem fáztunk, a látvány, hogy amerre a szem ellátott, ezer hegyet engedett látnunk, és az a kristálytiszta tó. A nap apró gyémántokkal szórta tele a felszínét.
- Emlékszel rá?
- Igen.
Éreztem arcomon a leheletét, ahogy kiejtette a szót. Öleltem őt, ahogy csak bírtam reszkető kezem mellkasára fektettem, hogy érezze vele vagyok.
- Emlékszel? A múlt hónapban, mikor Jackékkel sátoroztunk, és meglepett minket egy őzike? Olyan más volt mint a többi, ő nem félt, de csak téged engedett a közelébe. Neked hagyta, hogy kézből etesd. Talán ő már érezte. Olyan békesség vett titeket körül, amit soha sem tapasztaltam, még akkor sem mikor mi ketten tényleg egyek voltunk. Annyi hely van amit, még látnod kell, kérlek légy erős, és ne menj el. Emlékszel, egyszer azt mondtad, ez egy gyönyörű ország, és te itt akarsz örökké élni, most mégis itt hagyod?
- Ez az én utam, nem én választottam – suttogta a hajamba. Könnyeim áztatták erős mellkasát, már nem tudtam nekik parancsolni, túlságosan fájt az elválás. Imádtam ezt az országot, annyi szépséget és csodát láttunk, most mégis szürkének és üresnek érzem. Keresem a szép emléketeket, a szebbnél szebb helyeket, de elmémen béklyó van. A félelem és kétségbeesés, hogy elhagy, nem engedi látnom mindazt ami jó volt.
Sírásom, halk szipogássá csendesült, már nem rajta nyugtattam a fejem. Ültem és figyeltem, őt, még hallani véltem szívverését, még elmém látni vélte kedves mosolyát. A nap is bekukucskált, de életet már nem talált. Az elmúlás hagyta itt fagyos zálogát, melyet örökre szívembe zártam.
- Mrs. Pots – hallottam meg a nővér hangját – sajnálom, el kell vinnünk őt. A fájdalomtól kábultan bólintottam, és többé nem láttam őt. Az ablakhoz sétáltam, és figyeltem a természet elevenségét, a burjánzó életet, melyet olyan nagyon szerettünk, hisz ez a gyönyörű ország volt az életünk.

4. A bukás után - ChristinDor


A diadal, amit oly régóta vártam elmaradt. Helyette felperzselt vidék, megtört lelkek, összeroppant testek s sivár szenvedés tölti be a bíborvörösben úszó harcteret. A birodalmam, amit apám épített fel, amit örökül hagyott rám a dögkeselyűk martalékává vált. Most azok, akik életüket adták e kegyetlenségnek a feledés homályába vész el. A túlélők, akikben van némi lélek rabláncon halad tovább egy új, de annál zordabb világba. S köztük vagyok én is.
Én Warrick Myron, aki mind közül a legjobb s leghatalmasabb egyetlen sorsdöntő ütközet által letaszítottá vált. Olyanok közé, akiket messzire elkerültem, s akiket én magam is csak eltaposni kívánt férgeknek tartottam. Mocskos halandók, akik sosem harcoltak, sosem éltek, sosem értek el semmit. Szegények, betegek és hitványak.
Harcra termettem. Születésem óta másra sem neveltek csakhogy a Myron Birodalom élén állva vezessem seregeim. S mialatt birodalmam határait egyre bővítettem, addig nemes asszonyok méhébe örököseim fejlődtek tovább. Küzdöttem, kitöröltem a fájdalmat, ami egy harcos életében ismeretlen fogalom. Célokat tűztem magam elé, hogy a leghatalmasabb uralkodóvá válhassak. Életem egyetlen pillanatnak élt, hogy megismerjék a nevem.
Sérüléseim ellenére s a súlyos bilincsek, amelyek szabadságomat végérvényesen korlátozták a poros, göröngyös úton próbáltam ugyanaz a kimért, magabiztos, félelmet keltő vezér maradni, aki mindig is voltam. Azok a megpróbáltatások, amiket apám mért rám távolinak és alulmaradtnak tűnt ehhez képest. Az izmaim megfeszültek, a csontjaim minden egyes lépésnél egyre inkább azt éreztette velem, hogy én magam is csak egy ember vagyok. Egy jelentéktelen ember, akit megfosztottak rangjától, vagyonától, otthonától, becsületétől… Becsület. Mily drága egy szó. Mily elveszett.
Felnéztem. A horizonthoz közeledett a Nap. Az oly nagy becsben tartott aranyló fénysugár. Az éltető erő. A fényes korongot beleolvasztottam az íriszembe, mert tudtam ez az utolsó, hogy láthattam. Amint tömlöcbe vetetnek mindez csak az elmém egy szegletében él tovább. Ironikus mosollyal köszöntem el az egykor csodálatosnak hitt, ám rangon alulinak vélt világtól. Tekintetem elsiklott a ragyogó égitesttől s egy másik töltötte be hiányát.
Ő, aki tele élettel, egyszerűséggel s tökéletességgel született e földi létbe. Egy gyermekien tiszta, nemes szívű, ám mindinkább vonzó, gyönyörű és bátor nőszemély. Az, akiről mindenki azt hitte, hogy jámbor lélek. Egy cseléd lánya. Hazugság! Gonosz pillantást vetettem rá, de ő kitartóan s büszkén nézett vissza rám. Szemében merő fájdalom sugárzott. Ha megbánásért esedezne, sem tudna már meghatni. Elárult, pedig a legfinomabb kelmékbe öltöztettem, a legpuhább ágyban fekhetett, királyi étekkel telíthette hasát, a legédesebb borral hűsíthette magát. Mindez azért, hogy aztán hátba döfjön. Ha nem lennének a bilincsek s körülöttünk katonák, már rég a kezeim között lelné halálát.
Mézszőke haját a lenge szél borzolta. Ajka mozogni kezdett. Szeme könnyben úszott. Kezei finoman hasára siklott s belém egy új, eddig ismeretlen erő nyilallt. Értetlenül meredtem rá. Tudni akartam miféle boszorkánnyal van dolgom. Dühödten ráncigáltam a láncaim, miközben félrelöktem mindenkit, aki csak az utamban állt. Szememet nem véve le róla feléje igyekeztem. Láttam rajta a félelmet és az ijedtséget, de most semmi más nem érdekelt, csak az, hogy elérjem. A következő pillanatban éles fájdalom hasított a tarkómba és a hátamba. Az utolsó kép mégis az ő gyönyörű arca volt.

Gratulálok nektek és köszönöm ezeket a remek, nagyszerű és gyönyörű műveket! A mellékelt kép a tiétek, mint díj. Tegyétek ki az oldalatokra:) Vendégírói feladatot pedig mind a négyen kapni fogtok. A jövőhét folyamán elküldöm az email címetekre. Ezeket kérném, hogy ehhez a bejegyzéshez, kommentben írjátok meg, hogy el tudjam rá küldeni. Előre is köszönöm!

Még egyszer, gratulálok mindenkinek, aki írt a feladatra és remélem, hogy a jelenlegi is megihlet majd benneteket! További szép napot minden Penna olvasónak!:)

7 megjegyzés:

Cynthia Cylise Cullen írta...

Úristen! El se hiszem! 2.! Jaj, nagyon köszönöm, és persze gratulálok a többieknek is! Minden mű nagyon szép volt! :)
A címem: cintialukacs@gmail.com
Még egyszer nagyon köszönöm, és gratulálok!
Puszi: Cylise

Szatti írta...

Szia Cylise!:)

Nem helyezés szerint néztem a műveket:) A számozás a feladatban volt, a zenék szerint, és így sorban emeltelek ki titeket is:) Egyformán nagyszerűek voltatok mind a négyen:) Köszönöm a műved és a gyors választ is. Jövőhéten küldöm a feladatod!:) Puszi

Cynthia Cylise Cullen írta...

Szia, Szatti!
Igen, közben rájöttem... :D (Még reggel van... xD)
Rendben, köszi! :D

Syro írta...

Szia Szatti!
Köszönöm szépen az elismerést, nagyon jól esett :)
És ezúton gratu a többieknek is! :)
cím: seraphine.darten@gmail.com

Puszi Syro

Bolonde írta...

Köszönöm szépen, és mindenkinek gratulálok.
Az emailcímem: bolonde@citromail.hu kreatív módon:)

ChristinDor írta...

Szia!
Nagyon szépen köszönöm az elismerést és mindenkinek gratulálok, mert gyönyörű történeteket kovácsoltatok össze!!! Alig várom az újabb feladatot. Üdv mindenkinek és még egyszer köszönöm szépen!!!
Az e-mail címem: foldsarkany@freemail.hu

Szatti írta...

Én is gratulálok nektek még egyszer, valamint bocsi, ha már egyesektől többször kértem email címet, de nehezen tartom fejben, hogy ki volt az előző vendégíró, úgyhogy emiatt elnézést:) Úgy tiszta nekem, ha mindig újra megadjátok és akkor nem tévedek el:) Köszönöm, hogy írtatok! Puszi nektek!