2011. december 3., szombat

Tintába mártott ünnepi hangulat

Drága olvasóink, íróink, követőink!

Megérkezett a díszcsomagolásba öltöztetett legújabb gyakorlati feladat, nem mindennapi különleges teendőkkel. Szerettem volna úgy összeállítani a feladatot, hogy az számotokra is érdekes és hangulatos legyen mind a tél és a karácsony alkalmából. A feladatok igényelnek némi gondolkodást, de úgy hiszem, hogy kreatívan és ügyesen mindannyian megpróbálkoztok majd vele és valami csodálatosat alkottok számunkra. Szerintem, mindenki talál kedvére valót a feladatok között, legyen szó akár novelláról vagy versről. A témakörök a következők:

1. A legszebb karácsonyi történet

Most szabadjára engedhetitek a fantáziátokat és a kreativitásotokat! 
Feladat: írjátok meg a legszebb karácsonyi történetet! A téma rátok bízott, mind a szereplők és a cselekmény megválasztása is,  viszont megadnánk bizonyos szavakat, helyszíneket, amelyeket fel kellene használnotok a szívmelengető, megható, vidám, vagy éppen szomorú történet megalkotásához!
Megjegyzés: aki inkább rímeket szeretne faragni, az verset is írhat!

Szavak felhasználása: 1 helyszín, 3 tárgy!
(ugyanezek a szabályok érvényesek a versírásnál is)
Tárgyak: csengő, fagyöngy, angyal, diótörő, csillagszóró, hógömb, mesekönyv, zenedoboz, fénykép, gyertya, furulya, mézeskalács, szánkó, üvegdísz.
Helyszínek: karácsonyfa körül, korcsolyapálya a városban, havas erdő, karácsonyi vacsora, ünnepi vásár, tópart, vonatállomás.

Fontos! A szavakat és helyszíneket kérlek, ne felejtsétek el feltüntetni a feladat előtt a kommentben!

2. Egy hópehely élete
 
Gondolkodtatok már azon, milyen lenne hópehelyként megszületni, élni, látni, érezni?
Feladat: képzeljétek magatokat egyetlen kis hókristály helyébe és írjatok novellát róla. A történet lehet humoros, szívet melengető, elgondolkodtató, valamint a cselekmény is rátok bízott. A lényeg, hogy ez a kis hópehely legyen a főszereplőtök, az ő szemszögén keresztül mutassátok be mindazt, amit lát, tapasztal, érez, gondol a világról és az életről rövidke léte során. 


3. Idézetek életre keltése
(a kép csak illusztráció, nem muszáj hozzá ragaszkodni a történetben)

Feladat:  a megadott idézetek közül válasszatok egyet, és e köré építsetek a történetet. Az idézet legyen a történetetek jelmondata. Értelmezzétek, gondoljátok át a jelentését, mondanivalóját és a történetetek tükrözze az idézet gondolatait, érzéseit. 
Megjegyzés: az idézet szószerinti felhasználása is engedélyezett!

a.
" - Ahelyett, hogy vennék Neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy mennyire fontos, hogy veled lehetek. Most már van valamid, ami egy kicsit én vagyok... és ami most már a tiéd."

b.
"- Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz kissé a csodában. Nem csak te vagy én, hanem az egész világ és emberiség... azt mondják, hogy ezért van az ünnep. Mert nem lehet csoda nélkül élni!"

c.
"- A karácsony üzenete a gyermekek lelkében ölt testet. Ők még nem félnek, nem kételkednek, nem ábrándította ki őket a felnőttek világa."

d.
"- Sokkal értékesebb a magad alkotta ajándék. Amíg készíted, mindig arra gondolsz, akié lesz. Nem egy pillanat csak, amíg megveszed, hanem hosszú órák, esték, amíg elkészülsz. Ezalatt beépül az ajándékba a szereteted is."

32 megjegyzés:

marie anne írta...

Sziasztok!

Még új vagyok és szeretném megkérdezni, hogyha pl. az első írási lehetőséget(A legszebb karácsonyi történet) választom, akkor azt olvastam, hogy egy helyszínt és három szót kell felhasználni a megadottak közül. De lehet többet is, vagy inkább maradjunk az 1:3 felállásnál?

Valamint az is érdekelne, hogy hova lehetne elküldeni. Az oldal e-mail címére?
Köszi a választ! :)

Szép napot mindenkinek!!

Szatti írta...

Szia Marie Anne!

A feladatra most csak egy helyszín és három tárgy felhasználásával lehet történetet alkotni, amelyeket ide, ehhez a bejegyzéshez várunk elküldésre, komment formájában. Egy komment 4096 karakterszám, amelyet engedélyez. Jó munkát neked!:)

marie anne írta...

Oh!!
Elnézést már látom, köszönöm, hogy ilyen gyorsan válaszoltál nekem. Remélem lesz egy kis időm az írásra a határidő vége előtt. Bár még most sem döntöttem el teljesen melyiket akarom választani. Az első közel áll a szívemhez, de félek, hogy a terjedelmet nem tudnám tartani, ezért lehet hogy másikat választok majd, de még minden kiforratlan. Még egyszer köszönöm a gyors válaszodat, és remélem, hogy hamarosan a novellámat olvashatod majd kommentként.
Köszi
Marie Anne

Niki írta...

Ú, de utálom ezt az internetet. Pont küldeném erre elmegy :S Szóval a 2. feladathoz írtam, de mivel újra kellett írnom, ez mondhatni már csak a lebutitott verziója lesz, de remélem azért tetszeni fog :)

Egy hópehely élete

Repülök. - Ez az első gondolatom. Minden elsuhan mellettem olyan gyors vagyok, de még ennél is jobb akarok lenni. Túl akarom szárnyalni saját magamat, és a többieket is, akik láthatólag simán tartják a tempót. Mi, hópelyhek szabadon tartunk egyenest lefelé. Én repülök legelől, vezetve a többieket.
Vagy... zuhanok?
Nevetséges... Ha szám lenne, most biztosan felnevetnék képtelen képzelgésemen. Méghogy zuhannék... Hisz oly könnyű vagyok, hogy néha még a szél is elránt jobbra-balra.
Hideg van. Igen, ez biztos. A hőmérséklet jóval fagypont alatt lehet, bár én meg sem érzem, sőt. Engem a hideg táplál, az tesz erőssé. Anélkül már rég nem szárnyalhatnék a felhők között a többiekkel.
Körülnézve nem látok mást, csak fehérséget. Rajtam kívül még ezer meg ezer hópehely szállingózik, de ígyis én vagyok a mezőny legelején. Büszke vagyok magamra, hogy gyorsaságommal kimagaslok a többiek közül, de akkor is csak egy vagyok a sok közül.
Hirtelen érzek meg valami vonzást. Valami erősenn húz lefelé. A rémület a hatalmába kerít, s sikítani szeretnék. Nem tudok szabadulni, mintha két erős kar nem akarna elengedni. Egyszer csak beugrik egy ismerős szó.
Gravitáció.
Lehetséges lenne? De hisz tudok repülni. A madarak is repülnek, és nem esnek le. Akkor mi romlott el most?
Könnyű vagyok... Hihetetlenül könnyű. Eddig talán csak a szél szállított? Az lebegtetett ide-oda, elhitetve velem, hogy repülni tudok? És most zuhanok?
Nagy valószínűséggel igen.
Akkor ennyi lenne az életemnek? A barátaim életével együtt? Csak pár percnyi játékok voltunk a természet kezében, és most csak így eldob? Ennyire kellettünk? A felhő szült, s ezzel el is dobott magától, le a mélybe, a biztos halálba? Én pedig már kezdtem hinni az életbeen, hogy létezik, de tévednem kellett. Csak egy átverés az egész.
Becsapódok. Keményen, mégis lágyan a földbe. A többi hópehely nem kímélve engem, rám zúdulnak. Ósszelapítanak, még a szuszt is kipréselik belőlem. Fáj a tudat, hogy nem sokára végem.
Percek, órák, napok telnek el így, majd érzem, hogy a teher, ami rám nyomul kezd könnyebb lenni. Megkönnyebbúlök, hogy vége a szenvedésemnek, mert érzem én is a napsugarat. A megváltást.
Szétfolyok én is, de tudom, hogy itt még nincs vége. A Nap újra magához szólít, s felhőt formálva belőlünk, újra útnak indít idővel...

Szatti írta...

Szia Niki!

Sajnálom, hogy elment közben a neted. Én nálam is gyakran megesett már, de mostanában próbálok erre ügyelni és mielőtt elküldeném, mindig másolom, hogy nehogy elvesszen. Nagyon tetszett amúgy a történeted, élvezetes volt. Tetszett a körforgásszerű megoldás a legvégén, a lezárás. Köszönöm, hogy írtál. Gratulálok a művedhez:) Puszi

Viki írta...

Sziasztok, az 1. feladatra írtam:



szavak: fagyöngy, szánkó, csengő

fogalom: havas erdő

Farkasszív

Anyám mindig óva intett a kétlábúaktól. Halálos veszedelmet jelentenek a magunk fajtára, ezért kerüld el őket messzire! -morogta esténként. Meghallgattam ugyan intéseit, de általában el is engedtem a fülem mellett, kölyökként jobban érdekelt a bírkózás és a friss vadhús szaga. Naphosszat játszottunk a fagyönggyel körülölelt fák között, egymást haraptuk-karmoltuk, mígnem anyánk meg nem érkezett az aznapi zsákmánnyal.
Ahogy cseperedtem, el kezdtem külön utakon is járni. Amint megéreztem egy arra járő őz édes-pézsmás illatát a sűrű mohával benőtt talajon, azonnal üldözőbe vettem. Az erdő lassan változni kezdett. Csípős hideg szél borzolta fel dús fekete szőrzetem, a melengető mohát pedig vastag hótakaró fedte be. Incselkedő hókristályok himbálóztak fölöttem, és amikor az orromra ragadtak, mérgesen megráztam a fejem, hogy bekaphassam őket. Lassan kiismertem a havas erdő legapróbb zugát is, az összes ösvényt és erdei tisztást, viszont a kétlábúak világa rejtve maradt számomra. Vajon miért félt anyám annyira tőlük?
Egyszer, amikor épp vadászatra indultam, hirtelen éles fájdalom hasított a lábamba; sajgó, csontvelőig hatoló fájdalom. A hó alatt lapult valami, ami nem eresztett. Hideg vasszaga volt, és borzalmasan marcangolta a bőröm. Egy ideig vonyítottam, de aztán az erőm megfogyatkozott, míg végül lekuporodtam a jeges hóba, és bánatomban nyaldosni kezdtem a mancsomra száradt vért. Kis idő múlva az egyik ösvényről csengő hangja visszhangzott. Kinyitottam szemeimet, és egy apró kétlábút pillantottam meg, aki egy vadul csilingelő szánkót húzott maga után. Arca piros volt , haja ébenfekete tincsekben göndörödött homlokán. A szánkót ledobta a hóba, és odarohant hozzám. Apró kezeivel szétfeszítetta a vasfogakat, nyakából kitekert egy darab rongyot, hogy bekötözze vele sérült mancsomat. Eszembe jutott anyám korholása. Tényeg ilyenek lennétek, ti félelmetes kétlábúak? Válaszul megnyaltam parányi hófehér kezét, majd még egy pillantást vetettem rá, és besurrantam a fák közé. Attól kezdve minden nap eljött, hogy láthasson. Minden alkalommal egyre közelebb merészkedett, hogy beletúrhasson bundámba, és átölelhesse a nyakamat. Mély barátság szövődött köztünk: egy farkaskölyök és egy kisfiú titkos szövetsége.
Aztán egy nap nem láttam ott, az útelágazásnál, csak egy kartondoboz hevert a bokrok tövében. Tudtam, hogy nemrég ment el, éreztem ruhájának sajátos emberszagát. Mire végre sikerült szétrágnom a doboz fedelét, egy jókora sülthús esett ki belőle. Bár gyomromat marta az éhség, mégis jobban örültem volna kis barátom társaságának.
Amikor leszállt az éj, és fölcsillant a telihold, elindultam azon az ösvényen, amin általában járni szokott. Illatfoszlányait követve átszeltem az egész erdőt, mire egy kis kunyhóhoz értem. Odaosontam az egyik ablak alá, és bekukucskáltam. A ház belsejében végre rátaláltam a fiúcskára, aki ott ült a szoba közepén emberekkel körülvéve, díszes dobozok között. A szoba különböző pontjain gyertyák villongtak, és a tekintetek mind a kisfiúra szegeződtek.
Anyácska rosszul tudta, a kétlábúak is tudnak szeretni!- mosolyogtam magamban, majd megfordultam, és szélsebesen rohanni kezdtem föl a rengetegbe, csak tappancsaim nyoma maradt utánam a hóborította dombon.

Szatti írta...

Szia Viki!

Nagyon tetszett a történeted! A szereplőd, a cselekmény, és a választott szavaid is nagyon jók voltak. Örülök, hogy ilyen történetet tudtál alkotni. Kedves és az egyszerűsége ellenére mégis szívhez szóló volt. Ezt nem negatív értelemben értem, csak hogy nem egy bonyolult cselekményről volt szó, mégis sok mindent kihoztál belőle, és tanít is bennünket valamire. Önzetlenül segítsünk másokon. Köszönöm az élményt, további szép estét neked!

ChristinDor írta...

Egy hópehely élete

Régóta vártam ama pillanatot, amikor megpillantom azt az aprócska fénysugarat, mely alagútként csalogat a külvilágba. Amely egyre csak növekszik, szélesedik, közelebb kerül... s végül apró társaimmal együtt egy pillanatig lebegünk a végtelenben.
Még utoljára visszanéztem Felhőanyánkra, aki eddig vigyázta kicsiny létünk, most pedig szabadjára engedett, hogy megismerjük az általunk még oly ismeretlen világot.
A lebegés megszűnt létezni. Lassan elindultam lefelé a társaimmal együtt, akik szintén boldogan keringőztek a szélben. Éreztem, ahogy a szél irányítani akar s én hagytam, miközben körbe-körbe forogtam, tekintetemet végighordozva a távoli felhőkön át a csupasz messzeségig. Kíváncsi lettem mi lesz, ha leérek... egyáltalán mikor érek le? Amikor letekintettem magam alatt egy ideig csak ürességet láttam, majd halvány pontok rajzolódtak ki. Kérdőn néztünk egymásra, hisz sosem láttunk még ilyet odafentről. A szél ekkor hullámzani kezdett körülöttünk s mindenki elszakadt párjától, testvéreitől. Nem értettem mi történhetett. Miért távolodok ennyire tőlük?
Bolyongtam. Néhol kisebb felhőkbe botlottam s nem győztem elnézést kérni tőlük, hogy felzavartam szendergő álmaikból. Végül ismét társaim között leltem magam s fellélegeztem, hogy nem tévedtem el, nem vagyok egymagam. A szél most alábbhagyott ugyan, de nem álltunk meg egy pillanatra sem.
Egyre gyorsabban haladtam lefelé, mintha szárnyam születtek volna, vagy mint akit nagyon vonzz valami. Azok a halvány pontok pedig egyre nagyobbakká váltak. Gyönyörű színbe öltözött valami felé vettem utam. Az egész térségben mást se lehetett látni. Káprázatos fényáradatok különböző motívumokat alkottak, majd egyenként pislogni kezdtek, mintha csak nekem köszönnének. Én is feléjük integettem. Lélegzetvisszafojtva vártam a pillanatot, hogy elérjem eme csodás, szikrázó és vidám világot. Furcsa zajokra lettem figyelmes miközben ereszkedtem egyre lejjebb. Felhőanyánk egyszer mesélte nekem s társaimnak, hogy a felhők alatt, ahol száraz talaj van élnek emberek, akik szeretnek minket kis pelyheket.
S ekkor én magam is megpillantottam három kis emberi lényt, akik vidáman ugrándoztak a frissen lehullt hóban, nevetve várták, hogy a megannyi hópihe feléjük szálljanak s beterítsék a földet, melyen végleg megpihentek.
Kissé ódzkodtam, hisz még szerettem volna látni a világot. De azok a kék szemek nem hagyták, hogy ezt megtegyem. Piros pozsgás arcán apró mosoly húzódott s felém tartotta kis kezecskéjét. Öröm töltött el, hogy várnak rám. Hisz mindig is erre vágytam. Erre a megmagyarázhatatlan érzésre, ami mindvégig bennem élt.
Boldogan hullottam a finoman puha tenyérbe, mely sokkal melegebb volt, mint amire számítottam. Már nem éreztem a szél fagyos érintését. A kicsiny tenyér közelebb vitt azokhoz a ragyogóan kéklő szempárhoz. Annyira tiszta volt, hogy magamat láttam benne, s tudtam ez a perc felejthetetlen. Megérte várni erre a napra. Mégha rövid időre is, de érezhettem létem csodálatos varázsát, s látni, hogy valaki mosolyogva tekint rám, mint egy régi barátra, aki hazatért.

Szatti írta...

Szia ChristinDor!

Fantasztikus volt az írásod:) Nagyon tetszett, ahogy fogalmaztál, bámulatos volt ennyi apró érzést, gondolatot olvasni:) Köszönöm az élményt, gratulálok a művedhez!

Dia.(: írta...

Sziasztok! Nagyon tetszett ez a feladat is!(: Én a másodikat választottam.

Egy hópehely élete


Itt fent, sokan suttogják már, hogy itt az idő. A felhők ugyan még csendre intenek mindenkit, de én már izgatottan várom, hogy mikor hullhatunk alá. Létezésem kedvenc része amikor hópehely lehetek. Voltam már pára, harmat, gőz, tengervíz, könny, és esőcsepp is, de egyik sem tett olyan boldoggá mint a hópehelylét. Egy csillagos éjszaka, az összes felhő összekapaszkodott és ringó mozdulatokkal lehullajtott minket a földre. Mindenki nagyon izgatott volt, hogy hova kerülünk és örültünk, hogy a szél nem kavart fel bennünket. Csak szálltam és szálltam, mígnem egy tetőre érkeztem. Örültem, mert mindenki oda akart kerülni. A hópelyhek körében köztudott, hogy a tetőn olvadsz el a legkésőbb. Ahogy a felhők befejezték a szórást és mindenki leért, összekapaszkodtunk, hogy még erősebbek legyünk. Hagytuk, hogy a decemberi hideg összefagyasszon minket, így erősebbek vagyunk a napfénynél. Próbálom titkolni, de imádom a napot. Egyszerűen csodálatos ahogy ragyog, és a jó kedve...nem látja senki, de mindig mosolyog. Egész éjszaka csak fagytunk és fagytunk. Elég unalmas volt, alig vártam, hogy reggel legyen. Aztán végre kisütött a nap és megláthattuk, hogy hol vagyunk. Egy kis városka egyik házának tetejére estem. Pont látni innen mindent. Egész délelőtt sürögtek forogtak az emberek, ajándékokat, csomagolópapírokat és bevásárlószatyrokat cipeltek mindenhova. Siettek, rohantak és mindig az órájukat nézték. Először nem tudtam, mire ez a nagy felhajtás, de aztán rájöttem. Karácsony van! Legalábbis lesz majd, pár nap múlva. Erre ez a nagy sietség. El telt pár nap, de a feszültség csak egyre nőtt. Most már veszekedtek is az utcán az emberek, elrángatták a kirakatok elől a gyerekeiket, a polgármester kiabált a munkásokkal a város karácsonyfájának a felállításakor és a többit nem is merem elmondani. Nem értettem, miért ilyenek egymással az emberek, ráadásul az év legszebb ünnepén. Sokat tanakodtunk a többiekkel, hogy mit kéne tenni velük. Arra a következtetésre jutottunk, hogy minden embernek hópehelynek kéne lennie. Egy hópehely mindig a pillanatnak él. Sosem engedi el a társait, mert tudja, hogy egységben az erő. Megbecsül minden egyes percet, mert tudja, bármikor vízcseppként gördülhet le valahonnan. Összességébe véve, nagyon örülök, hogy hópehely vagyok és nem ember.

Dia.(: írta...

Találtam két hibát a második mondatomban, azt kijavítanám. Intenek helyett intettek és várom helyett vártam. (:

Szatti írta...

Szia Dia!

Érdekes és elgondolkodtató volt a történeted. Kicsit soknak éreztem a mesélést, a megmagyarázást a hópehely ember iránt tanúsított véleményéről, de még egyszeri elolvasásra mégis kialakult bennem egy összkép, és egész jó volt így:) tetszett a történeted, az ötleted, tanulságos volt. Gratulálok!

Petrííí írta...

Sziasztok. Én a harmadik feladatot választottam, azon belül pedig a b-t. Remélem tetszeni fog :)

Miközben végiglejtettünk a karácsonyi fényekben úszó utcán,képtelen voltam nem észrevenni, hogy mennyire forróak az ujjai a tenyeremben. Megszokott érzés volt, kellemes és szükségszerű, mint a levegő vagy mint a béke. Igen, abban a pillanatban minden tökéletesnek tűnt.
-Mit gondolsz a karácsonyi ajándékokról? Izé, te akarsz valamit venni nekem, vagy hanyagoljuk? - A kérdés gyakorlatias és érzelemmentes éle azonnal elkomorított. Én, aki csakis a szívemre hallgattam, nem bírtam elfogadni a tényt, hogy valaki hogyan képes csak az eszével gondolkodni. Az ilyen ember egyáltalán hogyan érezhet szerelmet? Vagy nem tud, és én csak egy jó döntés végeredménye vagyok? Egy ideális, potenciális jelölt, egy kellék az oldalán, mindenféle érzelem nélkül? Ezt nem akartam elfogadni. Nem tudtam.
-Igen, de ahelyett, hogy vennék neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok, ami az enyém, ami tényleg az enyém - feleltem az égre pillantva. Miért öntöm ki neki a szívemet, ha ő ismét hallgatagságba burkolózik?
-Mit?
-Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy mennyire fontos, hogy veled lehetek. A bizalmamat és a szerelmemet.

Nem felelt azonnal, de éreztem, hogy az ujjai szorosabban ölelik körül az öklömet, és a pillantása a távolba meredt. Feléledt bennem a remény, hogy talán sikerült előcsalnom belőle valamiféle érzelmet. Talán, de tényleg csak talán én más vagyok, erősebb, mint az esze.
De a következő pillanatban a szorítása enyhült, és az átszellemült kifejezés eltűnt az arcáról.
-Mikor lettél ilyen bölcs? - nevetett fel hetykén, de én képtelen voltam visszhangozni a kacaját. Ebben semmi humoros nem volt - épp ellenkezőleg.
Én kiöntöttem neki a lelkemet, a tenyerébe helyeztem a szívemet, és végül nem kaptam cserébe semmit...
Csak egy halk kacajt....

Szatti írta...

Szia Petrííí!

Nagyon tetszett a történeted és örülök, hogy a harmadik feladatra is érkezett írás, általad. Amúgy, nem az "a" típusút választottad?:) Csak mert abból volt az idézet, úgy gondolom. Már, ahogyan felismertem. Amúgy érdekes volt és kevésbé boldog, de mégis elgondolkodtató. Valóságos, mert ilyen tényleg megtörténik/het velünk. Köszönöm az írásod, gratulálok neked! Puszi

Petrííí írta...

Szia. Ó, elnézést, félrenéztem, tényleg az "a"-t választottam, csak siettem, amikor bemásoltam :) És köszönöm a véleményezést. Puszi :)

Jega írta...

Kedves Szatti nagyon inspiráló játék ez. Imádom!
A harmadikat választottam, íme a történet.

Csoda karácsonykor

"- Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz kissé a csodában. Nem csak te vagy én, hanem az egész világ és emberiség... azt mondják, hogy ezért van az ünnep. Mert nem lehet csoda nélkül élni!"

A csodák, melytől a gyermekszemek tágra nyílnak, kicsi szájak elnémulnak, bizony mondom, mindig vannak Az adventi várakozás, a korai sötétedés, a házak esti fényei mind-mind azt súgják, lehetnek még csodák.

Fiatal nő karján egy csecsemővel, kezében egy nagy pakkal, a kabátjába kapaszkodó négy év körüli kis legénnyel, és a fiúcska mögött ülő zsemle színű kis korcs kutyával idegesen toporogva várakoznak a Keleti Pályaudvar előtt. Úgy tűnik, hogy most érkeztek. Nemsokára megérkezik a férj, és erősen gesztikulálva magyaráz a feleségnek, majd a fiúcskának.

- Oda költözhetünk hozzájuk, de a Buksi nem jöhet! -

A gyerek sírva fakad. Az asszony lehorgasztott fejjel kérdezi: - és akkor most mit tegyünk vele?

- Nem lehet itt hagyni, jön utánunk! - mondja szinte kiabálva.

- Majd felszállunk a villamosra és lemarad. Nem tehetünk mást.

A kis család felcihelődik a piros hetes villamosra a síró gyerekkel, mögöttük igyekszik a kis Buksi is, de lemarad, az ajtók bezárulnak. A családfő megnyugszik, végre van tető a fejük felett, a gyerekek melegben lesznek már ma este. Holnap kerít valahonnan egy kis fenyőt is, mert az mégsem járja, hogy karácsonykor még egy kis fenyőjük se legyen a kicsiknek, bármilyen nehéz helyzetben is vannak most.

Buksi minden erejét összeszedve rohant a villamos után, de a távolság mind nagyobb lett közöttük, a kiskutya ereje fogyott, egyre lassult. A jelenetet végignézte egy vén hajléktalan öregember az aluljáró korlátjának támaszkodva. Lassan elindult a sínek között álló kiskutyához, felkapta és felszállt a következő piros hetesre. Buksi ijedten remegett az idegen karjában, nem értett semmit, az ember szagát nem ismerte. Befúrta a fejét az öreg hóna alá, és várt. A villamos sokszor állt meg és indult újra, mire a vén hajléktalan leszállt róla. Megpróbált kiszabadulni a szorító karok közül, de nem sikerült.

Egy sötét kis erdőben baktattak a keskeny ösvényen, és az öreg egyszer csak megállt egy összetákolt kalyiba előtt. Nagyot nyikordult az ajtó, amikor beléptek a korom sötétbe. Gyufa sercent és a lámpa fényében Buksi ijedten a földön találta magát. Egy darab kolbász hullott a lába elé, és egy kisfazékban vizet tolt az öreg melléje. Mohón evett és ivott, majd összegömbölyödve elaludt. A kályhában pattogó tűz hangjára ébredt. Az öreg hangosan horkolt. Buksi az ajtót kaparta, hiába, hát elvégezte dolgát előtte. Reggel az öreg rágyújt és lép az ajtóhoz, bele a kakába, nagy dühösen rábődül a kiskutyára, aki ijedtében már kint is volt a kunyhó előtt, és futott, ahogy a lába bírta.

Kertes házak között bandukolt , és egy bolt elé csalta az orra, leült a bejárat mellé. A nap odasütött, nem volt kedve odébbállni. Egy asszony, karján egy csecsemővel, mögötte egy négyéves kisfiúval, jöttek vele szembe, jöttek a boltba. A kiskutya felugrott, ismerős szagok, és futás. egyenesen az asszony lábának. A gyerek sírt örömében, ölelgette a kiskutyát. Az asszony csak motyogott: - ez csoda, ilyen nincs! Szép karácsonyi ajándék lettél Buksi! Te megtaláltál bennünket, én pedig kikönyörgöm, hogy velünk maradhass.

Hajnalpír írta...

Sziasztok!
Az első feladatra alkottam. Választott szavaim: zenedoboz, fénykép, fagyöngy - vonatállomás.

Szenteste volt. A város utcái kihaltak, a házak megteltek melegséggel, és örömmel. Maria úgy érezte, ő kívül rekedt; lelke a sivár utca, szíve hatalmas, üres tér. Boldognak kellett volna lennie ezen az éjszakán, ám ehelyett kifosztottnak érezte magát. Mindent elvettek tőle, ami fontos volt számára. Csak a megbánás maradt, néhány derűsebb emlékkel, és egy-két kopott tárggyal.
Lenézett az ölében heverő zenedobozra. Csukva volt a fedele, és tudta, hogy hiába is nyitná ki, már nem zenél. Ráncos ujjával követte a fába karcolt M betű vonalát, és könnybe lábadt a szeme, ahogy elméje hozzáadta a kezdőbetűhöz a többit, s kijött egy név. Reszkető ajka némán formálta, hangosan nem merte kiejteni. Óvatosan felemelte a doboz tetejét, és előhúzott egy régi, meggyűrődött fényképet, hogy a névhez arc is tartozhasson; a fotó egy öt év körüli, szőke kisfiút ábrázolt, aki a padlón ült, és egy piros játékautót tologatott. Nem nézett a kamerába, szemeit lesütve koncentrált a „vezetésre”. Jól látszott, hogy a bal szeme feldagadt; halványuló monoklija elegendő bizonyíték volt. Mariából szaggatottan tört fel a zokogás. Csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy megütötte a fiát… egyetlen egyszer. Nick mégis elvette tőle, megtiltotta, hogy láthassa. De azt mondta, karácsonykor elhozza.
A vonatállomás azonban néma volt. A szerelvény nem érkezett meg, és egyedül ő várta. Ott reszketett a műanyag padon, a magány és a bűntudat érzésével, míg egyszer csak léptek zaja verte fel a váró csendjét. Tétova hang hallatszott:
- Anya?
Maria lassan felemelte a fejét; a magas fiatalemberre meresztette a szemét, és kis híján megkérdezte, hogy „ki maga?” – de aztán felismerés költözött a tekintetébe.
- Matthew? – suttogta.
A fiú bólintott, és kínosan feszengett.
- Már mindenhol kerestünk. Apa halálra aggódja magát. Nem értettük, hová tűntél. Kész a vacsora, és mindjárt jön az ajándékbontás.
Maria értetlenül bámult, majd hirtelen felpattant, lesodorva öléből a zenélődobozt, és hevesen magához ölelte fiát.
- Bocsáss meg, bocsáss meg! – sírta.
Matthew tétován tartotta karjában anyját, míg a földre hullott fénykép láttán belenyilallt a felismerés.
- Nincs semmi baj – suttogta, és ekkor már ő is könnyezett: siratta gyerekkori önmagát, és szegény, megöregedett édesanyját, aki még most sem lépett túl egykori hibáján.
- Semmi baj – ismételgette, míg mindketten le nem nyugodtak. Végül puszit nyomott Maria homlokára, és gyengéden belekarolt: - Gyere, Anya, menjünk haza!
Maria felnézett a fejük felett lógó fagyöngyre, és végre elmosolyodott: igen, haza.

Jah és egyébként Dawn Silver voltam, csak más fiókkal bejelentkezve :D

Cynthia Cylise Cullen írta...

Sziasztok!
Az első feladatot választottam, a következő szavakkal: fénykép, gyertya, üvegdísz, tópart.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket! A hangulata nem épp ünnepi, messze elmarad az előzőek mögött, de azért elküldöm. :)
Kellemes ünnepeket, puszi:
Cylise


Karácsony… Világ életemben ez volt a kedvenc ünnepem. Sajnos most a hangsúly a múlt időn van.
Hideg volt, főleg a tóparton. Könnyeimet a szél az arcomra fagyasztotta. Teljes testemben remegtem, és csak egy szó ismétlődött a fejemben: elhagyott.
A fehér pelyhek lassan hulltak alá, beborítva a földet és engem is. Szomorúan figyeltem a halvány fényben mosolygó képét, s a szívem majd megszakadt. Boldog karácsonyt, Hope! Olyan jó, hogy nem kellettél eléggé a barátodnak. Eldobta a Reményét, alig egy héttel a szeretet ünnepe előtt. Biztosan nem tudta, mit vegyen neked – kacagtam keserűen savanyú vicceimen, a zsebemben lapuló üvegszívre gondolva.
Végighúztam sovány, csontos, fagyott ujjaimat szalmaszőke haján, napbarnított arcbőrén, megcirógattam nevető ajkait, majd ujjbegyeimet a számhoz nyomtam. Éreztem az illatát, ahogy magához húz és megcsókol, de a képzelgés szertefoszlott, elfújta a szél.
Kihúztam a zsebemből egy szál gyertyát és meggyújtottam.
Szerettem őt, az életemnél is jobban, az az érzés, mely elöntött a közelében, leírhatatlan és felülmúlhatatlan volt. Én miért nem kellettem neki? Hisz mindig hű voltam, kedves, megértő. Tökéletes akartam lenni, de ezek szerint nem sikerült.
A fénykép széle lángra kapott, a tűz nehézkesen emésztette emlékét.
Ő volt nekem az örökre, a vele boldogan, amíg meg nem, a nagy Ő, akitől új életet kaphattam volna, a csodás és az egyetlen. Viszont most néhány nappal karácsony előtt szemrebbenés nélkül tett lapátra.
A fénykép parázsló hamvai a kavargó ezüstös pelyhekkel vegyülve hullottak a tóba, a hideg habok sírja sisteregve nyelte el őket.
Vele minden olyan mesés volt… Ahogy kéz a kézben mászkáltunk az emberekkel tömött utcán, büszkén egymás oldalán, össze- összebújva, puszilkodva és nevetgélve, olyan vicceken, melyeket csak mi ketten értettünk.
A zsebemből kihalásztam az utolsó benne búvó tárgyat – egy üvegdíszt. Az apró szív prizmaként törte meg a fényt. Forró könnyeim rácsepegtek. Ezt szántam neki ajándéknak. Ez az utolsó tárgyi emlékem tőle. Most itt hagyom, első csókunk helyszínén, remélve, hogy minden más is itt marad. Az érintése, a hangja, az illata, a mosolya. Kicsiny öklöm a díszre csukódott.
„Viszlát, Szívem! Szeretlek!”
Csak egy sóhaj a hangzavarban; csak egy halk csobbanás a téli nyugalomban.

Szatti írta...

Szia Cylise!

Nagyon tetszett a történeted, de leginkább az, ahogyan a szavakkal bántál. Bámulatos volt és lenyűgöző:) Megelevenedett előttem a helyszín, és a szereplőd, aki teremtettél:) Köszönöm, hogy írtál, élmény volt olvasni téged! Gratulálok!

Cynthia Cylise Cullen írta...

Szia, Szatti!

Örülök, hogy tetszett a művecském.
hogy őszinte legyek, nekem Dawné tetszik a legjobban. :)

És most kitörik belőlem: SZÜNET VAAAN!
Jó időtöltést mindenkinek:
Cylise

Syro írta...

Szia, meghoztam az én karácsonyi történetemet, remélem tetszeni fog.
Helyszín: Karácsonyfa körül
Tárgy: Zenedoboz, csengő, fénykép

Csoda karácsonyra

SV 127

Százhuszonhét év telt el a Szuper Vihar óta, de a táj azóta mit sem változott, mintha tegnap történt volna. Mindenhol csak a halál nyoma látszódik, semmi sem maradt az egykor zöldellő bolygóból. A természet ugyan figyelmeztette az embert, de az már elvakult önmaga dicsőítésében és nem látta, hogy pusztulása felé rohan.
A Vihar gyorsan és váratlanul csapott le és kevesebb, mint huszonnégy óra alatt az élővilág kilencven százalékát leradírozta a Föld felszínéről, embert, állatot, növényt. Azok, akik életben maradtak a föld alá menekültek a katonai bunkerekbe, és azóta is ott élnek. Több generáció nőt fel úgy, hogy soha sem láthatta a szabad eget, ahogy én sem, csupán könyvekből ismerik azt a világot, ami egykoron természetes volt őseinknek.
Néhány évente felküldenek pár Sasszemet, hogy feltérképezzék a bolygó állapotát és figyelemmel kísérjék a regenerálódását, de szinte mindig ugyan az az eredmény: Lakhatatlan. Elvétve vegetál még néhány kisebb fás-füves terület, de ők is haldokolnak, több is elpusztult már az utóbbi néhány évtized során. Ilyenkor a szívem szakad meg, mintha egy darabot tépnének ki belőlem. Mindig azt mondogatjuk, hogy majd a következő generációnak biztos jobb lesz, de valahogy soha nem akar jobb lenni.
Egy újabb év telt el, sajnos azt kell mondanom, hogy eredménytelenül. Éppen hogy életben tudjuk tartani magunkat, egyre nehezebben tudjuk előállítani az élelmiszert és a levegőt. Ha ez így folytatódik, akkor az emberiség napjai megszámláltattak. De ez most nem a szomorkodás ideje, hanem a jobb jövőbe vetett hité, hisz karácsony van. Szinte a kezdetek óta már csak ez az egyetlen ünnep, amit megtartunk. A munkával nem állhatunk le, mert az a biztos véget jelentené, így négy napig ünnepeljük, hogy mindenkinek legyen része benne.
Idén is, mint mindig, egy kisebb műsorral készült néhány társunk. Énekkel, kedves történetekkel a múltból, szép emlékek felelevenítésével, majd egy egyperces megemlékezést azokról, akik nem lehetnek köztünk. Az egyik tudós programozó jó pár évtizeddel ezelőtt készített egy holografikus karácsonyfát, amit egy programmal fel is lehet díszíteni, ezt állítjuk fel minden évben. Élőt nem állíthatunk, arra a kevésre ami még él úgy vigyázunk, mint a szemünk fényére.
Minden alkalommal mikor virtuálisan díszítjük a fát, egy kis zenedoboz szolgáltatja a zenét, ami szinte az egyetlen, ami túlélte a múltat, igaz nem ehhez az ünnephez való, amit játszik, de a lélekhez szól, és nekünk erre van szükségünk.
Mielőtt nyugovóra térnénk éjfélkor, amit egy csengő jelez, mindig körbeálljuk a fát és csodáért fohászkodunk, hisz nekünk csupán mára már csak ez maradt. Elmélyültségünkből egy izgatottan kiabáló tiszt szakít ki, aki lélekszakadva rohan be hozzánk, hogy elfulló hangon közölje, a Sasszem talált egy érintetlen helyet a bolygón, ahol a természet a régi pompájában tündököl.
Összenéztünk tiszttársaimmal, és tudtam: Csoda történt. Azonnal kértem a jelentést, hogy áttanulmányozhassam. Most talán tényleg van esélye egy jobb életre az utánunk következő generációknak. Nem kellenek csicsás ajándékok, fellengzős szavak, hogy boldogok legyünk, elég ha az életet kapjuk ajándékba és az, hogy ezt megoszthatjuk másokkal, ez az igazi ajándék.
Körletemet könnyes szemmel kerestem fel, majd szobámba érve előkotortam az ágyam alól egy öreg fényképet, melyen egyik elődöm egy zöldellő kertben éppen a füvön játszik két kutyájával. Talán én is leszek olyan szerencsés, hogy ha csak egy pillanatra is, de láthatok majd zöld füvet és kék eget, mielőtt meghalok. Keblemre szorítottam a képet és örömkönnyeim társaságában az álomvilág felé indultam, tudván, hogy az út melyen haladok nehéz, de mégsem járhatatlan, ahogy eddig hittem, és életemben először békét éreztem a lelkemben. Boldog Karácsonyt.

Aeris írta...

Játékos fénylények, ide-oda cikáznak körülöttem, bevonnak fehér, hideg, mégis meleg lélegzetükkel, nevetve fürdök benne és őket ünnepelve táncolok. Egy büszke aggastyán fenyő árnyékába lépek, körülölel a sziporkázó hóvilág, mégsem vacogok. Felpillantok az ősi fára, akinek az odúit a fénylények lakják, és ő barátságosan visszanéz rám.
- Testvérem – szólal meg mély hangján –, eltévedtél talán?
- Nem tudom – vonom meg a vállam. – Nem tudom, hogy ki vagyok, mi vagyok, csak azt, hogy jó itt.
- Ó, drága barátom, igazad van. Ez csakugyan a legpompásabb világ mindközül, kétség sem fér hozzá – nevet fel. – De biztos vagy benne, hogy neked itt a helyed?
Egy pillanatra elgondolkodom. – Nem. De ha nem itt vagyok, akkor hol legyek?
- Ez roppant fogós kérdés – bólogat. – Hisz ki is akarna kevesebb lenni a legnagyszerűbbnél? Ám mondom neked, testvérem, nem mindenki élvezi ezt a világot. Nem mindenkit hívnak táncra szeretett fénylényeim, nem mindenki érzi a hó melegét, nem mindenki pihen meg a lombjaim alatt.
- Nem? –kérdezem. – Hiszen ki ne akarná ezt? Ki ne akarna ebben a végtelen örömben részt venni?
- A gyanúd igaznak bizonyul, hiszen így van: mindenki csak erre vágyik.
- Ezt nem értem – morfondírozom. – Ha akarják, akkor miért nem tehetik?
- Feltetted a legfontosabb kérdést – mosolyog rám. – Én pedig elárulom a legfontosabb titkot. Mert azt hiszik, hogy nem tehetik.
- Azt hiszik?
- Igen, úgy van, ahogy mondod. Az orruk előtt van minden, az egész végtelenség. Tiszta fény öleli őket körbe, és minden egyes szívdobbanásukat ezernyi fénylény hallgatja a legnagyobb áhítattal. Mégis azt hiszik, hogy a legridegebb sötétségbe vannak zárva, ahonnan nincs kiút.
E szomorú szavakat hallva egy könnycsepp gördül le az arcomon. – De az hogy lehet? Nem lehet ellene semmit tenni? Ezt muszáj mindenkinek látnia – tekintek körbe. – Ha… ha látnák, többé nem mondanák, hogy nem létezik.
- Barátom, barátom – szólongat a fenyő, mire ezernyi fénylény ölel át. – Ne sírj, először vaknak kell lenni, hogy láthass. És te pontosan azért vagy itt, hogy nekik segíts.
- Igen? – tekintek fel reménykedve. – Van megoldás?
Az öreg fenyő megint felnevet. – Édes testvérem, hogyne lenne! Annyi van, hogy meg se tudod számolni. A lényeg, hogy tudd, azért jöttél ide, mert mesélned kell arról, amit itt láttál. Ha mások tudják, amit te, keresni fogják, és előbb vagy utóbb megtalálják. Majd ők is mesélnek, így egyre többen fogtok látni, mígnem egyszer mindenki boldog lesz!
- Ez egy nagyon jó küldetés – helyeslek. – Épp nekem való.
- Igen, ez a legjobb küldetés mindközül. De hogy tudd, elárulom, ez az egyetlen küldetés is egyben. Nincs is más, csak ez: látni és mást látásra vezetni.
- Értem – kiáltom. – Mindent értek! – ugrok fel örömömben. – El kell mennem, hogy egyszer majd mindenkivel visszatérhessek. De…
- De?
- De tudom, hogy igazából mindig csak itt leszek – hajolok le, és fogok egy maroknyit a hideg-forró hóból. – Lehet, hogy nem érzem majd úgy, ahogy most, de tudni fogom, hova is tartozom.
- Látom, már mindent megértettél – ragyog fel a fenyő. – Most menj, ne nézz vissza, nincs hova visszanézned, mert amit most elhagysz, mindig veled lesz.
Felnevetünk, együtt kacagunk, élvezzük, ahogy eláraszt a fénylények hada, fehér csillogásba borítva minket.
Melegség fogadott, fahéj illat és narancsos félhomály. Egyből rájöttem, hol vagyok: elaludtam a kanapén. Megtöröltem a szemem, és meglepődve vettem észre, hogy nedves lett a kezem. Sírtam. Bizonyára intenzív álom volt, de csak egy álom. Ám akkor megpillantottam valamit a szoba túlsó végében. A karácsonyfa volt az, feldíszítve, teljes pompájában. És minden a helyére került.
Nem, ez nem csak egy álom volt. Ez a valóság. A csoda mindenhol ott bujkál, bár lehet, hogy nem lehet látni fénylényeket, meg beszélő fenyőket, de helyettük ott van a nevetés, a sírás, a karácsonyfadíszeken visszatükröződő lágy fény, a kandalló melege, a takaró puha tapintása. A csodák léteznek, csak észre kell őket venni, és sütkérezni a szeretetükben. Ez a legfontosabb, mert szeretet és csoda nélkül nem lehet élni.

Aeris írta...

Úgy látszik, én is befutottam =) Sokáig gondolkodtam, mit is írjak, mert mindegyik feladatra lett volna ötletem, de addig-addig halasztottam, amíg ma délelőtt nem lett. Ezért ma úgy döntöttem, sutba dobom minden eddigi tervemet, és egy teljesen újat írok, így született meg ez, viszonylag gyorsan. Bocsánat, ha ez érződik rajta.

Ja, és amúgy a harmadik feladat b idézetére írtam, már az eleje óta ez és a hópelyhes feladat teszik a legjobban =)
Remélem, tetszik =D

Suzy írta...

Sziasztok, hozom én az irományomat. (Több hónap kihagyás után :()

A legszebb karácsonyi történet
Helyszín: karácsonyfa körül
Szavak: csillagszóró, fénykép, csengő

Odakint hópelyhek zuhannak alá és festik be fehérre a tájat. Ha valaki kint áll, akkor hallhatja a víg hangjukat, ahogy egymással versenyeznek, nevetgélnek, játszadoznak.
Aki elég szemfüles láthatja, ahogy fel s alá szaladgálnak, fogócskáznak, míg végül szilárd talajt fognak, apró kis lábukkal és mosolyogva elterülnek.
Ha az ablak felé néznek vígan integetni kezdenek és mosolyt csalnak a karácsonyfa körül állók arcára. Most én is ott állok. Az ajándékok csillogó, kedves kis csomagokban állnak a fa körül, kismacska össze vissza rohangál, majd megáll, s visszafut a fához és a szaloncukorral kezd játszani. Elzavarjuk csendben, de még mindig ott virít a mosoly az arcunkon.
Valaki ekkor otthagy minket, és lámpa leoltódik. De apró kis szikrák ugrálnak a levegőben, és a csillagszórók tömege együtt ünnepel.
Vaku villan, fénykép készül. Egy kép a szeretet ünnepéről mely örökre megmarad. Egy nap nosztalgiázva fogjuk előkapni és mesélni, hogy most mi történt.
Ám a szikrák fénye elhalt, már csak a hófehér táj tükrözte vissza a Hold fényét, mely egy pillanatra feltűnt az égen, s vidáman továbbhaladt. Minden családot ellenőrzött, mindenhol mosoly akart látni az emberek arcán, és mindenhol az talált, s béke csak ráadás volt.
Közben a házban már égett fény, és család a fa köré állt. Csengő harsant.
Az ajándékok kiosztásra kerültek.
Krokodilok kerültek elő egy csomagból, míg egy másikból egy szövés. A harmadikból egy karkötő, ami akár könyvjelzőnek is elmegy. A felirat vörösen és zölden rítt ki a fekete háttérből, s a szöveget csak ketten értettünk.
Az ajándékozott, és aki készítette, én.
A következő ajándék csomagján egy felirat állt: Egyél meg :D
S benne egy édességgel teli kis ajándék állt. Az utolsó csomag bontatlanul maradt a fa alatt, ők máskor fogják megkapni. Más következett, s a kör újra kezdődött, annyi különbséggel hogy most már más adott és kapott.
Az ajándékozás végeztével csókok és nevetések csattantak. Egy tálca került a szobába és pár teli pohár állt rajta, koccintottunk és a beszélgetés elindult.
Berekeszteni nem lehetett, de nem is akarta senki. Nevetések harsantak és a bejgli is rohamosan megcsappant, persze ekkor már az asztal körül ültünk.

Később már abban reménykedett mindenki, hogy a következő karácsony is ilyen boldog, vidám és békés lesz.

Nos ez lett az irományom :D
Már most boldog karácsonyt kívánok mindenkinek :D
(Ja igen a Hajnalos rövid novellát hamarosan hozom :D)
Puszy Suzy

Névtelen írta...

Sziasztok! Egy ideje nem írtam, de most visszatértem! Üdv:Hikari94

Helyszín: a karácsonyfa körül
Tárgyak: fénykép, gyertya, csengő

A karácsonyfa körül ültünk azon az estén. Jobban mondva én az ablakpárkányba ültem és kitekintettem a havas téli tájra. Szenteste volt a család az ajándékokkal és az ételekkel volt elfoglalva. Csengőszó szólt a Tv-ből, hiszen karácsonyi műsörök és előadások követték egymást a műsoridőben. Anya meggyújtott egy lila gyertyát a karácsonyfa melletti kis asztalon. Több mint egy év telt el, hogy Nashii elment, nem kaptam hírt róla. Valahol a szívem mélyén mindig vártam a holnapot, hogy majd visszatér és elmagyarázza az eltűnésének az okát, amit mindig is tudtam. Az a nap sosem jött el. A karácsony előtti pár nap reményt adott, de mégis elvesztette a varázsát a hit, mert egyre jobban csalódtam. Minden egyes nap az elmúlt egy évben fájdalom volt. Minden sérelmem és fájdalmam egy versfüzetbe írtam le, ami azon az estén is az ölembe pihent, amíg a természetet kémleltem. Anyu szólt, hogy ajándékozunk, arra az időre eljöttem az ablaktól, de amint megkaptam az ajándékaimat visszaültem és ismét a messzeséget néztem. Nem sokkal később apa odalépett és átnyújtott egy csomagot, melyet lila szalaggal kötöttek át. Ismerték a kedvenc színemet. Amint kibontottam az ajándékot egy fénykép tárult a szemem elé, ahol Nashiival voltam. Apára emeltem a tekintetem, majd könnyes lett a szemem és kitekintettem ismét. Megpuszilta a homlokom, majd a húgomékhoz ült. Emlékek jutottak eszembe, azt ígérte, hogy nem megy el soha és mégis megszegte az ígéretét, mert elment szó nélkül. Kis idő múlva rá néztem a képre, majd egy könnycsepp gördült le az arcomon. A konyha pont a szobám felett volt, lépteket hallottam. Öntöttem magamnak egy pohár narancs levelet. A léptek nem maradtak abba. Felkiabáltam, mert az elején azt hittem, hogy anya mászkál, de feleletet nem kaptam. Különösnek tartottam, hogy szóra se méltatna anya, ezért felmentem az emeletre és benyitottam a szobámba. Felkapcsoltam a villanyt, majd a nyitott ablakra lettem figyelmes, amint a csípős téli szél fújja a függönyt. Odaléptem és becsuktam, majd hirtelen megfordultam és megláttam őt. Nem hittem a szememnek, ott állt előttem fekete ruhákban, hosszú fekete hajjal és a megszokott vörös tinccsel a frufruján. Könnyes lett a szemem, majd közel léptem és a nyakába ugrottam. Azon a Karácsonyon minden megváltozott, mert visszatért a barátnőm, aki gyerekkorom óta olyan volt, mint a húgom. Azon a télen tért vissza, amikor nem számítottam rá. A szívem mélyén még egy kicsit bíztam és a hitem bebizonyosodott, azon a karácsonyon… A remény karácsonyán…

Szatti írta...

Szia Syro!

Nagyon megható volt a történeted. Nagyon tetszett. Érdekes volt, elgondolkodtató. Örülök, hogy olvashattam a soraidat:) Köszönöm az élményt, gratulálok neked!

Szatti írta...

Szia Aeris!

Látom, nem lesz könnyű dolgom a döntésben:) Nagyszerű művek vannak itt, kérem és egyre kétségbeesettebb vagyok:) Na de nem baj:) Nagyszerű volt a történeted. Ahogyan elképzeltem, a diótörő jutott eszembe, nem tudom miért:) De nagyon tetszett a történeted. Szívhezszóló és gyönyörű volt:) Köszönöm

Szatti írta...

Szia Suzy!

Üdv újra közöttünk:) Nagyon szép volt az írásod, igazi kis kompozíció, még ha nem is zenéről van szó:)Nagyszerűen bántál a szavakkal, és a végére már nekem is karácsonyi hangulatom lett(habár jelenleg meg vagyok veszve a napokban, hogy essen már egy jó adag hó). Gratulálok a novelládhoz, nagyon tetszett:) Örülök, hogy írtál! Puszi

Szatti írta...

Szia Hikari!

Köszöntelek téged is a blogon és nagyon örülök, hogy írtál a feladatra:)Nagyon szép volt a történeted, megható és igazán szívmelengető, karácsonyi történet. Gyönyörű alkotás és mindenkihez szólnék most, akik írtak eddig -mert van még idő éjfélig! Nagyszerűek vagytok mindannyian és nagyon örülök, hogy ilyen fantasztikus írásokat olvashatok tőletek:) Feltöltenek pozitív energiával:)

Puszi neked és mindenkinek!

Szatti írta...

Szia Jega!

Még egyszer elnézésedet kérem, nem szándékosan maradtál ki és újra elolvasva a műved rájöttem, hogy ezt már véleményeztem, de ezek szerintem nem küldte el. Nagyon sajnálom és ne vedd személyes sértésnek, amiért kihagytalak a későbbiekben. Nem vettem észre, hogy hiányzik a véleményem.

Nagyon tetszett a történeted, az ötlet, ahonnan megfogtad a történetet és végig vitted. Kedves, megható kis történet volt, köszönöm, hogy elküldted! Gratulálok neked!

Szatti írta...

Szia Dawn, azaz jelen esetben Hajnalpír!

Tőled is bocsánatot kérek, hogy kimaradt a műved a véleményezésből! Viszont, ha ma nem is, holnap biztosan észre vettem volna az összesítésnél. Ne haragudj.

A műved amúgy tetszett, szépen fogalmaztál, tetszettek a mondatszerkezeteid. Elképzelhető volt a történeted, végig láttam magam előtt a szavaid által. Köszönöm az élményt! Puszi :)

Jega írta...

Köszönöm Szatti a véleményed. Látom már, hogy más is kimaradt. Nagyon sok jó írás érkezett, nem csodálom, hogy nem győzöd olvasni és véleményezni őket. Boldog ünnepet kívánok!